Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2007-01-17 14:03:36
Megtekintve: 590
A szeretet és béke birodalma
1.


Amíg városszerte tartottak az ünnepségek és versengések, addig a Nap piramisában szakadatlan üléseztek és tárgyaltak a városállamok királyai, főpapjai és a vezérkar. Kukulkán mindenképpen ragaszkodott az egyszemélyes vezetéshez. Bár meghallgatta, és figyelembe vette a többi város vezetőinek javaslatait észrevételét, de a döntő szó mindig az övé volt. Véglegesen tudatosította velük, hogy amiként egy Nap van, úgy egy isten van csak. Ez pedig nem más, mint Itzamná a Teremtő Isten. Mivel minden, ami a Földön van, az ő általa kigondolt isteni terv anyaggá sűrűsödött megvalósulása, így minden földi lény az ő kizárólagos tulajdona.
Mivel isten nem tud jelen lenni, így földi helytartói felelnek a népesség tetteiért. Itzamná szabad kezet ad az uralkodóknak abban, hogy a nép boldogulását és gyarapodását elősegítsék, békességet tartsanak, a fölösleget adózzák le az állam javára. Termeljék ki a kiszabott mennyiségű érceket, dolgozzák fel és helyezzék el a raktárakba.
A nép dolga elsősorban a szeretkezés, szaporodás és békés egymás mellett élés. Az uralkodó feladata a békesség megtartása, az adók beszedése és tartományaik konszolidálása. Nem lehet anarchia, öldöklés, rablás és felforgató tevékenység.
A jelenlévő hét város istenkirályai megkötik a szövetséget. Ez a szövetség vagy unió, mindig megválasztja maga körül a Szövetség egyetlen vezetőjét, az istenkirályt. Mivel ez az első szövetségi egyben alakuló gyűlés, így Kukulkán mint helytartó egyenesen Itzamná parancsára kinevezi először és utoljára a Szövetség istenkirályának Szép Maszkot.
A Szövetség elnevezése ezentúl Mayapán lesz és fővárosa Chichen Itza. A hadsereg főparancsnoka, amíg más parancs nem érkezik fentről, addig Kukulkán lesz, mivel Rúfus O Harát az úr visszarendelte és más feladatokkal bízza meg. Így Kukulkán veszi át a most érkezett csapásmérő osztagok felett a parancsnokságot.
Harmadnap áttekintették a harci helyzetet. Mivel a több milliós mexica és totonák törzsek állandó nyomás alatt tartják a Yucatáni Szövetséget, Mayapán államát, így meg kell szervezni a nyugati végek védelmét. A védelem a többszörös túlerővel szemben nem tartható a végtelenségig. Itzamná viszont nem engedélyezi a tömeges vérontást, mert az emberéletekre a bányákban van szükség. Nem kell mindenáron szabadlelkek millióit felküldeni, hiszen a nukleáris tüzelőanyag helyettesíti azt. Így az a terv, hogy az aztékok fővárosát Teotichuakánt kell becserkészni és elpusztítani. Ha elpusztul gyilkos, emberevő és szívkitépő fővárosuk, akkor mintegy lefejezve államukat, nem tudnak egységes erővel fellépni ellenünk
Ha megsemmisítettük fővárosukat, akkor elkezdődhet a mexiciák feldarabolása. Leválasztjuk róluk az ingatag és behódolt olmékokat, totonákokat és erőszakkal, meg a térítők szép szavaival átneveljük őket. A fő cél mindenképpen barbár városaik lerombolása, papságuk és vérszomjas hitviláguk kiirtása és tűzzel, vassal való megsemmisítése.
Hét év áll rendelkezésre e műveletek elvégzésére. Ezért a hatalmas térítő munkát csak nyugodt hátországgal lehet elvégezni. Éppen ezért, minden istenkirály a legjobb tudása szerint köteles kivenni részét a Szövetség biztonságának megőrzésében, a jólét és béke biztosításában.
Kukulkán minden hatalmat az ifjú istenkirályra, Szép Maszkra ruházott át, így a többi hét állam köteles parancsait habozás nélkül végrehajtani. Az új uralkodó maga mellé emeli és teljhatalommal Kukulkán helyére kormányzónak, kinevezi Kin Pacalt, Palenque istenkirályát. Ő ezen túl a fővárosban székel, s helyette a 17 éves fia veszi át II. Pacal néven Palenque irányítását. Pacal fő feladata a koordináció. Sorra járja havonta a tartományokat és ellenőrzi a törvények betartását. Ítélkezik a peres ügyekben és felügyeli a bányák működtetését, a nukleáris anyagok kitermelését.
Szép Maszk, mint istenkirály, tartja a közvetlen kapcsolatot Itzamnával. Fő feladata a reprezentálás. Az ünnepek fényének emelése. A közszereplés, a nép szórakoztatása és hitének nap mint nap a megerősítése. Ő, úgy kell, hogy ragyogjon, mint a Vénusz csillag. De, mivel földi ember is, éppen ezért úgy kell élnie, mint földi halandónak. Feleséget ugyan nem tarthat, de mivel ereiben az új ember vére csörgedez, így Itzamná azt az isteni feladatot bízza rá, hogy minél több utódot nemzzen neki. Így megparancsolja, hogy minden szüzet, aki a királyok és nemesek mátkája az esküvő előtti napon magáévá kell, hogy tegyen. Eszerint az istenkirályok és nemesek első szülöttei Szép Maszk által nemződvén egyenesen Itzamná, a teremtő isten gyermekei lesznek. A majdani nemzedék már az új embert formázza. Új, nemes tulajdonságokkal, genetikailag kódolva egy szebb, új világot fog építeni. Itzamná tündérkertjének legszebb virágai lesznek Szép Maszk utódai.
Miután Kukulkán felvázolta a jövőt, átadta a szót Szép Maszknak. Az ifjú arca kipirult ettől a hatalmas megtiszteltetésről és az égre emelve tekintetét, egyenesen Itzamnához fohászkodott.
– Uram, túl sokat kérsz tőlem! Félek, a teher alatt összeroskadok... – kiáltotta az ég felé. A tömeg feszülten és tátott szájjal figyelte a történéseket. A hirtelen beállott csendben megszólalt Úr szava.
– Higgyél bennem és minden sikerül! Én mindig veled leszek!
– Köszönöm uram! – motyogta Szép Maszk csüggedten és az eljövendő kötelező szeretkezésekre gondolt. Bejött hát sejtése: Isten tenyészcsődört csinált belőle. Ódzkodását legyőzte kötelességtudata és elűzve a gond felhőit, a gyűlés résztvevőihez fordult.
– Hallottátok! Az Úr, Itzamná, a Teremtő Isten így akarja!
– Legyen meg az Úr akarata – zúgta a kórus.
– Akkor hát kezdjünk munkához uraim. Ki áll nősülés előtt? Kivel kezdjem meg népboldogító szaporító csődöri tevékenységemet?
– Én, uram – állt fel II. Pacal. – Ezennel felajánlom gyönyörűséges arámat, Mézharmatot, Kabak királyának leányát, fedeztetésre...
Ekkora nemes gesztusra nem számított Szép Maszk, és meghatottan köszönte meg a felajánlást.
– Köszönöm. Akkor ma éjszaka megteszem azt, amiért Itzamná visszaküldött a Földre: új korszak, modern embereivel népesítem be a Földet. Hozsánna néked Uram!
Ezzel véget is ért a hétnapos tanácskozás. Az ünnepségeket hatalmas tűzijátékkal zárták és a nép olyan feledhetetlen élménnyel töltekezett be, hogy elég lesz nekik újabb hét évre.
Ugyanis úgy határoztak a tanácskozók, hogy hét évenként tartják meg a birodalmi gyűlést és a hét napos ünnepeket. Az elkövetkező hetedik évre várható Itzamná újabb küldeménye. Addig még sok fáradságos munkát kell elvégezniük. Meglátjuk, sikerül-e az isteni tervet maradéktalanul végrehajtani.


2.

Az új időszámítás szerinti tizedik esztendőben egy, húsz, ponyvás szekérből álló, cigánykaraván haladt a zapotékok földjén fővárosuk Monte Albán felé. Megszokott látvány volt errefelé a mesteremberekből és teknővájókból álló pár száz főt számláló vándorcigány karaván. A cigányok megérkezvén egy helységbe, letáboroztak a helység szélén. Felverték sátraikat, kicsapták lámáikat és musztángjaikat a rét füvére legelni, ők pedig felállították vándorkovács műhelyeiket. Mindenféle lakatos munkát elvégeztek. Száz számra foltozták a lakosság kilyukadt lábasait, fazekait. Sőt vándorfazekasaik a helyben kitermelt agyagból tábori égetőkemencéikben kiváló cserépedényeket készítettek.
A környéken található papírnyárfákból pedig tekenyőket, fakanalakat és egyéb evőeszközöket gyártottak. Ha valahol letáboroztak, akkor ott is maradtak pár évig, de volt úgy, hogy csak egy-két napig. A lakosság lélekszámától függött maradásuk időtartama.
