Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-07-01 11:15:07
Megtekintve: 541
Kurtafa - 28
Másnap délelőtt 10 órára hívták meg a vályogvetők vezetőjét, Krapajt. Izgatottan gyűltek össze Irmánál az apácák, Kece, mint közvetítő és természetesen Margó is jelen volt a nagy eseménynél. Pontosan tízórakkor megcsörrent a telefon és bejelentkezett a Csicsófalvi posta. A telefonnál egyenesen, maga Krapaj volt hallható, amint reszelős, jellegzetesen cigányos hanglejtéssel beledörgött a kagylóba.

–Ki vagy? Itt én vagyok!
–Itt meg Kece vagyok, sógora.
–Hunnan beszélsz?
–Csak innen a szomszédbul, Kurtafáról.
–Mi van, ég a ház? Mi olyan sürgős, hogy korán reggel kirángatsz az ágyból?
–Lenne egy kis meló számotokra.
–Mekkora, az a kicsi?
–Betart vagy három hónapot sógora. Legalább négy épületet kell kivetni, felhúzni, bepucolni…
–Fizetség?
–Nem fogtok rosszul járni.
–Asszonnyal, gyerekekkel együtt megyünk csak.
–Gyertek!

–He,Kece,aggyad a megbízódat! Hagy váltok véle egy-két szót!
–Jóvan adom.–mondta, és Pemete kezébe nyomta a kagylót.
–Dicsértessék.
–Neked is!–mormogta fogai között Krapaj. Majd rákérdezett
–Ki vagy ott? Valami apáca tán?
–Eltaláltad fiam: apáca teli bukszával. Velem jól fogtok járni! Gyertek, amennyien csak tudtok, sok munka lesz, tárt karokkal várunk benneteket! Hányan vagytok gyermekeim?
–Ha, jól megszámolom anyám, a gyerekekkel együtt huszonnégyen.
–Akkor szedjétek a sátorfátokat, és üljetek fel egy teherautóra! Hozzátok a szerszámaitokat és szeretettel várunk benneteket!

–Mennénk mi, de nem tudjuk, hogy hova?
–Fiam, pakoljatok össze és holnap reggel ott a két platós teherautó értetek.
–Hát a lovaszekerekkel, lovakkal mi lesz, nem hagyhatjuk itthon?
–Kössétek a teherautók után őket!
–Anyám, négy szekér hat ló van. Kellene egy lószállitó furgon is.
–Küldöm. Egy úriember fog értetek menni, aki idevezeti a forspontot.
–De, legyen a Kece is velük, mert nem biztos, hogy idetalálnak! Adja vissza nekem a Kecét anyám!

–He,kece,tudod most hun, tanyázunk?
–Hunnan tudjam sógora? A multkor még a Csiszlikóban, a nagy kubikgödrök mellett tanyáztak.
–Ott már befejeztük a munkákat. Húszezer vályogtéglát vetettünk öt házhoz. A tapasztás van hátra, majd elvégzik a Bugiék. Most a Bügében tartózkodunk, a savanyúrét mellett. Azt a lapost parcellázzák. Ott lesz munkánk, ha lesz… bizonytalan, mint a kutya vacsorája. Na, a Bügében megtalálsz minket.
–Rendben bátyó! Holnap délelőtt ott vagyunk. Kapkodják össze a cókmókjukat, aztán hátra se nézve úgy elhozom magukat onnan, hogy még a lábnyomukat is belepi a por.
–Bár a devla szóna belűlled! Csácsumi! –mondta és letette a kagylót.

Miután végetért a beszélgetés komoly szervezőmunka kezdődött. Yeti elvállalta, hogy megrendeli a szállítójárműveket. Személyesen fog bemenni Egerszegre a teherfuvarozó vállalkozóhoz. Kece pedig megkeresi a vályognak legjobban megfelelő agyagos területet a határban. Miközben így tervezgettek felmerült a kérdés. Margó vetette fel.
–Azon gondolkodom, jár az eszem kereke, hogy az ökó programba, ha belépnénk, és pályáznánk az EU-ba, akkor hatalmas összeget kapnánk a természetes anyagú házépítésekre. Össze kellene kapcsolni, az alapítványlétesítést ezzel az ökoszisztémával

–Az isten szólt belőled leányom!–jegyezte meg Pemete felcsillanó szemekkel.– van nekem egy karitatív gondolatom is ezekkel a dolgokkal kapcsolatban.
–Éspedig?
–Ha, elkészül az Öregotthon, azaz Elízium, akkor oda személyzet is kell! Összekapcsolnánk a cigányság felemelkedési és letelepítési programjával a munkahelyelteremtő programot, ahogy ti nevezitek. Erre is lehetne pénzt kicsikarni a Magyar Államtól.
–Anyám, az ötlet briliáns. Megépítetjük a cigányokkal a saját házaikat. Szocpolból és segélyekből, kölcsön nélkül, önerőből.

–Mit szólsz ehhez Kece? –fordult élete párjához Margó. Kece szomorúan ingatta nagy, busa, gúnárnyakán ülő zanzafejét, majd megszólalt.
–Nehéz ügy. A cigány, nem azt mondom, hogy nem szeret dolgozni, de úgy van vele, hogy pár órácskát elbogarászik, aztán abbahagyja a munkát. Mikor kérdezik tőle a gazda, mért hagyta abba, megszólal: ma mán ettem. Ez azt jelenti, hogy annyit megkeresett, ami arra a napra futja kajára, piára neki…
–Eszméletlen! –éktelenkedik kigűvedt szemekkel Margó! –szociológiai szempontból, persze érthető. Úgy állnak a munkához, hogy más is hozzáférjen. Sima ügy, ez a cigány szolidaritás. Hagy részesüljenek mások is munkából! Nem úgy, mint a magyarok, hogy látástól mikulásig güzülnek, aztán a stresszbe belepusztulnak.

