Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-07-19 11:54:46
Megtekintve: 983
Életre ítélve - 1
1.
Világéletében tevékeny emberként ismerték Gyula bácsit. Mikor hatvanévesen nyugdíjba ment, rögtön keresett magának való munkát, hogy a tétlenség meg ne ülje a lelkét, el ne macskásítsa izmait. Napi négy órában lakatoskodott a maszek zokni-kötődében. Amolyan gépkarbantartó, vízcsap és WC javító, cső és körkötőgép szerelőként megmókolt mindent a kis üzemben. Délben hazament ebédelni. Ebéd után szundított fél órácskát, aztán vállára akasztva oldaltáskáját, maga mögött húzva bevásárló kocsiját, elindult hűséges feleségének bevásárolni. Miután meghozta a piacról, s a boltokból a hosszú listára felírt árukat, késő délután lett. Lepakolva kifújta magát és elkortyolgatva tejeskávéját, nekiesett a lakás takarításának. Előszörre felmosta a linóleummal borított előszobát és konyhát. Utána kisuvikszolta a WC-t és fürdőszobát. Mire végzett, elérkezett az este. Bekapta fél liter cukros tejbe aprított vacsoráját és gyorsan letusolt. Aztán oda ült a tv elé és megnézte az esti mesét, a TV Híradót és utána elvackolódva aludni tért gödrös díványán.
Másnap annyival változott a helyzet, hogy felesége kiporszívóztatta vele hol az egyik, hol a másik szobát, harmadnapra a bútorokat, majd hétvégi csemegének ott voltak az ablakok...
Szóval munkából nem volt híján. Örömmel csinálta, legalább addig sem kellett még sokszor akkor is kereste, amikor a markában szorongatta... A boltba már rég a felesége által összeírt listával járt. Eleinte még kiböngészve, úgy ahogy nagy nehezen összevadászta a vásárolnivalót, de később már csak a kezébe nyomva valamelyik eladónak, rábízta a válogatást. Aztán kezdett az út közepén csálingázni, nem törődve a veszettül dudáló buszokkal, autó-mobilokkal. Amikor elérte a nyolcvanhatodik gondolkodnia... A felesége volt az ész a családban. Ő gondolkodott helyette is. A három gyerek már régen kirepült a családi fészekből, azokkal nem volt gond. Időnként a mama elküldte Gyula bácsit hol egyiket, hol másikat meglátogatni, hírt vinni és hozni. Ez volt az élete.
Nyolcvanévesen hagyta abba a négyórás másodállást. Még mindig ereje teljében volt. Fizikálisan semmi nem látszott rajta, hanem a memóriája az kezdett akadozni. Először a kulcsait hagyta ott, ahova letette, s évét, már kezdett a lépcsőházban is el-eltévedni.
Volt úgy, hogy háromnegyed órákat kóválygott, mire az ötödik emeleti lakásba odatalált. Felesége minderről tudomást sem véve, csak küldte, csak küldte, nem törődve, hogy a közeli élelmiszerboltból félnap alatt ért néha haza. Gondolta, legalább addig sincs itthon, nem aggat neki az örökös mosogatásban, mosásban, főzésben, merthogy neki meg az volt a mániája, hogy nagyothallása miatt a rádiót bömböltetve a konyhai vízcsapot állandóan folyatva a tejeszacskókat, kávésbögréket, két tányérjukat és a sűrűn odakozmált tejforraló lábast mosogatta naphosszat. Félig kicsavarodott térdű, visszeres lábaival egésznap topogott pótcselekvésként. Aztán csodálkozott a hatalmas fogyasztás eredményeként kiszámlázott óriási vízdíj láttán. Az öreget küldte reklamálni a vízművekhez, hogy rossz a vízóra...
Külön szobában aludtak mióta kirepültek a gyerekek. Az ürügy erre az volt, hogy mindketten horkoltak, s más volt a biológiai órájuk. Míg az öreg a tyúkokkal feküdt és kelt, az asszony éjfélig nézte a tv-t, vagy olvasott, s délelőtt tíznél előbb fel nem kelt volna az istennek sem.
Lányai nyugdíjasok voltak már s egyik a városban, másik Pesten élt. Agglegény fiuk pedig velük egy lépcsőházban, saját lakásában élte a vidám mulatozós legényéletet, váltott szeretőkkel és rosszabbnál rosszabb lányokkal.
A gyerekek néha megnézték félórára az öregeket. Ennyi elég is volt, mert az audenciára mindig a konyhában került sor. A mama hátat fordítva az asztalnál ülőknek, a vízcsap előtt lecövekelve, mint Ágnes asszony mosta, mosta a tudómisén mit is. Mindegy csak folyjon a víz, zúgjon a recsegő rádió. Gyerekeik megszokták, hogy anyjuk lassan a süketség mély vermébe ásva magát, félig sem értve a kérdéseket, egészen más választ adva, vagy bambán mosolyogva bámulta véreit. Na, ezt elunva, a látogatások hamar véget értek. Nem is lett volna itt baj, ha fel nem mondja az öregasszony térde a szolgálatot. Egyik napról a másikra a túlerőltetéstől, kikopva a térdizület, elvesztette lába alól a talajt. A WC-ben elterülve talált rá a bevásárlást intéző fia. Merthogy időközben a papától át kellett vállalni a napi bevásárlást az örökös eltévedések miatt.