A mi cigánykaravánunk nem sokat időzött egyhelyben, mivel a zapoték fővárosba igyekeztek. Amikor elérték a fővárost, akkor letelepedtek a határban és kiépítették sátraikat és műhelyeiket. Úgy látszott, hogy hosszas időzésre telepedtek le.
A húszegynéhány echós szekér között két páncélzattal megerősített, lakattal lezárt szekér is volt. Mindenki úgy tudta, hogy a két szekér a hozzájuk csatlakozó öt vándorkereskedőé. Ők a fővárosba igyekeztek, hogy maya árucikkeiket zapoték árukra cseréljék. Vezetőjük, a hatalmas termetű vasgyúró, inkább gladiátorra, mint békés kereskedőre hasonlított leginkább. Természetesen ő volt az : Kukulkán személyesen. Kísérete pedig, válogatott testőrsége lézer és hangsugár fegyverekkel felszerelkezve. A kereskedői maszk védelmet nyújtott nekik és zsebükben lapuló ajánlólevelek mindenhová megnyitották az ajtókat előttük.
Megérkezvén, a két lelakatolt kocsit két testőrére bízva a táborban hagyta, míg ő a másik két kísérővel a városba ment. Monte Albán amolyan hatvan ezres nagyvárosnak számított. Olyan város volt, amilyen nem sok a környéken. Fehér mészkőből épült palotái, házai vakítóan csillogtak a napfényben. Szabályos négyszögletű főterének két szemközti oldalán állt az elmaradhatatlan Nap és Hold temploma. A főtérről kiinduló sugárutak mentén paloták sorai, majd mögöttük polgárházak, üzletek és műhelyek következtek.
Éppen a szokásos hetivásárra érkeztek. A hatalmas főtéren az árusok sátrai és a földre terített gyékényen árusító parasztok hatalmas áruválasztéka szemet gyönyörködtetően hívogatta a vásárlókat. Hátul, elkülönítve, volt kijelölve az állatvásár helye.
Mindenütt rend és tisztaság. Kukulkán szemeit gyönyörködtetve a sok látnivalón, lassan haladt célja felé. A Montez de Oka házat kereste. Amikor megtalálta a kétemeletes palotát, az ajtónál őrt álló szolgával beküldte ajánlólevelét a palota urához. Kisvártatva egy díszes patiba öltözött ifjú lakáj jelent meg és felkísérte őket ura színe elé.
A házba belépve, az erődítményszerű falakon belül csodálatos télikertes udvar fogadta a látogatókat. A kerengő alatt nyíltak a vendégszobák ajtajai. Az egész egy kisebb karavánszeráj benyomását keltette. Az előkertből felfelé vezető faragott csigalépcsőn felvezette őket az első szintre. Ez már a házigazda birodalma volt. A csodálatos majolika padlózat kókuszszőnyegekkel volt fedve. A rekkenő hőség ellenére hűsen áramlott a levegő a térségben.
A lépcsővel szemben eléjük tárult a kihallgatási vagy fogadási csarnok. Ablakai, hólyagpapírral fedve, szűrt fényt engedtek be a kellemesen hűvös terembe. A földre terített díszesen szövött és harci jelenetekkel ékesített gyékények egy gyümölcsökkel és üdítőitalokkal megrakott asztalt fogtak körül. Az asztal mögötti hencseren (gyékénnyel befont fakeretű priccsen) a ház ura heverészett, vállán átvetett lenge patijában.
A vendégek érkeztére felkönyökölt és ravasz, disznó szemeit rászegezte látogatóira.
– Legyetek üdvözölve házamban! – mondta és a földre helyezett gyékényre mutatott.
Miután a vendégek letelepedtek, a szolgák azonnal ezüst tálakban illatos vizet tartottak elébük és puha fehér frottírkendőt adtak kezeikbe frissítőül, hogy megmosakodjanak. Majd a belépő ifjú lányok szörbetet töltöttek az asztalon álló ezüstkancsókból ónkupákba, és ezzel kínálták őket. De Oka megvárta, míg felfrissítik magukat a látogatók, és ő is megivott egy pohárka hibiszkusz sziromból készült üdítőitalt. Miután így felfrissültek, kérdőn nézett rájuk, jövetelük célját kutatva.
– Mi szél fútta az utamba kedves barátaimat?
– Legkegyelmesebb urunk egyenesen Önhöz küldött bennünket, hogy az ön közbenjárását kérjük missziónk teljesítésének előmozdítása érdekében.
– Mi légyen az? Istenem, de régen is volt amikor még ifjú koromban elhagytam atyám uxmáli házát! Mi hír atyámról, a testvéreimről?
– Élnek uram! Atyja-ura szívélyes üdvözletét küldi Önnek és ezt a levelet. – Mondta Kukulkán és átnyújtotta az összegöngyölt, maya írással írt levelet. Montez de Oka figyelmesen olvasta a sorokat és homlokát ráncolva gondolkodóba esett, majd kisvártatva megszólalt.
– Nem többet kér tőlem atyám, minthogy segítselek benneteket a mi urunkkal összejönni, hogy átadhassátok neki a ti uralkodótok az ifjú Szép Maszk tárgyalási ajánlatát. Nem lesz könnyű dolog.
– Uram, létfontosságú ez a tárgyalás a két nép szempontjából! Segítened kell!
– Segítek, természetesen segítek... – mondta zavartan de Oka, és a közvetítésként kapandó súlyos aranyakra gondolva máris megszólalt. – És mi lesz a közvetítés ára?
– Egy láda aranypénz kukulkánban.
– Súlyra vagy darabra értékesebb? – kérdezte felajzva.
– Ha a vásárlóértékét nézed uram, akkor az ezer Kukulkán aranyon annyi árut vásárolhatsz mayaföldön, hogy megtöltheted vele az összes raktáradat. Ha súlyra, akkor nyolcvan pud a súlya, amiből bearanyozhatod palotád összes oszlopát... meggondolandó ajánlat uram.
– Vonzónak tartom. Bár fáradozásom nem megy könnyen, sok üres zsebet és üres kezet kell megtöltenem belőle.
– Ne aggódj uram! Ez a pénz a tiéd! Egy másik láda aranyat kapsz a dologi kiadásokra. Nos, értjük egymást?
– Igen, így már másként néz ki a dolog. Rendben van, megegyeztünk! A tárgyalásnak vége. A vendégeim vagytok. Egyetek, igyatok, helyezkedjetek el és hozzátok be málháitokat.
Kukulkán intett kísérőinek és azok eltávozván, négy markos cigánylegény által cipelt két hatalmas lelakatolt tölgyfaládával tértek vissza. A ládákat letették a földre és Kukulkán felnyitotta őket. Az arany csillogása elvakította Montez de Oka rókaarcában ülő ravasz disznó szemeit. Tapsolt, és lezárva a ládák fedelét, a kulcsokat nyakába akasztva a besiető szolgákkal a kincstárba cipeltette a ládákat.
– Most pedig kezdődhet a lakoma! – mondta és újabb tapsra gyönyörűséges ifjak és lányok hordták be a finomabbnál finomabb fogásokat. Először is minden vendég elé elhelyeztek egy asztalkát és erre pakolták az ételeket. A fesztelen evés gyönyörét halk, zapoték zene tette még rangosabbá. A gyomornedvek elkezdtek dolgozni.
A fő fogás pácolt sült tatú gesztenyével töltve. De voltak az asztalon ropogósra sült gyöngytyúkok, pávák feltálalva, valamint echte zapoték zöldségleves. Aztán az elmaradhatatlan kukorica lepénybe csavart darált húsos Montealbán palacsinta, tabascóval és picante szószokkal. A sor végét kukorica tortilla és mézédes agavé pálmaborok zárták.
Az evés, ivás megtette hatását. Az afrozodiákumul feltálalt tömény fehérjét tartalmazó ráksaláták, kagylók és enyhén mandulaízűre pörkölt fickósító hernyók és nyüvek igencsak felajzották a vendégeket. A lakoma tetőfokán Montez de Oka tapsolt, majd bevonult a szerelmi gyönyöröket nyújtó kollekció. Szépségesen hamvas hófehér bőrű szűz lánykák és ifjak.
– Egyétek és vegyétek uraim! Ők az én testem és vérem, a gyermekeim. A legkedvesebb vendégeimnek és barátaimnak szolgálom fel őket... Parancsoljatok, válasszatok! – mondta és ellenmondást nem tűrően tekintett végig a három vendégen. Azok összenéztek, és boldogan fogadták el a kedvest gesztust. Mindenki megtalálta a párját és hamarosan elvonultak szállásaikra, hogy a szerelem istenének áldozzanak. Kukulkán, mint a főnök, két lánnyal és egy ifjúval vonult el. Neki ennyi dukált. Mivel mindkét nem szerelmét élvezte, így csoportos szexre invitálta a drága ifjakat.
