Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-01-13 06:53:56
Megtekintve: 711
UFO kaland-2
Ötödik látogatás

Jódarabig felém sem néztek ezek a kedves szerelmetes kis űrlények. Munkában és epekedésben teltek a napok, hónapok. Régen elmartam magamtól állandó szeretőimet: semmi sem érdekelt, csak a kísérletek, s néha fel-fellángoló gerjedelmem a kis űrlények felé irányult. Ekkor alkottam a legtöbbet. Csakúgy zúdítottam a világra az újabbnál újabb ötleteimet, felfedezéseimet.
A szokott módon pihentem álmodva, a kezemből kieső könyv robajára ébredve, hatalmas fényességgel megérkezett egyik kis űrszerelmem, s bebújva takaróm alá, vad mámorral tapintottam, igyekezve eltalálni, hogy Tillát vagy Mayát küldte hozzám az Úr.
Kezem Tillát tapintotta. A selymes, bársonyos, rugalmas fiútest oldalára kucorodva, gömbölyű fenekét tárta kéjvágytól megmerevedő falloszom felé, s én vad mámorral mártóztam meg a sikamlós, rugalmas ánuson áttörve tűzforró vaginájában. Leírhatatlan kéjben rándult össze testem. Két térdemmel tomporát szorítottam, s iszonyú erővel löktem egyre mélyebbre bíborlándzsámat. A visszahúzásnál az ánus sikamlós nyálkahártyája, mint tapadókorong szívta a fitymától megfosztott makkot. Úgy éreztem, ánusának lüktető erecskéje piócaként tapad felajzott szerszámomra. Mohó ujjaimmal, tenyeremmel aranyhaját, homlokát, tarkóját, szemeit simogattam. Majd hirtelen robbanásszerűen tört ki megfeszülő heréimből a megtermékenyítő mag, hogy belövelljem imádott Tillám vaginájába... Nem tévedés, hogy vaginát írok: végbele és végbélnyílása megfelelt a hüvelynek, mivel izmos, recés fala teljesen átvette a női hüvely szerepét.
Az aktus után mohó ajkaim közé vettem Tilla merev bíborfurulyáját, és soha nem érzett kéjjel szívtam belőle a kilövellő édes harmatcseppszerű nektárfolyamot. Közben szemeim szemeibe fúrva, lelkünk is egyesült a nászban.
Miután imigyen elteltünk egymással, Tilla a szokott módon hasamra ülve, szépséges szemeit a szemembe függesztve, lányosan elmosolyodott, s megkérdezte:
- Örülsz nekem?
- Örülök - hörögtem kielégülten.
- Örülsz, hogy én jöttem? - kérdezte újfent.
- Igen, azt hiszem, hogy most már jobban örülök neked, mint Mayának.
- Miért?
- Nem tudom, új vagy nekem.
- Szeretsz?
- Szeretlek.
- Miért? - kérdezte annyi bájjal, hogy nem tudtam nemmel válaszolni.
- Szeretlek, bár nálunk ezt a fajta szerelmet üldözik az emberek.
- Miért, mi van abban, ha két azonos nemű szereti egymást?
- Mi lenne? Tudod, nálunk a földi halandóknál az a norma, hogy a szaporodás miatt, csak férfi és nő közösülhet egymással.
- Rideg egy törvény, elkeserítő.
- Igen. Ez nem jó törvény. Tudod, az emberben mindig bujkál az azonos nemű társai iránti megismerés vágya. Sokszor gondoltam rá, hogy annak a másik fiúnak de jó volna a falloszával eljátszani, számba venni, csókolózni vele. Egy ágyba feküdni, falloszunkat összerakni, aztán szeretkezni. De aztán elhessegettem a gondolatot, mert kultúrember lévén, belépett az elfojtás.
- az, mi? - kérdezte Tilla, s forró ánusába erőltette merev bíbor-lándzsámat. Felnyögtem a kéjtől.
- Az elfojtás az, ami boldogtalanná teszi az embert. Megfosztja magát mindattól az élvezettől, ami számára üdvös lenne, azért, hogy betartsa a társadalmi normákat.
- De hisz ez borzasztó! - háborodott fel Tilla - hát, ha a test nem kapja meg, amire vágyik, akkor elsorvad a lélek! Fakírok vagytok ti emberek. Nem tudjátok ti, hogy a szeretet mozgatja a világot?
- Dehogyisnem, kicsi Tilla! Hát azért szeretlek most téged. Szeretlek testemből-lelkemből, mert olyan kis okos vagy, illedelmes és szeretetre méltóan odaadó. Aztán szeretlek testemből, mert kielégíted kéjvágyamat.