–Na, azért a vályogvetők azok mások. Ott a járni tudó porontytól, az aggastyánokig mindenki úgy, olyan összehangoltan dolgozik, hogy jó nézni. Krapaj a vajda. Ő vezényel, a többiek meg járják a rókatáncot! Mert a törekkel, pejvával, szalmával bedagasztott sarat addig kell taposni, míg aztán lehet taligázni az öntőformákhoz. Tuladonképpen blokkvetőn és agyagon kívül csak a munkáskezek kellenek ehhez a munkához. És természetesen a nap, amelyik kiszárítja a vályogtéglákat.

–Hogyan oldjuk meg az élelmezésüket?
–Ők maguk gondoskodnak róla. Nyilttűzi kondérjaikban megfőzik az asszonyok ami az napra kell nekik. Pénz kérdése az egész. Ami előleget kiutal nekik Pemetenénő, abból fenntartják magukat. Aztán ahogy száradnak a vályogtéglák felépítik a saját kunyhóikat belőlük, hogy védve legyenek az eső elől. És amint halad előre az építkezés, a végén ezeket a kunyhókat is széjjelbontva, azt az anyagot is beépítik az öregotthonba.

–És, mi lesz a házaikkal?
–Ezt bízzuk a jövőre. Ha fantáziát látnak a letelepedésre, akkor a falu állami földtartalékából kiutaltunk nekik ingyen házhelyeket az út másik oldalán lévő savanyúrétből. Legalább az utca másik oldala is benépesül velük. Arra az egész projektre adunk be egy pályázatot. A pályázati pénzből megvásároljuk a cserekepet, közműveket és a Kovács Miskával felépítettjük a házaikat.

–Margókám lelkem, akkor megtennéd, hogy lemendzseled ezt az oldalát a dolognak? –kérdezett rá Margóra Pemete.
–Természetesen Pemetenéni. Mindent előkészítek. Megírom a pályázatokat és benyújtjuk őket az UNIO-ba. Ehhez azonban az is kell, hogy az alapivány mielőbb jogi személy legyen. Holnap együtt bemegyünk Kókányfára megérdeklődni, hogy állnak az ügyek. Megkérdezzük, hogy a volt Kurtafai földeket miként lehetne megváltani, vagy megvásárolni közcélra az államtól.

–Rendben van leányom. Amig Kecéék odalesznek a nagy úton, addig mi átmegyünk Kókányfára. Elintézzük a függőben lévő ügyeket. A nagy tanácskozás közepette észre sem vették, hogy Irma kivonult a konyhába. Gőzölgő feketekávéval tért vissza.
–Hoztam egy kis észmozgató, frissitőt!–tette le az asztalra, a tálcára helyezett kávéscsészéket és a kávéval teli kancsót. –töltsetek magatoknak, és annyi cukrot tegyetek belé amennyit, kívántok! –mondta és elsőre magának töltött, s két mokkacukrot pottyantott a csészébe. A többiek követték a példát. A kávé kortyolgatása közben az apácákat faggatta.

–Hogy megy a tanulás lányok? Hagy hallom mit tudtok? –az apácák összenéztek, és szégyenlősen pötyögték.
–Jó napot… keérem… koszonom. Ety, ketto, öt… nyóc. Hogy van?
–Ó, de csecsék vagytok! Hogy csárázom a bulátokat! –áradozott Kece, de egy hatalmas Margótól kapott nyakleves belé fojtotta a szót.
–Jól van, na… még dicsérni sem lehet?
–Így nem. Nem cigányul, magyarul tanítjuk őket! Majd, ha megtanulták a magyar nyelvet, akkor nem bánom, ha tanítgatjátok őket, persze a te kivételeddel. Nem szeretném, ha túlságosan belemélyednél a korrepetálásukba Kece! –vonta össze a szeöldökét Margó.

–Én már alig várom, hogy gyerekzsivajtól és kutyacsaholástól legyen hangos újra a falu.–jegyezte meg Irma lelkendezve.
–Lesz benne módod hamarosan, ha megszületnek az első Kurtafai telepesek gyerekei!–tette helyre Irma eszekerekit a helyes vágányra Yeti, de Irmát nem lehetett leállitani, csak fújta a magáét.
–Elsőnek szül a Panka, utána a Lili, aztán jövök én és a Ramóna, meg ha minden igaz majd a Margó. Addig meg gyereknek ott lesznek a kis cigánypurdék, őbennük gyönyörködünk. Ők is a mi kutyánk kölkei lesznek vagy mi a szösz!

–Van egy olyan gyanúm, hogy Katinénit hamarosan reaktivizáljuk, mint a paksi atomerőművet! – jegyezte meg Irma. – Mert az már biztos, hogy én az otthonszülés mellet teszem le a garast. Itt fogantam, itt is szülök. Ettől senki sem tántoríthat el.
–Természetesen itt a két nővérke is, akik segítenek a szülésben, ők Indiában naponta több szülést is levezettek. Értik a szakmát.

–Köszönjük Pemetenéni, alkalomadtán el is várjuk a segítséget!
–Isten áldásával! Ámen. – állt fel Pemetenéni és elindult az apácák élén hazafelé, hogy ebédet főzzenek maguknak és Gusztinak. Margó és Irma szintén nekiálltak a főzésnek. A férfiak pedig elindultak a savanyúrétre megtekinteni a legalkalmasabb terepet a vályogvetéshez. Elmentükben még Irma utánunk kiáltott.
–Hé, emberek! Vigyétek az iszákot! Enélkül rendes ember ki se mozdul. Mi van, ha annyi gombára leltek, hogy érdemes leszedni? Holnap gombapörkölt lesz az ebéd! Na, most már indulhattok! –mondta, miután felszermázozta őket és nyakukba akasztotta a gyékénytarisznyát.

29.

Másnap Pemetenéni beöltözött legszebb apácaruhájába. Fejére feltette a ragyogóan fehér, kikeményitett fityuláját. Nyakába akasztotta rózsafüzér morzsolját, rajtata hatalmas aranykereszttel. Benő elállt a furgonnal és Margóval, Yetivel kiegészülve beültek,s elindultak hatalmas port kavarva Egerszegre. A városba érve felvették Miskát, a pallért. A tervezővel ott találkoznak a Városházán, és együtt mennek az Építési Osztályra benyújtani a tervrajzokat.

