Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1826
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2020-04-06
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (561)
-Mese (249)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (32)
-Versek (773)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2020-03-19 17:20:58
Megtekintve: 18
Okos Jénos kanyargós kalandja
Okos János kettesben élt idős édesanyjával, Ebimádó falucska utolsóelőtti házikójában. János pedig a falu iskolájába járt.

Miként tudtak megélni, ha nem volt még egy kis darabka földjük sem, a vályogház kertjén kívül?

Ennek az volt a titka, hogy János édesanyja nagyon okos asszony volt, és igen szorgalmas. Tyúkokat tartott, ezeket meg tudta óvni a rókáktól, mert olyan csapdát szerkesztett a fia, hogy az megfogta a rókát. Így náluk nem a róka fogott tyúkot, hanem a csapda fogott rókát. Meg János édesanyja, Klári Néni, a gyógyfüvekhez is nagyon értett, jobban, mint bárki egész Ebimádón. A gyógyfüveket időnként bevitte a városba, eladta. No és, bár a falubeliek Klári Néni tanácsaiért nem fizettek ugyan pénzzel, de, ha rászorultak, ezzel-azzal mégis viszonozták.

Az alma, mint ahogy mondani szokták, nem esett messze a fájától. János édesapja, míg élt, szintén okos volt, felesége ugyan még okosabb, - de János az már olyan okos volt, hogy úgy vágott az esze, mint a borotva. Mármint az éles borotva, mert van olyan szőrtelenítő szerszám, amelyik a sok használattól már tompa. Az ilyen felsértheti a bőrt, élesíteni kell.

Eléldegélt János az édesanyjával, kettesben, de az iskolai tankönyvre már nem tellett.

A tanító úr így szólt Jánoshoz:
- Mint lehet az, János fiam, hogy neked tankönyved sincsen, mégis mindig tudod a leckét?

János elmosolyodott:
- Tanító Úr, azt én a sasszememnek köszönhetem! Ha az előttem ülő Karcsi kinyitja a könyvét, én innen, ahol két paddal mögötte ülök, még az apró betűs részeket is el tudom olvasni! Meg a fülem is olyan, hogy talán még a fű növését is meghallanám. Mindent itt tanulok meg, az iskolában!

Azt mondta erre a tanító úr, de már a bíró fiának, Kántáló Karcsinak:
- Karcsi, ülj át Jancsi mellé, hogy ne kelljen Jancsinak sasszemmel néznie a világot tanítás alatt, mert a végén szárnyai is nőnek, és kirepül az ablakon!

Karcsi, bár a bíró fia volt, nem hordta fenn az orrát, és szívesen átült Jancsi mellé.

Ebből az átülésből egyébként sok haszna volt mindkettőjüknek. Barátok lettek. Karcsi adott Jancsinak a tízóraijából, viszont Karcsi kalkulusai, - így hívták akkoriban az osztályzatokat, - amióta Jancsi mellett ült, egyre jobbak lettek.

Amikor a bíró látta Karcsi év végi bizonyítványát, tele jelesekkel, vett a fiának egy kerékpárt, ami bicikli néven is ismeretes, de akkoriban csak a gazdagabb szülők vettek ilyesmit a gyermeküknek, mert nem volt olcsó. Karcsi egyébként örömében Jancsinak is megengedte, hogy használja időnként a két keréken gurulót.

Az iskolai évek azonban elgurultak, mindkét fiúból délceg legény lett, de az évek nem csak örömet hoztak, hanem, a Jánossá lett Jancsi számára, nagy bánatot is: meghalt az édesanyja.

János elhatározta, hogy nyakába veszi a világot. Ha megtalálja a szerencséjét, jó. Ha nem találja meg a szerencséjét, akkor még mindig ott van, ahol most, szerencse nélkül.

Megbeszélte elhatározását a tanító úrral, aki azt mondta:
- Nem akarlak rábeszélni, fiam, de lebeszélni sem! A világjáráshoz három dolog azonban mindenképpen kell: induláskor tele tarisznya, később ész, hogy miképpen lehet e vászonjószágot újra megtölteni, továbbá olyan körültekintés, amelyik nem csak körül néz, hanem a mélybe is, ha ott a mély, meg a magasba is, hátha ott készül valami, amire figyelni kell!

E tréfásan komoly tanácsok mellett azonban a tanító beszélt a bíróval, aki biztosította Jánosnak induláskor a teli tarisznyát.

A legény a falu bolondját is felkereste, Szipogó Pista bácsit, akiről csak három ember tudta a faluban, hogy nem is bolond: a bíró, a tanító, meg a pap. Igaz, rajtuk kívül János is sejtette ezt, mert időnként beszélgetett Pista bácsival, aki egy kunyhóban élt, az erdőszélen, nyaranta csőszként, mert ordítani jól tudott. és a falu a csőszködésért segített neki ebben-abban.

