Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-07-17 09:49:31
Megtekintve: 584
Macskajaj - 5
9

December elején futottam vele össze újra az orvosi rendelőben. Mindketten a labor eredményünkre vártunk. Én a vesekövemmel, Irma meg a cukrával kínlódott.
– Csókolom Irmuska! Csak nem beteg tán?
– De, bizony hogy az vagyok. Nem stimmel a cukrom. Szóval egy májfunkciót készíttet a Tóth főorvos úr. Tudja, ő nagyon aranyos, finom úriember! Azt a tanácsot adta, hogy egyelőre ne menjek emberek közé, mert felizgatnak, s ez nem tesz jót a cukromnak. De, hiszen nem megyek én már lassan sehova se! Magukhoz is egyre ritkábban megyek le, csak ha kell valamit hozatnom a Petikével, jóformán csak akkor látom magukat. Elvagyok a kis állataimmal, legalább van kikhez szólni, különben megkukulnék!
– Hát a papagájok meg vannak-e még?
– Meg bizony, a lókötők, meg. Csak piszkolnak, egyre jobban idegesítenek a rikácsolásukkal…
– És a tyúkhúrt metéli még nekik?
– Hogyne, azt metélem nekik mindig, követelik! Éhesek, mindig éhesek, kizabálnák a lelkemet is! Megmosom a kendermagot is nekik, csak nagyon piszkolnak, kiköpködik a kendermag héját…
– Bella jól van?
– Remekül van. A betegsége óta háromszor szült. Szapora, mint az oroszok.
– És a Tigúr?
– Ó a Tigúr, hatalmas nagy kandúr lett belőle .A múltkor megmértem, nem hiszi el: hét kiló. Nem hiába veszem neki azt a sok nyershúst. Olyan fényes a bundája neki, mint egy versenylónak!– nem látom mostanában a Micit. Mi van vele?
– Én szoktam látni reggelente, amint az újságost várja. Olyankor hozzám sompolyog. Hiába nem felejtette el azt, aki jót tett vele: kikupálta!
– Mennyi a cicák száma Irmuska?
– Annak a jóisten a megmonhatója. Amik az enyémek, azok most tizenheten vannak, de vannak ott kóbormacskák is. Ezek csak úgy odacsapódtak közéjük. Hiába, na, szeretem őket, mind. Sok munkával járnak. Nem is tudom, mi lenne, ha a Petike nem segítene? Elhozza nekik a tejet, húst, a madaraknak a kendermagot. Már a tyúkhúrt is ő szállítja a Dunapartról. Megmutattam neki, hol kell szedni.
– muszáj neki, mert különben nincs macskázás!– jegyeztem meg.
–Hát igen. Szeretem ezt a kisfiút, a gyerekeket. Elnézem, mint játszik a macskáimmal,a papagájokkal. Már csak ezek tartják bennem a lelket. Hiába biztat a Tóth főorvos úr, hogy meglátja Irmácska, kikupálom! Úgyérzem már késő, elkoptam. Olyan lettem, mint egy rossz cipő, akit megunva a szemétbe hajitanak.Nem kellek és nem is hiányzok én már senkinek.!Azt javasolta a Tóh főorvos úr, hogy szabaduljak meg az állatseregletemtől. Ilyen marhaságot, hogy tanácsolhat egy komoly úriember? Egy főorvos. Hát ezek éltetnek engemet. Most dobjam el azokat, akik még idekötnek ehhez a földi pokolhoz? Jól beszélek, szomszédom?
– Osztom a véleményét Irmuska. Ha megfosszák az embert a szeretteitől, elveszik az álmait, az ideáit, akkor mi célja az életének? Semmi. Olyan lesz, mint egy szedett fa…
– Nézze, mindig megrendülök, ha valamelyiknek valami baja van. Féltem őket, a széltől is mindegyiket, mint az ember a gyerekeit. Nekem senkim sincs: ők a családom. Nem mondom a papagájokkal egyre több a gondom, azokat szívesen kihelyezném valahova, ahol megbecsülnék őket. Dehát hova? Nem bízok én már senkiben. Viszont van egy tervem: a Petikének szeretném őket ajándékozni Karácsonyra. Mit szól hozzá szomszédom?
