Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lmiklos
Alkotások száma: 19
Regisztrált: 2004-02-19
Belépett: 2019-01-19
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (9)
Feltöltve: 2004-05-20 18:24:39
Megtekintve: 929
ZÁRÓJELENTÉS
A sebészet kopott nővérpultjánál egyfolytában csörgött a makacs telefon.Az üvegezett, szűk fülke leginkább egy rideg börtönirodához hasonlított.Az íróasztalon rendetlenség uralkodott, iratok heverészték egymás hegyén-hátán.Itt test és lélek összepréselődött, alig lehetett megmozdulni.A helyiség tervezésénél nem vették figyelembe a sokat emlegetett “emberi tényezőt”.Ez az ország bővelkedik sétafikáló szép szavakban, de mindenütt az “anyagi szempontok” uralkodnak.
-Vegye már fel valaki! - kiáltotta ingerülten a vörös hajú, dagadt nővér.Nem látjátok, hogy nem érek rá?! Ha munkáról van szó mindenki hülyének tettei magát…
Ekkor lépett be az egyik sebész.Negyven év körüli, életkorra, mint a nővér, de testalkata, az utóbbival ellentétben, izmos, kisportolt.
-Hagyja csak, majd én…- szólt oda a nővérnek és felvette a telefonkagylót.
-Halló, itt Mészáros Doktor! Átszállították? Akkor jó, rendben, intézkedünk, köszönöm.
Letette a telefonkagylót, de nem csak úgy, egyszerűen.Nem! Lassan, kimérten,
úriasan.Hadd lássa a nővér, hogy ki áll mellette - az uralkodóosztály egy tagja. Megfordult a nővér felé, majd óvatosan leült.
-Magdikám, - kezdte mondandóját fölényes udvariassággal - Mész Andrásnét át fogják szállítani a kardiológiára.Légy oly drága és ellenőrizd, hogy ő és a többi beteg megkapta-e az injekciót!
Magdika azonban - jórészt alacsony fizetése és az állás megpályázásához szükséges csekély képességei miatt - se óramű gyorsasággal, se óramű pontosssággal nem kezdett el tevékenykedni.Inkább - szokott módján - kivágta magát a munkakelepcéből.Ez egyszerűbb. Hangján szemtelenség, idegesség és fáradtság érződött, együttesen:
-Márminthogy én?! Nem én vagyok a főnővér!
Mészáros Doktor pillanatra megrökönyödött.Egy másodpercre sem vette le tekintetét a nővérről.Farkasszemet néztek.Ez egy presztizs-párbaj.Gyors, higgadt válasz kell.Az idő, a világmindenség megállt, a Föld kitért hitéből és tengelyéből.Csak ők ketten maradtak most, szemben egymással, körülöttük minden elsötétült.A másod- percek óráknak tüntek.De, az univerzum örök törvénye alapján, megszületett a viszontválasz:
-Én most nem ezt a választ vártam, - felelte emelt hangon az orvos - de amíg én vagyok itt a főnök, addig itt az történik, amit én akarok…
-Jó-jó! - duzzogott a nővér sértődötten.Ám akkor sem én vagyok a főnővér - próbált kedvetlenül felülkerekedni.
Ám az orvos sem hagyta annyiban.Kicsorbult tekintélye szilánkját kereste a padozaton.Még elszántabban nézte a nővért.
-Akkor sem beszélhet velem így! - mondta és hozzátette: - Ilyet azelőtt nem mertek…
Közben ujjaival a levegőben hadonászott.Ismét kínos csend támadt, amit a telefon csörgése szakított meg.Az orvos azonnal rátette tenyerét, nem engedte, hogy a nővér vegye fel.Női hang.A vonal túlsó végén szépasszony-beteg lehetett vagy jól fizető öregnéne, mert az orvos igencsak udvarias volt vele, bár azért előkelően csak a mézesmázosság határán .A telefon után ismét megszólalt a nővér.
-Nekem adjanak rendes fizetést.Egy tábla csokiból vagy abból a pár szál virágból, amit a betegek adnak, nem vehetek magamnak ruhát, cipőt… - morgolódott.
Az orvos hallgatott.Kellemetlenül érintette ez a mondat.Az ő nyakában aranylánc, egyik ujján vastag pecsétgyűrű, szintén e sárga nemesfémből.Persze, nem az orvosi fizetéséből vette…ám, még utoljára, válaszolt nővér megjegyzésére, lassan, komótosan, kissé megenyhülten:
-Az otthoni problémáit ne hozza be ide, legyen szíves.Ezek nem munkahelyre valók.A gondok arra valók, hogy kezeljük ezeket.Nincs semmi baj.Arra kérem, hogy, mire visszajövök, gépelje le ezt a zárójelentést.Köszönöm.
Nagyot sóhajtott és megkönnyebbülten lépett ki a folyosóra.Ezt lerendezte.Irány a büfé!
A nővér még vetett utána egy undok, kissé irígy pillantást az ablaküveg mögül, de már csak a “menekülő győztes” fehér köpenyének hátát láthatta, elnyomatásának szimbólumát.Ez van…
A liftnél azonban még akadt némi kellemetlensége az orvosnak.Egyik betege, aki már egy órája beszélni akart vele, de eddig nem tudott, följebb húzza magát tolószékében, hogy a doktor jobban hallja őt:
-Mondja mikor kerülök már sorra?! Nem bírom idegekkel! Mit csinálnak maguk ennyi ideig?! És hol a betegszállító? Elviselhetetlen!
A beteg zaklatott lelkivilága érthető volt, mögötte a szokványos történet: építőmunka, feketén, baleset…Néhány lábujját amputálni kell.Mi lesz vele és családjával? Két gyermekük még kisiskolás…
Az orvos rutinosan, határozott hangon próbálta megnyugtatni:
-Nyugodjon meg, uram! Maga következik!Van még egy kis elintéznivalóm, de utána visszajövök.Szóljon a nővérnek, hogy készítsék elő magát!
Megjelent a fiatal, energikus betegszállító, betólta a beteget a liftbe.Csukódott a liftajtó, az orvos pedig cigarettára gyújtott és elsétált a büféhez.Hát igen!Ő is csak egy kis láncszem ebben az egymásrautaltságra épült, örök kiszolgálógépezetben, amellyel előbb-utóbb mindenki kapcsolatba kerül - fűzögette egymásba a filozófus-lelkületű gondolatokat..A beteget vissza kell adni a társadalomnak…
…de milyen társadalomnak?
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!