- És azt tudod, hogy ha valakitől megvonják a szeretetet, az elsatnyul, elpusztul.
- Tudom, hogyne tudnám.
- És azt tudod-e, hogy ha az állat nem kapja meg a gazdájától a szeretetet, megsínyli, senyved, és végül elpusztul?
- Tudom.
- Hát akkor mért senyvesztitek magatokat törvények, meg eszmék rabságában. Mért fosztjátok meg magatokat a legfőbb élvezetektől a testet és lelket élesztő szeretettől?
- Azért kicsim, mert ha ezt így tennénk, akkor, ha én megkívánnám a főnököm feleségét és az is engemet, s ha szeretkeznénk, lehet, hogy nem tetszene a főnökömnek. De ha éppenséggel a főnököm kívánna meg engemet, s egymáséi lennénk, lehet, hogy a feleségnek nem tetszene a szituáció.
- Ó, Istenem de bonyolultak vagytok földiek. - nyafogott Tilla, s bordás vaginájával szívta, tolta bíborlándzsámat tűzforró testébe. Most tette először azt, hogy amikor már kitörni készült a magom, izmos ánusával elszorította falloszom tövét. S az nem kapván vért: lecsillapodott. Miközben így ügyködött, cinkosan rám nevetett, mint egy csínytevésen kapott kisfiú.
- Nézd, kicsi Tilla, azért ember az ember, hogy emberként viselkedjék. Mert, ha rád hallgatnék, akkor, mert tetszik nekem, tegyem magamévá a hozzám dörgölődő nősténymacskát vagy sárló tehenet, kecskét. Na nem, a kecske még jöhet, de a macska, kutya, tehén az nem.
- Pedig előző életedben dívott ez a szokás - térített észre Tilla -, csak elkorcsosodtatok.
- Lehet, kicsim, lehet. - mondtam akadozó nyelvvel, mert arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a törvények nem kormányoznák a világot: szodómia, pederasztaság, homoszexualitás.
- Tudom, most hol járnak a gondolataid ember, de nem gondolod-e, hogy minden élőlény Úr teremtménye, és Úr adta nektek az életet.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt, hogy ugyanúgy el is veheti.
- Miért?
- Mert boldogtalanná tettétek magatokat. Kiirtjátok a környezetetekben lévő növényeket és állatokat. Aztán egymást is. És ha már csak a puszta föld marad, akkor Úr új magot küld le, s elvetve, már normális lények szaporodnak el a földön.
- na ne, ne hülyíts, Tilla! - gerjedtem haragra, s lebirkózva, fölébe kerekedtem, újra megmerevedő bíborlándzsámmal, hatalmas lökésekkel hatoltam testébe. Tilla megsemmisült alattam. Észvesztve menekültem az imént hallott gondolatok elől a kéjbe, s szétrobbanó herezacskóm összes magját Tillába ürítettem. Megnyugodva fordultam le róla. Tilla hozzám tapadva, átkulcsolta lábaival derekamat, karjaival mellemet, s fodros ajkaival mohó számra tapadt. Szemei lelkemig hatoltak.
- Szeress minden élőlényt: szeress mindenkit! Amint felébredsz, ölelj át egy fát! - szuggerálta belém, és elaludtam.
Másnap reggel felébredve Tillának hűlt helyét találtam, de utolsó kívánsága fejemben motoszkált:"... Ölelj meg egy fát!" Így aztán elmentem egy közeli parkba, és a kora reggeli kutyasétáltatók legnagyobb megdöbbenésére, sőt a sarki rendőr megrökönyödésére nekiveselkedtem, és párzó mozdulatokat téve, átöleltem a legelső hatalmas japánakác törzsét... Úgy összefonódtunk, mintha örökké erre vártunk volna. Szemeim kiguvadtak, arcomra földöntúli öröm (a rendőr szerint kéjvágy) ült ki. Kisebb tömeg sereglett pillanatok alatt körém, s az intézkedő rendőr hangjára tértem magamhoz.
- Kövessen, kérem! - fejtette le karjaimat a fa törzséről, s maga előtt terelve, a járőrkocsihoz vezetett.
Az őrszobán - természetesen, miután felismertek - sűrű bocsánatkérések között elengedtek. Gondolták, ez a feltaláló legújabb bogaras kísérletéhez tartozik. Így aztán napirendre is tértek felette.
