Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-12-12 17:31:30
Megtekintve: 657
Adventi koszorú
A buszmegállóban futottak össze. Irén és Jenő még a munkahelyről ismerték egymást. Mindketten nyugdíjas éveiket taposták. Jenőnek felcsillant a szeme a még mindig csinos özvegyasszony láttán. Megszólította.
–Szervusz Irénke! Régen találkoztunk.
–Szevasz Jenci! De, jó hogy ismerőssel találkozik az ember! Hová mégy?
–Én, megyek a temetőbe, szegény Magdimhoz. Elrendezem a virágokat télre. És te? –kérdez vissza Jenő, mire Irénke csábos mosollyal tekint le a kezében tartott füleskosárra, melyben éthordó, butelia és más élelmiszerek voltak bepakolva.

–Én pedig megyek a barátomhoz a telekre. Mindennap meglátogatom. Viszek neki ezt- azt, nehogy éhenhaljon. –Jenő döbbenten mered, mindazok után amint sorjában elvesztette férjeit, gyermekeit. Nemrég temette utoljára a sorban második fiát.
–Hamar megvigasztalódtál–mormogja Jenő komoran. Irénke kacagva válaszol, és jól meglapogatja Jenő oldalát.
–Jaj, Jenő, te még mindig a naiv fiatalember vagy, aki bátortalanul próbált levenni a lábamról az első férjem halála után… Emlékszel mikor Huszonkétévesen hirtelen özveggyé váltam? De, sokan hajtottatok rám!

–Hogyne emlékeznék. Hatvankettőben Andor lezuhant a vitorlázó repülővel és szörnyet halt. Az egész hengermű őt gyászolta.
–Ennek lassan negyvenöt éve…
–Mindannyian téged próbáltunk vigasztalni.
–És, az Andor nyomaiba lépni.
–A gyászév után újra férjhez mentem.Na,de itt a busz. Tudod mit, szállj fel Te is. Gyere ki a barátomhoz velem, aztán gyalog átsétálunk a temetőbe. Közben beszélgetünk. Te rendbe teszed a feleséged sírját én pedig ,ha kölcsön adod a szerszámaidat, az enyéimét. Na, áll az alku?

–Túl van tárgyalva. De, mit szól majd a barátod, ha meglát?
–Mit szólna: farkcsóválva körbeugrál, még képen is nyal, ha nem vigyázol? –Jenő bambán, és értetlenül néz Irénkére. Az pedig kiböki.
–Egy őszöreg kuvasz a barátom. Ő maradt már csak nekem a családomból… ha ő elmegy, akkor magamra maradok, mint az ujjam. –Jenőből felszabadult sóhaj tör fel és vigyorogva, göcögve kacarászik.
–Én, meg azthittem, hogy, na te aztán jól megvezettél! Menjünk arra a telekre!

Amint megcsikordult a kertkapu egy hatalmas kuvasz tört elő elsodró lendülettel és előbb Irénkével váltott arccsókot, majd Jenő keshedt vállaira tette mancsait, és képen nyalta őt is. Befogadta. Irénke kikészítette neki a menázsit. Az üvegből tegnapi húslevest, benne velőscsonnttal öntött a tányérba. Az éthordóból pedig paprikáskrumli került a terülj-terülj asztalkámra. Míg Pubi,a kuvasz lakmározott addig Irénke Jenőt végigvezette birodalmán. A szépen megművelt kis telken egy vikkendház állott. Benne PB palackos tűzhely, vízcsap, mosogatópult, asztal. Egy heverő és egy kimustrált kombináltszekrény, mely az ötvenes években volt divatban. Irénke a szüleitől örökölte, amikor jobblétre szenderültek.

Az almáriumból poharakat, kancsót vett elő. Az asztalra abrosz került. Kinyitotta a spejzajtót és lement a pincébe. Egy kancsó pincehideg borral és egy szál kolbásszal tért vissza! Jenő értetlenül, feszengve ült a hokkedlin. Irénke így próbálta oldani zavarát.
–Egyél, igyál, hogy el ne vidd az álmomat! Kenyerem nincs, de csak úgy parasztosan harapd a kolbászt borkorcsolyaként! Biztatta Jenőt és magának is töltött. Koccintottak, ittak. Irénke pedig mesélésbe fogott.
–A gyászév letelte után hozzámentem Kovács Ferihez,a művezetőnkhöz.
–Tudom, délceg fiatalember volt. Én, elbújhattam megette. Minanyiunkat kiütött a nyeregből.

–Szép életünk volt. Két gyönyörű fiút szültem neki. A bajok akkor kezdődtek, amikor a fiúk huszonévesek lettek. Jöttek haza Fehérvárról és egy részeg autós beléjük rohant. Ferikénk azonnal meghalt. Sanyika is megsérült, de ő felépült. Ettől kezdve Feri megváltozott. Elkezdett inni. Súlyos cukor és szívbeteggé vált. Rettenetesen elhízott.
–Ferike halála után hét évvel hirtelen meghalt, szívelégtelenségben.
–Ekkor maradtam másodszorra is özvegyen.

