Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-01-24 21:45:38
Megtekintve: 573
Leningrád
Harminchat évesen kaptam első, úgynevezett piros útlevelemet. 36 évesen ültem először repülőn, és 36 évesen hagytam el először szülőföldemet. Katartikus élmény volt.
Úgy kezdődött a dolog, hogy abban az időben már ki-kicsaptak korunk új kalandozói, bevásárló turistái a szovjet végekre egy kis barkács-gépért, búvárszivattyúért és még sok más kurrens cikkért, hogy aztán idehaza többszörös áron megnöveljék alaptőkéjüket. No, ezek a kalandozó ismerőseim, munkatársaim beszéltek rá első utamra. Én semmiképpen nem akartam kötélnek állni, hiszen olyan kevés fizetésem volt, hogy örültem, ha abból egyik fizetéstől a másikig kihúztam, de mivel egy beszervezett tag kiesett a sorból, így engem szerveztek be helyette. Még azt is elintézték, hogy olcsón szereztek fekete valutát: rubelt. Én meg felvettem 6000 Ft személyi kölcsönt, és befizettem az utat.
Vettem két Trapper farmert, több csomag rágógumit, a rokonságommal összegyűjtettem vagy nyolcvan reklámszatyrot, és elvittem anyám négy pár megunt cipőjét – állítólag erre harapnak a ruszkik: a hír igaznak bizonyult, mindenen túladtam. Vettem az útra pálinkát, konzerveket, és gondolomra bepakoltam egy-két ruhaneműt. Egy melegítőt, pulóvereket, és kész.
Ahogy közeledett az indulás napja, úgy nőt nosztalgiám az itthon maradottak után, és fokozódott izgalmam. Utolsó előtti napon végigjártam ismerőseimet, és elbúcsúztam mindenkitől - ki tudja, hátha nem élem túl az utat.
Május 27-én indultunk egy felfogadott Trabanttal Ferihegyre. Fázósan toporogtunk ismerőseimmel a hajnali csípős levegőn a Trabantra várva, és pálinkával növeltük meg önbizalmunkat. Közülünk még senki nem ült repülőgépen, hiszen akik már megjárták többször Lengyelt, Csehet. Meg Lemberget, mind vonatoztak. Így hát feszült érdeklődéssel toporogtunk a ferihegyi várócsarnokban. Nagy izgalommal töltöttük ki a vámcédulákat, és igyekeztünk jól eldugdosni illegális rubelecskéinket a vámosok elől. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem.
Néhány szót azért kell szólni idegenvezetőinkről is. Ugyanis akkoriban úgy indultak a csoportok, hogy volt egy szervező. A szervező beszervezett 25-30 főt. Ellentételként a szervező útját mi fizettük. Ez képezte a csoportot. Ha megvolt a létszám, akkor az utazási irodától kértünk egy idegenvezetőt, és az IBUSZ vagy a Coopturist keretein belül ment hivatalosan az út. Hát, mi egyik hengerműs munkatársunkat kaptuk idegenvezetőnek, aki a magyaron kívül némi angol nyelvtudással rendelkezett. A szervezőnk pedig valami zagyvalék szerb-tót-ruszin keveréknyelven gagyogott. Ehhez képest az én nyolcévi orosz iskolai nyelvtanulásommal nyelvmester voltam. Oda se neki, mi rettenthetetlen Lehel- és Botond-ivadékok kirajzottunk a Nagy Földre.
A vámon szorongva, átcsusszanva a tranzitban már kissé fellélegeztünk. A sikeres átjutás örömére újabb adag pálinkával erősítgettük öntudatunkat, majd beszállva a géphez fuvarozó reptéri autóbuszba, felmásztunk a TU 102-be, ami nekünk akkor a világ csodáját jelentette.
- Istenem, de hatalmas gépmadár! - sóhajtottam fel, és félve tettem a lábam a lépcsőre. Nem volt sok időm fohászkodni, mert az utánam jövők rohama besöpört a gépbe. Ugyanis, mivel a turista szektorban utaztunk, az volt akkoriban a szokás, hogy magyar gépre nem adtak számozott jegyet: mindenki oda ült, ahová tudott.
