Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1531
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2019-08-18
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (196)
-Egyéb prózai alkotások (482)
-Mese (217)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (14)
-Versek (616)
-Társalgó (3)
Feltöltve: 2019-08-07 14:54:56
Megtekintve: 4
Az álombeli hintaló
Bagolyszemű Barnabásra rászólt az új tanító:
- Fiam, te alszol a padban, fényes nappal, mint a bagoly? Vagy csak ábrándozol a vakációról, mialatt én a történelemről beszélek, olyasmiket, amikre két füllel kellene fülelned? Állj fel! Valld be, hogy mi az igazság! Aludtál, vagy ábrándoztál? Mondd el, hogy miről beszéltem!

Barnabás felállt, és szó szerint elismételte azokat a hosszú mondatokat, amelyek a tanító száján előzőleg kiszaladtak a nagy csatákról. Utána még meg is toldotta mindezt a saját magyarázatával.

Az új tanító, Kecskésvölgyi Márton meghökkent, azután elnevette magát:
- Hát, fiam, a te eszed olyan éles, mint a borotva! Ez nagyobb baj, mintha butácska lennél! Az emberek szeretik látni, ha valaki kissé butább náluk, de azt, hogy náluk valaki sokkal okosabb, nem szívlelik. Az ilyesmi bajt hozhat rád! Tanulj meg együgyű képet vágni, és visszafogni azt a vágtató eszecskéd!

Kecskésvölgyi Márton időnként kártyázott Hibbenhubay Árpáddal, a gróffal. Nem volt ez a gróf részéről leereszkedés a falusi tanítóhoz, egyrészt, mert a tanító ősei is nemesek voltak, másrészt Hibbenhubay Árpád a birtokát régen elvesztette, még az ősei pazarolták el, és most nem volt már más vagyona, mint egy házacskája, meg egy kis földje, amit bérbe adott. Nála még az új tanító is gazdagabb volt egy paraszthajszállal. Nem is pénzbe játszottak, hanem kedvcsinálásba. Az, aki nyert, köteles volt háromszor nagyot nevetni.

Azt mondta a tanító a grófnak:
- Te, Árpád, ma egy nagy tehetséggel találkoztam. Az egyik tanítványomnak, Bagolyszemű Barnabásnak, úgy vág az esze, mint a borotva. Az ekkora tehetség megérdemelné, hogy olyan helyre kerüljön, ahol senki sem vágja meg magát vele! Ha valaki megvágja magát vele, akkor ez szegény Barnabásnak annyi!

Ebben az évben elvégzi az iskolát, mi legyen ezzel a nagyeszű legénykével?
Jó, jó, kicsit csínytevő is olykor, de melyik nebuló nem? Nagy ész, nagy teher, mert az irigykedők, a beképzeltek, az öntömjénezők… Ráadásul, kiderült, irkál is mindenfélét… Abból is baj lehet, mert a városi urak nem szeretik az írogató parasztokat, az a jelszavuk: „Ha a paraszt körmöl, attól ördög eljön!”.

- Ne is folytasd! – nevetett a gróf, pedig nem is ő nyerte a kártyapartit. Én már csak annyit tudnék elintézni neki, hogy a falu fogadja fel mezőőrnek. Meg, persze, akkor az erdőt is járnia kell.

Márton a homlokára csapott:
- Ez az! Ott nincs senki szeme előtt, leginkább csak saját magával beszélhet, az is veszélyes ugyan nagy észnél, de nem annyira, mintha másokkal elegyedik szóba.

Így lett mezőőr Bagolyszemű Barnabás. Kapott egy kicsike házikót, és ingyen kecskelegeltetési lehetőséget három kecskéjének. Egy kóbor kutya, nagytestű, hozzá szegődött segédőrnek. Barnabás addig is szerette az erdőt, mezőt, most a szeretet mellett írhatott is róla, volt rá ideje. Igaz, amit írt, azt be kellett mutatnia pártfogóinak, a grófnak és a tanítónak.

Egyik mezőbeli útján lovas emberrel találkozott, olyannal, akit még sohasem látott arrafelé. Ráadásul nem betyárkinézetű volt, hanem úrias ruhában feszített a lovon. Onnan lökte le a szót Barnabás elé:
- Merrefelé kell menni, te paraszt, oda, ahol egy úr van csak: a NINCSEN?

Barnabás tisztelettel válaszolt:
- Méltóságos Uram, olyan hely nincsen, mert a NINCSEN, meg a VAN, mindig együtt uralkodik! Ahol nincs elég ennivaló, ott van az éhség. Ahol nincs kedv, ott van a kedvetlenség. Ahol nincsen pénz, ott van a pénztelenség. Ahol nincs ész, ott van a butaság. Ahol nincs becsület, ott van a becstelenség. Sorolhatnánk!

