Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-09-20 15:31:25
Megtekintve: 440
Manci
Manci, negyven év körüli, szalmaszőke hajú, szép arcú teremtés volt. Pirospozsgás arcával, koszorúba font hajával, a nyári szélben ringó búzamezőre emlékeztette az embert. Amikor énekelni kezdett, olyan volt, mintha a végtelen alföldi rónán a kék levegőégben egy magasan repülő pacsirta dala szólna, szívszaggatóan, fájdalmasan. Ám a férfiszemnek vonzó testben beteg lélek lakozott.
Négyórás, félmunkaidős, rokkant nyugdíjas takarítónőként helyezték hozzánk, az irodaházba. Reszortja a négy emeleti szint, mosdóinak WC-inek a takarítása volt. Pluszként a diszpécser irodát is megkapta még. Munka közben, kisebb-nagyobb megszakításokkal énekelt. Stílusának különlegessége abban állt, hogy soha nem énekelte végig a dalok strófáit, hanem egyik motívumból hirtelen átcsapott a másikba. Olyan mélyen, a szíve csücskéből jöttek ezek a dalok, hogy kiérződött belőle, akinek szólnak az elérhetetlenül, távol van tőle. Talán soha sem fogja meghallani!
Amikor a fél emeletre ért, ahol a diszpécser iroda volt, halkan megnyitottam az ajtót és fülelni kezdtem. Hamarosan észrevett. Szünetet tartott az éneklésben, a felmosófát a lábához támasztotta, rám meredt, és megkérdezte tőlem.
– Tetszett?
–Tetszene, ha be is fejezné a dalokat! – válaszoltam, mire ő így szólt.
– Tetszik tudni, én úgy énekelek, ahogyan jön. Éneklés közben jön egymást kergetik a gondolataim. Az elsőt hirtelen elfújja a szél és máris a másikba, kezdek bele. Engemet az éneklés megnyugtat. Ilyenkor, már nincsenek az irodákban, nem zavarom magát?-kérdezte félénken, biztatásra várva.
–Énekeljen csak kedves amennyi jólesik, engemet nem zavar!
–Tényleg nem tetszik rám haragudni, az éneklés miatt? – kérdezte újra, esdeklőn várva igenlő válaszomat.
–Szívesen hallgatom.
–Maga jó ember, jólesik az érdeklődése, köszönöm. – suttogta, nagy hajlongások közepette kihátrált az előtérből. Aztán újra kezdte! Oly panaszosan szállt a végtelenbe a dal, hogy azt kellett gondolnom, ennek az asszonynak bánat betegsége van.
„… térj vissza a messzi utadról, emlékezz a be nem váltott szavadról! – szállt az égig. Majd hirtelen abbahagyva, rám sandított és rákérdezett: – tetszett?
–Énekelje végig a strófákat!–biztattam.
–Minek, nincs értelme? – válaszolta és elkomorodott. Aztán tovább haladva a folyosón, a következő szint mosdójáig egyre halkabban hallottam az énekszót.
Nem hagyott nyugodni a dolog és feltárcsázva a takarítók csoportvezetőjét megkérdeztem tőle, ki ez az új takarítónő nálunk a félemeleten? Nevetve válaszolta – ó, az
Énekes madár! Kicsit bolond szegény, diliflepnije van. Idetették négyórásnak, hagy keressen egy keveset még a nyugdíjához! Különben szépen takarít, azért is vettem át.
Így ismerkedtem meg Mancival. Kíváncsi lettem a történetére és elhatároztam, ha alkalom adódik, rá kifaggatom. Másnap a csukott diszpécser ajtó előtt harsant az égig szálló dallam: „ … mért múlik el, minden, ami szép? Ki tudja, hogy vissza jön-e még?”– majd, hirtelen átcsapott egy másik dalba – „… de, nem azért, hanem azért, síromra, ha meghalok…,koszorút, azt nefelejcsből fonjatok!...” – hirtelen felrántottam az ajtót.
A küszön állt, arcát az égnek emelte és torkaszakadtából fújta a dalt. Meglepetten hőkölt vissza. Bátorítóan megfogtam a könyökét és bekormányoztam a diszpécser helységbe. – Jöjjön be kedves, pihenjen egy kicsit!– bíztattam. Pár tétova lépést tett befelé és így szabódott – jaj, nem lehet, még hátra van négy WC-ém. – mondta és kisomfordált a helységből. Fél hat felé járhatott az idő, amikor halkan megnyílt az ajtó, Manci dugta be a fejét rajta. Belépve némán, csendesen neki kezdett a takarításnak.