Mi igyekeztünk egy kupacban maradni, de így is a csoport egyik fele a gép közepébe, a másik fele meg a farok-részbe került. Én pontosan a szárnyhoz, ahonnan az égadta világon semmit nem láttam, csak a mindig leválni készülő recsegő, ropogó szárnyat, meg a veszettül zúgó propellert. Mellettem ült kolléganőm, aki már utazott egyszer repülőgépen, és ellátta a csoportot Dedalonnal. Mondván, vegyük be, mert a gép himbálódzik, és előfordulhat, hogy hánynunk kell, de ha a Dedalon benn van, akkor nincs hányás. Igen ám, de azt nem mondta, ha a Dedalonra iszunk, olyan bambák leszünk, mint a sült hal. Mert ugye mit csinál a magyar, ha fél: iszik... és mi ittunk, mint a kefekötő, egy kis bátorságot meríteni, ugye... Ennek az lett a következménye, hogy eldőltünk, mint a liszteszsák. Igaz, hogy egy kivétellel senki sem hányt, de a szép repülőútból is csak a végét láttuk: a leszállást. És persze azt mondanom sem kell, hogy ki volt, aki hányt: szomszédom, aki olyan előszeretettel osztogatta a Dedalonokat. Ő nem vett be, merthogy ő már egyszer átesett a tűzkeresztségen. Viszont ő nem aludt el, mindent látott, de tele is hányta a nylonzacskót!
Arra ébredtem, hogy veszettül rázkódik a gép. Ragyogóan süt be a nap a gép ablakán. Lenézek, és alattunk látszik a gőgösen terpeszkedő metropolisz: Leningrád. A városból kiemelkedett a hatalmas oszlopon álló aranyangyal, kezében kardot és aranyalmát tartva. Döbbenetes volt a látvány. Ahogy süllyedtünk lefelé, a kis gyufásdoboz házak megnőttek, s a fényes szalagocska folyóvá fejlődött, a hangyák emberekké változtak, és hatalmas koppanással máris a betonpályára emelt bennünket a gép. Megkezdtük a gurulást. Aztán amikor megálltunk, pufajkás, usánkás férfiak és nők tolták alánk a lépcsőt, hogy pár lépcsőfok után oroszföldre tegyük lábunkat.
Az útlevélkezelés simán ment, mivel csoportos vízummal rendelkeztünk, sorba-állítottak bennünket, és egyenként megszámoltak. Mivel a létszám stimmelt, pillanatok alatt lepecsételték az idegenvezetőnél lévő útleveleket, és máris beléptünk a csomagtérbe. Izgatottan figyeltük a kis csomagjainkat hozó konvejorokat. Ki-ki megtalálta spárgával vagy szigetelőszalaggal átkötött, illetve megjelölt bőröndjét, és magunkhoz véve azokat, újra összeverődtünk. Átjutva a vámon, már várt szovjet idegenvezetőnk: Tánya, aki kárpát-ukrajnai magyar lévén, perfekt magyar volt. Szerencsénkre.!
Az Inturisztnál az a szokás, hogyha például magyar csoport, érkezik, akkor az egyetemről másodállásban magyarul tudó gyorstalpaló idegenvezetőket kérnek. Így kaptuk mi Tányát. Tánya gyönyörű, magas, jó-humorú fiatal lány volt. Ő vitt minket végig Leningrádon. Megmutatta ütött-kopott buszunkat, és felkecmeregve, rögtön elindultunk szállásunkra.
Szállásunk egy vadonatúj szállodában volt, melyet a jugoszlávok építettek. Ez természetesen azt jelentette, hogy kinn volt a város határában, jó negyven perces útra a központtól. Kíváncsian kandikáltunk ki a busz ablakán menetközben ismerkedve a várossal. A reggeli hideg szélben fázós, kopott esőkabátokba, sapkába öltözött őgyelgő embereket láttunk elhaladni mellettünk. Mivel a munkába menés ideje lejárt, sőt az iskolások hada is elfoglalta helyét az iskolapadokban, a délelőtti utcát öregek és egyéb szabadnapos népek lepték el. A meglepő az volt, hogy senki sem sietett. Ahogy haladtunk szállásunk felé, feltünedeztek a hatalmas bérkaszárnyák szürke erődfalai, kis ablakai, mint a börtöncellák rései. Bennük gubbasztottak a város proli negyedének panelcellákba zárt panelpatkányai.