Az ember kikötötte a lovát egy fához, és azt mondta:
- Jól válaszoltál! Meghívhatsz vendégségbe, megengedem!

- Hát én meg is hívhatom a méltóságos urat, - mondta Barnabás, - de nincsen otthon egyebem, mint egy kis rozskenyerem, meg egy csupor kecsketejem!

- No, én majd hozzáteszem azt, ami a tarisznyámban van! – mondta az úriember. Hanem azt megmondom, hogy én szigorúan kikérdezlek mindenről, ha pedig nem jól válaszolsz, akkor nem kapsz hintalovat!

- Méltóságos Uram, nem vagyok én már játszó gyerek, de meg errefelé a gyerekeknek sem szoktak hintalovat venni a szülők, nincs itt arra pénz, úri kisfiúknak való az! – válaszolta Barnabás.

Hát annyi bizonyos, hogy az úriember kikérdezte őt annyi mindenféléről, hogy a legény csak bámult. Ám nem ezzel kezdődött az ámulása, hanem azzal: miként fért bele ennyi finom falat az úr tarisznyájába? Volt ott finom sonkafélékből, sajtokból, zsemlékből, kiflikből egy egész halom, de meg almák is pirosodtak, sárga körték mosolyogtak …

Végül jött a legnagyobb meglepetés. Az úriember, - honnan, honnan nem? - elővett egy tenyérnyi nagyságú kis hintalovat, és odaadta Barnabásnak:
- Elalvás előtt lendítsd meg, hadd hintázzon egyet! Ez egy álombeli hintaló!

Ezt követően lóra ugrott, elvágtatott.

Barnabás nagyot nézett. Olyannyira bámult, hogy most, bármilyen okos volt is egyébként, fizimiskája a legbutább fajankókkal is versenyezhetett volna.

Hanem este, miután a könyvespolcra helyezte a kis hintalovacskát, tréfásan meglökte.

Abban a pillanatban már aludt is. A mini hintalovacska meg nőni kezdett, a nyitott ablakon keresztül kiugrott a kertbe, ott tovább nőtt, nagyobb volt már egy versenyparipánál is, és emberhangon nyerítette:

Ha e hintaló nyerít,
akkor valaki nyer itt!
Ám, ha e ló nem nyerít,
nyerő nyertet elveszít!

Gondolta Barnabás: az álom, az álom, miért ne hintalovacskázna álmában? Kiugrott ő is az ablakon, felült a hintalóra.

A hintalóból abban a pillanatban mesebeli táltos lett. Ráadásul felszökött a talpáról, szárnyai nőttek, és már vitte is Barnabást a levegőben, a csodálkozó szemű hold alatt.

A holdfényben a legény csak annyit tudott megfigyelni: először hét hegy felett szállnak, utána hét tó következett, majd a síkságon hét erdő, végül hét domb, és a legutolsó dombon háromtornyú ház állt. Nem volt az kicsi, talán éppen azon tűnődött: kastély-e ő, vagy mégsem? No és ha mégsem, akkor még nem, de később talán az lesz?

A legény azt gondolta: az álom, - az álom. Nem történhet baja, persze, valakinek álmában is levághatják a fejét, de akkor sincs nagy baj: ott marad álmatlanul, már semmit sem érzően.

A kastélyocska egyébként nem nézett ki zsiványtanyának, bár Barnabás jól tudta: a legnagyobb tolvajok, meg úri betyárok nem kunyhóban laknak, hanem palotákban. Vagy várban, ott várnak a további tisztességtelen eltulajdonítási lehetőségekre.

Leszállt a táltosról, fogta magát, bekopogtatott az ajtón.

Nem az ajtó nyílt ki, hanem egy ablak. Azon kinyúlt egy nagyon nagy kéz, és óvatosan letett a földre három gyönyörű macskát. Az egyik éjfekete volt, a másik olyan szép fehér, hogy még a félig sötétben is világított. A harmadik bundája is fehér volt, de rajta kis fekete foltokkal.

Egy hang meg azt dörögte belülről
- VÁLASSZ!

Barnabás gondolkodott. A fekete macskához sok téves, babonás hiedelem tapadt, hogy így, meg úgy, boszorkányok kedvelt háziállata. Ilyen ostobák az emberek egy része, sajnos, nagyobb része! Ő nem hisz ilyesmiben, de, ha már lelke szerint kell választania, a szerint teszi. Nem kedveli a sötét dolgokat.