A tervező, Kucsera Vince építészmérnök már a kész tervrajzokkal várta őket. Amint beléptek az irodába megcsapta orrukat a finom, frissen főzött kávé illata. Mancika bevezette őket a tárgyaló szobába, és pillanatnyi türelmet két.
–Rögtön itt lesz a főnök, csak átment egyeztetni a jogásszal és az Építési Osztály vezetőjével, a Mocsár úrral. Ő rajta áll vagy bukik minden, ami a megyében történik. Amig megérkezik mérnökúr hideg friss üdítővel, és forró kávéval szolgálhatok a hölgyeknek és az uraknak?–kérdezte, és a választ meg sem várva, máris térült-fordult és hozta a frissítőket.

Kisvártatva megérkezett Kucsera úr is, hóna alatt cipelve a hatalmas dossziéba helyezett tervrajzokat. Miután kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak a falon elhelyezett hatalmas parafa táblára egymás után, rajszögezte ki a részlet, és látványterveket. Pemeteméninek leesett az álla a csodálkozástól. Tenyereit összekulcsolva így kiáltott fel.
–Köszönöm neked Uram, hogy vezetted a kezét ennek a derék tervezőmérnöknek! Ez egy valóságos csoda. Ahogy leskicceltem, megálmodtuk. És a környezet, a kiszolgáló létesítmények, kész műremek. Gyönyörűséges!

A mérnök bezsebelve a dicséreteket a pallérhoz, Kovács Miskához fordult.
–Misikém, a részletterveknél szabadon hagytam az építőanyagok felsorolását, mennyiségi és minőségi együtthatóinak taglalását. Az energia és hőmagtakaritás szempontjait. Ez a te dolgod lesz. Megadod a paramétereket, és ha sínen lesz az ügy, ráérünk, utólag csatolni. A lényeg a pecséten van, hogy ráüsse a Csóka! –Csókának hívták egymás közt az Építési osztály vezetőjét, busa nagy, dús fekete hajkoronával ékesített fejének, keselyű arcából kiugró horgas orra miatt. A bozontos dús szemöldökök alatt kis fekete disznó szemek ültek, szigorúan fixírozva a kérvényt benyujtókat. Ezek a szemek röntgensugarakkal voltak ellátva és, bizony, hogy beleláttak a kérvényezők zsebébe, pontosan mérték, fel kiből mennyi jattot lehet kihúzni.

Miska rábólintott és kávéját kavargatva margóhoz fordult. –hogy állunk az UNIÓS támogatásokkal? Elkészültek a pályázatok?
–Két nap, két éjszaka dolgoztunk rajta Pemeteménivel és sikerült benyújtásra, készre összehoznunk. A mellékletekre lenne még szükségünk.
–Miféle mellékletekre? Úgy tudtam, hogy a Misszió munkahelyteremtő és beteg, öreg egyedülálló karitász tevékenységre jogosult és erre kéri a támogatást. Ehhez nem kellenek az építési engedélyek, csak telephely és mehet a dolog. A telephely és a misszió be lett jegyezve. Megvan vállalkozói engedély, az asószám, mehet a bicigli, jöhet a pénz!
–Igen, csakhogy változott a helyzet.–vetette közbe Yeti. –El kell, hogy mondjam, mi Margóval az UNIÓ-nak dolgozunk. Kihalásra ítélt falvak elnéptelenedéséről és a halott falvak újjáélesztéséről írjuk a disszertációnkat közösen. Kapóra jött nekünk az apácák letelepedése. Gondoltunk csavarunk egyet az UNIÓ tökén, és a Környezetvédelemi szempontokat, a természetes alapanyagok felhasználását is beadjuk nekik. Erre is óriási összegeket lehet lecsípni tőlük.

–Nem rossz. De ez már részletkérdés. Most a létesítmény terveinek elfogadtatása és az építkezés engedélyezése a fő cél. Erre kell nekünk a jogász.–mondta és Mancikához fordult– megjött már a Stikli úr? –kinn vár az előszobában. Behívjam?
–Nem kell, majd együtt megyünk át a főnökhöz vele. Álljon, azaz üljön készenlétben!– mondta és Kovács Miskához fordult.
–Mihály a többi a te dolgod. Erő, eszköz számvetés, szervezés, anyagbeszerzés a te dolgod. Én ezzel nem foglalkozom, te vagy a fővállalkozó. Hogy mire tudtok pályázni, rátok bízom. Azért szeretném tudni, miben sántikáltok?

–Kucsera úr–szólalt meg Margó–töredelmesen bevalljuk, hogy vályogból akarjuk megépíteni a létesítmény. Erre egy brüsszeli pályázati honlapon bukkantam rá. Egy milli8ó EURO erejéig lehet pályázni, amig a keret tart. Egy hete írták ki, tegnap már elküldtem emailban a pályázatunkat.
–Honnan vesztek ennyi vályogtéglát? –fordult Miskához.
–Az még a jövő zenéje, de megoldjuk.–vakarta a fejét Miska. Pemetenéni mentette meg a helyzetet.

–Holnapra itt lesznek a vályogvető cigányok! Egyenesen Szamárból hozattuk őket, retyerulyától, ingestől, gatyástól, pereputtyal együtt. Folyamatosan fogják vetni a vályogot.–honnan veszik az agyagot, szalmát, töreket?
–Részletkérdés Vince! –vetette közbe Kovács Miska– az alapok kiásásával is, nyerünk több köbméter földet, aztán majd lesz valahogy. Az adalékanyagok beszerzése a mi dolgunk. Hozunk a közeli Magyar Kínai Barátság TSZ-ből.
–Áldásom rátok!–legyintett Vince úr és intett hogy menjenek át az Építési Osztályra. Kifelé menet csatlakozott hozzájuk az ügyvéd úr is.

A párnázott ajtó mögött megbúvó puritán egyszerűséggel berendezett irodában a hatalmas íróasztal mögött ülő Osztályvezető félelmetes benyomást keltett. Pemetenéni elkezdte hányni magára a kerszeteket, azthivén egyenesen az ördög öregapjával találták magukat szemközt. Kicsit hagyta őket állni maga előtt, míg belenézett a dossziéba, majd unottan összecsapva hellyel kínálta a kérvényezőket. Aztán bozontos szemöldökeit összehúzva, hogy összeérve egy vonalat rajzoltak apró disznó szemei fölé megszólalt.