A szálloda, ikerszálloda volt, a kettőt összekötő átjáróval. Mindenkit egyágyas szobákba raktak, mivel azon a szárnyon, ahol elhelyeztek bennünket, csak egyágyas szobák voltak. A csoportban lévő hat házaspárnak egy hétre el kellett búcsúznia egymástól éjszakára, de nem reklamáltak, mert annak ódiumát az oroszul egy kukkot sem tudó útitársak nem vállalták, hogy elvesszenek a csoporttól és eltévedjenek, mint a birka a nyájtól. Inkább vállalták a különélést. Később behozzák velünk ezt a nagy úri különalvást Moszkvában, ahol viszont három és négyágyas szobákba terelték kis csapatunkat, mondván, sok jó elfér kis helyen. Annyira mentek ebben a nagy összeterelésben, hogy a folyosó végén lévő egyetlen fürdőkáddal árválkodó mosdó és WC is közös volt. Erről majd később.
A lényeg, hogy együtt voltunk egy kupacban, de éjjelre mégis külön. Igaz, hogy a szobában nem volt fűtés, és melegítőben aludtam, de este héttől kilencig volt melegvíz. És az ablakom egy kis velencei csatorna-utánzatra nyílott. Igen szép volt a kilátásom. Mosakodás, tiszta ruha-váltás után gyülekeztünk Feri bácsinál, egy leszázalékolt, kövér asztmás embernél, aki az idegenvezető segédünk volt, a tótul-lengyelül vartyogó szervező. Ő adta ki az eligazítást.
- Emberek, mindenki letesz nekem 5 rubelt. Ez az 5 rubel borravalónak kell a vámosoknak. Ugyanis meg kell venni a Vodkát. A stratégia az lesz a vonaton visszafelé, hogy én szokás szerint összeszedem az útleveleket, behívom hozzám a vámosokat, és senkit nem fognak megnézni. Ez így megy mindig a lembergi utakon, és még eddig bevált. - mondta, és mi vonakodva bár, de tejeltünk.
- Most pedig lemegyünk az ebédlőbe. Hatszemélyes asztalok vannak. Az ebédhez sör jár. Az ingyen van. Röviditalért fizetni kell. Ebéd után bevisz a busz bennünket a városközpontba, és városnézést teszünk. A buszon megbeszéljük a továbbiakat.
- Mikor vesszük meg a búvárszivattyúkat meg a szamovárokat, Feri bácsi? - kiabált közbe B-né a nagy csencselő, akinek legalább tíz búvárszivattyúra volt rendelése.
- Minden el lesz intézve Mancika. Holnap elmegyünk a GUM-ba, a Passzázsra... és körülnézünk. - nyugtatta meg a kedélyeket, és elindultunk az étterembe. Az étterem ajtajában egy fekete ruhás, nyakkendős, úgynevezett "cuveros" állt, aki a tikettek vagy a szobakulcs felmutatása után beengedte az illendően felöltözött egyéneket. Én is felkötöttem e célra magammal hozott nyakkendőmet, és felvettem öltönyömet. Ettől idegesen feszengtem, ugyanis mindig gyűlöltem a nyakkendőt. Isten tudja, valahogy viszolygok tőleü. Nem szeretem hurokba dugni a fejemet.
Elhelyezkedtünk, és kíváncsian vártuk az ebédet. Az idegen illatok, ételszag igencsak próbára tette orrunkat. Az első meglepetés akkor ért bennünket, amikor az asztalra került a fekete keletlen kenyér és az előételnek kihozott füstölt, sós hering, kis tálkában teavaj... sokan azt hitték, ez az ebéd és undorodva tolták félre. Megvallom, első nap én sem ettem belőle. Ezután hozták a céklalevest. Bár a sűrű dzsama gusztustalannak látszott, meglepődve tapasztaltuk, hogy igen kellemes az íze. A céklaleves után húsos derelyét szolgáltak fel valami szósszal: isteni volt. Ezután sütemény és kávé, vagy tea. Sör, amennyi kell. A finom, meleg ebéd megnyugtatta a kedélyeket, és kíváncsi izgalommal ültünk rozoga buszunkra.