A fehér macska, tűnődött tovább, a legszebb, és valószínűleg ártatlan, mint a ma született fehér bárány, de megérdemel ő ilyet? Hát, igen, nem fekete az ő lelke, de azért volt egy-két ballépése régebben, gyerekként, kicsúfolt egy sántikáló öreg nénit, még most is látja az anyóka könnyes szemét… Meg azzal a csúzlival azt a galambot… Megbánta ezeket a dolgokat, de inkább azt a fehér szőrű cicát választja, amelynek bundáján néhány fekete foltocska van… Az olyan megbocsájtóan néz rá…

Felkiáltott:
- A tarka cicát választom!

A táltos nagyot nyerített. A kastélyocska örömében magasra feldobta a tetejét, mint valami sapkát, de az visszahuppant rá.

Ekkor hirtelen felébredt. A könyvespolcon ott volt a kicsike hintalovacska.

Barnabás kiugrott a takaró alól és leírta egy papírszeletre:

Szálltam egyszer hintalovon!
Álom volt, de tetszett. Nagyon!
Láttam olyan cicamicát:
simogatnám a pracliját!
Pár kis bűnöm messze tűnjön, -
az a cica hadd örüljön!

- Butácska álomhoz balga versike illik! – mondta Barnabás saját magának. Mégis valami jó érzés maradt benne az álom után.

Napközben talált a mezőn egy kicsi nyulacskát. Talán rétisas vitte el a mamáját? Gondjaiba vette a kis nyuszit, de hazafelé menet síró kislányra lelt, azt vigasztalta, a nyuszit is neki ajándékozta. Megörült a kislány a nyuszinak, abbahagyta a sírást.

Este picikét megint meglökte a hintalovat.

Abban a pillanatban már aludt is. Egy darabig ugyanaz történt, mint előző napi álmában, de most a hetedik dombocskán nem volt kis kastély, és a táltossá lett hintaló a domb alatti pataknál szállt le.

Alighogy leszállt a táltos, a patak vize körül, a réten, kis pitypang gömböcskék fénye gyúlt ki, és énekszó hallatszott:

Nézz a vízre, majd magadba,
nyílik lelki ablakocska,
vízben úsznak kopoltyúsok,
hárman vannak, az nem túl sok!

Odament a patakhoz Barnabás, és tényleg! A pitypangok gyújtotta fényben három halacskát látott. Az egyik szép fekete volt, a másik tündöklően fehér, a harmadik fehér, kis fekete foltokkal. Egy háló is volt a parton, de a legény tudta: a hal a tiszta vízben megél, de ha megfosztják a víztől, elpusztul. Nem nyúlt a hálóhoz. Arra gondolt: ha előző álmában már a tarka cicát választotta, akkor most is, ugyanolyan okból, a fehér pikkelyei között feketéket is mutató legyen a választása!

Fel is hangzott a parancsszó:
- VÁLASSZ!

Elkiáltotta magát:
- A foltoskát választom!

A halacska kis kör alakú szájával mintha csókot dobott volna feléje. Tényleg dobott, vagy csak így képzelte?

A táltos felnyerített.

Barnabás pedig felébredt.

- Hát ez már különös! – gondolta. Kétszer ugyanaz a táltossá váló hintaló, ugyanazok a tájak… No és a három macskában, három halacskában is sok a közös, legalábbis testi köntösüket illetően.

Rögtön le is írta:

Szálltam, kétszer, hintalovon!
Álom volt, de tetszett. Nagyon!
Utóbb láttam kicsi halat:
úgy tett, mint aki csókot ad.
Pár kis bűnöm messze tűnjön, -
az a halacska örüljön!

Már várta az estét, egyre türelmetlenebbül. Még verset is írt, nyugtatásul, nagy kutyájának, Lomposkának, bár nem az eb volt nyugtalan álomváró, hanem ő:

Várj, türelmesen, hű ebem, -
a versikém segít ebben!
A türelem rózsát terem?
Olykor igen, olykor meg nem.
Aranytojást tojik-e tyúk?
Csak türelem! Majd meglátjuk!

Lomposka nem lett türelmetlen, de azért gazdája versikéjét kevesebbre becsülte, mint azt a legyet, amit röptében bekapott. Kevés a versértő, - még kutyában is!

Ám eljött az este, nem kellett várni rá a világ végéig. Barnabás meglökte a kis hintalovacska talpát, az nőni kezdett, kiugrott a nyitott ablakon, a kertben táltossá lett, és már vitte is Barnabást a levegőben, az ismert álombeli tájak felett. Ezúttal a domb melletti ligetnél tette le. Egy faágon kétcsövű vadászpuska lógott.

A legény feje felett pedig megjelent három gyönyörű nagy madár. Hattyúkra hasonlítottak. Az egyik fekete volt, a másik fehér, a harmadik fehér, de néhány fekete folttal. Utóbbiak igen jól álltak neki.

A legény, persze, nem nyúlt a puskához.

Felcsattant egy hang:
- VÁLASSZ!