–Rendben van. Én megbízom Kucsera mérnökúr precízségében. Elindítjuk útjára a kérelmet. Amint visszaérkeznek a papírok, el kezdeni az épikezést!–mennyi idő ez édes úr?–kérdezi felajzva Margó.
–Ha minden szakhatóságra félévet számolok, az annyi, mint, annyi három év. Jóesetben kettő…– A jelenlevőkben megállt az ütő. Az apáca egyre hányta magára a kereszteket, Miska csak somolygott, és összevillant a tekintete Kucserával. Régi biciklisek ők már. Margó tért először magához a döbbenetből. Így fordult az osztályvezetőhöz.

–Ez ad, abszudum! Nekünk félév alatt már kulcsrakészen állnia kell a létesítménynek! Különben elúsznak a pályázati pénzek.
–Addig egy kapavágást sem tehetnek amig a harminckét szakhatóság rá nem, ütötte a bélyegzőjét! A Köjál, a Környezetvédők, a Zöldek, a Vizügy, az Erdőbirtokosság, a Bányakapitányság és satöbbi és satöbbi…

Yeti és Margó csak tátogott, Pemete imádkozott. Az ügyvéd törte meg a csendet.
–Természetesen vannak kiskapuk. Szerzünk egy előzetes engedélyt földkitermelésre, vályovetésre. A cigányoknak egy KFT alapítunk, ezzel jogosultak lesznek völdkitermelésre, vályogvetésre. Hogy aztán éppen az alapokból szerzik a földet, nagy csuda! Aztán nekiállnak az épület felhúzásának. Mikor állnak a falak, kérünk egy ideiglenes fennmaradási engedélyt…
Közben a szervek szépen kézről kézre adva tologatják az aktákat.

Mire megjönnek az engedélyek, már benn is laknak az öregjeik, erről mi gondoskodunk! –nézett jelentőséggel a csókaorrú osztályvezetőre–igaz –ezen, Főosztályvezető Úr?
–Igaz, igaz, de ugye anyám Ön is tudja, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, pénzbe kerül, ha kenni akarjuk az ügyirat kerekét. Aztán a szervek jóindulata, esetleg szemhunyása is pénzbe kerül, ezt majd a Stikli úr konkretizálja.

–Mégis mekkora összegről lenne szó?
–Nézzék, úgy divat ez minálunk, hogy a létesítmény bekerülési összegének a 15% a számolandó a kenőpénzekre. Ezt természetesen belakalkulálják a pályázati keretösszegbe. Az UNIO tejel. Maguk nem károsodnak, mi is jól járunk. Az ügyvédurat megbízzák a pénztechnikai bonyolítással. A többire ne legyen dolguk. Ő kezeli majd a folyószámlájukat és intézi a kifizetéseket. Akkor megegyeztünk?–állt fel a Csóka, és ráütötte a pecsétet az iktatószámmal ellátott ügyiratra.

–Nyugodtak lehetnek uraim, amig engemet látnak. Fél év mulva avathatunk! Ha csak…
–Micsak? –kapták fel a fejüket egyszerre.
–Hacsak porszem nem kerül az ügymenet kerekébe.
–Mi lehetne, ami kisiklatná a szent ügyet?–dévánkozott Pemetenéni nagy szemeket kerekítve.–Imádkozom az Úrhoz.
–Hacsak a Zöldek bele nem finganak a nulláslisztbe! Ők aztán értik, hogyan szórjanak homokot a kerekek közé.
–Ó, hogy a sátán tépkedje ki a szemük szőrit azoknak a Zöldeknek, nem Amerikából szabadították ránk ezeket?–dévánkozott újfent Pemetenéni. Az ügyvéd felhomályosította.

–Kedves növérem, ne aggódjék. A multik ránkküldték ugyan ezeket a felajzott zöldharisnyákat, de tudjuk, miként lehet elvenni a harci kedvüket! Euróval tömjük be a pofájukat.
–Istenkém, hát milyen korrupt országba csöppentem én bele. Mivé lettetek fiaim negyven év alatt? Zsebrákok uralják, szipolyozzák a nyomorú népséget? Mit lehet ez ellen tenni?
–Semmit, anyám! Együtt kell haladnunk a szennyes árral. Így az is a felszínen marad, aki nem tud úszni! –fejezte be a matróna felokosítását az ügyvéd majd elhallgatott és jelentőségteljes pillantásokat vetett az Osztályvezetőre, Csókára

Miután mindent szépen elrendeztek, és sínre tették az ügyet Csóka negédes mosollyal fordult Pemeteménihez.
–Lenne itt még valami anyám. Úgyérzem, hogy ennyivel tartozunk a missziónak, hogy önöknek ajánljuk fel a nagy lehetőséget elősször. Igy pályáztatni sem kell, hanem fű alatt földbirtokossá tennénk önöket.
–Ki vele, mi semmi jónak nem vagyunk elrontói!
–Eladó a Büdös rét.

–Aztán micsináljunk vele, he?
–Gondolom beruházásnak nem, lenne rossz. hetvekét hektárról van szó. Potom 44 millióért az önöké!
–Nem sok ez azért a parlagfüves rétért?
–Asszonyom, ez befektetés. Gondoljanak bele mi mindenre, lehetne, majd ha a falu megcombosodik hasznosítani! Ki is lehet egyrészét esetleg parcellázni.
–Addig meg fizessük a parlagfű miatti bírságot.–vetette közbe Margó.
–Inkább a tulajdonos fizesse, mint a Hivatal- vetette közbe somolyogva az ügyvéd.