Hanem a fa átölelése után, mintha minden tagomba új erő költözött volna. Testem megtelt energiával, úgy éreztem, hogy szétrobbanok az energiától. Még nagyobb vehemenciával vetettem magamat a kísérletekbe. Még többet alkottam az engemet körülvevő lejmolók és kóklerek örömére. A dilettánsok hada fejte le rólam a megszerzett javakat, sajátították ki tudományomat. Kellett a bioenergia a galádságok elviselésére. Mikor már megteltem az ocsmányságokkal, akkor lementem a parkba, átöleltem a hatalmas japánakácot, és kiokádtam lelkemből az alávaló környezetem, a seggnyaló fehérgalléros bűnözők ármánykodásait. Megvetésem jeléül mindig körbehugyoztam a fát. Ez ellenségeimnek szólt.

Hatodik látogatás

Az egyik borongós őszi éjszaka hatalmas fényességgel ufó landolt erkélyemen, s Maya és Tilla kedves kis alakja jelent meg szobámban.
- Nem szeretkezni jöttünk, Bogumil! - léptek ágyamhoz, s leültek, az ágyszélére.
- Hanem? - kérdeztem bambán.
- A felkészítésed megtörtént.
- Hogyan, nem értem?
- Miáltalunk megkaptad a kiképzést. A japánakácból elegendő bioenergiát vettél magadhoz. Úgyhogy fizikailag és lelkileg is készen állsz, hogy Úr elé járulj.
- Most azonnal - borzongtam meg, s kétségbeesetten tekintgettem rájuk. Ők csak kacagtak tétovázásomon, s huncutul kérdezték:
- Hát, nem ezt akartad?
- De, azazhogy nem! Na nem. Méghogy engemet elvigyetek azzal a micsodával, na ne tegyétek ezt velem! - visszakoztam volna, de a kis koboldok nem engedtek.
- Nem akarod látni a gyerekeidet? - cukkoltak.
- Miket?
- Hát, ami magot elvetettél belénk, abból egy új embersereg született, s készen áll a bevetésre.
- Miféle bevetésre?
- Hát arra, ha ez a te balga emberiséged a harmadik világháborúban az atommal kipusztítja egymást.
- S mikorra várható ez a világvége? - kérdeztem megrökönyödve.
- Hamarosan.
- Akkor menjünk - adtam meg magam, s beszálltam az ufóba.
A hatalmas sebességgel meglóduló szerkezetben, mintha az anyaméhbe ültem volna. Zsongító lebegés volt egész utam. Aztán egyszer csak landoltunk, s kiszállva, a bíborfényben úszó gyönyörűséges tájban úgy éreztem magam, mintha az elíziumi mezőkön járnék. Sehol egy lélek nem volt. Csak a rózsaszín ég, a kellemesen vibráló levegő és a páfrányszerű növények.
A csodálatos tájon selyemréten járva, zsongító illatok, bódító nektárt árasztó mezei virágok
Gyógynövények, tarka pillangók közt lépdeltünk, míg egy hatalmas ős-öreg fához nem értünk. A fa előtt illedelmese megálltunk, majd kis társaimat utánozva, én is térdet s fejet hajtottam a fa előtt. És csodák csodája a fa megszólalt.
- Üdvözöllek ember minálunk.
- Üdvözöllek én is. - rebegtem.
- Úr vagyok - mondta a fa, és hatalmas bioenergia lengte be a környéket szavai nyomán. Úgy éreztem, mintha elektrosztatikusan feltöltődnék. Ez az érzés semmihez sem hasonlítható, valami olyan diadal és szeretetérzés fogott el, hogy önként elindultam a fa felé, s átöleltem. Ezzel a mozdulattal mintha azt fejeztem volna ki, hogy magamhoz ölelem a világmindenséget. Úr szava térített magamhoz.
- Magamhoz rendeltelek, mert befejezted földi küldetésedet. Új, más feladatot adok neked az elkövetkezendő évezredekre.
- Soha nem mehetek vissza? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Miért, olyan jó volt neked az utóbbi fél évszázadban, amit megéltél?
- Hát, ami azt illeti, nem mondanám. Tulajdonképpen szürke kis egérként éltem. Háborús gyerekként, munkás szülők porontyaként, negyvenéves koromig szürke kis munkás egérke voltam.
- Akkor aztán megkönyörültem rajtad, és feltalálóvá tettelek.
- Köszönöm Uram, de nem fejeztem be küldetésemet, még nem jutottam el az embereket meggyógyító elixír nyitjához.
- Hát, ha ott maradsz, akkor nem is fogsz eljutni soha. Azért hozattalak el, hogy új családod körében munkálkodjál az emberiség hasznára.
- Ó, Uram, ne tegyél boldogtalanná! Megreped a szívem, ha földi társaimat többé nem láthatom!