Sok évvel ezelőtt azt mondta ugyanis titokban a bíró a tanítónak és a papnak, kártyázás közben:
- Mi tudjuk, hogy Szipogó Pista bácsi nem bolond, hanem becsületes ember, illetve bolond, mert mindig hajlandó kimondani az igazat. Van amikor, a magunk és a falu érdekében, valakivel ki kell mondatni az igazat. Erre alkalmas. Arra nem, hogy a hazugságot híresztelje. Egyszerű a dolog: csak az igazat bízzuk rá, ha kell, erre a becsületes bolondra. Ám cserébe legyen nyaranta csősz, és kapjon ezt-azt a falutól. Puskát nem kap, de ráordíthat a lopni szándékozókra.

Most Jánosnak is okosat tanácsolt a bolondnak tartott Szipogó bácsi, még ha különös megfogalmazásban is:
- Jancsikám, a Föld állítólag gömbölyű, de nem görögdinnye. Ha a világot járod, ne vágd bele a bicskád, mert beletörhet. Ne mutogasd azt a nagy eszed, mert megirigyelhetik, azok, akik buták, mint a tök. Ám azt se színleld, hogy tökfejed van, mert akkor megválasztanak királlyá, és az a korona nagyon nyomhatja a fejed! Gondolkodj, de csak titokban, a titkot pedig mindig abba a tokba tedd, ahonnan te előhúzhatod, de más meg nem leli!

Kanyargós utat hozott Okos Jánosnak a világjárás, szerencsét egyelőre nem, de a szerencsétlenséget is másnak tartogatta. Minden kalandját most nem mesélhetem el, mert sok az, ami sok, - még kalandokból is!

Végül fura tájra érkezett, ahol sok volt a barlangosan lyukas hegy, nagyon magasak voltak az erdőben a fák, a virágok időnként lepkévé lettek, felszálltak a levegőbe, és elrepültek, ki tudja hová, - de később újak nyíltak helyettük.

Egy beszélő medvével is találkozott. Hát az ilyesmi sem gyakori, még a cirkuszban sem. A medve ránézett Jánosra, és nagyot bődült:
- MÉZ!

János csak nézett, és kiszaladt a száján:
- Bundás Úr, hát, kérem, nekem nincsen mézem!

Mérges lett a medve, elkezdett ordítani:
- Megetted a mézemet, csúnya, méhek csípjenek!

Azzal mérgesen továbbment. János, ártatlansága tudatában így dörmögött magában:
- Még hogy megettem az ő mézét! Nem is volt mézem, még egy mézesmadzagra való sem! Furcsa e medve, fura a kedve, - talán nem is medve? Ha ma még nem medve, nem lesz azzá keddre! Meg más napra sem…

Hát ez eddig furaság, de nem két szemmel bámulni való uraság!

Ám az, ami jött!

Két óriás, két, ha nem is hegy, de szinte dombtermetű, verekedett. Az egyik már a másik nyakát szorongatta. A nyakszorongatás veszélyes, mert, ha a tüdőbe nem jut egy kis ideig levegő, akkor már a levegőre, akár óriás az illető, akár törpe, nincs is szüksége.

Az óriás mögött meg mi volt látható? Ledugaszolt üvegpalack. Benne egy fiú, aki vagy élő volt, vagy holt, de mindenesetre mozdulatlan.

- Most légy okos, Domokos! – gondolt a tréfás mondásra János. Mi a manót tehetek, ha nincs is itt manó? Nem tudom, hogy a két óriás miért kapott össze, mindkettő jó óriás, csak úgy csinálnak, mint a rossz emberek, vagy mindkettő rossz, mint az ördög, vagy csak az egyik rossz, de melyik az? Az, amelyik a másikat meg akarja fojtani, - vagy pedig az, amelyiket fojtogatják?

Ám ez még csak a gyors fejtörés egy része volt, mert a palackban levő fiúról sem tudta, hogy fiú-e valójában, vagy talán egy szellem? Ám, ha szellem, jó szellem, vagy rossz szellem? Ha kihúzza a palackból a dugót, akkor a rossz szellem kiszabadul, és ilyet is olvasott, még iskolás korban, barátja, Kántáló Karcsi egyik könyvében. Ha így lesz, - ott a baj! Még jó, ha úgy végződik a dolog, mint abban a versben, amit szintén Karcsi könyvében olvasott, DUGÓ címmel, az hagyján, bár abban a dugó is, meg a palack is másként szerepelt:

Az erdőben sétált egy dugó
s egy baglyot látott. - Ön huhogó?
- kérdezte dugónk. Baglyunk huhogta:
- Ön orrát mindenbe beledugja?!

- Nincs or-rom.. - dadogta a dugónk,
de a mi fáról lehuhogónk
ekképpen szólt: - Ön, Dugó Hugó,
ne várja meg míg lehull a hó!
Ne higgye: a palack lakatlan,
avagy benne csak egy malac van,
a palack, amit kidugaszolt,
abba szellemet dugtak, - kiszólt!
Üljön vagy ne üljön malacra,
de siessen már a palackba!

Így tett vagy mégsem Dugó Hugó,
az ma már aligha tudható,
és száz tudós sem biztos abban,
hogy volt e szellem a palackban..