–Szóval,2o milláért vevők vagyunk rá! – vette be magát az alkuba Yeti. –Számolják bele, hogy megtakarítanak évi 8-10 milliót, amit ki kellen fizetniük a gaz lekaszálásáért.
–Minden megegyezés kérdése. Hivathatom a Földhivatal vezetőjét?
–Állunk elébe! –adta beleegyezését Pemete. Perceken belül ott állt a Földhivatal vezetője Gödény Tivadar, az összes okmánnyal.–mi a téma főnök?
–Tivadar, úgyérzem, hogy megfogtuk az isten lábát. Túl adhatunk a Kurtafai réten, ami csak púp a megye hátán. Állami tartalékföldként van nálatok nyilvántartva. Úgytudom.
–Jóltudod főnök.

–Milenne ennek az elidegenítési alapára?
–Silány föld ez, művelésre nem alkalmas. Úgy 8-9 millióra tudnánk leszorítani.
–Akkor számoljunk. Vagyunk mi, azaz én, az ügyvédúr, vagytok ti, az annyi, mint annyi, ha négyszeres szorzóval dolgozunk, akkor is, testvérek között is 40 millát megér.
–Még a bolondnak is megéri!–kontrázott rá a tervezőmérnök is. Nem sokat tévedtél Csóka!
–Akkor hát: áll az alku? –fordult az egybegyűltekhez. Margó Pemetéhez hajolva sugdolózott vele kicsit, majd Yetivel is konzultálva a tenyerébe csapott a hatóságnak.

–Holnap átutaljuk az ügyvédúrnak a vételárat.
–Holnaptól a Misszióé a terület, azt tesznek vele, amit akarnak, csak parlagfű ne legyen rajta, mert szigorúan büntetjük magukat!
–Isten nevében Ámen! –mondta Pemete és tenyerébe csapott a hatóságnak.

30.

Gusztibá szokása szerint kinn ücsörgött a ház előtti pletykapadon, elnyúlva heverő hű kutyájának a hasán tapodva. Szájában az elmaradhatatlan csibukot szíva a semmibe bámul. Az idilli csendet hirtelen botorzúgás hangja veri fel. Mintha harckocsik közelednének. Gondolkodásra nem sok ideje marad, mert máris a ház előtt állnak a hatalmas szállító teherautók. Hírtelen lónyerítés hangját hozza felé a szél. A megdöbbenéstől se köpni, se nyelni nem tud. Akkorát harap a meggyfapipaszár szopókájára, hogy csakúgy reccsen két odvas fogának szorításában.

–Ágyék az isten! Kiáltja felé a ponyva alól kihajoló cigányember.
–nektek is–dünnyögi Guszti sandán méregetve őket.–hát titeket hunnan fújt ide a szél?
–Híttak bennünket, oszt gyüttünk! Ehun vagyunk!–mutat a ponyva alól előbújó teméntelen rajkóra, asszonynépre, ifjakra, vénekre. Lehettek vagy húszan-harmincan. Gusztinak igencsak elkerekedik a szeme, mire kinyögi?
–Csak nem ti lennétek a vályogvetők?
–De, biza’ mi lennénk. Jó helyen járunk-e? Ez az apácák háza?

–Mondhatjuk úgyis, de leginkább az enyé, aztán az apácáké. Szóval titeket szegődtetett a Kece?
–Mi lennénk azok, valahányan. Meg tudná mutatni a terepet?
–Mámint, hogy mit?
–Hát ahunnan ki kell termelnünk a Szeretet Otthon alapjaiból a földet.
–Ott, arra, amott…–mutatott az öreg a széjjelrágott pipaszárral hátra a porta végibe.
–Akkor mi meg le is táboroznánk ott az erdőszélen, hogy közel legyünk a munkagödörhöz.–mondta és intett a férfiaknak, hogy ódozzák el a teherautók után kötött echós szekereket. Vezessék le a lovakat a platóról. Mikor lemálháztak, akkor a szekerekbe átpakoltak minden holmijukat, Krapaj, merthogy ő volt az, a bandagazda, kifizette és isten áldásával útjára, bocsátotta a szállítókat.

Végszóra megérkezett Krapaj is, aki elkísérte őket, de mielőtt Kurtafára érkeztek volna beugrott Kókányfán a Községházára bejelenteni a cigányok érkezését. A polgármester két marokra fogta lilára dagadt fejét, mikor meghallotta, hogy újabb cigánycsaládok érkeztek.
–Idefigyelj Kece! Arról nem volt szó, hogy ránkszabadítod a rokonaidat! Lassan kilehet tenni a megtelt táblát Kurtafára.
–ne féjjen Zsigabátyám, csak átmenetileg lesznek itt amig kitermelik az építőanyagot az otthonhoz.

–Ezt már ismerjük fiam! Az oroszok is ideiglenesen tartózkodtak itt negyven évig! De, ezek rosszabbak az oroszoknál: ahogy én ismerem a fajtátokat, ahun egyszer két jó szót szólnak hozzátok, onnan bottal sem lehet kiverni benneteket! De hát a misszió lelkén szárad! Majd gondokodik a munkásairól. Nem állok jót a közbiztonságért! Az egyszem körzeti megbízottnak elég dolga lesz a kocsmában széjjelválasztani benneteket! –Kece csitítani próbálva, hízelkedni kezdett a polgármesternek.
–Zsigabácsi! Ezek vándorcigányok. Mindent hoztak magukkal: szekeret, lovat, kutyát, baromfiakat. Építenek boglyakemencét, sütik maguknak a kenyeret, kereklepényt. Kondérban főzik a bográcsgulyást, a platnin sütik a cigánypecsenyét! Dógos, tisztességes népek ezek!

–Bár az isten szóna belüled fiam! Te felelsz értük! Ha valami kavarc lesz, akkor szorulsz velük együtt!
–Hogy én-e? Ugyanmár hova gondol keed4 Van azoknak vajdájuk: a Krapaj. Olyan rendet tart az, köztük, mint annak a rendje! Na isten áldja magukat. Holnap aztán pemetenéne bejelenti őket, ahogy illik. Én csak előre jöttem szóni, nehogy meglepetés érje kendeteket. Na, isten megáldja! –emelte meg a kalapját Krapaj és elügetett Kurtafa felé.

