Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Kornelius
Alkotások száma: 2
Regisztrált: 2004-02-26
Belépett: 2012-04-18
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
Feltöltve: 2004-02-26 15:58:17
Megtekintve: 849
Egy hét múlva karácsony
1 hét múlva karácsony és itt állunk üres zsebbel, pedig még annyi mindenre kéne pénz…. A Tücskömnek sem vettem meg az ajándékát. Van ugyan egy kevés kis vastartalék a zsebemben, de arra nagyon vigyázok. Abból fogom megvenni. De még nem. Még összeszorítom a fogam. Hátha beüt valami hirtelen, előre nem látott dolog, és akkor nem lesz miből kifizetni a kölykök mozijegyét az iskolában, vagy a levált talpú kiscipő helyett másikat venni, vagy tudomisén. Holnap lesz a karácsonyi ünnepély az iskolában, ahol mind a két kis dinnye verset mond. Kiállnak a nagyközönség elé, és nem mernek majd megszólalni, pedig olyan szépen, okosan megtanulták a kis verseiket! Mit rágtuk itthon, hogy ne szavanként skandáljanak, hanem szépen hangsúlyozzák a mondandójukat, és a végén mindkét kis majom megszeppen és majd jól nem mer megszólalni.
Délután elugrottunk a szomszéd faluba, ami igazából csak 3-4 házból állt, és nem is volt messze. Legalább 300 méternyit kellett gyalogolni a focipálya melletti rézsüben, hogy odaérjünk. Feleségem kolleganőjének kellett volna segédkezet nyújtani valami bonyolult számítógépen megoldandó probléma abszolválásában. Valami tudományt akart csinálni, de az a furfangos prezentáció készítő szoftver jól elrejtette a titkait előle. Csakhogy épp nem volt otthon. Egyeztetési problémák miatt előző nap érkeztünk, mint meg volt beszélve. Csak a férje volt otthon. Helyes ember. Hellyel, kávéval, barátságos beszélgetéssel kínált, mi elfogadtuk, jól elbeszélgettünk… Jól telt a délutánunk.
Hazafelé meg is beszéltük a tücskömmel, hogy milyen szimpatikus ember, pedig …

Tücsköm megint dünnyög, mert nincs kedvem lemenni vele a boltba. Néha rászánom magam, hogy végigasszisztáljam a dolgot. Ilyenkor kicsit beszűkülök. Végig arra koncentrálok, hogy ne kapjak ideggörcsöt, amiért még tizenhetedszer is meg kell nézni azt a huszonhatodik sapkát, megtapogatni az anyagát, eldönteni, hogy kell-e vagy nem, és a végén elégedetten megvenni azt a kiló kenyeret, a tejet meg a felvágottat a vacsorához, és örülni, hogy milyen jó vásárt csinált azzal a zoknival – fejben miközben ott állok és próbálom túlélni a tudatot, hogy a világmegváltó, falrengető, frenetikus passziánsz játék tovább várja, míg végre megint üresjáratba kapcsolok, mert nem jut eszembe egyetlen nyűves leírandó programsor sem.