Fia felnyalábolta, bevonszolta az ágyára, és kihívta a körzeti orvost. Az meg beutalta a sebészetre. Ott aztán előírták neki a térdprotézis műtétet.
Így aztán a helyben lakó lánya vette át a papának való napi főzés gondját. A Papát viszont annyira felkavarta élete párjának hiánya, hogy mindenáron utána akart szökni, de már nem engedték ki a lakásból. Négy napig bírta, amikor annyira felindult, hogy gutaütést kapva az előszobaszőnyegen hemperegve, a szőnyegrojtokat rágva talált rá az ebédet hozó veje.
Azonnal mentőt hívtak és most már bevitték őt is a kórházba. Az egyik a harmadikon feküdt a sebészeten, a másik a másodikon a kettes belen...
És elkezdődött a kórházba bejárások végtelen láncolata.
Nyár lévén a fia a ház előtti padon várta sógoráékat, amíg feltűntek a finom ebédpótlékokkal megrakodva. Aztán együtt indultak vizitálni. Így ment három hétig, amíg a mamának úgy ahogy begyógyult a műtét helye és járókeret-képes lett. Azonnal haza is küldték, mondván, kell a hely másnak is. Az öreg viszont sehogy sem akart javulni. A sokkból kijőve kissé húzta a lábát, de máris szökni próbált. Erre berácsozták. Ettől úgy megvadult, hogy átugorva a rácson, a péniszén át hólyagjába felnyomott katéteren lógó húggyal teli zacskót maga után húzva, ordítva rohant végig a folyosón, a mamát keresve. Ekkor kötözték ki és belökték a hálós ágyba. Itt érte az újabb agyi infarktus, amitől lebénultak a lábai. Most már nem kellett szökéstől tartani.
Sötét gyűlölet lobogott szemeiben, amikor a nővérek etetni próbálták. Ettől kezdve elutasította az ételt és a vizet is. Hiába hozták be neki a gyerekei a legjobb falatokat, nem kért belőle.
Dugdosták a nővérek, al- és főorvosok zsebébe a tízezreseket, ezreseket, hogy csináljanak vele valamit. Kérdezgették az öreget, miért nem eszik. Még csak szóra sem méltatta az őt kérdezgetőket. A fia, igen - nem fejbólintásaiból kibarkochbázta, hogy nem akar már élni.
Az orvosok, hogy megszolgálják a busás borravalót, elébe vágtak a halálba menő útjának, és infúzióra kötötték. Így táplálták, amíg ki nem tépkedte magából az infúziós csöveket. Erre kikötözték a kezeit...
Vádló, gyűlölködő, sötét tekintettel illette az őt ápolókat és a rendületlenül látogató gyerekeit. A főorvos kitartó munkálkodásának hála, az öreget sikerült visszaráncigálni a halál szakadékának széléről, és az látván az odaadó mentési munkálatokat egyszerre abbahagyta az éhségsztrájkot, s megszólalt.
Lett nagy öröm a kórteremben, és ágya mellé ülve a főorvos saját kezűleg kezdte etetni. Tőle elfogadta. Később a veje vette át az etetést. És elérkezett a hivatalosan előírt hat hét utolsó napja. Tovább nem lehetett benntartani a belgyógyászaton. Haza kell vinni, mivel van lakása, felesége, gyerekei, satöbbi, satöbbi. Viszont a kórháznak nincs ápolási osztálya, sem elfekvője, tehát el kell bocsátani.
2.
A péntek délutáni látogatáson az ügyeletes nővér jelezte a hozzátartozóknak, hogy a főorvos beszélni akar velük. Rosszat sejtve faggatni kezdték a nővért.
– Nővérke, csak nem azt jelenti ez, hogy ki akarják adni? – kérdezte aggódó arccal a vő.
– Lehetséges, merthogy lejárt a benntartózkodási engedélye a papának, hat hét után elkell bocsátanunk. Szerintem erről lesz szó, de fáradjanak be a főorvos úr szobájába! – tessékelte őket a folyosó végén lévő főorvosi szoba felé. Belépve, a főorvos kezében papírhalmazt tartva vészt jósló, sokat sejtető rókamosollyal üdvözölte a hozzátartozókat. Mindenkivel sorra kezet fogott, de hellyel nem kínálta őket. Ezzel is sejttetve, hogy hamar túl akar esni a dolgokon.