Mire odaért, már az erőd alján állta cigányok hatalmas sátora. Az ekhós szekerek szépen egymás mellé húzva. A lovak kötőféken legelésztek. A két korcs eb vidáman csaholta körül a katlan körül ügyeskedő asszonyokat. Rotyogott a kondérban a cigány gulyás! Krapaj rögtön nekiáll kérdésekkel ostromolni Kecét.
–He,kece fiam, hun van itten valami vízkivételi lehetőség, mert amit magunkkal hoztunk épp a főzéshez, meg ívásra elég?

–Jöjjenek utánam a purdék, hozzanak magukkal egy-egy ceglédi kannát! Megtöltjük, aztán majd holnap elmennek kordéval és lajtoskocsival hoznak maguknak. Mutatom nekik a forráshoz vezető utat, aztán én is hazamék, az asszonyhoz.–igy is tettek. A gyerekeknek megmutatta a forrást. Aztán hazaballagott Margójához. A cigányok pedig folytatták a táborépítést.

Délután megérkeztek a városból Pemetenéniék. Kovács Miskával kimentek a helyszínre, szemrevételezni a terepet. A kitűzők már pontosan kimérték, és mészporral bejelölték az al aprajzot. Innen kell kitermelni a pincének és a szuterénnek helyet adó földmennyiséget. Mikor az építkezés területére értek már a cigányok felverték sátraikat és elkezdték a tábor berendezését. Miskáék a táborba mentek és Krapajjal leülve egy kecskelábú asztal mellé az árnyékba a kijelölt területre rálátva felvázolták a munka menetét. Miska kezdte a beszélgetést.

–Hagyas blokkokat vertek?
–A felénk szokásosakat:30x30x50 centiseket.
–Rendbevan. Ki fogom kalkulálni mennyi a blokkszükségeltünk. Ez ráér, első feladat, az, hogy holnap ideállítok egy baggerost és kitermeljük nektek a pince helyéről a földet. Ebből elkezditek a vályogvetést. Az a javaslatom, hogy a kitermelt földet a Büdös-tónál rakatom le, ott lesz helyben vizetek és szabad terület a vályogtéglák rakatolásához, szárításához. A szalmát, töreket meghozatom nektek.

–Amig a blokkokkal elkészültök az alatt én bezsaluzom és felhúzom a pincét és a szuterént vasbetonból. Erre jön kívül, belül egy-egy hungarocell szigetelő réteg, szellőzőakna. Az alépítmény tetejére vízzáró réteget helyezünk el és innentől már vályogból, építünk. Ehhez nekem szükségem lesz segédmunkásokra. Tudtok-e biztosítani a betonozáshoz embereket, vagy mindenki a vályogvetéssel foglalkozik?

–Szabad munkaerőnk nincsen. Még az asszonyaink, a gyerekeink is a sarat tapossák, formáznak, rakatoknak. Viszont amikor már a felépítményt készititek, akkor szívesen állunk rendelkezésre.
–Oké! Túl vagyunk tárgyalva, Kecével szerződtetek a faluból négy embert addig amig ti végeztek. Megegyeztünk?

–Meg.
–Mennyiért adtok egy blokkot?
–Hatvan Forint.
–Sok. Ezért már itongot is kapok. Az is szigetel.
–Igen, csakhogy a’nem természetes anyag. Arra nem jár az UNIÓS pénz. A vályog az unikum. Már az őseink is ebből építkeztek, még Egyiptomban. És a vályogpiramisok, ha nem tévedek négyezer éve állnak. Csak a külsejét vonták be mészkővel.

–Látom tájékozott vagy. Én is utánajártam a dolgoknak. Szatmárban harmincforitért adjátok a vályogblokkot. Egyezzünk ki negyvenben!
–Akkor már megyünk is tovább!
–Na, nembánom legyen negyvenöt.
–Ötven.
–Ötven, de ebből 5 az enyém. Értettük egymást?
–Hogyne, világos, mint a vakablak. Az apácáktól lerántjuk 50 Foritért darabját, és zsebből fizetünk neked darabonként ötforintokat, jutalékként.

–Akkor hát: csapjunk egymás tenyerébe Krapajkomám! Ágyesz-bugyesz! Aztán ha elszegődtök mellém segédmunkásnak, ugyanezzel a szisztémával járunk el. Én elszámolok nektek, mondjuk ötszáz Ft-os órabért, Te megkapol belőle négyszázat, a munkásaid meg háromszázat. Mindenki jóljár. Az apácák meg fizetnek, mint a köles.

Miután így megegyeztek Miska visszament a házba az apácákhoz megbeszélni a költségeket. Az apácák szó nélkül belementek az előkalkulált bekerülési összegbe és másnap Miskának megnyitották a számlát. Miska pedig azonnal nekiugrott a munkának. Mert Miskánál, ha munkáról volt szó nem volt pardon.

31.

Másnap jött a markoló. Kece szerzett négy segéderőt a rokonságból és elkezdődött az alapozás. A kitermelt földet billenős teherautóval a vályogvetés helyszínére szállították, a sofőr lebillentette, és nem volt vele több munka. A föld hamarosan gúlaként magasodott. Jöhettek a vályogvetők. A segéderők pedig nekiálltak az előre odaszállított szabvány zsaluk lepakolásának. Mire végeztek, az alapot ki is ásta a markoló.

Miska vezényletével méretre faragták az alap falait, majd az így kitermelt földet feltalicskázták a többihez. A beton vasalatot és hálót lepakolták, és még aznap lefektették az alapra. Összeállították és ezzel a napnak vége is lett. Másnap reggel megjöttek a betonkeveréket szállító mixerkocsik.

A mixerkocsik beöntötték a nyersbetont és ezzel a másnap ki is merült. Miután a beton alapzatot elkésztették, két álló nap slaggal öntözték, hogy a beton ki ne égjen. A kötés ideje alatt a segédmunkások elkészültek az oldalfalak vasbetonhálójával is. Amikor már rámehettek az alapra, akkor összeszerelték az oldalfalak zsaluit, közé a betonvasalat dróthálóját és összecsukták a zsalukat. Jöhettek a mixerkocsik.