– Maga nem régóta van itt?– vettem fel a beszéd fonalát, hogy szóra bírjam. Szabódva, félszegen válaszolta – pár hete helyeztek le ide magukhoz az igazgatóságról, mert állítólag zavartam az éneklésemmel a munkájukat. Ide akkor jövök, amikor akarok, nem baj, ha elkésem, ha hamarabb elmegyek, csak tiszták legyenek a WC-ék, meg a diszpécser iroda!
Tetszik tudni, rokkant nyugdíjas vagyok, rá vagyok szorulva erre a kis kiegészítésre, meg hát elfoglalom magamat. Sajnos még azt sem tudom mennyi a rokkant nyugdíjam. A gyámom veszi fel helyettem. Nem látok abból egy fillért sem. Ebből, amit itt keresek, tartom fenn magamat.
–Biztosan a gyámja fizeti a lakás fenntartását magának, és az egyéb kiadásokat? – vettem védelmembe a gonosznak kikiáltott gyámot. Manci így válaszolt.
– Gondoskodik, az, ugyan! Nem baj, már csak egy hónap van a gyámságból! Egy évre szólt. Amikor tavaly elért a betegség akkor nevezték ki, azaz, hogy kinevezte ő magát. Idevettem őket az élettársával albérletbe, a nagyobbik szobába, mert itt álltam egy fillér nélkül. A férjem lelépett a kisebbik gyermekemmel, kirámolta a lakást mire kiengedtek a pszihiátriáról. Idevettem, hát őket a nagy, három szobás lakásomba, hogy legalább a rezsit tudjam fizetni! Mivel a hátralék egyre nőt, kiravaszkodta magának a gyámságot. Arra hivatkozott, hogy én nem tudom a pénzt beosztani, elherdálom, pedig ők rendesen fizetnek nekem az albérletért. Kérdem én magától, hogy esne önnek, hogy akit felnevelt az kinevezné magát a gyámjának?
–Ezekszerint a gyereke a maga gyámja?
–Az, de most ne beszéljünk róla, majd máskor! Nem szabad felizgatnom magamat a tárgyalás előtt, mert ott dől el, hogy leveszik-e rólam a gyámságot.– tudom én, hogy maga is kinevet. Gondolja, hogy csak egy bolond! Szót sem érdemel… Lehet, hogy van valami igaza: még most is a férjemet szeretem, pedig nem érdemli meg! Őt sírom vissza! Rajta kívül mást szeretni már nem is fogok, tudni soha. Minden az utcán szembejövő férfiban mintha őt látnám felismerni, olykor nagyot dobban a szívem! Majd ki ugrik a mellemből. Aztán közelebb érve hozzám, rájövök, hogy mégsem ő az, hallucináltam. Lehet, hogy mégiscsak bolod vagyok?
Mialatt beszélt az arcát figyeltem. Szív alakú arca kigyúlt, szalmaszőke haja világított a neonfényben. Sütött belőle a szexualitás. Gondolataimat újabb kitárulkozásának szavai hessegették el.
– Nézze, amit a férjem tett velem, nem volt korrekt. De, nem gyűlölöm érte, inkább csak sajnálom, mert tudom, hogy nem boldog. Érzem, és itt legbelül, tudom, hogy nem lehet boldog, mert még mindig engemet szeret! Köszönöm, hogy érdeklődött, tudja ez nekem, jól esik. Olyan jól esik. Mégegyszer köszönöm!– mondta búcsúzóul és a felmosóvödör fülébe kapaszkodva búcsút intett.
Másnap, harmadnap fél hat felé benézett hozzám, félóra alatt kitakarított miközben beszélgettem vele. Ez az idő volt a vacsoraidőm és mindig főztem egy liter teát a vacsorához. Mivel sok volt nekem így megkínáltam őt is. Miközben a teát kortyolgattuk elmerengett, majd megszólalt.