– Én nem bánom, ha az asszony is befogadja őket, akkor jöhetnek.
– Ó drága szomszédom! Mindig tudtam hogy maguk jó emberek. Ha elrendeztem a madarakat, akkor már nyugodtan, halok meg. A macskák azok boldogulnak nélkülem is, hiszen a macska a jég hátán is megél! Nem igaz?
– Jaj Irmuska ne beszéljünk a halálról, mert még megjelenik!
– Érzem, hogy közel a vég… hamarosan meghalok.
– Ugyan már hova gondol, ki főzi ki a Petike lakodalmát, ha maga megfutamodik?

10
Napokkal a rendelőbeli találkozásunk után szörnyű dolog történt: megszületett a „RENDELET”. Ebben az állt, hogy a járványveszély miatt a város összes kóbor macskáját ki kell irtani. Minden lépcsőház pincéjében mérgeket helyeznek ki. Ez ellen nincsen appeláta, mert a macskák terjesztik a fertőző májgyulladást. A Tiszti Orvos kimondta rá az áment,a Köjál meg ráütötte a pecsétet.
Hamarosan megjelentek a hatóság emberei és minden pincében kihelyezték a méreggel átitatott csalétkeket. Egyik délelőtt fiam azzal állított be, hogy „Apu baj van”
– Mi baj van kisfiam?– kérdeztem rosszat sejtve.
– Nagyon sír az Irma. Siratja a macskáit. Megdöglött neki három.– nahát?
– Azt mondja az Irma, hogy biztosan a tejtől van, biztosan mérgezik. Reggel azt mondta, hogy ne hozzak neki többet tejet, mert attól döglenek a macskái .A macskái figyelmeztették rá, hogy ő se igyon többé a tejből. Úgy menekülnek a tej elől, mint ördög a tömjénfüsttől. Azt is mondta, tudja, hogy a rossz emberek mérgezik a tejet, hogy elpusztítsák őt is a macskáival együtt.
– Hát ez borzasztó kisfiam! Mit tehetünk?
– Beszélj vele apa, terád hallgat az Irma!
– Attól még sajnos a macskákat kiirtják.
– De, mondjál neki valamit! Mond azt, hogy járvány van. A tejnek semmi köze a járványhoz, ihatja nyugodtan! Különben is olyan furcsa az Irma nézése: félelmetes!
– Tényleg, beszélj vele, légyszi!– kötötte a lelkemre és én még aznap felmentem Irmához. Irma, hajában hatalmas újságpapírra tekert gugákkal nyitott gyanakodva ajtót. Kissé tétovázott, hogy beengedjen-e, majd hirtelen ráfordította a zárra a kulcsot. Arca megszürkült és beesetté vált. Felpüffedt lóarcából előugró kigűvedt szemei ijesztően meredtek rám. Feszültséget árasztott az egész légkör. A flusztráció a macskákra is átterjedt. Felajzottan futkároztak a lakásban. Az asztalon, a mosogatóban üres pálinkásüvegek, mosatlan edények garmadái hevertek szerteszéjjel. Enyhe pálinkaszag lengte körül Irmát. Orrcimpái kitágultak, kezei idegesen remegtek.
– Ne haragudjék szomszédom, nagy a rendetlenség nálam, de nem győzöm már a sok munkát! Sok a dolog a madarakkal, piszkolnak, nagyon piszkolnak.
– Nem sokáig kell már bajlódnia velük Irmuska, puhítjuk, erősen puhítjuk az asszonyt. Karácsonyra megkapjuk a befogadási engedélyt. Akkor aztán levisszük őket magunkhoz.
– Hol leszek én már akkor! Érzem, nem érem meg a karácsonyt!– leültem az alám tolt hokedlira. Közben Irma decis poharat vett elő számomra. Kitörölgette a törlőronggyal, s telitöltötte. Magának a füles bögrébe töltött. Abba több fér.