- Hát nekem most száz tudósnál is okosabbnak kellene lennem, hogy megtudjam: kihúzzam-e a dugót ebből a palackból, vagy mégsem? – gondolta Okos János.

Így fohászkodott:
- Adj egy jelet, Mesetáj, mert a fejem szinte fáj!

Legnagyobb meglepetésére a hófehér felhőkből leszállt egy hófehér galamb, a palack mellé, és megkocogtatta az üvegét.

Utóbbit János arra utaló jelnek vélte, hogy jót cselekszik, ha kihúzza a palackból a dugót. Ki is húzta!

Hát a palackba levő fiú erre elkezdett vékonyodni, olyan vékony lett, mint egy nyílvessző, és kiröppent a palackból.

Ennek láttán a két óriás elengedte egymást, és úgy elfutott mindegyik, mint a nyúl, pedig egyikből sem lett nyúlt.

A nyílvesszővé lett fiú úgy látszik szellem lehetett, mert úgy eltűnt, mint a kámfor, de azért mégsem egészen úgy, mert utána cigánygyerekek potyogtak az égből, pedig ilyesmi a kámfor eltűnésnél nem tapasztalható, - ezt egyszer magam is tapasztaltam.

No, nem sok cigánygyerek pottyant le, csak hat fiúcska, meg hat lányocska. Annyi csak tizenkettő, más szóval egy tucat.

Nem ütötték meg magukat az esésnél. Azt mondták Jánosnak, kórusban:
- Gyere velünk! Gyere velünk! Palacsintát kéregetünk!

Okos volt János, nem csak a nevében! Úgy gondolta: ha kapnak palacsintát, akkor jó, ha meg nem, akkor még mindig ott vannak, ahol most: palacsinta nélkül.

A kedves kis barna cigánygyerekek azonban tudták a járást. Leballagtak egy völgybe, elmentek egy szinte beszédes csobogású patak mellett, amelyben kis piros, fehér, meg zöld halacskák úsztak, és már ott is voltak egy hatalmas kastély előtt, amelynek csak egy hibája volt, azaz kettő: nem volt kacsalába, és nem forgott.

Ám ilyesmit meglehet egy kastélynak bocsájtani!

Kijött a kastély ajtaján egy gyönyörű leány.

Hát a leány láttán János nagyot nézett, de még nagyobbat kívánt!

Egy ügyes kis cigánykislány pedig felugrott egy lapos kőre, és elszavalta a Palacsinta csenés című verset:

Palacsinta, pilicsunta.
Jött egy malac, rinde-runda.

Az a malac, rinde-runda,
sáros sárban magát unta.

Palacsinta, pelecsente!
Palacsintát malac csent-e?!

Csúf kis palacsintacsenő
nem ő volt. Csikcsuki Benő!

Ám azt füllentette Benő:
milic-malac volt a csenő.

Rinde-runda kismalacka!
Jobb lesz ám, ha elszaladsz ma!

A cigánygyerekek, fiúk, lányok, pedig kórusban ordították:
- PALACSINTÁT KÉRÜNK, MERT ANÉLKÜL VÉGÜNK!

A leány nevetett:
- Hát ne legyen végetek, hozatom a lényeget!

Bekiáltott egy szót a kastélyba, hát egyetlen szavára kirohant egy kis törpe, kik ingben, zöld gatyában, kezében óriási tállal, azon pedig tizenkét csomag palacsintával!

Mindegyik gyerek felkapott egy csomag palacsintát, és úgy elviharzottak, hogy a vihar is tanulhatott volna tőlük elviharzást.

Okos János a leányhoz lépett. Mutatta, hogy ő milyen tanulékony, még a cigánypurdéktól is tanult valamit:
- A TE KEZED KÉREM, MERT ANÉLKÜL VÉGEM!

A leány, akiről kiderült, hogy egyelőre Álomföldi Éva a neve, hajadonként, mert még nem asszony, nagyot nevetett:
- Előbb-utóbb megkapod, de vedd le nagy kalapod!

János nem tudta levenni a kalapját, mert nem hordott kalapot, de azért vágott az esze, mert rávágta:
- ADDIG CSÓKOD KÉREM, MERT ANÉLKÜL VÉGEM!

Álomföldi Éva erre átölelte, megcsókolta, és azt mondta neki:
- Itt van, Jancsi, most egy csók, később kapod a kacsót!

Honnan ismerte Éva Jancsit? Miért nem ismert rá Jancsi egyből Évára, akármilyen okos volt? Mi lett Ebimádón a kutyákkal, de még azzal a lusta fekete farkú, egyébként fehér bundájú, Cecília nevű cicával is, aki ott sütette a hasát a tavaszi napon, szégyenkezés nélkül, úgy, hogy még a kandúrok is bámulták a kerítés túloldaláról?

No, minderről majd máskor, mert a hosszú kolbász mindig jó, de a hosszú mese ritkán, de egyébként a kolbászevést is meg lehet unni, ezért lett kolbászból a kerítés azon a becsületes Ígéretfalván…

Vagy nem is a kerítés lett abból, hanem az ígéretekhez a körítés?

(2020)

Az illusztráció DORA WIESZT munkája.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!