Az éjszakát vad szeretkezéssel töltötte. Először gerjedelmét felcsigázandóan végigélvezte a két nő szeretkezését. Ő pedig az ifjút bíborlándzsájára tűzve, őt ölelve, kiguvadt szemekkel élvezte az ifjú test tűzforró belsejét. Szemeivel a lányok leszbikus vonaglását élvezve, az ifjúba lövellte felgyülemlett tűzforró ejakulátumát. Gerjedelme olyan hatalmas volt, hogy dárdája kőkeményre merevedett. Miután kilövellte gerjedelme nedvét, kijött az ifjúból és annak bíborlándzsáját ajkai közé véve, mohón szívta ki a kicsorduló ejakulátumot. Úgy tapadtak az ifjú hímvesszejére mohó ajkai, mint a pióca csápja. Miután így betöltekezett az újból megmerevedett bíborlándzsájával rohamra indult a földön fetrengő lányok tűzforró vaginái ellen. Egyenként tette őket magáévá leteperve, hanyatt vágva testüket a tatamira. Úgy szorította őket acélkarjai közé, mintha össze akarná őket roppantani. A lányok sikoltozva engedték magukba a testüket széthasító bíborlándzsát. Kukulkán, mint győztes hadvezér tűzte őket a lándzsára, hogy tűzforró heréinek vulkánjából a kiömlő forró lávával méhüket öntözze. Mikor lefordult az ifjabbról, és fölé térdelt a kissé idősebbnek, intett az ifjúnak, hogy ő meg az ő ánusába döfje bele bíborlándzsáját. Kukulkán ánusa kéjesen fogadta be az ifjú lándzsáját és prosztatájának a pénisz általi ingerlése, valamint a vagina által kiváltott kéjérzet robbanásszerű kilövellést eredményezett.
Az ifjú rátapadva, belelövellte tűzforró ejakulátumát. Ez, a mindennél leírhatatlanul fenségesebb kettős élvezet Kukulkán agyába kergette a vért. Vérnyomása a halántékain kiduzzadó ereken dobolva dübörgött. Miután így kielégült, hanyatt vetette magát tatamiján és az ifjút takaróként magára borítva vad horkolásba kezdett. A lánykák is bódultan összebújtak.
Másnap aztán az átélt izgalmaktól kábultan és felajzva ébredtek. Kukulkán felágaskodó bíborlándzsájára tűzte győzelmi zászlóként az ifjat és acél karjaiba zárva csontjait ropogtatva magába zárta. Fodros, vastag ajkait az ifjú ajkaira tapasztotta és ajkain át kiszívta lelkét is. Ártatlan szemeinek tengerkékjébe fúrva éjfekete csillagszemeit lélekben Itzamná birodalmába repült vissza. Hatalmas robajjal heréiből előtörő kéjbombaként ható spermiumaival úgy érezte, hogy az egész földet megtermékenyítette. Látni vélte amint Itzamná biztatóan mosolyog rá és erőt és bíztatást ad neki az előtte álló hatalmas feladat elvégzésére.
Az átszeretkezett éjszakát hűs reggeli fürdőzés követte, majd hatalmas zapoték masszőrök frissítették fel testüket. Aztán megreggeliztek és ünnepi tapikba öltözve hordszékeiken elvitették magukat a zapoték udvarba.
Az udvarba érve már várták őket. A kancellár átvéve ajánlólevelüket, eltűnt a tapétaajtó mögött, majd kisvártatva markos testőrök jelentek meg és hordszékeiket felkapva a piramis legfelső szintjére vitték őket, egyenesen a király, Zanzamukli elé.
A testőrök letették a három hordszéket az uralkodó lábai elé és a háttérbe vonultak. Zanzamukli hatalmas trónusán keresztbevetett lábakkal trónolt. Fején aranypánttal összefogott fekete tollkorona. Végignézett az előttük állókon és valamit súgott az őket beajánló kereskedő fülébe. Az zavartan köhécselve megszólalt maya nyelven
– Az uram nehezményezi, hogy nem vágódtatok hasra előtte, mint isten előtt. Tegyétek meg ezt a szívességet neki, ha sikerrel akartok tárgyalni vele.
Kukulkán felegyenesedett és az uralkodó szemébe nézve zapotékul szólalt meg.
– Én is isten vagyok! – az uralkodó elsápadt, de moccanatlanul nézett Kukulkánnal farkasszemet.
Ekkora pimaszság még nem fordult elő, mióta világ a világ! A szolgák kivont macsettákkal mögéjük állva az uralkodó szeme villanására vártak, hogy lefejezvén a pogány kutyákat térdre kényszerítsék őket. De az uralkodó kiküldve őket, így szólt.
– Rendben van uram! A levélből, amit maga Mayapán hatalmas és dicső uralkodója hozzám küldött, kiviláglik isteni mivoltod és főképpen égi fegyvereid hatásossága. Nem tudok ujjat húzni veled. És nem is akarok. Add hát elő jöveteled célját. Hallgatlak!
Kukulkán rezzenéstelen arccal vázolta fel a szövetség bővítésének tervét.
– Zapotékok ura! Ajánlatunk a következő: a ti népetek a vad aztékok vazallusa. Hatalmas adót fizettek neki, mégpedig élő emberben. Meddig bírjátok még emberanyaggal ellátni mészárszéküket? Évente 40000 embert küldtök szórakoztatásukra Teotichacánba, hogy lemészárolják őket egy badarság céljára! A Nap nem iszik embervért és nem eszik emberi szíveket. Gondold meg, ha felfegyvereznéd embereidet, akkor a vágóhídra tereltek leszámolhatnának az aztékokkal ... gondolkodj!
– Már gondolkoztam – szólalt meg a döbbenettől magához térve Zanzamukli istenkirály és zapoték fejedelem. – És arra az elhatározásra jutottam, ha önként adózom nekik, akkor harc nélkül békességben élhet a többi megmaradt népesség. Az aztékok megvédenek minket a mayáktól és olmékoktól. Békesség honol nálunk...
– De milyen áron uram? – vetette közbe Kukulkán. A beállt dermedt csendben Zanzamukli hirtelen felnevetett.
– Hahahaha! Ember, hát mit számít nekünk ez a csekélység. Kitermeljük nekik évente az emberáldozatokat. Szapora a mi népünk. És önként áldozzák fel magukat, büszkeségből állnak a teotichuacáni mészárosok machettái elé. Hiszen szívükkel a Napot táplálják....
Kukulkán döbbenten nézett rá, s megrökönyödve kérdezte.
– Te ezt el is hiszed, vagy csak engemet ámítasz?
– Már, miért ne hinném el? Ez a világ rendje. A mi isteneink is vérszomjasak voltak. Mi is áldoztunk nekik emberéleteket. Most már, hogy központilag folynak az áldozatok, így nem kell nekünk bíbelődni ezzel is. A fő az, hogy béke van és a nép szaporodik, mint a nyulak. Meg sem kottyan ez az évi negyvenezer áldozat. Hidd el, jól van ez így! – hajtogatta csökönyösen.
– Hát, nincs jól! – szögezte le Kukulkán. – Én most Itzamná a Teremtő Isten nevében ajánlatot teszek neked. Ha elfogadod népeddel csatlakozhatsz a szövetségünkhöz és békességben élhettek emberáldozatok nélkül. Ha nem, akkor hamarosan Teoti-chuacán sorsára fogtok jutni ti is.
– Fenyegetni mersz? Engemet a saját palotámban, népem között! Ez hallatlan! Ha akarnálak, most kivégeztethetnélek! – ordított fel céklavörös arccal Zanzamukli.
Kukulkán elmosolyodott, és halkan így szólt.
– Meg ne próbáld uram!
– És ha mégis! – kötözködött Zanzamukli – ha lefejeztetlek benneteket! Most, azonnal! – kiáltotta és összecsapta tenyereit. A kárpitfüggöny mögül tizenkét kivont machettájú zapoték testőr lépett elő. Kukulkán feléjük fordult és lézerpisztolyából egy sorozatot lőtt ki rájuk. A testőrök holtan rogytak a földre. Zanzamukli felhördült, hirtelen felállt trónusából és szembenézett Kukulkánnal.
– Ki vagy te? Sátán, vagy Isten?
– Egyik sem, katona vagyok. Itzamná földi helytartója. Azért jöttem, hogy békességet hozzak a Földre.
– De fegyverekkel? – bődült el Zanzamukli. Kukulkán elmosolyodott és így szólt hozzá.
– Ha mással nem megy, fegyverekkel!
– Nézzed uram! Én nem dönthetek, össze kell hívnom a Nagytanácsot. Engedélyt kell kérnem az aztékok nagyfejedelmétől. Nem dönthetek.