Van egy játékunk.
Amikor az egyik elindul valahova, nem viszi a kabátját. A másik dobja le neki a lapostetőről. Így az egész olyan, akárhová is indult, mintha csak leugrott volna valamiért, és mindjárt vissza is jön.
Oda is értem a bal oldali lapostetőhöz, amikor megcsörrent a telefon a zsebemben.
Megint nem találtam el, merre megy anyus. Gyorsan átszaladok a másikhoz, nehogy azt gondolja hogy már megint nem figyelek rá, nem örülök vele együtt a játéknak. A lépcsőház üvegfala…. Egy arc a szomszéd lakásból… a tetőajtó…
Jó kis hideg szelecske. Na ez a bádog megint lefagyott. Jézusom! Ez nagyon csúszik! NEM TUDOK MEGÁLLNI!!!
A lábam kicsúszik alólam, miközben a testemmel próbálok visszafelé törekedni. Féloldalamra esem, aztán próbálok minél jobban szétterpeszkedni, hogy a fékezőfelület nagyobb legyen, pedig eszembe jut hogy a fékező erő nem függ a súrlódó felületek nagyságától, mert minél nagyobb felületen osztom el a súlyom, annál kisebb súly esik egységnyi felületre, tehát annál kisebb lesz a kifejtett felületegységenkénti fékezőerő, ergó teljesen mindegy, hogy egy tűhegynyi felületen fékeződöm, vagy szétterülök mint egy laposbéka… de hiába, a beidegződés nagy úr. Hátha most az egyszer felmentést kapok a fizika törvényeiből! Hátha csak most, csak nekem, úgy működik ahogy szeretném, nem pedig ahogy Isten megalkotta.
Kilóg a lábam. Lassan elhagyja a párkányt a térdem, aztán a derekam. Ha meg tudnék valamiben kapaszkodni, akkor megtarthatnám még magam, simán elbírom kézzel a súlyomat, ha nagyon muszáj!
Jézus! Látom a földet!
Iszonyú nagyot fog rántani az ujjaimon az ereszcsatorna!
Rántana!
De ahhoz az kéne, hogy még vagy 15 centivel hosszabb legyen a karom! De nem hosszabb.
Ott van, látom, csak egy picivel messzebb, mint egy karnyújtás.
Az utolsó szalmaszál lenne.
Ha elérném.
De hiányzik 15 centi.
Alattam 4 emeletnyi utazás
15 centire az ujjam hegyétől az eddigi 9 évünk, a két csoda kislányunk.
Másfél évnyi maródás, vívódás, amit már egy éve próbálunk feldolgozni a mindennapjainkban, és egyre inkább sikerült is felidézni azt a néhány percet, amitől annyira megszerettük egymást annakidején.
Együtt keseregtünk a pénzhiányon. Tücsök mondta. Megpróbált kizökkenteni. Megpróbált rádöbbenteni, hogy szarban vagyunk. De hát én tudtam. Csak épp nem tudtam vele mit csinálni. Mióta 5 év után e-mailben kirúgtak, hirtelen minden nagyon borús lett. Amikor valami esélye van, hogy a hiányainkból behozzak, akkor ezerrel nekilátok, csinálom, a befolyt pénzből betömünk egy lyukat, aztán próbálok nem gondolni a dologra. Még mindig jobb, ha nem esem depresszióba, mintha hagynám, hogy eluralkodjon rajtam. Még mindig van egy darab száraz kenyér a szekrényben a kenyereszacskóban, még nem jött el a vég. Még mindig találok egy 100 forintost a fiók mélyén.
És pont ebben az időszakban kellett annak a disznóságnak is kiderülnie. Nagyon nehezen álltunk fel belőle. Megvolt benne a becsület, hogy nem hagy itt akkor, amikor teljesen padlón vagyok. Megpróbáltuk felidézni a régi napokat és sikerült. Egyre többször láttuk egymást mosolyogni, örülni akkor is, ha semmi másnak nem lehet…
Hát barátom, akár tetszik, akár nem, vannak pillanatok, amikor nem lehet tovább halogatni az indulást.

Az állomásfőnök jelez a kis tárcsájával, a vonatkerekek csikordulva, lassan forogni kezdenek, a vonat elindul és te ott állsz az ablakban és integetsz.

A matrózok leakasztják az utolsó kötelet is a mólóról, a hajófar mögött zubogni kezd a víz, egyre nagyobb a rés a part és a hajótest között, és ott állsz a korlátnál, kis kendőddel a kezedben, és integetsz a nőnek, aki visszavár, és szeret, épp csak leugrott a boltba vacsoráért.

Az ereszcsatorna túlsó pereme egyik pillanatról a másikra eltűnik az innenső mögött és rádöbbensz, hogy már csak 4 emeletnyi – 12 méternyi utazás vár rád, semmivel sem több, de ez az utolsó lesz.

Nélküled jön vissza a délutáni vonat.

Anya hiába vár a hajóállomáson, az emberek lassan elfogynak a hajó kiürül és te nem szálltál le róla.

Hülyén érzem magam. Egész életemben próbáltam megtartani a méltóságomat. Most sem fogok idióta módjára kalimpálni. Milyen hülyén néznék ki ha látna valaki! Itt visítozik, mint a vett malac, kalimpál, mint egy idióta!!
Na nem. Én igenis megmutatom, hogy tudatos lény vagyok! Szépen, nyugodtan, egyenesen tartom magam, összefogom a kabátot, hogy rendezetten nézzek ki. Nem hadonászok. Megtervezem, hogy hová essek. Milyen ostobán néznék ki felnyársalva a virágkarókra! Nem tehetnének nyitott koporsóba, mert nem lehetne eltűntetni a réseket, amiket a karók ütnek a nyakamon, az arcomon, a többin…. Igenis, szépen fogok kinézni, mintha csak elaludtam volna. Csak egy méternyivel odébb van a szép, sima beton. Ha a testem teljes felületével érek rá, akkor nem csavarodom torzóvá, nem szalad fel a combcsontom a mellkasomba, nem roncsolódom szét. Vízszintesen, arccal felfelé kell leérkeznem, így csak a koponyám hátsó része zúzódik péppé és ha hanyatt fekszem, az egészből semmi nem látszik. Az arc a szomszédból azt mondja majd magában, ha egyáltalán lát leesni: Ez igen! Elegánsan, tartással! Ha látja. Telnek a másodpercek. Vagy percek? Nem tudom. Már rég le kellett volna érnem. Nem merem kinyitni a szemem.