– Tetszik tudni a férjem most Pesten, lakik. De kirendeltség vezetőként itt dolgozik a városunkban. Újra megnősült, elvette a nőjét, pici babájuk van nekik, de tudom, hogy nem boldog. Kénytelen volt a nőt elvenni, mert az, terhes maradt tőle! Rosszul esik ez nekem. Nagyon rosszul! Én a tizennyolc év alatt, amíg együtt voltunk csak a gyerekeknek és főleg neki éltem. Feláldoztam értük a jövőmet és ez a köszönet. Lehettem volna vegyészmérnök, de hozzámentem és tizennyolc évesen gyereket szültem neki. Aztán még egyet. Elmentem laboránsnak, hogy ő tanulhasson. Kitanult mellettem, de nem sajnálom tőle, hiszen szerettem. Mérnök lett belőle. Én meg neveltem a két gyönyörű lányomat.
– Én, szeretem őket, pedig nem érdemlik meg. Tudom, érzem, hogy itt, belül ők is szenvednek, csak nem mutatják. Nézze, egy anya mindig megérzi, ha a gyermekei boldogtalanok! Nem rosszak, csak a körülmények tették azzá őket. Szégyenlik az anyjukat? Engemet, aki szültem és felneveltem őket? Ki érti ezt? Kérdezem a szelet, nem felel. Kikacag és tovanyargal a válasszal, elfut előlem. Nehogy azt higgye, hogy panaszkodni akarok. Igaz, kisemmiztek, megaláztak, kicsúfoltak, félrelöktek, mint egy kitaposott, rossz cipőt, de én már nem haragszom. Kibékültem a világgal. Köszönöm a teát. Viszont látásra!
Már jól benne jártunk az őszben. Éppen délutános műszakos voltam, amikor szokás szerint benyitott Manci, hogy megejtse a napi takarítást.
–De jó, hogy maga van, annyi mondani valóm lenne!-lelkendezett.
–Hát, akkor, meséljen, hallgatom!
–Már csak tíz napom van a tárgyalásig. Remélem, akkor leveszik rólam a gyámságot!
Szép karácsonyi ajándékot fogok kapni a Jézuskától, szabad leszek, mint a madár! Ez már elviselhetetlen, ahogy viselkednek velem. Hét számra hozzám sem szólnak! Átnéznek rajtam, mintha levegő lennék. Uralják az egész lakást. Felélik a nyugdíjamat.
– Talán a rezsibe megy el a pénze és gondolom, ők élelmezik magát? Élelmeznének, ha hagynám! De visszautasítom, amit elém raknak. Kegyelemkenyeret még a gyerekeimtől sem fogadok el! Nézze, elárulom magának, van két-három helyem, ahova délelőttönként, mosni, vasalni, takarítani járok. Innen is csurran-cseppen valami, és a négyórás takarítónői fizetésemmel annyit keresek, hogy félre is tudok tenni belőle. Nem vagyok rá szorulva, sem a nyugdíjamra, sem a kegyelemkenyérre! A rehabilitálásomért küzdök. Szüntessék meg a gyámságomat, aztán meg a leszázalékolásomat és újra nyolcórásként dolgozhassak, mint eddig. Ha laboráns már nem is lehetek, de takarítani azért tudok! Ember módra élni, nyolc órásnak lenni újra! Ez a végcél! Ne, tessék rám haragudni, hogy annyit beszéltem! Köszönöm hogy meghallgatott.
Másnap délelőtt kisétáltam a hetven méter magas Duna -part fölötti kilátóhoz. Egészen véletlenül összefutottam vele. A korlátra támaszkodva kedvtelve néztem az alant elterülő, tájat. Merengésemet egy hadonászó, kiabálva közeledő nőalak sziluettje szakította meg. A szél énekhangok foszlányát fújta felém. Semmi kétség, ez csak a Manci lehet! Morfondíroztam magamban, és figyelni kezdtem. A szakadék szélén egyensúlyozva caplatott a védőkorláton kívül. Elég lenne egy rossz mozdulat, egy elhibázott lépés és a mélybe zuhan. Csak ment, hadonászott és énekelt. Senkire és semmire nem figyelt. A szélbe kiáltotta, kiénekelte magából a fájdalmát.
Délután megkérdeztem tőle– mitcsinált délelőtt Mancika?
