Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-01-25 05:57:58
Megtekintve: 823
Üzbegisztán-Kazahsztán
Újra Moszkvában

Négy évvel első szovjetunióbeli utazásom után újra megpróbálkoztam egy hosszabb utazással. Az utat a COOPTURIST szervezte. Ez az út volt az első és az utolsó is, amikor a Coopturisttal utaztam. Már az út szervezésével is bajok voltak. A kedvező időben indítandó út nem jött össze. Végül is július 18-án, a legmelegebb kánikulában indultunk el Közép-Ázsiába.
Az út a Buhara, Urgecs, Híva, Szamarkand nevet viselte. Ez volt a lépvessző, és mi madarak, lépre is mentünk. Ugyanis ebből az egészből Szamarkand volt csak az igaz. Ezt még az út kezdetén nem tudtuk. Dunaújvárosból még egy útitársunk volt, Zümi, egy munkatársam, aki az első utamon is velünk volt. Mivel ő öreglány volt, én meg agglegény, mi sem természetesebb, hogy mindenki azt hitte, hogy együtt vagyunk. Ebből csak annyi volt az igaz, hogy együtt utaztunk.
Ferihegyen minden simán ment. Reggel felmentünk, 10-kor a szokásos járattal elindultunk, és meg is érkeztünk Moszkvába. Mivel egy napot el kellett töltenünk a fővárosban, a Kozmosz nevű reprezentatív szállodába vittek bennünket, amelyet az űrhajós emlékmű mellett, a népgazdasági kiállítással szemben építettek, egy régi munkástelepüléssel átellenben. A szállodát a nyugatnémetek építették az 1980-as olimpiára. Minden komforttal ellátott, príma jó szálloda volt. Megjegyezni kívánom, hogy négy évvel később ugyanitt szálltunk meg, és nem ismertem a szállodára: teljesen lepusztult, a pluszok megszűntek, a rádió a szobában kiberhelve, melegvíz nincs, a lift rossz, sivárság és kongó üresség mindenütt... erről majd később. Jegyezzük meg a szálloda nevét: Kozmosz.
Megérkezésünk délutánján, ha tetszett, ha nem, a szokásos városnézésen kellett részt vennünk, sőt, még egyszer meg kellett nézni Lenint a mauzóleumban. Jelzem, engem mindig megkap Moszkva, a Kreml varázsa, sármja, de Leninből kettő már sok. Már ismerősen lépkedtem a Kreml macskakövein, unottan hallgattam a már hallott mesét a cárharangról, meg golyó-lyuggatta kabátról. Aztán beálltunk szépen a végtelen sorba, és csendesen ballagtunk le a sírkamrába.
A Mauzóleum úgy van berendezve, hogy lépcsőkön megyünk baloldalt le, majd négy lépcsőt a dobogóra fel, középen az üvegkoporsóban Lenin látható, előtte 1 percig megállunk, majd jobboldalt le és ki. Lenin fekete ruhában, piros nyakkendőben, drapériával derékig letakarva fekszik, jobb keze behajlítva mellén nyugszik. Kis vörös kecskeszakálla hegyesre nyírva, gyér tarkótáji haja megnyírva, bajsza megstuccolva. A világítás miatt viaszsárga az arca, de az is elképzelhető, hogy viaszból van a figura; lényegtelen.
Természetesen másodszor is meghatottan néztem a kis nagyembert. Azt hiszem, az ünnepélyesség mindenkit egy kicsit magával ragadott.
A városnéző sétából hazaérve, vacsoráig még volt egy óránk. Mondom Züminek:
- Gyerünk le, sétáljuk egyet, nézzük meg a régi városrészt! - Le is mentünk. A városrész tipikus szocreál. Mintha Dunaújvárosban járna az ember. Nagy park között négyemeletes, lepusztult, hámló vakolatú bérházak. A szintén lepusztult parkban régi, kopott padokon nyugdíjasok, hadirokkantak, csavargó külsejű fiatalok üldögéltek, kártyáztak, sakkoztak vagy pletykáltak. A játszótér kutyaszarral és szeméttel telihordott, mocskos homokban gyerekek hancúroztak. Mikor elhaladtunk mellettük, ügyet sem vetettek ránk: megszokhatták a tavalyi olimpia alatt a sok külföldi mászkálását. Ahogy nézelődtünk, felfedeztük a helység csinos pravoszláv templomát.
- Gyere, nézzük meg! - mondja Zümi.
- Jó, nézzük! - egyeztem bele, és a falak mellett a templom felé indultunk. És kérem, most jön a másik döbbenetes dolog: az ablakok függöny helyett az Izvesztyija és a Pravda lapjaival voltak leragasztva.
Ez már nekem is sok volt. Földbe gyökerezett lábakkal álltam, és a múlt heti Izvesztyijába mélyedtem. Félhangon böngésztem a lapot, amikor egy elhanyagolt külsejű, szakadt öltözetű, mellén kitüntetéseket fityegtető öregember állt meg mellettünk. Köszöntöttük egymást. Kérdem tőle:
- Miért vannak ezek az újságok az ablakon?
- Azért, mert ezek a legnagyobbak, jól befedik az ablaküveget, pont ablakméret. -tette hozzá magyarázólag. Az meg sem fordult a fejében, hogy másról szól a kérdés. Nem is feszegettem tovább a dolgot, hanem hüledezve továbbmentünk. Ha más meséli ezt nekem, azt mondom, rosszindulatú rágalom. Ennyit erről.
A templomhoz érve, sajnálatosan konstatáltuk, hogy a templom kőkerítésébe vájt kapun hatalmas rozsdás láncon lakat lógott. A templom ajtaja, ablakai bedeszkázva.
- Üzemen kívül - jegyeztem meg, és továbbmentünk.
Másnap aztán kezdődött az igazi karavánút a buharai emír birodalmába.