A délutáni napsütésben fürdő hajdani főváros, hatalmas palotáival, széles sugárútjaival Velencére emlékeztette az embert. Megfigyeltük, hogy mindenütt lázas tatarozás, festés folyik. Ne feledjük el, hogy 1977-ben járunk az októberi forradalom hatvanadik évfordulójának küszöbén. Ebben a lázas csinosítási munkában például hatalmas légkalapáccsal, feltörték az egész Palota teret, és az aszfaltot elhordva gránitkockákra cserélték ki a burkolatot, az eredeti állapotot igyekezvén helyreállítani. Ez kissé rontotta a képet, de szerencsénkre a Téli Palota már teljesen felújítva, gyönyörűen kifestve várt bennünket. Visszakapta eredeti tinta-zöld színét. Az oroszok falfestésben nagy mesterek.
Buszunk megállt a főtéren, és ámulva jártuk körül az IZSÁK székesegyházat. Sajnos bemenni nem tudtunk, mert éppen be volt zárva - állítólag tatarozás előtt áll -, de azért elmondták, hogy egy dúsgazdag ember építtette, aki miután részegeskedései miatt megszökött tőle fiatal felesége, megfogadta, hogy ha sikerül leszoknia az ivásról, akkor meghálálja az úrnak. Úgy látszik jó útra, térhetett, mert ezt a székesegyházat építette. Lehet, hogy időközben a fiatalasszony is megkerült. Megcsodáltuk Péter cár sziklán álló hatalmas bronz lovas-szobrát. A szobor érdekessége, hogy az egész monstrum a ló hátsó jobb patájának a csúcsán áll. Olyan tökéletes az egyensúly, hogy nem borul fel, még a szél sem tudja elfújni, sőt, az 1917-es októberi vihar sem tudta ledönteni: büszkén hirdeti immár kétszáz éve az államalkotó nagyságát.
Utunk a Téli Palotába vezetettet tovább. Izgatott kíváncsisággal rohamoztuk meg a híres lépcsőket, ahol hajdan a katonák, felkelők, a nép özönlött be, hogy elsöpörje a múltat.
A palota tüzetes megszemléléséhez legalább egy hétre lenne szükség, de nekünk csak három óra állt rendelkezésre. Így hát idegenvezetőnk a leglényegesebb helyeket mutatta meg. Így is begörcsölt a nyakunk a bámészkodástól, káprázott a szemünk a látványtól, és remegett a lábunk a lépcsőzéstől. Ami megmaradt bennem: a gyönyörű intarziás parketták, a zöld és rózsaszín malachittal, féldrágakőlapokkal borított termek, a rózsaszín (málna) szoba, ahol elfogták a cári családot; a kék szalon, a sok hegyikristály csillár, az ezüst és aranyborítások, ékszerek, díszek ragyogása, és Péter cár hatalmas trónon ülő viasz-szobra. Aztán a képtár képeinek színes kavalkádja és a kincstár ragyogása. Körülbelül ennyi.
Kilépve a palotából beleütköztünk a sivár valóságba. Kopott, vedlett, fáradt, a délelőtti műszakból hazaigyekvő, tompa tekintetű emberek hatalmas szatyrokkal jöttek-mentek egyik bódétól a másikig, és birkatürelemmel álltak be a sor végére. A bódékban mindig mást lehetett kapni. Később már kifigyeltem. Úgy volt megszervezve, hogy mivel a műszak reggel nyolctól délután 16-ig tart, így a műszak lejárta előtt teherautók kanyarodnak a városban felállított bódékhoz, és ládákat dobálnak le róla. Mindegyik bódé mást kap: WC papírt az egyik, harisnyát a másik, cipőt a harmadik akármit is. Így aztán, ha valaki mindenütt be akar vásárolni, elböngészhet akár este nyolcig is... Olcsó szórakozás.
Az utca látványával eltelve, elvittek bennünket a Passzázs áruházba. Két órát kaptunk az este 11-ig is nyitva-tartó monstrum felderítésére, hiszen ide fogunk szabadidőnkben bejönni. A Passzázs egy több emeletes nagyáruház. Minden emeleten más van. Hamar rájöttünk, hogy a cipő és ruhaosztályt ki kell hagyni, mert szörnyű a kínálat. Így maradt a műszaki meg a szuvenír.