–Egy kicsit sétálgattam, kiszellőztettem a fejemet. Rovom a kilométereket, járom az utamat. Megyek, csak megyek, mindig csak megyek! Komolyan mondom néha már én is, megsokallom. Úgy futok a végén, mint egy gyalogkakukk. Olyankor megállok egy pillanatra, hogy kilihegjem magamat és megkérdezem magamtól, ki elől futsz, Manci? Nem futhatsz el a sorsod elől! Nem léphetsz ki a testedből! Hiába menekülsz, a gondolataid, utolérnek! – így beszélgetek önmagammal. Alakok suhannak el mellettem, férfiak jönnek velem szemben, és minden férfiban a férjemet látom…
–Miért akarnak így elbánni magával?– vetettem közbe értetlenül. Manci erre is megválaszolt.– Nézze, amíg személyi igazolvánnyal rendelkezem, munkát végzek, nem dughatnak be Elmeszociális Otthonba, hiszen el tudom magamat látni önállóan. És még dolgozni is tudok. Erre játszanak! Pedig, ha sikerülne nekik bezáratni, akkor abba én belehalnék.
– Mit ártott maga nekik hogy a vesztére törnek. Honnan ez a vak gyűlölet bennük? Miért viselkednek így a szülő anyjukkal szemben? Miért tették magára a gyámságot?
Az éneklés az oka. Állítólag kibírhatatlanul vinnyogtam a lakásban. A hangos énekléssel zavartam a szomszédok nyugalmát. Pedig én csak énekleltem. Nem bőgettem ezerrel a magnót, nem vertem ki a hóba a családomat, nem törtem zúztam, romboltam. A magam örömére énekelgettem. Ezt nem tudták elviselni, kérem. Remélem, megszabadulok tőlük hamarosan.
–Hogy állnak az ügyei?
Bizakodással eltelve újságolta, hogy minden igazolást beadott. Hanem az otthoni események elkeserítették. Így panaszkodott.– a kisebbik lányom tegnap hazajött. Mire hazaértem a munkából már ott volt. Amint beléptem odaállt elébem és ennyit mondott – ne gondold, hogy hozzád jöttem! Vedd tudomásul, hogy az Éváék itt nem albérlők, hanem tulajdonosok. Mától kezdve pedig a másik szoba meg az enyém! Pakold ki onnan a cuccaidat, neked elég a hálófülke is, úgyis csak aludni jársz haza! – a döbbenettől a földbe gyökerezett a lábam. Csak néztem, azt hittem, nem jól hallok.
Megkérdeztem tőle – mondd még egyszer kihez, jöttél te? Nem is válaszolt, elnézett felettem. Tudomásul vettem a helyzetet és ennyit mondtam neki.– ahogy gondoljátok. Sok sikert neked az életben! És, ha majd egyszer neked is lesznek gyermekeid, jusson eszedbe, mit tettetek az anyátokkal, aki benneteket felnevelt!– Sarkon fordultam és bementem a hálófülkébe.
– hálátlanok a gyerekek– jegyeztem meg szomorúan. Manci mentegetni kezdte lánya cselekedetét.
– Nem tehet róla! Elperelte tőlem az apja, aztán, hogy ne legyen a terhükre, bedugta egy kollégiumba. Hát, hogy tudna mindkét szülőjétől távol meríteni a szeretetből? Higgye el nekem, én ennek a gyereknek annyi, de annyi bánatot láttam a szemében! Nem azt gondolta, ami kibukott a száján. Megfélemlítették, azt mondta, amit sugalltak neki. Egyszer majd a szél elfújja a felhőt a szeme elől. Lelkéről felszáll majd a köd, mindent megért, de akkor már késő lesz.
– Köszönöm, hogy meghallgatott! Mennem kell, mert vár a munka! Viszontlátásra!
Többé nem láttam a gyárban. Hiába füleltem, nyitogattam az ajtót! Soha többé nem hangzott fel a jól ismert bánatos énekhang. Meghalt az énekes madár. A történtekről ismerősömtől értesültem.
A tárgyaláson megjelentek a peres felek. Ott volt a két lánya, a gyámügyi előadó, az ügyvédek. A bíró ismertette az ügyrendet, majd a felperes, Manci hivatalból kirendelt ügyvédje adta elő a gyámság megszüntetése iránti kérelmet. Már az elején baljóslatúra sikeredett minden. Amikor a személyi igazolványokat kérték Manci vonakodott azt átadni. Így érvelt. – igazolvány kell ahhoz, hogy az ember megkapja az igazát? Ha nem én lennék az, aki vagyok, azt hiszik, akkor itt lennék? Lenne nekem más dolgom is!– a bírót azonban ez nem hatotta meg, ragaszkodott a személyazonosság igazolásához.
