Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2007-01-03 12:11:05
Megtekintve: 697
Panelhalál
Szürke egérként surrant reggelente a kukázó kis öregasszony kétkerekű kiskocsiját maga után húzva kukáshelyiségből kukáshelyiségbe, amíg csak tartott a hatalmas szalagházak sora. Mellette loholt, farkát vidáman felcsapva, hű korcs ebe: Fickó. Az asszony hetvenes éveiben járó, valaha szép arcú. karcsú, finom mozgású, törékeny teremtésként hatott, s finom mozdulatai, amint a kukákból kimentett holmikat mustrálta, ízlésre, valami hajdanvolt intelligenciára emlékeztetett.
Lényegében minden érdekelte, ami még megőrzött valamit funkciójából: bedöglött kávédaráló, letört fülű bili, csorba bögre, kistányér, kidobott könyvek, folyóiratok, törött tükördarab, lyukas cipő, pulóver és feslett harisnya...
Szépen kisimította, megtörölgette a holmikat, majd felrakva a kiskocsira, a kukázás végeztével hazafuvarozta a lakóteleptől távol eső lakásába. Az öreg bérházba érve, mint valami besurranó tolvaj, lopta fel a hátsó cselédlépcsőkön zsákmányát harmadik emeleti lakásába. A kiskocsit a cselédlépcső alá húzta be, s onnan hordogatta fel apránként a holmikat. Sokszor fél napja is ráment a hurcolászásra.
Lakása idővel megtelt a sok odahurcolt holmival. Először a hálószobát használta raktárnak. Telirakta a szekrénypolcokat, az ágy alját, majd a padlóra rakosgatta a sok limlomot. A nap nagyobbik részét a kincsek szétválogatása és szortírozása foglalta le. Külön kupacokba kerültek az evőeszközök, a fémtárgyak, majd a ruhaneműk, papíráruk, az üvegek, kidobott visszaválthatatlan palackok, faáruk, drótok, műanyagok.
Vilma mindent precízen raktározott.
– Fő a raktárrend! – mondta olykor Fickónak, s ilyenkor megütögette a korcs eb horpaszát, s cuppanós csókot nyomott pofájára.
Aztán amikor a hálószoba megtelt, folytatta a raktározást a nagyszobában. Mikor a nagyszoba is megtelt, akkor járatokat vájt a lomok közé, s mint egy vakondok közlekedett a plafonig érő lomraktárban. A végén már a villanyt sem használta, mert vakon is eltalált a járatokban vackához a sarokba, ahol meghúzták magukat Fickóval. A villanyt már rég kikapcsolták nála, s kikötötték a gázt is.
Minek is, látni nem óhajtott senkit és semmit. Elege volt mindenből, ami körülvette. Ha látni akart, akkor bebújt vackába, s lehunyva szemeit, átölelve a félszemű korcs ebet, radiátorként húzva azt magához, belső látásával élte meg egész eddigi életét.
A víz sem kellett már neki. Minek. Mosakodni idők óta nem mosakodott, főzni sem főzött, mert amit a kukákban talált, elég volt neki. Aztán egyszercsak eljött a nap, mikor úgy érezte, hogy az Úr elé kell állnia. Az Úr elszólította őt, s illő módon megtisztálkodva indult a nagy útra. Teli engedte a kádat vízzel, levetette koszlott gönceit, s egy összeszáradt fél darab, kukában talált Flóra-szap-pannal lecsutakolta ráncos testét. Ősz haját kifésülte, kitépte belőle a pókhálótól összeragadt gubancokat, s a járat közepén lévő térségben kinyitva a szekrényajtót, az ajtó belső felén lévő magvakult tükörben nézegette szánalmas testét. Majd leült a tükörrel szembe a kissámlira, s Fickó térdére hajtott fejét vakarászva elmerengett.
– Látod, kiskutyám, mivé lesz az ember? Mit látsz abban a tükörben, egy vén, ráncos boszorkányt? – a kutya panaszosan közbevakkantott, de az öregasszony leintette. – Ne, ne kiskutyám! Ne tiltakozz: ez van. Ezzé lettem: öreg múmiává... Jegyezd meg: az ember nem öregszik meg soha, ha lélekben fiatal marad. A test, az bizony öreggé válik, s ha a lélek megrokkan, jaj, akkor: meghal a szív is. Tudod, voltam én is egyszer fiatal... hehe! Hol van az már? – legyintett fogatlan száját torz vigyorra húzva. Voltam én is szép, de mennyire! Bomlottak utánam a férfiak: katonatiszt, párttitkár, igazgató... Zakatoltam a VIT-en, építettem egyetemistaként a büszke Sztálinvárost, daloltam a béke dalát... „sződd a selymet elvtárs, selyemből lobogót...!”– sipította elfúlón, s a kutya vele szűkölt. Vilma hadarva folytatta, érezve, nincs sok hátra...