–De ott volt veled a fiad.
–Igen, Sanyikám nem nősült meg. Most már, ne firtassuk miért! A testvére, és főleg az apja halála után depresszióba esett és ő is inni kezdett. Megállapították, hogy mániás depressziós és paranoiás. Leszázalékolták harminchétévesen. A kert volt a mindene. Tavasztól őszig kinn voltam vele. Főztem, takaritottam rá. Novembertől beköltöztem, ő pedig vitte mindennap a menázsit a Pubinak. –Irénke itt megállt a mesélésben. Kiitta a pohár alján maradt bort. Töltött mindkettejüknek és koccintottak. Mielőtt ivott volna opálos tekitettel nézte a pohárban csillogó nedűt, majd megszólalt.

–A, múlt őszön történt. Szokás szerint kivitte Pubinak az ebédet. Már szürkült, még nem ért haza. Nem szokott ilyen sokáig elmaradni, hiszen fél hétre, akár hol is volt dolga hazatért és nézte a híradót a Tv-ben. Amikor nyolcra sem ért haza, rosszat sejtve buszra ültem és kibuszoztam a telekre. Már messziről hallottam a kutya tutulását. Rohantam, mint az őrült. Tuttam, hogy nagy a baj! Valósággal kiszakítottam a kertkaput. És uramisten, mit látok: a meggyfán felakasztva himbálja Sanyika testét a bús őszi szél. Rohanok a késért, levágom, de már halott.

–Ráborultam, zokogtam. A kutya vonyitott, tutult és arcomat nyalva vígasztalt. Elvesztettem mindenkimet. Az életem értelmét. Még unokáim sincsennek, mert a fiúk nem nősültek meg soha. Olyan lettem, mint a szedett fa.
–Fogadd őszinte részvétemet! Nagyon sajnállak Irénke. Miért is kellett most felzaklatnod magadat miattam?
–Ugyan Jenő! Már túltettem magamat mindenen. Letelt a gyászév.
–És, újra férjhezmégy harmadszor, mert ez a sorsod.

Irénke búsan ingatta a fejét.–Jenő, én már többet soha. Még egy veszteséget nem bírnék elviselni. –mondta és asztalt bontva átsétáltak a közeli temetőbe. Szépen rendbetették a sírokat. Nem szaporítom a szót tovább: Jenő és Irénke egymásra találtak. Mivel Jenő a helyi Nótaklub oszlopos tagjaként havonta kétszer lejárt a klubba szórakozni, magával vitte Irénkét is. Két éve jártak már együtt, és Jenő hiába kérlelte, nem hajlott az újabb házasságra. Olyankor az volt a kifogás.

–Amig a Pubi él a csalából, addig nem.
–December elejét írtak. Advent havát, amikor szokásszerint vitték a menázsit Pubinak, a hű eb nem rohant elébük. Ott feküdt a küszöbön holtan. Végelgyengülésben elhalálozott. Irénke ráborult, megcsókolta a kutya halott pofáját és így suttogott neki.
–Most már megengeded hogy férjhezmenjek drágám? A kutya holtában elmosolyodott.
Másnap kihoztak egy adventi koszorút és meggyújtották az első gyertyát rajta. Pubit a vén diófa alá temették. Megvárták, míg félig leég a gyertya. Elfújták, majd kézenfogva egymást elindultak hazafelé.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-12-13 22:27:07
Editkém:sok kiadónak,sőt a TV1 és Duna TV TV filmes osztályainak is felajánlottam őket. Nem is válaszoltak.
2006-12-13 21:36:59
Lehet, hogy nem is olvasták.
2006-12-13 20:42:13
Imádom ezt a párbeszédes stílust. Csak a producerek és könyvkiadók nem figyeltek eddig fel rám. Kár.
2006-12-13 18:02:05
Szegény kutya elpusztult, de a történetnek jó vége van. Ismét egy lebilincselő írás, akár egy filmdráma is lehetne! És ezt ügyes párbeszédekkel éred el, Bogi. És ezt a képességet állandóan fokozod!
2006-12-13 17:27:57
Közkívánatra irok még valamit.
2006-12-13 13:01:19
Sokkolt. Megint. Majd megszokom :)
2006-12-13 06:53:08
Sacykám:ha tudnánk,hágy ilyen embertársunk vergődik a magány hálójában. Olyanok mint a szedett fa,és nincs menekvés. Beleszürkülnek a magányba és lassan elemésztik magukat. Itt a sors elé dobott egy mentőövet,amibe remélem sikerült megkapaszkodnia.