– Ha most azonnal nem döntesz, akkor holnap már késő lesz! – győzködte Kukulkán, miközben társainak intett, hogy készítsék elő a hangágyúkat. – Hamarosan eltörlöm a Föld színéről Teotichuacát, és akkor már nem lesz kihez fordulnotok. De, ha biztosítjátok a hátországot, ha nem engeditek a fővárosuk elpusztítása után mayaföldre özönleni az aztékokat, akkor megmenekülsz népeddel együtt. Tudom, nagy a felelősséged. Arra akarlak rávenni, hogy légy hűtlen eddigi elnyomódhoz és zsarnokodhoz. Helyette a távoli jövőben békét ígérek. Hogy lássad nem a levegőbe beszélek, mutatok neked valamit. Lépjünk ki a piramis mellvédjére.
Kukulkán és két harcostársa előrement, a királyt szolgái trónszékén utánuk hozták a mellvédre. Miután elhelyezkedtek, így szólt Kukulkán
– Látod szemben a Hold templomát?
– Látom, már miért ne látnám?
– Jó, akkor nézzed meg jól utoljára, mert bizony mondom neked, hogy utoljára látod! – mondta nyugodtan tagolva Kukulkán és intett társainak. A hangágyú működésbe lépett, a palota romhalmazként omlott össze. A király elsápadt, hátrahőkölt és Kukulkán elé vetve magát, lábcsókkal illette.
– Isten vagy! Isten ...
– Akkor belépsz a szövetségbe? – szegezte neki a kérdést Kukulkán. A király remegve válaszolt.
– Hatalmas isten, tehetnék mást? A tied vagyok népemmel együtt.
– Rendben van. Az okmányokat elkészíttetem a kancellárián és ünnepélyesen aláírjuk. A következő transzport már nem indul Teotichuacánba.
– Elkéstünk uram, már ott van a transzport... – hebegte zöldre vált arccal Zanzamukli.
– Talán még nem késő, még megmenthetem őket! – mondta Kukulkán felajzva – Még utolérhetjük a transzportot...
– Minden segítséget megadok neked, amit kérsz – nyögte halálra váltan Zanzamukli.
– Jó, akkor engedd át a cigánykaravánt országodon.
– Máris kiállítjuk a menetlevelet – mondta Zanzamukli, és újfent leborult Kukulkán előtt. Kukulkán tudta, hogy több hetes útjába telik a karavánnak az út Teotichuacáig. De tetemes időbe telik a negyvenezer ember elszállítása is. És az ünnep, amin fel kívánják áldozni őket, csak egy hónap múlva kezdődik. Úgy okoskodott, hogy a két harci szekérrel és harcosaival előre megy, a Zanzamukli által kiállított menetlevelet felhasználva. Bejutva Teotichuacánba aztán már csak a jósszerencsén múlhat a terv sikere. Béke vagy halál. Nincs más alternatívája a vad mexicáknak.



3.

A Zéta Reticulumon rendes mederben folyt az élet. A Földről felküldött nukleáris tüzelőanyagot elküldték a Napnak és ezzel több százezer szabad lelket váltottak meg. Itzamná teljes egészében vissza tudott töltekezni szeretetenergiával és folytathatta a szabad lelkek emberi létbe sűrítésének munkálatait. Úgy gondolkodott, ha Kukulkán és a leküldött csapatok segítségével a maya birodalomban meg tudta szüntetni az értelmetlen vérontást, akkor egy nagyobb missziós küldetéssel talán mexicánál is el tudja érni a vérengzés befejezését.
Örömmel értesült a zapotékokkal való megegyezésről, és megelégedéssel konstatálta csatlakozásukat a Szövetséghez. Viszont aggodalommal és féltéssel teli gondolatokat ébresztett benne a rettenthetetlen bátorsággal betöltekezett Kukulkán partizánakciója. Féltette attól, hogy pár fős kíséretével bemerészkedjék az oroszlán barlangjába. Tudta, hogy a többmilliós, vérgőztől megittasult azték harcosokra nem hat a rábeszélés. Ha csapdába ejtik, akkor menthetetlenül elveszett. Hivatta hát hűséges katonáját Rúfus O Harát. Rúfus rosszat sejtve járult Úr színe elé. Hiszem még csak hároméve, élvezi szabadságát és töltekezik szerető családja melegében.
– Rúfus, kedves hívem! Jöjj, ülj mellém, ülj ide! – mondta Úr és hellyel kínálta az isteni kereveten. Rúfus rosszat sejtve feszült figyelemmel leste Itzamná ajkairól a szót. Úr pedig elkezdte.
– Bár későbbre terveztem, de lehet, hogy egy expedícióval vissza kell menned a Földre. Mit szólnál hozzá, ha újra találkozhatnál hű harcostársaddal, Kukulkánnal?
– Uram, Kukulkán bensőséges jó barátom. Ha úgy gondolod a segítségünkre szorul, habozás nélkül indulok megvédeni őt. Rendelkezz velem! – Úr meghatottan hallgatta és így szólt.
– Nem is vártam mást tőled. Köszönöm az odaadó hozzáállásodat. Az a helyzet, hogy Kukulkán bemerészkedett háromfős kísérettel és némi lézerfegyverrel felszerelkezve a vad mexicák földjére. Féltem őt! Félek, hogy tőrbecsalják, csapdába kerül és lemészárolják ezek a fenevadak. Éppen ezért, állj készen egy gyorsjáratú rakétával. Vigyél magaddal egy csapásmérő osztagot a legújabb sugár és frekvencia ágyúkkal. Hány napra van szükséged a felkészülésre és mennyi ideig tart a legrövidebb út Teotichuacánba?
– Uram, két nap a felkészülés és nyolc nap az út. Tíz napon belül a tett színhelyén vagyunk – mondta meggyőzően.
– Talán nem késünk el. Kukulkánnak, ha nem ütközik akadályba, akkor hatnapi útja van Teotichuacánig. Tehát négy nap áll rendelkezésére, hogy meggyőzze a vérszomjas Quetzal Muftit a vérengzések abbahagyására. Ha el tudja húzni a tárgyalásokat négy napig, vagy meg tudnak egyezni, amit kétlek, a király konokságát ismerve, akkor csak tisztelgő látogatást tesztek nála. Ha balul sikerül Kukulkán küldetése, meg kell mentenünk.
– Minden áron uram?
– Minden áron. Beleértve a 200000-es Teotichuacán földig rombolását is. Nincs kegyelem a gyilkos népnek.
– Értettem uram. Ekként cselekszünk.
– Köszönöm neked. Mindig tudtam, hogy számíthatunk rád. Ha végeztetek, akkor visszamentek Mayapánba és egyesítitek az egész félszigetet a keleti parttól a nyugati partig. Ha konszolidálódik a helyzet és az írmagját is kiirtjátok a vérengzésnek, akkor új, még hatalmasabb feladattal bízlak meg benneteket.
– Mi lenne az uram,
– A római birodalmat kell aláásni és belülről felbomlasztanotok. Új tanokkal kell a népet az elnyomók ellen hangolni, ez lesz Kukulkán és Szép Maszk feladata. A tiéd pedig, a barbárok közt gerjeszteni a tüzet, hogy kívülről törjétek meg Róma gerincét. A harc hosszú lesz, de végig kell vinnünk. Ötszáz évet szánok rá.
– De uram, nem élem én azt meg! Ötszáz év!
– Mindent lehet fiam, csak akarni kell. Itzamná az örök élettel ruházza fel segítőtársait. Ezt ne feledd. Soha ne feledd. Annyiszor fogtok reinkarnálódni, ahányszor szükség lesz rátok.
– Ez azt jelenti uram, hogy végleg el kell hagynom égi családomat?
– Nem, ne ijedj meg! A második hét év leteltével, az új időszámítás 14-ik évében, a nukleáris szállítmánnyal visszavárlak benneteket eligazításra. Felhozzátok az időközben 14 évessé cseperedő kis hercegeket is, hét éves kiképzésre. Egy cikluson velem maradtok és a következő hét év leteltével, a kishercegekkel együtt visszatértek. Visszatérve, átadjátok nekik a birodalmat. Aztán Szép Maszkkal hármasban elindultok a nagy kalandra.
– És, ha kudarcot vallunk?
– Ugyan már Rúfus, nem úgy ismerlek benneteket. Higgyetek bennem és bízzatok önmagatokban. Közvetlen kapcsolatban fogok veletek állni és a transzperszonalitás, antigravitáció elsajátítására titeket is kiképeztetlek, mint Szép Maszkkal is megtettem. Semmi nem tud ártani nektek. De ez még a távoli jövő. Most menj, készülj fel az útra! Szeretetem és vigyázó szemem kísér utadon! Menj, na eridj már! – ölelte át Rúfus vállát az Úr és forró csókot lehelt ajkaira. A csókváltás közben hatalmas mennyiségű szeretetenergiával töltötte fel a katonát. Miután szétbontakoztak Rúfus kihátrálva eltávozott.
Két nap alatt felkészítette csapatát és elbúcsúzott szeretteitől. A mihamarabbi visszatéréssel kecsegtetve őket, lépett be az űrkabinba és máris felcsaptak a rakétahordozó lángnyelvei. Az űrrakéta hatalmas sebességgel közeledett a Földhöz.



4.