- Majd lesznek új társaid, szeretőid, és itt vannak a gyerekeid, amiket Tillával és Mayával nemzettél.
- Ó, Uram, kívánkozom vissza. Adj egy kis reményt, hogy egyszer, nemsokára visszamehessek egy kis időre legalább! - kérleltem.
- ah, micsoda makacsság! Csak ti, emberek lehettek ilyen makacsok, hát nem értél-e el minden magasságot: fáraó, Nagy Sándor, Tiahunakú, az ég fia voltál, mi kell még?
- Uram, semmi sem akarok lenni: csak újra szürke kis egér.
- Miért?
- Mert uram, nincs annál jobb, mint visszamenni híresen, azt látni, hogy a sárga irigységtől ellenségeim, mint sápadoznak, hogy dicsfényemtől elhalványul a nap.
- Ember, ember, hát most szürke egér akarsz lenni vagy nemzeti hős?
- Szürke egérként szeretném látni, miután megtaláltam az emberiség összes bajára a gyógyírt, hogy ha újra feljövök hozzád, mint ünnepelnek haló poraimban az emberek.
- Miért, ha most visszamennél, mit látnál?
- Ha most mennék vissza azonnal, akkor csak azt látnám, hogy simfelik félbe maradt tudományomat, pocskondiázzák, sajátítják ki elméleteimet kufárok, sarlatánok, s igyekeznek emlékemet befeketíteni.
- Értem: vissza akarsz menni, befejezni kutatásaidat, s ha készen lesz műved, akkor panteont emelnek neked: így gondolod?
- Igen, így gondolom.
- Fura szerzet vagytok ti emberek. Éltek állandó irigységben, gyűlölködésben, marjátok, ölitek egymást, de nem tudtok egymás nélkül élni. Ki érti ezt?
- Uram, csak így, ebben a földi pokolban lehet alkotni! Ez ad erőt.
- Mi az, ami erőt ad, ami hajt az alkotás felé benneteket?
- Először is az, hogy gebedjenek meg sikerem láttán a sárga irigységtől ellenlábasaim. Másodszor az, hogy én nagyobbat alkotok, mint tudóstársaim együttvéve. Harmadszor pedig olyat alkossak, amivel hasznára leszek az emberiségnek.
- hm. Nem rossz. Tipikus magyar mentalitás. Látszik rajtad, hogy sokáig hagytalak a magyarok között. Egészen magyarrá váltál fiam.
- Hogy kerültem én a magyarok közé, Uram?
- Elmondom neked majd azt is, csak előbb ismerkedjél meg fiaiddal, akklimatizálódjál. Tilláék kísérnek majd a bázisra. Harminchárom nap múlva találkozunk, és akkor majd kigondolom neked a legtesthezállóbb feladatot. Még az is lehet, hogy visszaküldelek a földi gyehennába. - Mondta Úr, és elbocsátott.

A bázison

A csodálatos selyemréten lépkedve, egy szivárványszerű bura alá értünk. A burán áthatolva újra bezárult mögöttünk a hártyaszerű fal, és máris belül voltunk. Benn a selyemfüvön és páfránybokrok között mindenütt kis emberkék sürögtek, forogtak. Aztán feltűntek a lakóépületek. Szabályos kristálypiramisok. Minden épület piramis alakú volt. Belépve a főépületbe, belül semmiben sem különböztek a földi házaktól. Lépcsőházak, liftek, lakószobák. Mi, a számomra kijelölt szálloda legfelső emeletére mentünk. Belépve a lakosztályba, kis űrlányka és két inas jött sietve, s vezettek végig szobáimon.
- Itt fogsz lakni, míg nálunk vendégeskedel, � mondta Maya, s félrenézve elmosolyodott.
- Egyedül - nyögtem csüggedten.
- Egyedül hát. Mért otthon nem egyedül laktál?
- De ott más volt a terep. Ismertem mindenkit, a sarki hentest, a púpos órást, a fűszerest. Hol vásárolok be? Mit eszem?
- Ne essél kétségbe: mindent megkapsz, csak az lesz a dolgod, hogy törjed a fejedet, és tökéletesítsd a találmányodat, amin legutóbb dolgoztál!
- Könnyű azt mondani, de hol vannak a földi holmiijaim, a nyersanyag, a laborom?
- Mindent megtalálsz az apartmanban, ha széjjelnézel, csak a földi világtól leszel elszeparálva.
- Miért?
- Azért, hogy itt, Eliziumban csak a kutatásaid befejezésére koncentrálj. 33 napod van a bizonyításra.
- És ha nem sikerül?
- Akkor Úr, mint tehetségtelent visszaküld a Földre.