És hirtelen a felismerés: ez így nem jó. Még a végén azt hiszik, hogy szándékos volt. Akkor hogy kapja meg anya a biztosítást? Miből fizeti ki a temetést? Miből lesz a kölyköknek új cipője? Pénz a taníttatásukra? Gyorsan csinálni kéne valamit, van rá még talán egy fél másodpercem, hogy meggyőzzem az embereket, hogy tényleg csak egy ostoba baleset volt! Kiáltani fogok! Hadonászni fogok! Mégha ez el is rontja a szépen megtervezett méltóság képeit!
Elindulnak az ingerületek.
Nagy levegő… (kiáltáshoz lesz)!
A sejtekhez lassan megérkeznek a parancsok: Dologra!
Felszabadul a szükséges cukor, gőzerővel folyik az elégetése, ebből összehúzódás lesz, abból pedig mozdulat! A mozdulatokból kalimpálás! A kalimpálásból a szemtanúk meggyőzése arról, hogy itt csak egy véletlen baleset történt.

Ezt elszúrtam.

Egy villanás, egy puffanás.
A mozdulatok beszorulnak a csattanásba.
Bennszakadnak, nem tudnak kijönni.
Puhán visszapattanok, egész a negyedik emeletig.
Arccal lefelé.
Látom, ahogy ott fekszem a földön.
Az egész kép behullámosodik. A közepéből koncentrikus körökben lökéshullámok indulnak a szélek felé középpontjukban hétköznapi, mindennapos alakommal.

Csak egy vagyok abból az öt emberből, aki az elmúlt 2 másodpercben meghalt a földön.
Csak egy vagyok abból a 158 emberből, aki az elmúlt egy percben meghalt a földön.
Csak egy vagyok abból a 9513 emberből, aki az elmúlt egy órában meghalt a földön.
Ugyan már, hol van ennek jelentősége?

De nekem még be kell kötnöm holnap reggel a Hugi cipőjét, mert megint lógó cipőfűzővel menne el a kis birka az iskolába!
Zsófikám kis lelkével is még van tennivaló! Olyan kis magányba húzódó tud lenni a kis bogár! Még játszanom is kell velük, sokat, behozni azt a rengeteg időt… Az „apa mikor játszol velünk?” kérdésre annyiszor válaszoltam azt, hogy mindjárt! - és nem lett belőle semmi, mert be akartam fejezni amit épp csináltam és mire végeztem, már nem maradt rá idő…

Pedig valahogy igenis vissza fogok jönni, és valahogy igenis megmondom a Tücskömnek, hogy nagyon szeretem és vele akartam leélni az életem maradékát is, és fogni akartam a kezét, amikor a kismajmok már nagy majmok, elviszik őket tőlünk… Ott térdelnek az oltár előtt a férfival, aki betolakodik a mindennapjainkba és elveszi tőlünk a legdrágább kincsünket, mint ahogy minket is elvettek annakidején a szüleinktől. És ugyanúgy fogni akarom a kezét, odatartani a vállamat, hogy kisírhassa magát rajta, amikor a szülei elmennek, ahogy ő is végig támaszt adott nekem, amikor apám meghalt.
Aztán tudatosul bennem, hogy ezeket már nem fogom tudni elmondani nekik. Lassan szétpukkan a tudatom, mint egy szappanbuborék
Mély, megkönnyebbült sóhaj az ébredés.
Itt vagyok, a jó melegben, sötétben. Körülöttem szuszog a három dinnye.
De jó, van még idő, még nem rontottam el végleg mindent, még megmondhatom nekik, mennyire fontosak nekem. Odakucorodom Tücskömhöz, ölembe veszem. Milyen kellemes hozzábújni! Mennyire hiányzott már, de csak most tudom, ebben a pillanatban, hogy itt vagyunk.
Félálomban dünnyög valamit, hogy miért nem hagyom aludni, minek piszkálom fel. Néz rám értetlenül, joggal haragudna. Én sokkal rosszabbul reagálnék az Ő helyében. Aztán szerencsére megmenti a helyzetet a vekker miközben közli, nem olyan nagy a vétkem, csak fél percet vettem el az alvásidejéből.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2005-11-18 15:47:56
Köszi a tetszésnyilvánításokat.
Néhány mondat:
Soha nem írtam még semmit.
Ha a töréseket úgy értem ahogy Ti, akkor igen, szándékosan van összetördelve és szándékosan csapong.
Ez egy álom volt, sok köze nincs a valósághoz csak az általánosságok igazak, néhány dolog nem.
Mindössze annyit tettem, hogy próbáltam az egésznek a hangulatát visszaadni... persze igaz, néhány dolgot meg kellett magyarázni és bele is csempésztem még egy-két gondolatot :))
szal szerintetek írjam le ha valami ütőset álmodom?
ja még egy:
Kérek mindenkit, hogy kíméljen meg az udvariasságtól! Öszintén nyomjátok ide a negatívumokat is!
kösz ;}
2005-11-15 20:45:32
Szerintem zseniális, legalábbis nekem nagyon tetszik!
2005-09-13 23:55:21
Nem értem hogy hagyhattam ezt eddig ki! Nagyon tetszett, gratulálok hozzá!
2005-02-25 14:53:44
jajjdejó, hogy felraktad, Azóta nem írtál?
2004-10-05 22:59:38
Jó prózának, de miért tördelted? Törni akartad logikailag a szöveget? Ez a stílus amúgy most Amerikában nagyon megy. A hétköznapiság-prózaiság és utána a végkifejlet.