Kukulkán a két echós szekérnek álcázott harci-szekeret elválasztva a karavántól, társaival előre indult, meghagyva a karavánnak, hogy Monte Albán várakozzanak rá. Ha harminc napon túl nem jelentkeznének, forduljanak vissza Mayapánba, és jelentsék a történeteket Szép Maszknak. Az első szekérrel ő maga és testőrtisztje, Lőttlábú Légy szállt fel, míg az őket követő és egyben biztosító szekéren, a másik két, lézerfegyverekkel felszerelt kísérő foglalt helyet. Bár rendelkeztek Szép Maszk menlevelével, és az aztékok királyának írt bizalmas levelével is, sőt, magától a zapotékok királyától is volt mentesítő levelük, ez még nem jelentette a teljes biztonságot.
Az áteresztő pontokon, nagyobb csomópontokban posztoló vad, mexica és totonák szabadcsapatok és rablóbandák nem ismerték az írást. Bár a királyi pecsétet ismerték, a levelek tartalmát nem tudták elolvasni. Erre az esetre kellett a lézerfegyver és a hangágyú. Kukulkán biztos benne, hogy nem fogják őket nehéz helyzet elé állítani a martalócok.
A két szekér gyorsított menetben haladt a Cholula és Peubla felé vezető országúton. Szerencséjükre komolyabb ellenőrzésbe nem ütköztek. A martalócok is elkerülték őket. Békés parasztok falvain haladtak keresztül. Az út mentén megművelt földek, zöldellő kukoricatáblák, agavé ültetvények és kisebb dohányföldek szegélyezték útjukat. Éjszakánként mindig jól megerősített haciendára tértek be. A háziaknak a kocsiban felhalmozott vég szövetek, kézműves termékek, edények, lábbelik és más vásári árukkal fizettek a jóságukért.
A zapoték falvak lakói viszonylag magas, világos bőrű, hollófekete hajú egyedek voltak. Öltözékük színes, tarka csíkozású pati és poncsó. Fejüket széles-karimájú fonott kalap fedte. Meglepő volt dohányzási szenvedélyük. Hatalmas szivarokat sodortak kukoricacsuhéból és finom apróra vágott dohánylevéllel tömték meg. Volt aztán olyan is, aki agyagpipát szorongatott sárga agyarai között. Ráadásul a nők is dohányoztak.
Egy hacienda általában egy nagy családé volt. Együtt éltek a nagyszülők, a gyerekeik és a gyerekek gyerekei. Úgyhogy egy ilyen hacienda negyven-ötven lelket is számlált olykor olykor. Kellett is a munkáskéz a hatalmas területek megművelésére, az állatok gondozására. Mindenütt tartottak félig szelíd vadlovakat, úgynevezett musztángokat. Így nem okozott nehézséget a fáradt lovak lecserélése.
Az estéket vidám lakomázásokkal és bőséges csicsa ivászattal ütötték el. Kukulkán arra mindig vigyázott, hogy négyükből két fő ne italozzék, hanem egész éjjel őrségben álljon, felváltva. Így nem érhette meglepetés. A legtöbb helyen a gazdag ajándékok még csak növelték a helybeliek azon szokását, hogy legszebb lányaikat, feleségeiket a vendégeknek ajánlották fel hálótársul éjszakára. Így aztán Kukulkán kéjmámorban úszva átszeretkezte minden második éjszakát, amikor nem volt szolgálatban. Egy békés turistautazásnak tűnhetett volna az egész, ha nem nyomasztotta volna a rá váró kellemetlen feladat nagysága. Mindenképpen be kellett jutnia az ellenség fővárosába.
Az ötödik napon Pueblába érkeztek. Ez már szinte Teotichaucán elővárosának számított. Utána már nem volt nagyobb helység. Puebla híres kereskedőváros lévén a fővárost ellátó karavánutak csomópontjaként elosztó szerepet is játszott. Így nem volt feltűnő messzi vidékekről érkező kereskedők karavánjainak a beszállásolása a nagy karavánszeráj szerű haci-endákra, udvar és raktárházakba.
Két napig főztek Pueblában. Kicsit aklimatizálódtak és friss hírek után érdeklődtek. A házigazda, akinél megszálltak, zapoték származású lévén igencsak megörült a szülőföldjéről hírt hozóknak. Este a vacsoránál bizalmas kettesben maradván Kukulkánnal, a felszolgált sült tatura elfogyasztott tetemes mennyiségű csicsa megoldotta a beszélőjét. Mondta az, faggatás nélkül is.
– Tudod, én egy hónapig nem indulnék útra a főváros felé...
– Már, miért nem? – kérdezte felajzva Kukulkán.
– Az utakon vonulnak az áldozati ünnepekre felhajtott zapoték, olmék és totonák túszok. Ezeket az embereket váltságdíjul küldik az ottani uralkodók az aztékoknak hűbérükként. Így váltják meg a területek feletti biztonságot. Tulajdonképpen nem kell hadsereget tartaniuk, hiszen az azték seregek védik határaikat.
– De hiszen ez borzasztó – vetette közbe Kukulkán – Emberek ezreivel fizetnek a biztonságukért?
– Még mindig jobb, mintha feldúlnák a falvaikat, városaikat és ott helyben lemészárolnák őket. Így csak az évente egyszer elküldött kontingenssel kell kiállniuk.
– És mekkora létszámú lehet ez a kontingens?
– Nézzed, pontos adatok nincsenek, de hallomásból tudom, hogy a zapotékok 40.000, az olmékok 15.000, míg a totonákok 5.000 fővel adóznak. Ugyanis pontosan hatvanezer embert kell áldozni a Napnak az alatt a harminc nap alatt, míg folynak a Nap születésének évenkénti ünnepei Teotichuacában.
– És ezeket mind lemészárolják?
– Mind egy szálig. Naponta kétezer embert végeznek ki. – jegyezte meg lakonikusan Csökmő Töky. – Tudod, sokszor Puebláig elhozza a szél a vér szagát... már beletörődtem...
– De hiszen ez egy őrület! Isten hagyja ezt? Miért tűritek ezt a disznóságot, ezt a perverz orgiát?
– Figyelj rám barátom! Az aztékok népessége, ilyenkor megittasulva a vér szagától, vad harci szellemmel töltődik fel. Egy évre elég nekik amivel betöltekeznek. Így nyugodtan maradnak és csak ha hódító háborúba indulnak, akkor élhetik ki újra vérszomjas ösztöneiket. Lényegében jól van ez így. A papok és az istenkirály Quetzal Mufti a fő ceremóniamesterek. Állítólag egyenes kapcsolatban állnak a Nap és Hold istenével. Tőlük függ, lesz-e eső és elegendő napsütés. És a népnek ez létfontosságú. Ha nem etetik a Napot, akkor sötétségbe borul minden, és jaj nekünk nyomorult páráknak!
– Te hiszed ezt? – nézett rá kikerekedett szemekkel Kukulkán. Csökmő Töky csicsásbögréje fülébe kapaszkodva már-már akadozó nyelvvel böfögte – Kénytelen vagyok... hinni..., mert a jólétem függ tőle. Látod, inkább a mámorba fojtom felböffenő lelkiismeret-furdalásomat, hogy tehetetlenül szemlélem, sőt cinkos hallgatásommal és adómmal támogatom ezt a rendszert. De hát a gondolkodás az istenek dolga. Én csak egy élveteg, perverz, vén kéjenc vagyok.... Tizenkét feleségemmel, hetvenkét ágyasommal és negyvennyolc gyermekemmel kiskirályként élvezem férfikoromban megalapozott gazdagságomat.
– Atyaisten! Sodoma és Gomora! Most már értelek! Kezdem kapisgálni a dolgokat. Ti gazdagok, az elit, kollektíven vesztek részt ebben a hazárdjátékban. Embervérrel etetitek a Napot és maszlaggal a népet. Jól mondom? – lihegte Kukulkán kivörösödött arccal szintén csicsásbögréjébe kapaszkodva.
– A nép, az istenadta nép! Róluk ne beszéljünk! Állati tudatlanságban tartva őket, csak a szeretkezés, a gyerekcsinálás és az élelem megteremtése, a létfenntartás ösztöne az, ami rá tartozik. A városok életéből mit sem tudnak. Csak annyi jut el hozzájuk, amit a vándorpapok hirdetnek nekik. Amikor évente beszedjük tőlük a harácsot, akkor mindig kis ünnepséget tartunk a falvak főterén. Ilyenkor a vándorpap bemutatja a Napáldozatot. Minden alkalommal egy önként jelentkező ifjat és szüzet áldoz fel a lenyugvó Napnak a tábori oltáron.
– Ó uram, ne hagyj el! Ez egy förtelem...! – háborgott Kukulkán, de Csökmő Töky vállára téve kezét, a szemébe nevetve, magyarázni kezdte.
– Kell a népnek a cirkusz, a megfélemlítés, hogy lássa, a hatalom semmitől sem riad vissza! Lássa, hogy ő csak egy kis porszem, akit az istenek bármikor eltaposhatnak. Nagyon hatásos ez...