– Egészségünkre szomszéd!– mondta harsányan és poharát koccintásra emelte. Koccintottunk, majd egyhatókára kiittuk a nedűt.– ez valódi, kóser pálinka. Desztillátum! Ezt nem tudják megmérgezni a bitangok! Mire megy ki a játék, nem tudom? Mért vagyunk az útjukba? Mért akarnak elpusztítani bennünket, rejtély? Magának, de csakis magának elárulom: ezek mérgezik a tejet!,de pszt! Ez titok! Maguk se vegyenek tejet, még meg találnak halni…!
– De hát, Irmuska, honnan veszi ezt?
–Tudom. Megmondták a macskák. Most mért tetszik úgy rám nézni? Nem vagyok én hülye! A Mici,a postás macska árulta el Az csak tudja, biztosan olvasta az újságban! A macskák még romlatlanok, nem tudnak hazudni! Azzal is figyelmeztettek, hogy bojkottálják a tejet. Látta volna csak, hogy menekültek, amikor megérezték a tejszagot! Felállt a hátukon a szőr! Olyan volt a farkuk, mint az üvegmosó kefe!
– De Irmuska, csak nem gondolja tán, hogy…?
– Én semmit sem gondolok, tudok, amit tudok! És punk rum!– szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon. Majd így folytatta.– tegnap múlt ki a hetedik cicám. Nem győzök temetni. Levittem megmutatni a tetemeket a Dobos doktorúrnak. Ő aztán felhomályosított, hogy ez bizony méreg általi halálozás a javából! Azt is mondta, hogy felejtsem el a macskákat, ne foglalkozzak velük, mert megerenditenek! Nagyon megrendítenek!
– Nem is tudom, mit mondjak erre? Tényleg pihenni kellene Irmuskának!
– Ha-ha-ha!– tört ki belőle elemi erővel a kacagás– majd a sírban! Most nem érünk rá erre! Helyzet van. Meg kell menteni a macskákat! Én az enyéimet felhozom ide a lakásba mind egy szálig. Senkit be nem engedek. Semmilyen folyadékot nem adok nekik. A víz is meg van mérgezve. Ezt a legegyszerűbb, beleszórják a ciánt a víztoronyba, azt annyi, mint a Bambi. Ezért mondom, ne igyanak a vízből, ha élni akarnak!
– Akkor mit ihatunk?
– Pálinkát!
– El kellene utaznia Irmuskának, kiszakadni ebből a miliőből… Nem mehetek, nem futamodhatok meg a csatából, nem hagyhatom magára a katonáimat, mint Napóleon! Engemet innen csak visznek, de lábbal előre, hogy vissza ne tudjak jönni. Ki, egyenesen a temetőbe! Nézze, ha a macskáim mind elpusztulnak, akkor egy hajtókára megiszok egy ampa tejet, azt, kampec! Ott van a hűtőmbe, eltettem egy literes üveggel. Úgy bizony szomszédom: kiiszom a méregpoharat! Utánunk halok én is.
– És a papagájokkal mi lesz?
– Ó, azokkal nincs baj! A kendermagot, tyúkhúrt nem mérgezik! Különben is megmosom nekik, mindig megmosom
– Hát a tyúkhúrt vágja-e még nekik?
– Azt vágom, metélem nekik. Éppen most akartam, na, nézze csak! Így, meg így!–
Magyarázta és hatalmas bárdjával, biztos kézzel, haláli pontossággal sújtott le a hatalmas vágódeszkára szórt tyúkhúrokra. Ugy vagdosta őket olyan kéjjel, mintha törleszteni akarna. Mintha már nem is a tyúkhúr lenne azon a vágódeszkán, hanem láthatatlan ellenségei, és azokat trancsírozná… Közben a madarakhoz intézve szavait eres kezeivel a levegőben hadonászva ijesztően düllesztette ki hatalmas lószemeit. Na, gyertek, egyetek csibészek! Torkos szájkelepek!