Barnabás nem habozott:
- Azt a madarat választom, amelyiknek fehér tollruháján néhány fekete folt van!

Abban a pillanatban a választott madár ledobott valamit a csőréből. A legény elkapta. Ezüstösen fénylett a holdsugarakban, de később kiderült: arany karikagyűrű.

Véget ért az álom.

Hát, ha álom volt is az egész, az arany karikagyűrű nem. Barnabás felhúzta az ujjára.

Miután felhúzta a gyűrűt, lekörmölte egy papirosra:

Hányszor szálltam hintalovon?
Háromszor. Mind tetszett. Nagyon!
Utóbb láttam oly madarat:
gyűrűt adott! Csókot nem ad?
Én úgy várom csőre csókját!
Álomország, - légy valóság!
Pár kis bűnöm messze tűnjön, -
az a szép madár örüljön!

A kis hintaló többé nem vitte el Barnabást a csodás tájak felett, nem is lett táltossá álmában. Szomorú lett Barnabás, nagyon. Lehúzta az ujjáról az arany karikagyűrűt.

Nem történt már a továbbiakban semmi csoda?

Valami mégis, még ha az nem is volt csoda, - bár ki tudja?

A tanító, miközben a gróffal kártyázott, még a kártyacsata közben elkezdett szívből nevetni.

A gróf csodálkozott. Nevetésben játszottak, és nyerés előtt nevetni nem volt jellemző Mártonra. Az így nem lett volna becsületes: a nevetés joga és kötelessége a nyertesé!

Márton azonban megmagyarázta:
- Azt álmodtam, hogy a mezőőrünk, Barnabás, kertjében levő fűzfa alatt egy láda kincs van, egyharmada Barnabásé, egyharmada a tiéd, és a harmadik egyharmad az enyém. Én meg álmomban olyan igazságos voltam, hogy nem akartalak sem téged, sem Barnabást megrövidíteni!

Árpád, a gróf elvörösödött:
- Nehogy agyonüss, mert azt mondom: én ugyanazt álmodtam, és ugyanígy voltam vele.

Ekkor kopogtattak az ajtón. Barnabás volt, a mezőőr, és kissé ijedten mondta:
- Ne haragudjanak az urak, de mostanában olyan furcsa álmaim vannak, lehet, hogy megbolondultam… Azt álmodtam, hogy…

A tanító, meg a gróf leültette Barnabást, megkínálták egy pohár borral, azután a tanító elmosolyodott:
- Mielőtt elmeséled az álmot, megkérdezhetjük: miként osztottad el azt, amit a fűzfa alatt találtál, álmodban?

- Miként osztottam volna el? Természetesen úgy, ahogy az álombeli hang parancsolta… Ám honnan tudnak az urak arról a fűzfáról? Meg a kincsről? - döbbent meg a legény. Ez csak álom volt, bár…

- Onnan tudunk, - mondta a tanító, hogy mi is ugyanazt álmodtuk. Most az a kérdés: van-e a fűzfád alatt kincs? Ha nincs, akkor igazságosan elosztjuk a semmit, ha találunk valamit, akkor a valamivel tesszük ezt…

Felöltöztek, és már mentek is. Ott volt a fűzfa. Nem volt könnyű mélyre ásni, de hát három ásó több, mint egy. A végén ott volt egy nagy, teljesen tönkrement vasláda. Kulcs sem kellett hozzá, egyik oldala magától kiesett.

Azt mondta a tanító:
- Ez az ördög kincse is lehetne, de nem az ördögé, mert az álmában is vigyáz ilyesmire. Osszuk el egymás között, de továbbra is várjunk a szerencsénkre. Ez csak a szerencse egyik része, több szerencse kell hozzá, meg józanság, ész, jó lélek…

A gróf is, Barnabás is, ezzel egyetértett.

Meg is jött a szerencse mindegyiküknek: gyönyörű, hűséges, szerető feleség, gyermekek, szegénységből jómódba való átlépés, mindehhez már ott volt náluk az értelmes gondolkodás, amelyik minden háznak alapja, és amit maga a szerencse sem nélkülözhet…

Barnabás feleségének egyik arcfelén kis feketés szemölcs volt. Amikor a férj megcsókolta, egyszer megjegyezte:
- Nem voltál, drágám, valamikor, álmodban, cica, meg később halacska, majd hattyúra hasonlító madár?

Felesége a fülébe súgta:
- Voltam, de erről egy szót sem! Én sem kérdeztem tőled, hogy miként került hozzád az a karikagyűrű!

- Miért nem kérdezted? – döbbent meg Barnabás.

Felesége karjaiba vette kisbabájukat, elpirult, és azt mondta:
- Hát azért nem kérdeztem, mert tudom, hogy miként, hogyan!

(2018)

Illusztráció: Pixabay.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!