– De, jól tudja kend!... Csak nem, hogy te is ilyen isten mészárosaként gyűjtötted vagyonodat Csökmő Töky barátom? – hörögte padlizsán lilára dagadt fejjel Kukulkán. Csökmő rókamosollyal elmosolyodott és így válaszolt.
– Beletaláltál barátom, adóbérlő voltam tizenkét évig. Olyan jól dolgoztam, hogy nekem is maradt belőle szépen... most már nyugdíjasként élvezem életem hasznos éveinek és munkálkodásomnak a gyümölcsét.
– Nahát!... Ha én ezt otthon elmesélem! – dörmögte bajszába Kukulkán.
Csökmő Töky azonban ügyet sem vetve rá, tapsolt és tizenkét meztelenre vetkőzött szűzlány és hat ifjú libbent be a terembe. A sarokban elhelyezkedő marijaschi zenészek rákezdték a felzaklató érzéki muzsikát. A tatamikra elheveredő házigazda és Kukulkán az italtól és az afrozodiákumoktól vad szeretkezésbe kezdett. Azok a lánykák és ifjak, akik nem éppen az urakat szolgálták ki, egymással szeretkeztek, mintegy étvágycsinálóul vendégeik libidójának felkorbácsolására. Kukulkán igen kitett magáért. A hat nap megtartóztatása és feszültsége robbanásszerűen tört elő heréiből. Egymás után négy lánykát tett magáévá, majd az ifjak mandulaízű és illatú nektárját szívta ki harmatcseppenként bíborfurulyájukból. Imígyen feltöltekezve, az ifjak rózsaszín, tűzforró ánusát vallatta hatalmas durungra emlékeztető bíborlándzsájával.
A lányok által a szeretkezés hevében felszolgált kábító gyümölcskivonatok és hallucinogén gombák, vad látomásokat csaltak Kukulkán lelki szemei elé. Egyszer csak meglátta Szép Maszk aggódó arcát, amint komolyan ránézve így korholja: „Ne feledkezzél el a feladatról! Hagyjál az erődből holnapra is!” Kukulkán hirtelen kijózanodott. Megrázta magát, majd egy kancsó jéghideg sörrel lelocsolván izzó tarkóját, magához térve, megköszönte a vendéglátást és visszavonult szállására, magára hagyva a padlón elterülve vadul horkoló házigazdát és a kerubokat.
Egy csinos, jó testű, angyalarcú ifjúra támaszkodva elvonult. Az éjszakát a drága test életenergiájának magába szívásával töltötte. Álma mély volt és harmonikus.
Reggel, felébredve, ajándékokkal halmozta el a drága ifjút, és megkérte a házigazdát, hogy kalauzul magával vihetné-e az útra. A házigazda ránézett és elmosolyodva adta áldását az útra.
– Ő a legkedvesebb fiam Zengő Hárfa. Rendelkezzél vele testvérem. Neked adom. Vidd őt magaddal, s élvezzed fiatal testének mámorát.
Ezzel sok szerencsét kívánva, útjára bocsátotta a kis karavánt.


5.


Teotichuacában már két napja folyt a véres színjáték. A város vérszomjas lakossága illúziókra és embervérre kiéhezve egymást váltva, tombolta végig a lelátókról a vérre menő labdajátékokat és a naponta ismétlődő véres Fiestát.
A város felé közeledve, a levegőt megülte a kiontott vér szaga. Az izzó levegőben az édeskés vérszag bódítóan hatott. Kukulkán és kísérete émelygett ettől a tömény vérszagtól. Úgy döntöttek, hogy a város szélén szállnak meg egy hospedályban, ahol egyrészt, védve lesznek az útonálló rablók ellen és normális ellátást is kapnak. A hospedály tulajdonosa hájas, elhízott arcú totonák férfi volt. Csak aztékul értett, így nagy hasznát vették Zengő Hárfa tolmácsolásának. Hiszen aztékul egyikük sem beszélt. Az ifjú megalkudott a szobákra és Kukulkán előre kifizette nehéz aranyakban a háromnapi beszállásolási díjat. Mivel késő délután érkeztek, így az ebédlőbe indultak, elverni éhüket. A vendéglős kedveskedni akarván a távoli utazóknak, a legjobb falatokat tálalta fel. A csinos felszolgáló lányka mindenki elé jégbehűtött mézsört rakott le, és térülve, fordulva máris hozta az előételt. Hatalmas ezüst tálon cukros lében aszpikozott álcákat és nyüveket tálalt eléjük. A tál közepén ecetben pácolt emberszemek voltak gúlába rakva. Amikor meglátták a fura előételt, nem akarván hinni a szemüknek, rákérdeztek.
– Mondaná meg kedves, mi ez az előétel?
– Mi lenne más, mint Quetzal Mufti kedvence: emberszemek aszpikban.
– És ezt velünk akarják megetetni? – kérdezte Kukulkán dermedten.
– Már miért ne! Hiszen nálunk ez népeledel! Minden Fiesta alkalmával az elit kapja az áldozatok szemeit előételként. Nincs ebben semmi uraim! Kóstolják meg nyugodtan! – kacagott a lányka és a konyha felé vette útját.
Kukulkánt a hányinger környékezte. Az edzett katona gyomra háborogva készült kiadni tartalmát. Undorodva tolta el a tálat maga elől. Nem úgy Zengő Hárfa. Elegáns mozdulatokkal tunkolta a finom szószba (picante sausa) a fehér és rózsaszín hernyókat. Egy-két szemet kecsesen ujjai közé véve és ajkaihoz érintve, szopogatni kezdte, majd szétroppantva szájában, ínyeivel kiélvezve ízét, mohón lenyelte azt.
Kukulkán lefordult a székről és a sarokba hányt. Kísérői is gyomrukat fogták, de mentendő a helyzetet, egy-egy falatot a szájukba vettek és kíváncsian kóstolgatták, majd hirtelen lenyelve hideg sörrel öblítették le. Kukulkán magához térve, egy egész kancsó kaktuszpálinkát locsolt le háborgó gyomrába... Szemei kigúvadtak és levegő után kapkodott.
– Uramisten, mi jöhet még? – háborgott prüszkölve, de nem sok ideje maradt, mert a lányka máris megjelent egy hatalmas tál zöldséglevessel, amiben két fehérre főtt női emlő úszkált.
A vendéglős, biztos, ami biztos, mögéjük állt és karó vastagságú karjait mellén összefonva várta az elismerést. Mit volt mit tenni, kimerték a levest, és már-már kanalazni kezdték, amikor a vendéglős előzékenyen kiemelte a mellet és az asztallapon feldarabolva, mindenkinek tett a tányérjába... Kukulkánt a gutaütés kerülgette, de ennie kellett, ha nem akarta leleplezni gyengeségét. A leves különben nagyon finom volt.
Mondanom sem kell, hogy a következő fogás rostonsült emberhús volt. A szépen felszeletelt húsokat valamilyen fűszeres lében megpácolták és pirosra sütötték. Leküzdve undorukat, most már fásultan ettek. A körülményektől eltekintve igen finom volt a sült, ízre is, illatra is.
Az estebédet gyümölcssaláta és fügebor koronázta meg. Így betöltekezve elindultak a szemleútra. A vendéglősnél öt helyjegyet váltottak a Nap piramisa által határolt arénába. Az aréna nyugati oldalán volt felállítva az oltárnak nevezett vesztőhely. A hatalmas tőke két oldalán két markos, fehér köpenyes pribék állt. Ezek dolga volt az áldozat karjait megragadva hátrafeszíteni testét és a kőlapra szorítani. Aztán előlépett a soron következő sachter (hentes) és obszidián késének egyetlen mozdulatával felhasította a vergődő és észtvesztően ordító páciens mellkasát. Kitépte, majd felmutatta a még dobogó kimetszett szívet és az oltár mellett álló kőedénybe, dobta. A testet egy csúszdán lecsúsztatva, egyenesen a mészárszékbe juttatták, ahol ügyes hentesek kibelezték és feltrancsírozták. Innen a szakácsokhoz került, akik pácolták, fűszerezték, majd rostélyon megsütötték. A szemeket aszpikolva, csemegeként hordozták végig a széksorok között. A belépőjegyhez egytál ételként mindenki kapott egy óntányéron fél font embersültet. A felszolgálók állandóan járták a széksorokat. Természetesen, a húsra megszomjaztak, így hatalmas csicsáskorsókkal és poharakkal újabb kiszolgálók jöttek és a szomjúkat oltani kívánóknak, megbuggyantották a korsót.
Közben fülsiketítő zene szólt és a legfelső szinten, arcán kaján vigyorral, trónolt Quetzal Mufti az istenkirály, mellette helyezkedtek el főnemesei.
Ugyanígy a szemközti Hold templomnak ormán a főpap trónolt szertartáspapjaival teljes ornátusában. A vérgőzös párában émelyítően, rothadt zokni szagára emlékeztető szag terjengett.