- És ha sikerül?
- Akkor jutalmul te határozod meg, hol akarsz élni a következő ezer évben.
- Legalább ti lennétek velem, néha megvigasztalnátok! - epekedtem, s úgy láttam a két kis kobold cinkosan összenevet. Majd rávágták:
- Ugyan, Bogumil mester, te munka helyett is szerelmeskedni akarsz?
- Nem mindig, csak kikapcsolódásként - mentegetőztem. - Tudjátok, hogy szól a nóta "nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás."
- Kinek a nótája ez, Bogumil? - kérdezték ámulva, ekkora marhaság hallatán.
- Hát, a Nagy Feró szerezte. Ő találta ki - hárítottam át Marxról a felelősséget. Fejcsóválva dörmögték:
- Egyedül?
- Egyedül hát! - védtem meg Nagy Feró becsületét.
- na, akkor, ha már kitalálta, akkor itt maradunk melletted asszisztenciául.
- Meg szórakozásképp! - ugrottam egyet a levegőbe örömömben.


Elíziumi hétköznapok

Mondhatnám, a harminchárom nap eseménynélküli egyhangúságban telt el. Megfeszített munkával dolgoztam a napi nyolc órát, és igen gyorsan haladtam előre a kutatásaimmal. A munkavégzéshez minden a rendelkezésemre állt: kitűnő laboratóriumok, számítógépes vegyelemzők, asszisztensek és robotok. A munkáról most nem írnék, mert az mindig unalmas. Inkább írok a szabadidő eltöltéséről.
Azzal kezdeném, hogy már az este jó hangulatban kezdődött. A két kis kobold megszervezte, hogy a tizenhetedik emeleti lakosztály lakóját, egy xerox csillagbeli hölgyet, aki az agy genetikájával foglalkozik, eszmecserére átcsalják hozzám.
A szalonban minden elő volt készítve. Drága nektár italok gyöngyöztek a poharakban, lágy halk zene szólt, s az ajtó feltárulván, Maya és Tilla oldalán belépett az álomszép xeroxbeli hölgy. Kb. 170 cm magas lehetett, bőre halványzöld, arca emberi. Haja ébenfekete, szemei kékek, mint a tenger. Kora lehetett úgy harminc valahány. Hangja csengett, mint a ministráns-csengettyü, amikor megszólalt.
Mikor már összemelegedtünk, a zsongító italok és finom falatok hatására tetőfokára hágott a hangulat és az eszmecsere, bekapcsolt a hangulatvilágítás, s megszólalt a szférák zenéje. A lágy zsongító zenére leoldva kedves társnőm köntösét, karomba vettem a nálam fejjel magasabb meztelen delnőt, és buja táncot lejtettünk. Maya és Tilla szintén táncraperdült, utánozva bennünket. Xénia, mert hogy így hívták a tudós űrnőt, igen élvezte a bennem lobogó vad buja vágyat, s mivel az ő 18 fokos hőmérsékletéhez képest én, mint egy égő kályha, egy szétrobbanni készülő atomreaktort szorítottam magamhoz, ez könnyen érthető. A vad táncikálásban egyre jobban begerjedtem, s iszonyú módon kívánni kezdtem az űrnőt. Először csak apró, perzselő csókokkal köldökét kezdtem el csókolni táncközben majd egyre feljebb, ahol értem: melleit, hóna alját, nyakát... Feljebb nem értem el.
Ahogy táncoltunk, ahogy egyre jobban csókoltam Xéniámat, úgy kezdett hőmérséklete egyre feljebb kúszni, mint egy lázmérő. Mikor már a harminc fok felé tartottunk, akkor csúcsra kapcsolt, és két izmos karjába kapva, feje fölé emelt, s berohant velem a hálószobába. Ott ledobott a szoba közepén terpeszkedő nagy heverőre, s letépte rólam, a Földről hozott kopott mackóruhámat. Aztán rámhasalva, a pióca szívókorongjához hasonló ajkai közé véve merev bíborfurulyámat, munkálkodni kezdett. Mennyei érzés járta át testemet. A kéj soha nem tapasztalt magas fokát éreztem mesteri munkássága nyomán. Csodálatos vulvája beborította arcomat, így orrom, ajkaim és nyelven egyszerre a balzsamillatot és nektárt csöpögtető nemi szervbe került. Gerjedelmem az égig szállt, s érzékszerveimmel szagolva, nyalva, szopva, szíva birtokba vettem az édes testet. A kéj magas fokán voltunk mindketten. Térdeivel benyomta horpaszom, s úgy szorított, mint az áldozatát a ragadozó. Úgy éreztem, megesz, magába szív, s nem marad belőlem semmi.