–Asszonyom, ismételten kérem az igazolványát!
– Nem adom ki a kezemből!– Sikoltotta eszelősen. A bíró az asszony jogi képviselőjére nézett magyarázatot várva. Az, kezeit széttárva elhárította a magyarázatot. A bíró újfent neki szegezte a kérdést Mancinak.
– Kapcsolatban van a perrel az igazolvány átadásának megtagadása?
– Igen, bíró úr! Félek, ha egyszer kiadom a kezemből az igazolványt, elveszik tőlem, és soha nem kapom többé vissza! Éppen ezért pereskedem, nem akarom, hogy elvegyék tőlem a személyiségemet! Bírói segédlettel akarnak megfosztani a szabadságomtól, diliházba juttatni! Könyörgöm, segítsenek egy beteg asszonynak, egy édesanyának!
– Bolond, mondtam, hogy bolond!– kiáltotta Éva, de a bíró csendre intette, majd így fordult Mancihoz.– megígérem magának, hogy a tárgyalás után visszakapja az igazolványát, csak most adja ide, nekem!– Manci tovább ellenkezett.
– Mért higgyek én pont magának? Hiszen a törvény erejével tettek gyámság alá, most meg az arcomat is el akarják venni!-mutatott vádlón a gyámügyi előadóra. Maguk ahelyett, hogy a gyámoltalanokat védenék, ellenem szövetkeztek! Ki akarnak forgatni a tulajdonomból, bolondok közé csukatni! Meg akarnak fosztani a munkalehetőségemtől, hogy bebizonyítsák életképtelen, vagyok? Erre megy ki a játék, bíró uram! Pontosan azok akarják elvenni az életemet, akiknek életet adtam! Hát akkor öljenek meg, itt vagyok! Kiáltotta és a bírói pulpitusra, dobta személyi igazolványát.
A kirendelt ügyvéd benyújtotta az iratokat. A bíró átfutotta és a gyámügyeshez fordult kérdésével. – Van hozzáfűzni valója a Gyámügynek? A gyámügyes így válaszolt.
– Tisztelt bíróság a felperes paranoiában szenved, orvosi kezelés alatt áll. Nem alkalmas önálló életvitelre. Ezért rendeltünk mellé gyámot. Mi a gyámság további fenntartása mellett foglalunk állást.
– a felperesé a szó!– mondta a bíró és a felperes ügyvédjére nézett. Az átnyújtotta a legújabb felülvizsgálat jegyzőkönyvét. Kiegészítésképpen még szóban hozzátette. Az áll a jegyzőkönyvben, hogy kellő gyógyszerezéssel felügyelet mellett önálló munkavégzésre képes. A bíróság elfogadja a benyújtott igazolást. Újra megkérdezi a felperest, miért akarja a gyámságot megszüntetni?
– Hogy miért? Uraim én a jóhiszeműségem áldozata vagyok. Magamhoz vettem a lányomékat, mert nem volt hol lakniuk. Azt viszont nem kértem tőlük, hogy gyámkodjanak felettem. Mondják meg, hogy kiben bízzon az ember, ha nem a saját gyermekében? Csúnyán rászedtek, rábeszéltek az ideiglenes gyámság alá helyezésre. Most pedig már meg akarnak szabadulni tőlem! Bolondok házába akarnak csukatni, hogy elbirtokolják tőlem az otthonomat! Uraim, bíró urak, szánjanak meg, hát önöknek nincsen édesanyjuk?
– Csillapodjék asszonyom, senki sem akarja önt bezáratni!
–Kérjük ügygondnok, vagy családi segítő kinevezésének a lehetőségét megvizsgálni és a lányáék ideiglenes gyámságát, megszüntetni!– Mondta Manci ügyvédje.
–Mi az összeférhetetlenség oka?– fordult a bíró a peres felekhez. A lánya szólalt meg elsőre.