Amikor a Nap utoljára felizzott, akkor a főpap lépett a vértől iszamos oltár elé, és kezébe véve obszidián kését a feje fölé emelte azt. Szertartáspapja most bal kezébe adott egy aranykupa sózott vért. Lehúzva az isteni nedűt, vésztjóslóan megforgatta feje fölött a kést, és egy nyisszantásra felmetszette a gyönyörű testű kifeszített ifjú mellkasát. Karmaival mohón kitépte a dobogó szívet. Felmutatta az őrjöngő tömegnek. Két szertartásmestere aranytálon a Nap piramisára vitte az utolsókat dobogó szívet. Míg a szív félúton volt az isten király felé, addig segédpapjai kimetszették a haldokló ifjú heréit, és ezüst tálcán átnyújtották a főpapnak. Az, megáldva a spermiumokkal feltöltött heréket, jóízűen elfogyasztotta őket.
Majd megtörölve spermimoktól síkos ajkait, az ég felé kitárt karjaival, a Nap istenét éltette. Közben megérkezett az uralkodóhoz az áldozati szív. Az uralkodó kezeibe vette és tépőfogaival belemart a még lüktető szívbe. A beszorult vér bugyogva csurgott le kétoldalt hájas arcán. Mire végzett a szívvel lement a Nap.
Ekkor vette kezdetét az őrjöngés. Meggyújtották a fáklyákat és a lampionokat. A fülsiketítő zene szólt, a bódító italokat és hallucinogén gomba készítményeket tömték magukba a nézők. Az észvesztő tombolásban a férfiak vad maszturbációba és onanizálásba kezdtek. A nők úgyszintén. Aztán ki-ki a szomszédja kielégítéséhez fogott. A tömeges szexőrület odáig fajult, hogy egyesek gerjedelmük kielégítésére komoly harapásos sebeket ejtettek a mellettük ülőkön. Sőt sokan élesre kihegyezett nádszálakkal szúrták meg áldozatuk nyaki ütőerét és így szívták a friss vért.
A tombolás tetőfokán a felszolgálók behozták a felmelegített sós fűszerezett vért, amit a kiszenvedettektől a nap folyamán, a vércsatornákon át felfogtak. Valamilyen különleges véralvadásgátló szerrel kezelték, mert a vér kellemes híg állagú volt.
Kukulkánnak és társainak ez éppen elég volt. Végleg elhatározták, hogy ennek a kannibalizmusnak véget kell vetni. Ez nem méltó az emberiséghez. Igencsak felzaklatott állapotban tértek meg hospedájukba. Nem úgy Zengő Hárfa. Ő remekül szórakozott és felajzott heréi hatalmasra duzzadtak herezacskójában. Az elfogyasztott nagymennyiségű fűszeres embervértől megrészegülve ült gyaloghintójába.
Hazatérve, a vendéglős friss herepörkölttel kedveskedett lakóinak és buzgón kérdezgette, hogy s mint tetszettek a misztérium játékok. Kukulkán csak hümmögött, és mohón nyelte a herepörköltet. Szemei vérben forogtak és majd szétvette a férfierő. Most már minden mindegy alapon leöblögette a herepörköltet jó fűszeres afrodiákumokkal kezelt embervérrel és szállására ment. Két társát őrségben hagyva, ő és Zengő Hárfa egy szobában, míg a harmadik harcos külön szobába tért nyugovóra.
Az éjszaka vad szeretkezéssel kezdődött. Miután Kukulkán megszabadult hatalmas tönegű spermájától, még elalvás előtt kiszívta Zengő Hárfa duzzadt heréinek tartalmát is. Egész éjjel forgolódott és rettenetes dolgokról álmodott. Látta magát a kőoltáron, amint heréit metszi ki a fősachter... ekkor felordított és felébredt.
Az ifjú édesdeden alukált mellette. Kukulkán szeretettel simította végig a bársonyos testet, széthúzva vérvörös vulváját és mohó lila szőrös nyelvével nyalni kezdte a nektárillatú és ízű nyálkahártyát. Majd felajzva ágaskodó lila makkú dárdáját az ifjúba döfte. Minden feszültségét beleadta a döfésbe. A hatalmas mennyiségű ondó tüzes bombaként robbant az ifjú tűzforró végbelébe. Kukulkán megszorította, mintegy magába olvasztva őt, és miután kielégült, lefordult róla.
Az ifjú lassan ébredezni kezdett. Rózsaszín makkú bíborfurulyája felágaskodott. Kukulkán rábámult, mint csörgőkígyó az egérre, és bűvölni kezdte. Aztán kitátva mohos száját, az ifjú lábai közé térdelt és hatalmasra duzzadt heréit tenyereibe morzsolgatva, azok tartalmának a makkon át való kiszívásához kezdett. A nagy mennyiségű ejakulátum túlcsordulva mohó ajkain kétoldalt végigfolyt zord, borostás arcán.
Miután így kielégítette vágyait, meztelenre vetkőzve a vályúhoz ment és jéghideg vízzel lemosta magáról a gyalázatot. Komor arccal ült a reggeliző asztalnál. Hangtalanul mozgatva hatalmas, szögletes állkapcsait, némán kanalazta be a hagymás vérrel összesütött emberherét. Befejezvén a reggelizést, kézhátával megtörölte zsírtól fénylő ajkaira lekonyuló hatalmas bajuszát. Szemeivel némán intett társainak, és szobájába vonult velük. A szobában rögtön eligazítást tartott nekik.
– Jól figyeljetek rám! Zengő Hárfával ketten a főpap elé járulunk. Fucskár Kukli velünk jön, míg ti ketten a két harci szekérrel a Nap temploma előtt helyezkedtek el. Amint átadván ajánlóleveleinket és ajándékainkat a főpapnak, elnyerjük beleegyező jóindulatát, az a felfuvalkodott Quetzal Mufti elé vezet bennünket, ti figyelitek, ahogy lefelé jövünk a Hold piramisának lépcsőin. Amint elindulunk felfelé a Nap piramisának lépcsőin, az ajándékokkal megrakott ládával besoroltok mögénk. Kézi fegyvereiteket magtokkal hozzátok, ha bármi gubanc adódna. Miután a Mufti elé jutottunk, ti behozzátok a ládát, felnyitjátok a tetejét és eltávoztok. Amint kiléptetek a trónteremből azonnal a harci szekerekhez mentek és a hangágyúkat beélesítitek. Ha elfognak vagy valamilyen csel folytán lefegyvereznének bennünket, akkor egy piros rakétát lövök ki. Ez azt jelenti, bajban vagyok és akcióba kell lépnetek. Fucskár Kukli összekötőként kinn marad a trónterem előtt, és meghallván a segélykérő rakéta durranását, azonnal elindul felétek. Tőle tudjátok parancsomat. Ha őt is csapdába ejtenék, akkor minden utasítás nélkül romboljátok le a Hold piramisát. Aztán a többit majd meglátjuk! Remélem, kézifegyvereimmel meg tudom védeni magamat. – mondta és kérdésre sem várva, az eligazítás után a főpapnak szánt ajándékládikót Zengő Hárfára bízva, elindultak a főpap palotájába.
A palotába való feljutás nem volt könnyű. A testőrség magas rangú parancsnokának nem volt elég az ajánlólevél, tíz Kukulkán arannyal is meg kellett őt vesztegetniük. Így jutottak be erős kíséret mellett a Hold piramisába. Felkísérték őket a legfelső szintre és átadták őket a főpap szertartásmesterének. A szertartásmester elolvasván a zapoték uralkodó ajánlólevelét, türelemre intette őket, majd eltűnt egy titkos ajtó mögött, mely a főpaphoz vezetett.
Kisvártatva visszatért és a főpap elé vezette őket. A főpap fehér ornátusában, fején hófehér kócsagtollkoronával ült trónusán. Kukulkán előlépett kísérői közül és a szertartásmester által begyakorolt mozdulatokkal a főpap elé vetette magát és lábcsókra járult elé.
A főpap keselyű arca ravaszkás mosolyra húzódott, és kérdőn nézett Kukulkánra. Kukulkán felegyenesedvén, intett és a töménytelen kincsekkel teli ládát kinyittatva, elé helyeztette kísérőivel. A főpap arca még jobban felderült. Kegyesen szólt.
– Nos, hallgatlak idegen! Mondd el jöveteled célját!
– Legfényesebb csillogású nagyúr! – szólt mennydörgő hang-ját kieresztve Kukulkán – küldetésbe jöttem uradhoz, a legkegyelmesebb Vénusz csillaghoz, a nagyságos Quetzal Mufti Napkirályhoz. Esedezve kérlek arra, hogy Mayapán uralkodójának jókívánságait és szigorúan bizalmas üzenetét átadhassam neki, személyesen.
A főpap elkomorult és egyáltalán nem hatódott meg a töménytelen kincs látványán. Elutasítólag válaszolt.
