Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2007-11-11 19:03:01
Megtekintve: 642
A lelkiismeret ereje
A minden kényelemmel felszerelt klinika különszobájában tengette szívinfarktus utáni lábadozása kényszerű pihenőnapjait Bolhai úr, a nagyhatalmú potentát, pénzügyi cápa. Hatalmas vagyonát telekspekulációval s tőzsdei manőverekkel szerezte. Kft-je, üzlethálózata teljesen igénybe vette minden idegszálát és idejét. Nem jutott ideje regenerálódásra, kikapcsolódásra. Igaz, hogy tíz év alatt szinte a semmiből hatalmas vagyonra s egy vállalatbirodalomra tett szert, de ennek nagy ára volt: az egészsége.
A szívinfarktus jelei úgy törtek rá, mint derült égből a villámcsapás. Rosszul érezte magát, a feje szét akart robbanni, s mellkasát mintha satuba szorították volna. Azonnal hivatta háziorvosát, aki mentővel vitette be a klinikára. Harmadnap kapta az infarktust az intenzíven, minden modern készülékre rákapcsolva. Így aztán éppenhogy megérintette a halál szele.
Mikor már felkelhetett, s kisebb sétára mehetett, akkor a csinosan berendezett társalgóba ült ki emberszagot szívni. A társalgóban két idősebb beteg úri hölgy és egy fiatal üzletember tartózkodott. Nem akaródzott beszédbe elegyedni velük, csak ült, s gondolataiba mélyedve maga elé meredt. Gondolataiból visszatérve egy széparcú, valószerűtlenül fehér bőrű, törékeny, tízéves forma kisfiúra tévedt tekintete. A kisfiú hóna alatt sakktáblát szorongatva állt előtte. Megszólította.
– Tudsz sakkozni, bácsi?
Bolhai ránézett, elidőzött a csinos kis arcocskán, s bólintott. A kisfiú tovább kérdezett.
– Játszol velem egy-két partit?
– Hááát játszhatunk. De tudod, kiskomám, én mindent csak komolyan szeretek csinálni! Gyenge ellenféllel nem szívesen játszom...
– Ígérem, nem fogsz bennem csalódni! – mondta a kissrác, és kiborította az asztalra a sakkfigurákat. Egy fehér és egy fekete parasztot ökleibe szorítva a háta mögé dugott.
– A bal vagy a jobb?
– A bal! – vágta rá Bolhai, s a fehér figurát kapta. Így rakták fel a bábukat.
Ő kezdett. Rutinos játékos volt, s tulajdonképpen az első húsz lépést fejből kirakta. A kissrác szintén villámgyorsan rakta az alaphelyzetet. És akkor elkezdődött a csata. Bolhai szokása szerint két, három csapdát állított, s elterelő hadműveletekkel próbálta a kissrácot kelepcébe csalni. Az mindig kitért a csapdák elől. És megtörtént a baj: egy felelőtlen lépést kockáztatva matthelyzetbe került. S innen csak a királynő feláldozásával tudott kiszabadulni. Természetesen elvesztette a mérkőzést.
Bár sértette a hiúságát a vereség, megsimogatta a szőke fejecskét, és revánsot ajánlott. A másik partit ő nyerte meg. Ez helyrebillentette lelki egyensúlyát. Így a sakk ürügyén elválaszthatatlan jó barátok lettek ők ketten: Misi és Jenő. Mert bizony, amit soha senki nem merészelt volna, ő csak per Jenő volt a kissrácnak, az meg neki Misi. Így teletek az unalmas napok egyre kellemesebben. A nagyhatalmú Bolhai elintézte, hogy a kissrác bejárhasson a szobájába, s a fényes lakosztály kényelmes foteljeiben ülve sakkoztak nap mint nap.
A második napon megkérdezte Misit.
– Te mióta vagy benn?
– Ó, én bennlakó vagyok... és azt hiszem, ez lesz az utolsó otthonom.
Bolhait kíváncsivá tette a közlés.
– Nocsak, mi baj van kislegény?
– Tudod, fehérvérűség, csontvelőrák... Gyógyíthatatlan. Már beletörődtem. Lélekben elbúcsúztam minden barátomtól, szüleimtől, testvéreimtől. Kedves kis cicámtól... már túl vagyok a nagy sírásokon, önsajnáláson. Tudom, hogy nekem csak ennyit mért ki a sors... meg kell halnom anélkül, hogy éltem volna...
Bolhai felkapta a fejét, és először mély szánalommal nézett a kislegényre, majd egy pillanatra elszégyellte magát. „Én kapaszkodom az élet után ötvenévesen amikor végigéltem mindent ami jó! Fújj, Jenő, szégyelld magad!” ... zavartan fordult Misihez.