Mikor aztán lecsillapodva lefordult rólam, akkor mellém feküdve így pihegett:
- Ó, ki vagy te, földi halandó, aki ilyen élményt adott nekem?
- Bogumil vagyok - szerénykedtem.
- Ó, akinek ekkora tüze van, az sohasem ég ki! - magasztalt, s látva bíborlándzsám konyulását, intett fejével Tillának és Mayának. A kis koboldok, most az ágyra telepedve vérvörös kis nyelvecskéikkel munkába vettek bennünket. Egyikük bíborfurulyámat próbálta felélénkíteni, herezacskóim, prosztatám masszírozásával, majd falloszommal való játszadozással. Míg a másik Xénia megmerevedő mellbimbóit vette nyelvecskéjével munkába... Miután így előkészítettek bennünket a rohamra, akkor egy hirtelen mozdulattal leráztam magamról őket, s a hanyattfekvő Xénia szétterpesztett lábai közé térdelve, égő bíborlándzsámra tűztem a kitátott mohó szájú, sikamlós vaginát... Borzalmas kéj öntött el. Az izgalomtól Xénia vaginája ötvenkét fokra hevült fel. Úgy éreztem, mintha a forró sütőbe dugtam volna mohó péniszem. Szemeim kiguvadtak a kéjtől. Amint így önfeledten szeretkeztünk, látom ám, hogy a két kis űrkobold az asztalon összekucorodva, egymást átölelve hatalmas szemekkel lesi aktusunkat.
Úgy kucorogtak ott tágra kerekedett szemekkel, mint a titkot kileső gyerkőcök.
Végleg kielégülve, lehemperegtem kielégíthetetlen partnernőmről és kimerülten, vad horkolásba kezdtem.
Másnap reggel nyugodtan ébredtem, és semmire sem emlékeztem az előző esti orgiából. Csengetésemre betolták a reggelimet, és hét órakor jött Tilla.
- Jó reggelt, uram! - üdvözölt - hogy aludt?
- Köszönöm jól.
- Akkor gyere velem, körbeviszlek a bázison. Megmutatok mindent.
- Oké, menjünk - mondtam, s kerestem kopott mackómat, hogy valamit vegyek magamra. A mackó azonban eltűnt. Helyette egy kis ágyékkötő feküdt a toalettasztalon. Láttam, Tilla is abba van, így felöltöttem a praktikus ruhadarabot.
Leérve az épületből, a harmatos füvön lépkedve, egy tó partjára értünk. A tó körül aranyhajú öt-hat éves forma gyerekek tornáztak. Gyönyörködve néztem őket.
- Ezek a te közreműködéseddel nemzett ufók.
- hűha! Ez igen - húztam ki magamat büszkén.
- Gyere, álljunk be mi is a körbe - húzott a kört formáló gyerekek közé. Mi is bekapcsolódtunk a körbe, s a közepén lévő fából bioenergia áramlott belénk. A láncon végighaladva, mintha minden dobbanáskor egy kis szív és szeretet érintett volna meg. A szeretet érzése felerősödött, majd diadalittas mámorban csúcsosodott ki. A gyerekek szemem előtt nőttek egy évnyit. Ledöbbentem.
- Nincs ebben semmi különös! Úr adja nekik a bioenergiát és a szeretetet. A szeretet mozgatja a mikro- és makrokozmoszt. Az emberek is a szeretet által léteznek. Ha kihuny belőlük a szeretet, végük.
- Csodálatos - hebegtem, s elindultam a szemem előtt növekedő viháncoló gyerekcsapattal a tó felé. A partra érve belevetettük magunkat a vízbe. Kijőve, a gyerekek újra nőttek egy évnyit... Már ezen sem csodálkoztam.
Mi a fürdés után otthagytuk a gyerekeket tanítómestereik gondjaira, és elindultunk a 8 óra munkára.
A laboratórium csodálatos felszereltségének és a gépek mindentudásának dicséretén kívül mást nem mondhatok a munkáról, mert titok. Így hát, maradjunk ennyiben.
Lényegében az esték voltak a csúcspontjai a szürke napoknak. Harminchárom napon keresztül, dolgoztam és 33 éjen át, szeretkeztem a piramis alakú falanszter csodálatosabbnál csodálatosabb nőivel. Kis barátaim felhajtották a kvazárok, és távoli bolygók különleges nőit és ifjait. Úgyhogy igen jól éreztük magunkat a kiképzés alatt.