– Senki sem közelítheti meg a mi urunkat, ezt az elevenen élő istent. Hogy merészelsz tőlem ilyet kérni! Kérésed felháborító és pimaszságod égbekiáltó! Ha te, alávaló kis porszem, csak egy tekintetet is mersz vetni disznó szemeiddel a mi fenséges Kígyó által nemzett Quetzal madár által költött istenkirályunkra, akkor neked azonnal meg kell halnod. Vagy legjobb esetben, a méltatlan tekinteteddel bűnt, elkövető szemedet azonnal ki kell szurkáltatnom. Remélem, ezt nem akarod?
– Nem, uram ezt azért mégsem! – fogta kérlelőre hangját Kukulkán és az ajándékokkal kiváltott méltányosságban bízva még tovább ment a kérlelésben – Uram! Csak annyit kérek, hogy tolmácsommal átadhassam uradnak a neki szánt ajándékokat és azzal együtt mayapán bölcs uralkodójának Szép Maszknak az üdvözletét.
– Hm... – vakarta meg tarkóját a korosodó főpap – nem is tudom, mit tehetnék uralkodómért? Az én fényességes Napom, a nagy Quetzal Mufti semmiképpen sem állhat szóba veled, földi féreggel, azt megértheted. Bűzös ajkaidról, böfögő maya nyelvű disznóröfögésed, nem sértheti érzékeny dobhártyáit... Nem, ezt mégsem merészelem kijárni neked. Nem akarok idő előtt istenné válni a ma esti Fiestán.
– Uram, nem szólok egy szót sem. Csak átnyújtom neki a királyi üdvözletet – alkudozott Kukulkán. A főpap azonban türelmét vesztve toppantott és a levelet kérte.
– Add ide a legfenségesebbnek szánt förmedvényeteket, és én átolvasván eldöntöm, hogy megtudhatja-e tartalmát őfényességes Kígyó istene. Na, kérem a levelet! – nyújtotta ki karmos, szőrös gereblyeszerű mancsait Kukulkán felé.
Kukulkán megdöbbent a makacsságon és attól félt, hogy terve dugába dől, s a főpap lenyeli a levelet (eldugja), az nem kerül az uralkodó elé. Tartalma ugyan nem volt sértő, de az emberevő hentesmunka végleges abbahagyására tesz bátortalan javaslatot. Ez pedig a főpap és a küldöttség életébe kerülhetne. Gyorsan kellett cselekednie. Lézerfegyverével pillantok alatt kivégezte, majd frekvencia pisztolyával eltüntette a relikviáitól megfosztott főpapot. Patiját ledobva magára öltötte a főpapi ornátust és kíséretével elindult a Nap piramisa felé. Fél tízre járt az idő. Fél óra volt a Fiesta kezdetéig. Átvonultak a gyülekező, vérszomjas, felajzott tömegen és elindultak felfelé a Nap piramisa lépcsőin. A tömeg a földre vetve magát, sunyi tekintetét lesütve kushadva várta meg, míg elvonulnak. A piramis alján hozzájuk csatlakozó két kísérő izzadva cipelte a súlyos aranyakkal és drágakövekkel telirakott ládát.
A trónterem elé érve, az állig felfegyverzett őrök utat nyitottak nekik. Minden baj nélkül a trónterem előterébe érkeztek. Az udvarmester megdöbbenve nézett a hatalmas bajuszú főpapi ornátusban lévő Kukulkánra, de gyanakvása a hirtelen döbbenettől még nem ébredt fel. Gondolta, az éjszaka kinőtt a főpap bajusza. Szó nélkül az uralkodó elé vezették őket.
Quetzal Mufti kidomborodó hassal trónolt obszidián trónusán. Mellette személyi szolgálattevői álltak kivont macsettákkat, készen állva uruk megvédésére. Az udvarmester valamit súgott az uralkodó fülébe, majd tapsolt.
– Járuljatok a legfenségesebb uralkodó, a Nap fia elébe! – ezzel kihátrált a teremből és eltűnt.
Kukulkán, Zengő Hárfával és a földre tett nyitott fedelű ajándékokkal megrakott ládával, az uralkodó előtt hasravágta magát és lábcsók után lesunyt fejjel várta az uralkodói lábak által tarkójuk megtiprását. Miután az uralkodó megtiporta fejüket, felszólította őket, hogy adják elő kívánságukat. Zengő Hárfa vitte a szót, mivel ő tudott egyedül aztékul.
– Legkegyelmesebb uram, a napnál is fényesebb uralkodó! Fogadd el Mayapán uralkodójának csekély ajándékait.
– Elfogadom – biccentett a hájas arcú, kerek fejű, sunyi szemű uralkodó. – Adjátok elő jöveteletek célját! Fél órátok van rá, aztán kezdődik a Fiesta. – mondta és kegyesen intett.
Kukulkán és Zengő Hárfa felegyenesedett. Kukulkán szólalt meg mayául. Az uralkodó rámeredt és izgatottan kérdezte testőreitől.
– Ki ez az alak a főpapi ornátusban? És milyen nyelven vartyog ez itt nekünk? – a szolgák vállukat vonogatták.... Zengő Hárfa így mutatta be Kukulkánt.
– Legfenségesebb és legdicsőségesebb uram, szeretném bemutatni Mayapán főpapját: Kukulkán fősachtert. Ő szeretné személyesen átnyújtani Mayapán uralkodójának, Szép Maszknak a megbízólevelét és ajándékait...
– Rendben – bólintott az uralkodó és intett Zengő Hárfának, hogy olvassa fel az ajánlólevelet. Miután az felolvasta a rövid levelet, az uralkodó a szolgák által eléje borított tetemes mennyiségű ékszerben és drágakövekben turkálva kegyesen intett.
– Hallgatlak!
– Fenséges úr! – egyenesedett fel és nézett vele farkasszemet Kukulkán. – Az én legfenségesebb uram küldi üzenetét neked! – kezdte, de Quetzal Muftinak ettől a szemtelenségtől, Kukulkán arcátlan viselkedésétől, padlizsán lilára változott az arca.
– Hogy mered disznó szemeidet rám vetni pokolfajzat? Tudod, hogy meg kell halnod? Földi halandó létedre tekinteteddel mersz bemocskolni engem és isteni mivoltomat. Vagy nem ismered törvényeinket? Válaszolj, pokoli féregfajzat! – üvöltötte és testőreire nézett. Azok döfésre készen előre lendítették macsettáikat. Az uralkodó tekintete megállította őket.
– Várjatok. Előbb halljam az üzenet lényegét. Ráérünk este a Fiesta csúcspontján istent csinálni ebből a méltatlan féregből. Személyesen fogom kiherélni, és a szívét felfalni. De addig is halljuk az üzenetet!
– Uram, süsd le szemeidet, ha élni akarsz – suttogta Zengő Hárfa, de Kukulkán elbődülve toppantott lábaival.
– Én is isten vagyok! – az uralkodó majdnem hanyatt vágódott ettől a pimaszságtól. Szemei szikrát szórtak és nagy nehézségébe tellett türtőztetnie magát. Nem úgy a két legközelebb álló testőr. Előremeredő lándzsákkal rontottak Kukulkánra. Kukulkán pedig frekvencia pisztolyával rájuk lőve, egy szempillantás alatt eltüntette őket. A trónteremben lévő főurak és testőrök megdermedtek a jelenet láttán. Kukulkán kihasználva a döbbenetet, így szólt.
– Nos uram, elhiszed-e, hogy én is isten vagyok, vagy kívánod, hogy újfent bizonyítsak, esetleg téged tüntesselek el?
– Nem, nem kívánok semmit tőled. Hallgatom mocskos szavaidat.
– Uram! Az én legfelsőbb uram, a Teremtő Isten nevében szólok most hozzád. Az isten parancsa: azonnal fejezzétek be a vérengzéseket és a kannibalizmust. Itt, most, azonnal és végérvényesen! – A király kétségbeesett tekintettel nézett főuraira és főpapjaira, majd így szólt.
– Ezt a parancsot nem teljesíthetem, mert az én uram a leghatalmasabb Nap úr. Őt tápláljuk a kiontott vérrel és emberi szívekkel, hogy legyen energiája a Föld fűtésére és világítására... A Nap még a te Teremtő Istenednél is hatalmasabb.
– Igazad van uram! Itzamná is a Nap istenének szolgál, de már régen megváltotta az embervér áldozatot. Tíz éve már, hogy egész Mayapánban megszűnt az emberáldozat. Érceket bányászunk és nukleáris fűtőanyagokkal tápláljuk a Napot.
– Elhiszem neked hatalmas úr! – mondta a király – De, ezt nem lehet ilyen kutyafuttában elintézni. Ha mi most elvesszük a nép játékszerét, megszüntetjük ünnepeit és nem adunk helyette semmit, akkor nép bennünket fal fel...
– Félelmed jogos uram, hiszen rászoktattátok a népet az emberevésre, vérivásra. Ha felzabáljátok a leölt áldozatok húsát és vérét, mi
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!