A műszakin és minden iparcikkeket árusító osztályon a helyzet a következő volt. Volt egy hosszú pult és egy vitrin a falon. A pult mögött állt két-három eladó, a vitrinben pedig ki volt téve az a két-három féle cikk, ami éppen kapható volt. A vevők beálltak a sorba, és ha nem tudtak oroszul, akkor rámutattak, mi kell. Mást, ami nem volt a vitrinben, kérni reménytelen volt. Viszont a folyamatosan érkező magyar csoportok láttán rákaptak az eladók arra, hogy a pult alatt, vagy a raktárban félretettek magyaroknak való kurrens cikkeket: kis centrifuga, hőkandalló, szamovár, stb... egy-egy csomag rágógumi, cigaretta, szappan megoldotta a dolgot...
Persze voltak más módszerek is. Például szamovárt az istennek sem kaptunk sehol: se Leningrádban se Moszkvában. Végül is Lembergben kaptunk egy szamovárt zugárusnál, egy petróleumot és vegyszereket árusító boltban. Ő tucatszám hozatta jattért a szamovárt, és az embere kinn várta a moszkvai vonatot. Lembergben. Álltunk másfél órát. Összeszedte a pénzt a Feri bácsi, taxiba ült, elment a petróleumoshoz, és hozta az árut. Így ment ez akkoriban. Azóta tán még petróleumot sem lehet kapni, nemhogy szamovárt, hála a peresztrojkának. Erről ennyit.

A csomagolásról
Igen mellbe vágott bennünket, hogy a legaranyosabb kis szuvenírtól kezdve, a böhöm nagy búvárszivattyúkig mindent újságpapírba csomagoltak. Gusztustalan megoldás, de praktikus. Mert ugye, ha hazaviszi a polgár a csomagot, akkor van egy újságja is grátisz. Ez az üzletkapcsolás kommunista módja: ingyen népnevelés. Lesz ennél még furcsább is, de azt későbbre hagyom. Furcsa volt a kis fagolyós számológépen összeadó-kivonó pénztárosok munkálkodása is. A borravalót akkor még tiltották és nem ismerték, de ajándékot elfogadtak. A taxi fillérekbe került. Gondoljuk el, hogy egy munkás 60-80 rubel közt keresett, és egy hatszáz forintos trapper farmert megvettek 80 rubelért, de egy jans-et 150-ért is. Mi a kapott 240 rubelünkkel és a hozzá csencselt még ugyanannyival Krőzusoknak számítottunk hozzájuk képest. Bajban is voltam a végén, hogy mire költsem.
Kanyarodjunk el egy kicsit a bolti helyszíntől, és ballagjunk haza a szállodánkba. Vacsorához készülve élményekkel megrakodva lefürödtünk, szépen átöltöztünk, és megvacsoráztunk. A vacsora is több fogásos volt, természetesen az elmaradhatatlan előételekkel: ráksaláta, orosz halsaláta, stb. A főétel csontleves, marhasült vörösboros mártásban, főtt-krumpli és savanyú uborka. Kávé, tea.
Vacsora után kezdődött a csencselés éjszakája. Akik már többször jártak ilyen csencselő úton, kioktattak bennünket, hogy alkudni kell, ki kell tartani az árakat, mert a szállodában tőlünk vásárló alkalmazottak nepperek. Ők többszörös áron adják tovább az árut. Igen ám, csak arra nem oktattak ki bennünket, hogy van egy úgynevezett szállodai belső biztonsági szolgálat. Őket úgy lehet megismerni, hogy kis jelvény van a köpenyükön. Mi ezt nem tudtuk. Ugye vacsora után ment a pezsgőzés és a sörözés. Ajtajaink nyitva, és hangosan kiabálva alkudoztunk, kínálgattuk portékáinkat. Én is szerettem volna mielőbb túladni a rossz női cipőkön meg a két farmeron. Éppen bent voltam a "gyezsurnaja" szobájában - ahol a szamovárban főzték nekünk a teát, és ott lehetett a hűtőben hűteni a söreinket - na én a söröket helyeztem el a hűtőben, amikor kiabálnak a nők, hogy itt a vevő, akinek a női cipők kellenek. Én visszakiabálok, hogy mindjárt. A gyezsurnaja megkérdi tőlem, hogy mi a probléma. Mondom neki, hogy annak a szép nőnek kellene a cipő. A gyezsurnaja aggodalmasan rámnézett, behúzta az ajtót és ezt mondta:
- Akinek ez a táblácska van a köpenyén, az biztonsági ember. Ha tudomást szerez arról, hogy csencsel valaki, azt jelenti szobaszám szerint, és a határon szigorúan leellenőrzik, s elkobozzák az illegális pénzből vett árut.