Mert mint később megtudtam, ez egy űrközi kiképzőbázis volt a javából. Minden bolygóról a legértékesebb tudósokat szedték össze, és Úr igyekezett a legtökéletesebb űrlényeket kitenyészteni általuk.
Részfeladatomat elvégezve eljött az utolsó nap, és Úr elé járultam, hogy elbocsásson, vonja meg munkálkodásom mérlegét.
Maya és Tilla vezetett fel, mint jövetelemkor. Elmentünk az ős-öreg fához, és meghajoltunk előtte.
- Üljetek le! - szólalt meg a fa.
Lekuporodtunk körébe, és áhítattal figyeltük Úr szavát. Egy darabig csend honolt, majd újra megszólalt:
- Látom, elvégezted a feladatot, Bogumil. Mégpedig jól. Megtaláltad az immunerősítő hatóanyagot. Nagy kincs ez az elkorcsosodott föld népének. De vajon megérdemlik-e, hogy ahelyett, hogy hagynád őket maguktól kipusztulni, kínlódjunk megmentésükért? - kérdezte Úr bosszúsággal a hangjában. Én rezignáltan dünnyögtem.
- Mentsük meg őket, uram!
- Miért? - kérdezte Úr megrökönyödve.
- Mert nélkülük unalmas az élet.
- De hiszen szórakozásból gyilkolják egymást, fajtalankodnak, harácsolnak. Csupa bűn az életük!
- Uram, mentsük meg őket! - kérleltem magam sem tudom miért, hiszen az Elíziumban nekem sokkal jobb volt, mint a földi gyehennában. Úr megsajnált, s így szólt:
- Mint mondottam, Bogumil, a jól végzett munkádért kívánhatsz valamit az elkövetkező életedre. Kívánjál!
- Azt kívánom, hogy mentsd meg a Földet! Ne pusztuljanak ki az emberek!
- Nemes kívánság - dörmögte Úr -, de mit tehetek, ha szavam és akaratom ellenére leöldösik egymást- Nem foghatom le mindnek a kezét.
- Uram, te teremtetted a világot, teremtetted belé az embert! Adj még egy kis sanszot az emberiségnek! - kérleltem, s Úr megenyhült.
- Nem bánom: az ezredfordulóig rendezzétek el egymással a dolgaitokat. Ha addig nem tudtok egymással békességben élni, akkor elpusztítom a földet.
- Köszönöm, Uram! - mondtam hálásan. Úr megrendülten szólalt meg.
- Mivel ilyen nagylelkű kívánságod volt, így jutalmul felhomályosítom elmédet olyan titokról, amihez nem juthatsz hozzá könyvekből. Kérdezzél!
- Uram: azt mondjad el, honnan jöttünk mi magyarok, és hová leszünk?
- Kérésed teljesül. Fiam, halljad a szót!
A magyarok a világon egyedülálló nép. Az én kiválasztott népem. Valamikor még az ősidőkben történt, amikor a népek kezdtek különböző rasszokra bomlani, hordákba verődni. Évmilliók s évezredek kellettek ahhoz, hogy kialakuljanak olyan nagy kultúrák, mint a görög, római, nem beszélve az egyiptomi kultúráról. Aztán az történt, mint előző életedből is tudod, hogy elkorcsosult a nép. Leküldtelek fáraó képében, hogy mentsd meg az egyiptomi népet az elkorcsosodástól. S mi történt: velük korcsosodtál.
Leküldtelek Nagy Sándor képében, hogy Kelet lányait egyesítsed Nyugat fiaival: nem teljesítetted. Vissza akartál térni a fáraó korszakba. S a nép egyre korcsosult. Rómában érte el a nép a züllés testi és lelki felsőfokát. Na, ekkor tettem veled az utolsó kísérletet.
Valahol Ázsia mélyén, szibériai ősmocsarak ölelte oázison élt egy romlatlan lányka. Szülei nem voltak, elhaltak, vagy vadállat tépte széjjel őket, nem tudni. Elég az hozzá, hogy a gyönyörű, éppen hogy felserdült leányka egyedül élt ezen a kis oázison. És én, mint génbankot leküldtelek hozzá sólyom, vagy ahogy ti magyarok mondjátok turulmadár képében. Azzal a küldetéssel indultál útnak, hogy magoddal termékenyítsd meg ezt a leánykát, és egy senkihez nem hasonlítható nyelvű, egészen újfajta tulajdonságokkal rendelkező fajt hozzál létre.