– Nézze bíró úr, mi mindent elkövetünk a kordában tartására, de az már elviselhetetlen, hogy napszám elkóborol, már az utcán is hangosan énekel. Mindenhol szégyenkezünk miatta.– az asszony ránézett a lányára és csendesen megjegyezte.– ha ez titeket annyira zavar leányom, akkor szépen kérlek benneteket, menjetek el!– Nem, anyám, te nem vagy beszámítható, nem hagyhatunk magadra! Meg különben is mit szólnának a szomszédok, ha levennénk rólad a kezünket? Inkább a kornyikálásról szoknál le!
– Mért baj az, hogy halkan a magam örömére dúdolgatok?
– Ha te ezt dúdolgatásnak nevezed? Úgy ordítasz, mint a svábhegyi, beteg szamár! Zeng a ház tőled! – a bíró közbeszólása bele fojtotta az indulatoktól fűtött szavakat a leányba. Mancinak adta meg a szót. Manci ránézett a lányára és így szólt hozzá.
–Azt mondod rám leányom, hogy én bolond vagyok?
– Hát persze, ott a helye a bolondok között! Elvitetjük, miénk lesz a lakás. Tudja meg, a Szilvit is bejelentettük tegnap. – Manci védője kért szót.
– Kérem a jogcím nélkülivé vált lakáshasználókat a lakás elhagyására kötelezni, és az eredeti állapotot visszaállítani! – a javaslat hallatán úgy ugrott fel Éva, mint akit kígyó mart, meg. Magából kikelve rikácsolta.
–Kitennének egy fiatal párt, egy kiskorú gyereket egy bolond miatt? Minek egy személynek háromszobás lakás?
–Mert az ő tulajdona – válaszolt neki a bíró. Ekkor Manci ültéből felemelkedett, közelebb ment a lányához és kinyújtott kezének ujjaival megérintette. Az idegesen félrekapva fejét, elfordult. Az asszony most a kisebbik leánya felé fordulva csüggedt mosollyal ajkain megszólalt.
– Gyermekeim, megszültelek, és szeretettel felneveltelek benneteket. Ezt nem érdemeltem meg tőletek. Hát kiveszett belőletek az irgalom, el akartok üldözni az otthonomból, mint egy kivert kutyát? Ne engedjétek el a kezemet!– mondta könyörögve és letérdelt a kisebbik lánya elé. Az durván eltolta maga elől, mint egy kellemetlenül útjába kerülő rossz férget. Az asszony felegyenesedve a kislány szemei közé nézve így szólt hozzá.
– Te, boldogtalan vagy leányom. Egyszer majd, te is anya leszel, neked is lesznek gyermekeid. Majd akkor gondolj vissza erre a napra, hogy neked is volt anyád, aki szeretett!
Többet nem szólt. Tekintetét lassan körbehordozta a jelenlévőkön. Aztán eltűntek az arcok, a környezet. Előrenyújtva kezeit elindult a nyitott ajtón át a kijárat felé. Ajkán még egyszer leges legutoljára felcsendült a bánat dala „… Jaj, de széles, jaj, de hosszú, az, az út! Amelyiken kedves párom elindult... Hosszú útról visszatérni nem lehet, mert elhagyott, aki engem szeretett.”
A kisebbik lány felsikoltott, az anyja után indult volna, de a nagyobbik visszahúzta. Csak egy elhaló kiáltást tudott magából kipréselni: – édesanyám! – sikoltotta, és anyja felé kinyújtott karjai lehanyatlottak. De ezt már a halába menetelő nem hallotta. Kiérve a bíróság épületéből egyesen a Duna part felé vette az irányt. A kilátóhoz érve átbújt a védőkorlát alatt. A szédítő mélység fölött egyensúlyozva először letekintett a szörnyű mélységbe, majd felnézett az égre mintha a mennyország kapuját keresné tekintetével. Aztán még egyet lépett előre és belehullott a semmibe.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-11-13 10:49:01
Olvasd el az Akarat ereje és a testvéri szeretet c. noviimat. hasonló a témájuk.
2006-11-13 09:43:58
Én is, köszönöm.
2006-11-13 05:21:49
És milyen jól megírtad. örülök,hogy écát (ötletet) adhattam egy novidhoz. Szeretettel:bogi.
2006-11-12 20:50:55
A Manci ihletett arra, hogy felidézzem az Anci történetét az "Aki tudott nevetni" c. novellában.