– Irmuska meg kellene magát nézetnie, orvossal…– állítottam meg szavaimmal. Ettől bárddal hadonászó keze megállt a levegőben. Döbbenten rám meredve így replikázott.– minek, nem vagyok én beteg! Semmi bajom, nekem már semmi bajom. A társadalom, az a beteg. Ez a velejéig romlott rohadt elkorcsosult emberiség! A kutyanyúzó Bélák, a macskairtó gazemberek! Azok a betegek! Méghogy én? Ha-ha-ha-!– nyerített fel, mint egy felajzott kanca. Bárdot magasra emelő keze hirtelen lesújtott a vágódeszkára.
– Igyunk erre a süllyedő világra drága szomszédom!– mondta és telicsurgatta poharainkat a kerítésszaggató bundapálinkával.– tudja, mire jöttem rá, de pszt! A falnak is füle van:a pálinka a legjobb a világon! Mindenre jó. Szerelmi bájital, gyógyszer a magányra, értágító, és kedéjjavitó. Komolyan mondom, nem is értem gyógyszerül mér nem a pálinkát, írják fel ezek a doktorok? Na, meg a nyers hús! Nyersen tartalmazza az összes vitamint. Valóságos életelixír a nyershús!– mondta és egy hatalmas marhapacsnit a vágódeszkára hajítva jókora szeleteket vágott belőle. Egy szelet véreshúst felemelt, fejét hátrahajtotta, száját kitátotta és leengedte torkán a húscafatot. Mikor leeresztette gigáján nyelt még egyet, kéjesen megnyalta lila ajkait, majd egy jókora szeletet a levegőbe emelve, hozzám hajolt és rámparancsolt.– csukd be szemed, nyisd ki szád! Ham bekapja a szomszéd úr, mert ha nem, akkor bekapja a kalauz bácsi!– szuggerálta kidüllesztett lószemeivel szuggesziven, hogy mint egy kígyó által elbűvölt béka kitátottam számat és fuldokolva nyeldekeltem a beleerőltetett húsdarabot. Látva tipródásomat így okított.– na, ugye nem is olyan rossz! Ez steril, mert egyenesen az állatból származik. Nincs megkezelve méreggel. Nekem küldi egyenesen nekem, csak nekem a Móka-Miki, az, az aranyos hentesfiú. Tudja az, aki úgy integet a Tv-ben a bábuval!
– Kenyeret is kéne enni néha…– vetettem közbe. Irma azonnal letorkolt.– hova gondol, azt is mérgezik, mindent mérgeznek ezek! – Hörögte és újra lesújtott a hentesbárddal. Elborzadva akasztottam meg szavaimmal hadonászásában.– Irmuska, beszélek az asszonnyal, holnap elvisszük a papagájokat, mindjárt itt lesz a karácsony, úgyis a Petinek ígérte. Legalább ezekre nem lesz gondja– javasoltam neki. Szavaim meghökkentették, a levegőben megállt a deszkára lesújtani készülő véres hentesbárd, rámmeredt, majd így válaszolt.– rendben van szomszédom: holnap elviheti őket! Hagy, maradjanak velem még ma éjszakára! Hagy, őrizzék az álmomat, még ma, utoljára!
– De Irmának már nem virradt fel a másnap. Nem jött fel a napja, hanem örökre leáldozott. Hogy mi történt azon az éjszakán, csak találgatni lehet. Irma meghalt.



11


Halála éppoly szürke és semmitmondó volt, mint egész élete. Úgy ment el, olyan csendben, hogy senkit nem zavart vele. Megölte a magánytól való félelem. Lehet, hogy többet ivott a pálinkából a kelleténél, talán megitta az általa mérgezettnek gondolt macskatejet? Vagy a jó öreg szíve mondta fel a szolgálatot? Örök rejtély marad számunkra.
Irma a fotelban ülve halt meg. Lehet, hogy készült a nagy utazásra, mert arcát pirosítóval szépen kifestette, szemöldökeit szemceruzával kihúzta. Felöltözött a szekrény mélyén tárolt dobozból elővett menyasszonyi ruhájába. Felékszerezte magát, ujjára jegyürüket húzott. Aztán beült a fotelba és várta a vőlegényét, a hajszálpontosan érkező halált. Igy is történhetett. Ki tudja azt, már kibogozni?