Megköszöntem neki, és visszatérve a szobámba elküldtem a táblás nőt, mondván nincs semmi eladni való. Aztán szóltam a többieknek, hogy mi a helyzet. De elkéstem. Ugyanis egy nagy csencselő társunk bekapta a horgot. Ő azt csinálta, hogy jugóba járt át csencselni vegetáért meg kávéért, azt eladta a lengyeleknek parókáért, és elhozott az oroszokhoz tíz parókát. Na, ezt akarta a nőre rásózni, az nem vett egyet sem, csak feljegyezte a szobaszámát. A sztori végével a vámnál fogunk találkozni.
Szóval óvatosan, szépen a gyezsurnaja által hozzám küldött neppereknek eladtam a két farmert, összesen 150 rubelért, az összes női használt cipőt pedig kilencven rubelért. A szatyrokat pedig alkalmanként 1 rubelért darabját. Szépen csendesen elüzletelgettem, és még orosz nyelvtudásomat is sikerült tökéletesítenem.
Töredelmesen be kell vallanom, hogy szert tettem egy szőke, vaskos szobalányra... nem volt szép, de nővolt. Az egy hét alatt beszokott hozzám. Először csak nézegette a holmikat, kunyerált ezt, azt, de pénze nem volt. Addig-addig ment a dolog, hogy kikunyerált egy félretaposott cipőt természetbeli törlesztésre. Mit mondjak, kellemesen csalódtam. A fiatal, hófehér test, hatalmas kannaszerű mellek, nagy bozontos öle úgy magába szívott, mint egy tüzes kemence a sütőlapátot. A vége az lett, hogy a nő úgy rám kapott, hogy negyedik nap már csak azért adtam neki két szatyrot, hogy hagyjon békén, mert úgy lestrapált, hogy remegtek a lábaim. A csoporttársaim pedig ugrattak veszettül. Na, így teltek az estéink.
Hogy miket láttunk még nappal? Kérem szépen, mindenkit elvisznek egyszer az Aurórát megtekinteni. Mi is láttuk. Nem volt nagy látvány. Megnéztük az anarchisták és a forradalmárok börtöneit, ahol sínylődtek. Természetesen megmutatták a kommunisták múzeumát és benne Lenin véres kabátját, az anarchista, no által rálőtt golyónyommal. Aztán ahogy jártam Oroszországot, ugyanezzel a kabáttal találkoztam Moszkvában, a Lenin-múzeumban, majd Alma-Atában, Taskentben. Úgy látszik, reprodukálták a kabátot. Innen kijőve végigsétáltunk a Nyevszkij proszpekten, lementünk a Néva partra.
A nap másik fele, mindig szabadidő volt: vásárlási nap. Délutánonként ott tolongtunk, tülekedtünk a leningrádiak között a sorban. Végül is sikerült megvennem szívem vágyát, egy mini-centrifugát, amit 10 évig használtam, majd vettem egy elnyűhetetlen hő-kandallót, villanyborotvát, bőrkesztyűt és számtalan ajándékot népes rokonságomnak, barátnőimnek.
Egyik délelőtt kirándultunk a Petro Dvoreci cári nyaralóba. Ezt is akkor újították fel. A sok aranyozott vízköpő-szobor, a gyönyörűen megtervezett kert, a csinos barokk kastély, az állandóan szóló vízi-zene, lenyűgözött bennünket. Elsétálgattunk a kertben, le egészen a tengerpartig, és túloldalon átláttunk Finnországba. Itt sikerült egy kis kioszkban végre vennem két matrjuska babát. De milyen zsákbamacska volt ez is. Ugye, lány gyereknek mit vegyen az ember: matrjuska babát. De bizony nem lehetett sehol kapni. Éppen, mikor elhaladtam előtte, akkor nyitott a kioszk. Természetesen halomba ledobálva, mellette egy csomó dobozban valami. Az aznapi árukészlet. Mondom az eladónőnek, hogy matrjuska babát kérek. Nincs, mondja ő. Mondom neki, nézze már meg a dobozokban, hátha jött. És mit ad isten, felnyit egyet, és tele van matrjuska babákkal. Rögtön megvettem az egész dobozzal, és kettőt megtartva, a többit átadtam a társaimnak. Így ment ez akkoriban.