Úgy nőttek ki a falak az alapból, mint a gomba. Hála az állandó locsolásnak, nagyon szép, tökéletes alapot kaptak. Felhelyezték a darus kocsival odaszállított födémeket és elkezdődött a szuterén zsaluzása, beöntése. Mire a szuterénnel is elkészültek a vályogtéglák már piramisokba rakva száradtak a napon. Nem siették el a munkát. Miska jól tudta, hogy a tökéletes alap a titka minden építkezésnek.

A betonvázat hungarocell lapokkal körbeszigetelte és csak ezután döngölték köré a földet. Tökéletes hőszigetelt és vízzáró hélyazatot építettek. Az apácák, és az egész falu lakossága egész nap el nem mozdult onnan. Moccanatlanul figyelte amint kinő az építmény a talajból. Miska saját magát és munkásait hajcsárként hajtotta, és őrületes tempót diktált. Lazítani nem lehetett. Délben egy óra ebédszünet, este hatkor fájront.

10 nap alatt álltak az alapok. Ekkor két nap szabadnapot kapott mindenki. Miska ez alatt beszerezte a fa nyílászárókat, szarugerendákat, hajópallókat. Minden patentra kéznél legyen. Mielőtt elkezdték volna rakni a falakat mindenkit, kifejezetett. Senki nem reklamált. Meg voltak elégedve a fizetéssel. Összehívta az embereket és bemutatta a két kűmives segédet, akiknek a keze alá kell dolgozni. És pontosan 28 napra a z első kapavágás után elkezdődhetett a falazás.

A vályogtéglákkal öröm volt dolgozni. Úgy lehetett őket faragni, mint az itongot. A két szint három hét alatt elkészült. Kifizette a vályogvetőket, a kőmiveseket és a segédmunkásokat. Jöhettek az ácsok,a tetőfedők és a külső-belső burkolók.A hungarocellel kívül-belül szigetelt falak hófehéren virítottak a piros tetőcserepek alatt. Olyan volt az épület, mint egy ékszerdoboz. A soproni SOFA által készített eredeti, keményfa ajtó ablaktokok, a tölgyfa ajtók tették fel a koronát az egészre. Mikor megkapta a külső belső vakolatot, a nyílászárók festését, az ablakkeretek beüvegezését, szinte szerkezetkész volt az épület.

Miska kifizette a mesterembereket, segédmunkásokat és jöhettek a szaniter, víz, villany, kazán, fűtésszerelők. Augusztus huszadikára kulcsrakészen átadta az épületet az apácáknak. Még arról is gondoskodott, hogy kertépítő szakembert szerezzen a gyepesítésre és egy csodálatos pihenőpark kialakítására. Mikor elszámoltak az apácákkal nem győzte a dicséreteket zsebrevágni. Szerényen csak ennyit jegyzett meg.

–Pemetenéni, én még máskor is építeni akarok magukat, ha bővülnek. Mondjuk, ha eszükbe jutna egy kápolna építése…
–Bár a jóisten szólna belőled fiam! –mondta Pemete, és egy könnycseppet töröld ki szeme sarkából. A meghatottságtól nem tudott többet mondani.

Kezdődhetett az épület beüzemelése. A villanyszeretés, víz és gázcsövek helyére tétele, kazán, radiátorok beszerelése eltartott két hétig. Ekkor két hét próbaüzem kezdődött, a kisebb javítási munkák elvégzésre. Közben a burkolók gőzerővel dolgoztak. Egymásután érkeztek a beépíthető feliszekrények, konyhafelszerelések, bútorok. Az apácák hátán folyt a víz a sok munka miatt. Pemete egyik este így imádkozott.
–Édes istenkém, mielőtt megtelne élettel a ház, adj nekem egy kiváló szakácsnőt és egy gazdaasszonyt is mellé, de akkor már egy udvarost és kazáfűtő szerelőembert is! A jóisten meghallgatta, mert egyik este szalad át hozzá Irma.

–Pemetenéni! Olyat mondok, hogy elájul!
–Elébb leülök kedvesem! Most mondjad!
–A Neten kerestem maguknak olyan családot, aki idejönne, és minden kritériumnak megfelelne.A férfi vizeslakatos,az asszony gazdász volt egy óvodában, míg meg nem szünt.Végzett szakácsnő. A lányuk elszegődne mindenesnek, akár a konyhára is, a fiuk pedig gépkocsivezető. A szállítást megoldaná, de a gyepet is rendben tartaná.
–A jóisten meghallgatott!–csapta össze a tenyerét Pemetenéni. –mikor jönnek?
–Holnapra jó?
–Szeretettel várom őket. A szuterén gondnoki lakásul szolgál nekik. Ingyen lakhatnak, amig fel nem épül a gondnoki lakás hátul. Aztán a szuterént teljes egészében mosodává, és javítóműhelyekké alakítjuk. Lesz varroda, cipőjavító, és egyebek. De, ezek távlati tervek. Az isten áldjon meg ezért leányom!

Másnap megékezett a Kovács család. Albérletüket felszámolták és úgy maguk mögött, hagyták Ózdot, hogy vissza se néztek. Most már hogy az épület lassan elkészül, és megvan a technikai személyzet is, hozzá lehetett látni a jövőbeli lakók beszervezéséhez. Ez is Irmára hárult. Az apácák jogosítványa napköziotthonos, panziószerű öregotthonra szólt, ahol ápolással is foglalkoznak és a temetést is, elvégzik. A lakhatás és tartás összege megegyezik az állami normatívával. Viszont itt, bár emeltszintű lesz az ellátás nem, kell beugrót fizetni. A zsebpénzével és megtakarításával mindenki önállóan rendelkezik. Ha úgy dönt, hogy halála esetén a misszióra hagyja értékeit, megteheti.

Az állam csak felügyeletet gyakorol, de nem szólhat bele az alapítvány életébe. Ez volt az a pont, amit ki kellett harcolni és kemény alku tárgyává vált. Végülis minden engedélyre pecsét került. Kaptak egy félállású orvosi státust, mégpedig oly módon, hogy minden költséget ők állnak. Ez volt a legkeményebb csata, amit meg kellett vívniuk. A Megyei Tisztiorvosi Szolgálat vezetője kötötte az ebet a karóhoz, és jottányit sem akart engedni a huszonegyből. A Polgármesteri Hivatal Egészségügyi és Szociális Osztályán folyt a késhegyig menő vita.