– Mint tudják, a papának előrehaladott Alzheimer-kórja, aggkori elbutulása, agylágyulása van. Itt vannak az összes leletei. Két pszichiáterrel is megnézettem. Higgyék el, nem rajtam múlt – billegett sarkain, s hatalmas köpenyzsebeit feléjük fordította. – Nem tudjuk tovább az osztályon tartani, a pszichiátriára nem veszik át, mert reménytelen, visszafordíthatatlan leépülése van. Kell a hely a még rehabilitálható fiataloknak. Higgyék el, én mindent megpróbáltam – summázta a nyomaték kedvéért a papírlapokat az ifjabb Gyula kezeibe nyomva, a hüvelykujjait zsebeibe akasztva, várakozóan tekintett rájuk. Gyula vette a lapot és a bélelt borítékot hálájuk jeléül az üresen tátongó feneketlen köpenyzsebbe gyömöszölte. A főorvos meghatódva rókamosollyal folytatta az elbocsátó szép üzenetet.
– Én megértem magukat, sőt egyetértek Önökkel, de értsenek meg engem is: nincs ápolási osztályunk, a kórház a csőd szélén áll... Szombaton, azaz holnap mentővel hazaküldöm a Gyula bácsit.
– Maga szerint meggyógyult, főorvos úr? – kérdezte gyanakvón a sógor, mire a főorvos imígyen válaszolt.
– A körülményekhez képest jól van: stabilizálódott az állapota...
– Én úgy tudom, hogy amíg inkontinenciája van, nem tudja ellátni magát, addig nem lehet kiadni – próbálkozott Gyula bácsi megrendült idegrendszerű, hirtelenharagú lánya, busa fejét hátracsapva, remegő orrcimpáin fújtatva, véve a levegőt, mint egy asztmás kanca. A főorvos imígyen védte ki a az oldalvágást.
– Vannak gyermekei, lakása, felesége. Önöknek kell megoldani a házi ápolást...
Ettől a kivénhedt agglegény: Gyula is megrendülni látszott és egy óvatlan pillanatban újabb tízezrest gyömöszölt a főorvos másik üresen tátongó zsebébe. A főorvos megenyhülve így válaszolt a gesztusra.
– Nézzék, a papának nincs több ideje pár napnál, esetleg három hete lehet... Addig valahogy megoldják, de rám számíthatnak: ha nem bírnak vele, a családorvossal karöltve infúzióra behozatom egy pár napra... Esetleg egy hétre.
– Drága főorvos úr – mondta hadarva a vő – legalább hétfőn adja ki, ha istent ismer: hétvégén senki sincs bent a gondozónők közül. Nem tudjuk megrendelni a háziápolást, ki fogja tisztába tenni az öreget? Én biztosan elhányom magamat, nem bírom a szar szagot... a gyerekeitől meg csak nem lehet kívánni, hogy a saját apjukat húzzák-vonják! Lássák lepusztultan, nyomorultul...
– Semmit sem tehetek – tárta szét karjait a főorvos és az íróasztal mögé hátrált. Az asztal fedezékéből vigasztalta őket, miközben Tenna pelenkát írt ki receptre.
– Nézzék, írtam ki pelenkát. Váltsák ki. A mama, vagy a fiatalasszony pelenkázza be a papát. Csak kibírják a hétvégét valahogy. Hétfőn meg küldöm a mozgónővért, s megkötik a szerződést a háziápolásról... – mondta, s a kezükbe nyomta a receptet.
Úgy oldalogtak ki szegény párák, mint akiket egy homokzsákkal alaposan fejbekólintottak. A folyosón, a legérzékenyebb idegrendszerű közülük, a busafejű asszony olyan hasgörcsöt kapott, hogy vágtatva rohant a folyosóvégi WC felé, kínzó hasmenésén könnyíteni. A férfiak letaglózva oldalogtak kifelé a gyógyítás eme hírhedt szentélyéből.
– Na sógor, most aztán nyakig benne vagyunk a szarban! Értem én, amit a doki mondott: a körülményekhez képest jól van.
– Jó, jó, de tökéletes nem lesz soha – tódította ifjabb Gyula, alias Gyuszi.
– Ezt a pár napot, vagy hetet féllábon is kibírjuk sógor – vigasztalta Pista sógor Gyulát – látod nem sok van neki hátra. Igaza van a főorvosnak, joga van neki az otthonában meghalnia!
– Hát, ha már élni nem érdemes neki, jobb is lenne szegény apámnak! – sóhajtotta rezignáltan Gyula. Aztán a közben megkönnyebbült Sárikával kiegészülve haza botorkáltak. Útközben egyre azon morfondíroztak, hogy miként tálalják a jó hírt a mamának.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-07-21 19:13:51
Igen,sajnos most is benne vagyunk a taposó,malomban.
2006-07-21 18:31:46
Gondoltam, hogy közeliekről van szó, mert nagyon élethűen írtad le, a család gondjait, bajait.
2006-07-21 18:29:14
Minden úgy történt ahogy leirtam:az apámról van szó. Most pedig a gonosz anyámat ápoljuk,amig bele nem rokkanunk,immár 3 éve.
2006-07-21 17:14:52
Szőrnyű ez az öreg sors. Pláne, ha tehetetlenné válik az idős ember. Mindenkinek a terhére van. Pedig Gyula bácsi is tevékeny korában sok mindent megtett másnak.