2006-11-05 16:42:35
Igen,a lelkivilága volt az ami megfogott. Olvasd el a Bukta,vagy Falusi tragédia néven futó elbeszélésemet. Az egyik cimen megtalálod. Nem fogsz csalódni.
2006-11-05 16:28:36
Én a Manci lelkére, szellemére gondoltam.
2006-11-05 12:57:09
Sajnos,Manci meghalt. Megsirattuk.
2006-11-03 22:10:43
Visszatértem ehhez a műhöz. Valahogy ez a Manci belopta magát az én lelki világomra. Hatással is van a gondolkodásomra, ez a hangulat tükröződik is a saját írásaimban. Szia, Manci. A mélységbe zuhantál, de biztosan magasba emelkedsz ... majd.
2006-10-17 20:05:52
Igen,érdekfeszítőek ezek az írások.Nem tudom olvastad-e az Ufo kalandot? Ha,nem akkor nézz rá!
2006-10-17 14:21:29
Jók az ezotérikus műveid, azok is , amelyeket a Gmail-omra küldtél. Gyakran olvasgatom, többször visszatérek oda.
2006-10-17 11:07:49
A magazinban még minden fenn van. Ott keresgélhetsz az utiélmények,elbeszélések,ezoteria stb között.
2006-10-17 09:02:09
Én sajnálom, hogy le kellett törölnöd.
2006-10-14 16:03:54
A fullról én töröltem le a műveimet,mint sokan mások még a nyáron,mert alig olvasták.Csak a kritikai Rovatban maradtak meg,mert azt olvassák.
2006-10-13 21:40:43
Honnan szedtem le a műveimet Editkém.
A vadalmára már a régi nickemmel be sem tudok lépni?
2006-10-13 19:55:11
De mi van az irodalmi műveiddel? Leszedted onnan? Itt van minden az Artagórán? Vázoltad a helyzetet. De azt mondom neked, hogy folytasd tovább a tevékenységedet, mert az élet halad előreés tudod, hogy a rossz és a jó váltják egymást. Minden jót kivánok neked. Az egészségeddel jój tudsz bánni. Úgy híszem ezen a területen is még soknak szüksége van rád. Szeretettel: Edit
2006-10-13 19:44:38
Sajnálom, mert sok jó dolgaid vannak. A Full-on is az utóbbi időben találtam érdekes olvasnivalókat. Igazad lett a p. helyzet jóslataiddal kapcsolatban is. Remélem, lesz változás.
2006-10-13 17:55:10
Igen,a mai fiatalság kegyetlen,mindenen és mindenki átgázoló.Nem ismer könyörületet.Nincsennek gátlásai. Erkölcsi ,etikai morált nem ismernek. Nem hiszem,hogy én megjelentetnék már valamit.A kiadók egymásután réáznak le. Még egy pályázaton sem nyertem az idén. Most a Mikszáth novellapályázaton vagyok még benn. A legutóbbiból a nicaféból amit közöltem a fullon is,sajnos kiestem.
2006-10-13 13:29:16
Gondoltam, hogy személyes élményeidet írtad le, mert nagyon élethű minden, de mint mondtam tipikus ábrázolás. Sajnos, nevelési hiba lehet, nem csak a szülői oldalról, hanem az egész társadalom híbája. Az iskola sem fordít elég figyelmet az idősek, szülők megbecsülésére. A járműveken sem divat átadni a gyengébbeknek a helyet. Ilyen irodalmi műveket, mint ez, szélesebb körben kellene népszerűsíteni. Jelent meg novellás köteted? Ha fogsz jelentetni, ezt az elbeszélést feltétlenül tedd bele. További hasznos tevékenységet! Edit
2006-10-13 10:08:47
Editkém:van úgy,hogy engem is kidob a gép,és mikor már megirtam a hsz-emet,akkor veszem észre a küldés után,hogy anonymá váltam.Ne törődje vele,majd az új 4-es formáció már többet fog tudni.
Igen,én személyesen ismertem ezt az asszonyt.Mikor 82-ben eljöttem a gyárból és maszek lettem,pár évig találkoztam vele az utcákat róva,kóborolva és énekelve.Hol megismert,hol nem.Egyszer bementem a közben visszanyert lakásába is.Aztán eltünt a szemem elől. Szeretettel:bogi.