Álmában lepted meg a kis szendergőt, és tetted magadévá. Aztán amint felébredt, átváltoztattalak férfivá, és éltétek az életeteket. A család szaporodott, és egy teljesen új nyelven kezdtetek el beszélni, amit egyik szomszéd nép sem értett. Amint felnőttek a gyerekeitek, természetesen más törzsekből raboltak feleségeket, férjeket, s a jövevényeket magyarrá tettétek.
Így nőtt, szaporodott a magyarok népe. Mivel szívós és életerős faj lett általad, így kezdtétek kinőni az oázist.
Turul, merthogy így hívtak ottani életedben, felismerte az erő és hatalom jelentőségét. Éppen ezért a létért folyó harcban csak állandó harckészültségben tartott, fegyelmezett harcosokkal lehetett a népek kohójában maradni, úgy, hogy a kohó össze ne olvassza a népet a többi néppel.
A magyarok híresek voltak lovaikról, rettenthetetlen harcosaikról és nyilaikról. Számtalan fejdelem fogadta meg a magyarokat büntetőhadjáratokra, ellenségeik földjét feldúlni. És a magyarok Isten kardjaként aprították a hitetleneket, a bűnösöket, a vétkezőket.
A magyarok, ha befogadtak maguk közé más alsóbbrendű népeket, akkor azokat beolvasztva maguk közé, magyarrá tették. Ebben rejlett a magyarok ereje.
És adtam nektek Istvánt, első királyotokat, s hatalmas országot épített nektek. Európa leghatalmasabb nemzete voltatok egykoron Nagy Lajos király alatt, s nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. A magyar nagy volt és nemes. Senki nem beszélte nyelveteket, senki nem látott bele gondolataitokba. És ekkor jött a török veszedelem.
Újra leküldtelek hozzájuk, Hunyadi képében. És halált-megvető bátorsággal vetetted hátadat a Szávának, s Nándorfehérvárnál megállítottad a Szultán seregét. Dicsőségedet zengi a déli harangszó.
De a török fanatikus volt és erős. S a maroknyi magyar, halált-megvető bátorsággal állt ugyan ellen 1526-ban Mohácsnál, de elbuktatok. Elbuktatok a túlerővel szemben, s 150 év nem volt elég arra, hogy legyilkoljanak, kiirtsanak benneteket: ellenben ti tettétek magyarrá az elnyomóként itt tartózkodó törököket.
Aztán közel százötven évig osztrákká akartak tenni benneteket. Ez sem sikerült. És 40 évi orosz elnyomás alatt internacionalista, kozmopolitává neveltek a komiszárok. De a mag jó volt, amit elvetettél Turul képében: s nem korcsosodott el a nép.
Bár a nagyhatalmak és a szomszédos kis sakálok hiéna módjára leamputálták országotok testét. Levágták az ország kezeit és lábait, de a szíve megmaradt, s a magyarok szíve talpra állította a csonka Magyarországot.
Magyarok maradtatok a népek tengerében, a kohó nem tudott megolvasztani benneteket.
Most új veszély leselkedik rátok. A nyugat-majmolás, a vad kapitalizmus feni rátok vicsorgó fogát. Vigyázzatok: Mammon nagyúr! Moloch mindent felzabál!
- Mit tudunk tenni, Uram?
- Találd ki a megoldást, Bogumil, ez a küldetésed!
- Visszaküldesz, Uram?
- Vissza.
- Köszönöm.
- Örömmel mész-e vissza?
- Ó, boldogan, Uram.
- Akkor menjél és uralkodjál! Összekötőként megkapod Tillát. Ha gond van, ő jön, s én segítek. Szedd rendbe dolgaitokat, s újra legyen nagy és hatalmas a néped. Rettegjék a sakálok és hiénák, a kis rablólovagok, az amputáló fuserok. És csodálják tehetségét a nagyhatalmak, a mamlasz gazdagok. Menj: küldetésed van! � mondta a fa, és bíborfénybe borult a táj. Nagy csattanás, s máris emelkedtem a levegőbe. Aztán rövid száguldás után kis nyolcemeleti szobámban landoltam. Újra itthon voltam kies hazámban, s kezdődhetett az alkotás keserves, kínos, felemelő munkája.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-10-18 20:26:18
Több összekötőm és segítségem van. Elég,ha írok róluk. Vizuálisan,filmszerűen írok.Ezt szeretik az olvasók. Puszi:bogi
2006-10-18 14:29:00
Olvasni nagyon érdekes. Olyan meggyőzően írsz, hogy még el is híszem, hogy tényleg ott voltál. Jó lenne, ha egyszer be is mutatnád az összekötődet.
2006-01-13 12:34:00
Köszönöm az elismerő szavakat.Ezek a kritikák mindig megerősitenek abban a hitemben,hogy érdemes irnom.