A gyönyörű cári nyaraló után meglátogattuk a piszkarevói temetőt is, és elhelyeztük az anyaszobor talapzatán a csoport virágcsokrát. Mit mondjak: döbbenetes, felemelő és lenyűgöző a látvány. Állandó gyászzene szól, és a hatalmas prizmaszerű tömegsírokon mindig friss rózsa van. És jönnek a hozzátartozók, fiatal házaspárok a házasságkötő teremből, elhelyezik az emlékezés virágait. Érdekes jelenetnek voltam részese. Előttünk kelet-német turistacsoport nézelődött, beszélgettek, mintha semmi közük nem lenne ezekhez a dolgokhoz. Az oroszok némán állták körül őket, méltósággal palástolták gyűlöletüket, és parázsló szemekkel nézegették őket, amíg el nem haladtak. Ezt a méltóságot, tartást irigyeltem ettől a sokat szenvedett, baromként kezelt, megnyomorított néptől.
A másik sztori. Amikor megvettem a centrifugát, trolira szálltunk, és a műszakból hazajövő, fáradt, teli szatyrokat cipelő orosz anyácskák közé kerültünk. És amikor meghallották az idegen szót, szó nélkül felálltak, és erőszakkal leültettek bennünket. Igen, ezek a fáradt orosz anyácskák! Talán az ő lelküktől fehérek azok a leningrádi éjszakák. És amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, akkor öleltek, csókoltak bennünket... miért? Ki érti ezt... Hálásan dugták szatyorkájukba a tőlünk kapott rágógumit, jó lesz a kis unokáknak... Ilyen élményeink is voltak.
Egyik éjszakai programnak beiktatták a fehér éjszaka megtekintését. Taxikkal mentünk ki a Néva partra, és a nappali világosságban sétát tettünk a parton. Egyenként megtekintettük, ahogy zeneszóra nyitották fel a hidakat, hogy a tengerjáróhajók be tudjanak jönni az öbölbe. Nagyon megható és nosztalgikus látvány volt. Elsétálgattunk, és megpróbáltunk újságot olvasni a majdnem nappali fénynél: sikerült. Élményekkel megrakodva tértünk haza. Éjfél felé kerültünk ágyba.
Másnap a búcsú napja volt. Mindenki igyekezett még meglévő csencselt rubeleit árura változtatni, hogy hátha Moszkvában nem lesz az, amit szeretne. Aztán összepakoltunk, és délután felültünk a moszkvai gyorsra. Mindenki egymással megosztva egy kupéba került, csak mi ketten a két Balogh kerültünk oroszokkal egybe. Az alsó ágyon egy egyetemi hallgató lány feküdt, fölötte meg egy idősebb katonatiszt. Természetesen szóba elegyedtünk. A beszélgetés vége az lett, hogy mindannyian becsméreltük a nácikat, hogy milyen pusztítást végeztek stb. Aztán a tirádák végén, a katonatiszt megszólalt", De azért ti magyarok is segítettetek nekik egy kicsit pusztítani. Nincs semmi baj, az már a múlté, most barátok vagyunk." - hálistennek, tettem hozzá csípősen, de ő nem vette a lapot, csak dicsérte a rendszert, Brezsnyevet meg az életszínvonalat. Én aztán tettem egy kis összehasonlítást finoman a magyar életszínvonallal, de ő mindezt kikerülte. Így telt el a délután. Este elvackolódtunk és a hajnal pompás látvánnyal fogadott. Kitekintvén a vonatablakon, a felkelő nap aranysárga sugarában fantasztikus látványt nyújtottak a végtelen belorusz őserdők. Ámulva gyönyörködtem benne.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!