– Három férjet nyűttem el, öt gyereket neveltem fel, iskoláztattam ki. Aztán mi lett belőlem? A férjeim mind elhagytak, ki elvált tőlem, kit a halál ragadott el... a gyermekeim meg, eh...! Nincsenek. Már nekik is gyermekeik vannak, némelyiknek unokája is. Magamra maradtam, mint a szedett fa: nem kellek senkinek.
Kinek kell manapság egy hetvenkét éves főkönyvelő, süketen. A számítógépet, szoftvereket, printereket nem nekem találták ki. Én csak egyhez értek: a hűséghez... Hűséges voltam a gyárhoz. Még egy ideig be-bejártam előbb négyórásnak, aztán csak alkalmilag, de hát jött a rendszerváltás, a nagy felszabadulás, a privatizálás. Először volt a nagy fellendülés, aztán jöttek a bankkölcsönök, az ÁFA-csalások, a lázas kapkodás, és ugye erre már nem kell a hűséges cseléd, nem kell a látó, a precíz szakember, mert az összekuszálás, az adóssághalmozás lett az úr!
Bizony-bizony az öreg cseléd eleinte szóvá tette, hogy nem lesz ez így jó, hogy baj lesz... s mi lett belőle: kilöktek, hogy a lábam sem érte a földet! Kilöktek onnan, ahol húsz évig főkönyvelő voltam, szakmai hozzá nem értés miatt....
Bizony, kiskutyám, ilyen az élet! És aztán, hogy mi lett aztán? Kiskutyám, mi lett volna, hát jött a nagy pukkanás! A szappanbuborék szétpattant, visszajöttek a kommunisták, s a cég bejelentette a csődöt. Először engem löktek ki, aztán a többi szakképzettet, majd a még maradtakat hátrahagyva köddé váltak a híres ügyvezető igazgatók! De, jól van ez így. A gyárat nem tudták magukkal vinni, az itt maradt. A kisíbolt milliókért meg nem kár! A pénz nem boldogít... engemet már régen nem boldogít...
Kiskutyám, még utoljára énekeljük együtt a nótámat, aztán szépen felöltözöm a legszebbik ruhámba, s elutazom, örökre elutazom... – suttogta Vilma, s rázendített fakó, rekedtes hangján: „...Mér múlik el minden ami szép, isten tudja visszajön-e még?” Befejezve a nótázást, maga elé révedt egy kicsit, majd elkezdte a szekrény másik ajtaját kicibálni, mert a jobb oldalában lévő fodrosgallérú azsúrozott fekete ruháját akarta elővenni, s miközben az ajtóval hadakozott, a rozzant szekrény kibillent egyensúlyából, rádőlt a meztelen asszonyra s a szerencsétlen kutyára.
Három hét múlva találtak rájuk a rendőrök és a tűzoltók. A lakóknak eleinte nem tűnt fel az oszló test szaga. Gondolták, a vénasszony által összehordott szemét bűzlik. Aztán amikor már a bűz egyre elviselhetetlenebbé kezdett válni, akkor kezdték figyelni, hogy hol van az öregasszony. Feltűnt később a lakóknak, hogy nem látják a kiskocsit sem a lépcső alatt – valaki ellopta idejekorán azt is. És még mindig nem hitték el, hogy valami baj lehet, bíztak, majd csak előkerül valahonnan... De a szag áradt egyre penetránsabban, elviselhetetlenül. És akkor hívták ki a rendőrséget.
Az ajtót betörő hatósági ember könnyezve kapkodott levegő után, a tűzoltók ájultan kúsztak a szeméthalomba vájt folyosókon, és végül rátaláltak a már foszlásnak induló tetemekre.
Három nap alatt eltakarítottak mindent. Az új lakó már meszeli a falakat. Miért ne? Elvégre nem történt semmi, az élet megy tovább.
Meghalt egy ember.
Nagy dolog, naponta százezreket pusztít az esztelenség, mi ez, csöpp a tengerben. Nem téma... napi hír csupán.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2007-01-03 21:43:48
bogumil - [ Üzenet küldése ]
2007-01-03 20:34:09
Mondom néked,hogy az életnek nem csak szép,hanem ocsmány oldala is van. Egy realista írónak ezt is be kell mutatnia,hátha sokan nem találkoztak vele és most döbbennek rá,hogy a csillogó felszín alatt bugyog a rothadás és bűze az egekig hatol. Bocsájtsd meg nekem ezt a kis izlésficamot. bogi