Az állatok felzabálták a maradék nyershúst A papagájok az összes fellelhető tyúkhúrt és kendermagot. De, mivel a gyomor nagyúr, az éhező papagájok Irma vállaira telepedve elkezdték annak hatalmas lószemeit kivájni. A macskák elborzadva nézték a tevékenységüket.
– Nézd őket Tigúr!– szólalt meg Mici, a postás macska.
– Ne hagyjuk, hogy bántsák az Irmát, kergessük el őket!– javasolta Bella. Tigúr felugrott Irma vállára és lepofozta onnan a szemvájó papagájokat. Aztán gondolt egyet és hersegve kiharapott egy darab húst Irma lóarcából. Leugorva Irma vállairól a papagájok újra ráröppentek, hogy befejezzék a félbehagyott munkát. Ettől a macskák végképp begerjedtek. Arra a döntésre jutottak, hogy büntetésből falfalják a szemtelen szárnyasokat. Miután éhüket imigyen elverték, körbeülték Irmát, és keserves sírásba kezdtek .A gyomruk azonban egyre jobban korgott. Panaszos siratóénekük az egekig hatolt. Tekintetük vádlón szegeződött Irmára.
–Irma te csúnya, mi van veled, mért nem foglalkozol velünk? Arra nem gondoltál, hogy velünk mi lesz? Nem vittél magaddal bennünket az örök vadászmezőkre, cserbenhagytál minket! Mondd meg, most mit tegyünk? – Irma jóságos lóarca biztatóan nézett rájuk. Kitátott, leesett állú szája torz vigyorrá merevedett. A macskák még egyszer megkérdezték tőle.– miau, most mit együnk Irma?– de Irma csak hangtalanul nevetett rájuk félrecsúszott protézisű odvas szájával. Begörbített gacsos ujjaival hívogatón integetett feléjük. Mintegy azt sugallta: gyertek utánam!
– Nem mond, semmit az Irma! Kivenet bennünket Tigúr!– panaszkodott Bella
– Valamit hallok– szólalt meg Tigúr.
– Mit hallasz Tigúr?
– Hangokat, suttog az Irma.
– Mit mond?
– Azt mondja egyetek belőlem!
– Halljuk, mi is halljuk!– zúgott a pincemacskák kórusa.
– Kezdje, akit a legjobban szeretett, annak biztosan megbocsát! Adták a tippet a pincemacskák, nem akarták a túlvilágon Irma haragját magukra vonni.– Kezdjed te, Tigúr! Téged szeretett a legjobban, kimentett a gyerekek karmai közül! Tigúr elhárította az elsőbbséget és Bellára tolta azt.–téged jobban szeretett Bella, hiszen kikupált, orvoshoz is elvitt! Miau, velem tette a legjobbat, egy idegennel!– vágott közbe a postásmacska, Mici.–megmentette az életemet.
– miau, mindenkit egyformán szeretett! – Zúgott a macskakórus.– Faljunk belőle egyszerre, mind! Igazatok van, faljunk belőle egyszerre mind! Adta áldását Tigúr és mintegy vezényszóra megrohanták Irmát és felugrálva rá munkához, kezdtek. Bella és Tigúr ugrott fel először a két vállára. Éppen mintha meg akarnák puszilni arcához hajoltak, és mohón vájták éles fogaikat Irma lóarcába. A pergamenszerű bőr, hersenve engedett a harapásoknak.
Irma jóságosan, hangtalanul nevetett.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-07-18 17:51:55
Igen a kutyának más a mentalitása,de ha elolvasod a Kottafejű c. írásomat abban,a kutya felja fel a gazdáját. Ilyen is van.
2006-07-18 15:18:03
Az állati ösztön működik. Nekünk nyulaink voltak, elmentünk otthonról kis időre. Az anyanyúl letaposta az eledelt utána felfalta a kicsinyeit. Irma csak addig letezett a macskáknak mig élt. Ő azután is szereti őket (az utolsó mondat ragadott meg). A kutya talán más. A gazda halála után is emlékszik rá.
2006-07-18 06:26:05
És szeretetből felfalták.
2006-07-17 22:55:10
Aki az állatokat szereti, rossz ember nem lehet, Irma is. Az állatok is tudják ezt.