– Misikém, nincs remény? Annyit hall az ember, hogy Nyugaton tudják gyógyítani! Nem igaz, hogy tehetetlen az orvostudomány, hogy bénán asszisztálnak egy fiatal élet elmúlásához!
– Tudod Jenci, az úgy van, hogy aki szegény, annak meg kell halnia! Mert aki elő tud teremteni kétmillió forintot, azt Franciaországban csontvelő-átültetéssel megmentik... De az én családomnak összesen sincs ennyi pénze... és az államnak se... – mondta Misi lemondóan, mosolyogva.
– A hétszentségit ennek a rohadt életnek! Nincs igazság a földön! Nem nyugszom bele! Misikém, nem hagyhatsz itt engemet! Kivel sakkozom át az unalmas nappalokat? Kisbogár, élni fogsz!
Misi fehér arcába pír szökött, s elmosolyodott.
– Ugyan Jenci, viccelsz? Napjaim vannak, esetleg egy hetem. Nézd, megmutatom neked a kincseimet. Mindenkinek becsomagoltam, kire mit hagyok. Ez a legjobb barátomé, ez az öcsémé, ez itt anyué, amaz apué. Ez a kis versesfüzet a nővéremé... én írtam őket. Ha néha előveszi, emlékezni fog rám, ha én már nem leszek!
– Ne mondd tovább, kiscsikóm,... ne –, hörögte szíve után kapkodva Jenő, úgy érezte, ha lehetne, akkor arra kérné Istent, inkább az ő életét vegye el, megváltandó egy fiatal életet.
Többet nem szólt. Komoran hallgatott. Aznap nem játszottak több partit. Egész éjjel forgolódott, nem tudott aludni. Másnap aztán behívatta a főorvost.
– Főorvos úr, mennyi remény van, hogy a kis Misi életben maradjon?
– Semmi. Ma Magyarországon nem tudjuk megmenteni. Franciaországban csináltak csontvelő-átültetést, horribilis összegért.
– Nem azt kérdeztem, mi az ára, hanem, hogy mennyi az esély?
– Hát, jó esetben 70% ...
Többet nem kérdezett. Másnap hivatta az ügyvédjét, és megbízta a műtét anyagi és technikai lebonyolításával. Misinek feltűnt, hogy Jenőből valami boldog derű árad. Átragadt a gyerekre is, s ő is kezdett feloldódni, nem törődni a halállal. Megható volt, amikor megtudta, hogy valami kis műtétet hajtanak rajta végre, s fel kellene erősödnie, mennyire akart élni. Evett, s pár dekát fel is szedett. Jenőt a sírás kerülgette, amikor vékony kis karizmait mutatva, bicepszét megfeszítve kérdezte tőle, félve figyelve a választ.
– Ugye, milyen hős vagyok... Híztam?
– Igen, erős vagy... Meglásd a műtét sikerül!
– Gondolod? – suttogta kipirulva Misi – és ha hiába?
– Egy férfi soha nem adja fel! Mindent lehet, csak akarni kell!
– Élni is? – kérdezte félénken.
– Aki nagyon akarja, az legyőzi a halált is.
– Akkor én nagyon akarom! – kiáltotta Misi, s kis kezét ökölbe szorította – ennyire akarom.
– Na látod. Ennek örülök. Szeretem, ha nevetni látlak, kismadár.
– Tudod, miért szeretnék élni?
– Miért?
– Hogy mindig sakkozhassak veled.!
Misin Párizsban végrehajtották a műtétet. Csak utána tudta meg, hogy Jenőnek köszönheti a gyógyulást. Boldogan készült haza, hogy az első sakkpartira kihívja Jenőt. Azonban Jenőt nem találta szobájában. Az intenzíven feküdt. A második szívinfarktussal viaskodott, orrában csövekkel. Misit beengedték hozzá. Hóna alatt a sakktáblával megállt az ágy fejénél, és kis öklét összeszorítva megszólalt.
– Élned kell, Jenci: ne add fel!
Bolhai elmosolyodott, s megkönnyebbülten sóhajtott.
– Igazad van Misike, revánsot kell adnom!
– Igyekezz meggyógyulni!
– Igyekszem – mondta reménykedve Bolhai, s megsimogatta a homlokát megtörlő kis kezet.
A történet vége: Bolhai tökéletesen meggyógyult és a kis Misi is. Mert igaz, hogy a pénz nem boldogít, de életet ment. És mit ér a pénz élet nélkül? Semmit!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2007-11-12 06:08:10
Örülök,hogy érzelmileg megfogott az írásom. Szerintem az írói alkotás célja mindig az,hogy a figyelemfelkeltés,az izgalmas történet elmesélése mellett érzelmileg is hasson az olvasóra. Úgy érzem,hogy sikerült.
2007-11-12 05:34:48
szépen írtad meg. bk