m-atreides - [ Üzenet küldése ]
2007-01-03 19:49:13
ocsmány a kép, amit olvasás közben látok magam előtt

bogumil - [ Üzenet küldése ]
2007-01-03 18:04:48
Kedves olvasóim! Én igyekszem filmszerű,tényfeltáró riportokat írni. Ezek életképek. És nem tehetek róla,hogy ilyen ramaty az élet. Vagy a napfényes oldalról a rendszerváltás óta gödörbe,azaz árnyékba kerültem és onnan pislogok kifelé mint a rimóczi nyúl a farakás mögül ahova elmenekült a világ ocsmánysága elől. bogi

Kratowill Szvetozár.
2007-01-03 17:49:35
Életkép a javából. A szomszédunkban egy öregember két éve halott volt. A szekrényben találtak rá a hullájára.A kutya sem kereste. Ennyit a szolidarításról. Milyen képeket emlegetsz te? Az élet egy nagy képregény,a maga ocsmányságával kisasszony!

Saci 666
2007-01-03 17:47:11
Csak gratulálni tudok a szerzőnek,ahogyan végigkövet,szinte filmszerűen elénk tárja egy valaha egzisztenciális lény lepusztulását. Beleborzongtam olvasás közben,szinte felállt a hátamon a szőr.

latyak
2007-01-03 17:45:29
Nagyon is valós,mai jelenségeet tárt elénk a Bogumil. A rohadt élet az az ocsmány ami ránk szakadt. Nincs itt semmiféle képekről szó!

bogumil - [ Üzenet küldése ]
2007-01-03 17:43:45
Miféle ocsmány képekről beszélsz?

m-atreides - [ Üzenet küldése ]
2007-01-03 14:12:58
ocsmány képek
2007-01-03 20:34:09
Mondom néked,hogy az életnek nem csak szép,hanem ocsmány oldala is van. Egy realista írónak ezt is be kell mutatnia,hátha sokan nem találkoztak vele és most döbbennek rá,hogy a csillogó felszín alatt bugyog a rothadás és bűze az egekig hatol. Bocsájtsd meg nekem ezt a kis izlésficamot. bogi
2007-01-03 19:49:13
ocsmány a kép, amit olvasás közben látok magam előtt
2007-01-03 18:04:48
Kedves olvasóim! Én igyekszem filmszerű,tényfeltáró riportokat írni. Ezek életképek. És nem tehetek róla,hogy ilyen ramaty az élet. Vagy a napfényes oldalról a rendszerváltás óta gödörbe,azaz árnyékba kerültem és onnan pislogok kifelé mint a rimóczi nyúl a farakás mögül ahova elmenekült a világ ocsmánysága elől. bogi
2007-01-03 17:43:45
Miféle ocsmány képekről beszélsz?
2007-01-03 14:12:58
ocsmány képek