–Hogy gondolják önök, hogy egy nem létező faluba körzeti orvosi státuszt kreáljunk? Ez nonszensz.
–Viszont Kókányfa nem győzi a megszaporodott lakosság ellátását. Már hetvenkettőre nőt a lakosok száma fél év alatt Kurtafán. Úgy szaporodnak, mint anyulak! –jegyezte meg dr. Bubó, a megyei Tiszti Főorvos, kezével idegesen markolászva a levegőben elkapott semmit! Majd elkezdte az öklét rágni, aztán az asztalra csapott, majd a Kókányfai jegyzőre tekintett. Az, zavartan pislogott, mint a Rimóci nyúl, hiszen félig-meddig már el volt kötelezve az apácák felé.

–Jegyzőasszony, hány betegkártyával rendelkezik a Kókányfai háziorvos?
–Négyezerhatszázzal.
–Hát, ami azt illeti bőven, meghaladja a normális létszámot. Ha még párszázzal szaporodik a falu létszáma, ha beköltöznek az öregek, akkor elérheti az ötezret is. Ez sok egy orvosnak. Meggondolandó, hogy kérjünk még egy státuszt maguknak.

–Főorvosúr, lehetne hivatkozni, az ügyeletre. Nem győzi már a háziorvos az ügyeletet ellátni. Kellen az a státusz, de nagyon.
–Igazad van Elek! Újra megigényeljük a másik státuszt Kókányfának. Jól jött ez a hírtelen népszaporulat. Az isten küldte ide ezeket a cigányokat…és természetesen, nem utolsósorban önöket, kedves nővérkék…mert szép dolog az, amit Önök végeznek. Le a kalappal a tevékenységük előtt.

–Köszönjük a bókot–tette zsebre az elismerést Pemetenéni–de nekünk ott egy olyan státusz, kell, ami napi fél rendelési időt ott tartózkodik helyben. Ellátná a falut is, meg az otthont is.
–Igen, kedves nővérkéim, a realitás ezt támassza alá. Bújtatott státuszt hozunk létre Önöknél. Kókányfára igényeljük meg a fejkvótát. Hivatalosan ott lesz bejegyezve, de amint megkapjuk rá a státuszt, akkor helyileg kihelyezzük Kurtafára. Nézze, Kókányfának így szűk a költségvetése. Nem bír egy orvosi rendelőt pluszban kiállítani. Két legyet ütünk egy csapásra. Mi szerzünk az otthonnak egy bújtatott státuszt, maguk szereznek a státusznak egy rendelőt, orvosi lakással együtt. OK?

–Mi is így gondoltuk Főorvosúr–jegyzete meg Margó, levonva a konzekvenciát az ügyből. A hatóságnak ne fájjon a feje: szerzünk orvost, nővéreket, berendezzük a rendelőt, önöknek egy a feladata: státuszt szerezni. Ki kell taposni az államból! Nem lehet szégyenszemre egy Öregotthont, egy Missziót orvos nélkül hagyni! Megpályáztatjuk, ahogy illik, és természetesen az kapja, meg akit mi kijelölünk! Pályázattal kiszúrjuk a hatóság szemét és betesszük a mi jelöltünket. OKÉ? Megegyeztünk?

–Természetesen, ha maguk adják a lakást, a rendelőt, akkor maguk szerzik az orvost is. Mi csak ráütjük a pecsétet. Az orvos pedig eltartja magát. Ha nem lesz elég betege, akkor az otthon kipótolja kétezerre a betegkártyaszámát.
–Jaj, drága főorvosúr, most ne cickázzunk ilyen piszlicsáré ügyekkel! Papíron lejelentünk kétezer betegstátuszt és kész.
–De, nem vehetnek el egy beteget sem Kókányfától!–kardoskodott Kretén Helén, a Kókányfai jegyzőnő.

–Állj!–csapott az asztalra a Tiszti Főorvos–nem most sírtak, hogy nem győzi a Kókányfai családorvos ellátni a körzetét! Levesszük a hiányzó létszámot tőle, és kettéosztjuk a körzetét. Mit képzelnek maguk! Sírnak, hogy sok a betege, de mikor intézkednénk, akkor meg nem akar lemondani egy részéről. Hogy is van ez? A betegkártya pénz kellene, de a beteg nem?

–Jaj, drága Főorvosúr, nem így gondoltuk. Majd elrendezzük, azokat a kártyákat! Bízza ránk, csak hajtsa ki a hatóságból a másik státuszt!
–Bízzák rám. Már régóta porosodik a státuszkérelmük a fiókomban. Majd most szépen leporoljuk, kifényesítjük, és újra beküldjük. Aztán pár éven belül majd csak pecsét kerül rá…
–De, nekünk két hónapon belül kell az a fél státusz, mert nem engedik megnyitni az Otthont!
–Naés, csak ez a baj? Meglesz a státus addigra. Csak meg kell kenni a kocsi kerekét…–és kifordított tenyerével egyértelműen mutatta, hogy hova kell az a kenőpénz.

–Ó, drága Főorvosúr, csak nem képzeli, hogy hálátlanok leszünk. Természetesen respektáljuk a fáradozásait! –mondta Pemetenéni–krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.
–Na, nem azért mondtam, csak ugye a lobbizásnak költségei is vannak. Az én dolgom a pecsétes papír kitaposása az Államból. A maguké az orvosállítás, eltartása és a rendelő üzemeltetése. Papíron a Bubó doktor látja el az Önök betegeit, amig nem kapjuk meg az új státuszt. Amint megkapjuk az új státuszt, osztódunk, mint az amőba. Építhetik az Orvosi rendelőjüket!

–Köszönjük, drága jótevőnk! –Hálálkodott Pemetenéni és húszezresektől dagadó bélelt borítékot csúsztatott a főorvos tátongó, feneketlen zsebébe.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!