Vnukovói közjáték

Szokás szerint a gép indulása előtt két órával kinn kellett lennünk a vnukovói reptéren. A harmincöt fokos hőségben a fülledt kis tranzitban zsúfolódtunk össze. Ugyanis hiába belföldi a reptér, azért a külföldieket mégis elkülönítik. Na nem úgy, hogy nem mehetnek az oroszok közé, csak van egy külön helyiségünk. Mi szépen lepakoltuk poggyászainkat a földre, és elhelyezkedtünk. Voltak az útitársak között izgágák, nyugodtak, egykedvűek, és volt egy tsz-csoport. Ezek jutalomként kapták az utat. Ezekről szeretnék néhány szót szólni. Jött a prémállattenyésztő nyereséges ágazatvezetője meg a KISZ-titkár. Ott volt a tsz párttitkára, a főkönyvelője, meg a járási párttitkár és a szakszervezeti titkár.
Így nézett ki a prémes-állat szakcsoport jutalomútján résztvevő dolgozók csoportja. Előrebocsátom, hogy a KISZ-titkár már Ferihegyen bűzlött a törkölytől, de a koronát Vnukovón tette fel, amikor a reptéri nyitott buszon körbehányta a többi utast: a nagy hőségtől és a tetemes pálinkától fölfordult a gyomra.
Ott tartottam, hogy 11-kor indult volna a gépünk. Tizenkettőkor még mindig ott rostokoltunk, semmi hír. Zúgolódásunkra kurta válasz: szicsasz!
Ez a szicsaszozás tartott este hatig. Mi pedig étlen-szomjan a negyvenöt fokos tranzitban pácolódtunk, mint a sós hering.
Volt köztünk egy bajai házaspár. Igen nagyhangú, méltatlankodó, hevesvérű emberek voltak, egyszerű kis emberkék. Elkeseredésükben szintén berúgtak a nagy hőségben. Ok voltak mindig az örök hangadók, később csak bajaiakként említem őket.
Az idegenvezetővel meg aztán megáldott minket az Isten. Egy oroszul tudó tanárnő jött, aki még csoportot soha nem vezetett. Ez volt az első útja. Teljesen határozatlan volt. Némi segítséget kapott egy jóképű, magas ficsúrtól: nevezzük Gyurinak, aki viszont angolul perfekt, oroszul is, mert kint tanult, és szintén tanár. A nővel ismerték egymást, mert bizalmas volt a viszony köztük. O segített néha az idegenvezetőnek. Én, mivel eléggé izgága természetű voltam és vagyok is, nem tudván megmaradni a hőségben, kimentem a váróterembe az oroszok közé.
A látvány lenyűgözött: a földön motyóikon feküdve különböző népcsoportok tarka kavalkádja fogadott. Egy kupac mohamedán, egy kupac cserkesz, örmény, amott grúzok... és ami gusztustalan, de ok megszokták: lépten, nyomon köpködtek és szotyoláztak. Rengeteg köpőcsésze volt felállítva. Ez taszított. Annyira vittem a bámészkodást, hogy teljesen elkeveredtem. Bár háromszor is elmentem a tranzit feljáró mellett, nem találtam oda. Meg kellett kérdeznem a szolgálattól, hogy merre találom hazám fiait. Három óra felé keveredtem vissza. Semmit nem vesztettem.
Megtudtam, lehet, hogy hatkor indulunk, ha nem, akkor itt éjszakázunk a motyóinkkal a fejünk alatt... Ettől nagyon begerjedtem, de hát nem volt mit tenni. Nekünk senki nem mondta, hogy az afgán események miatt haditerületre megyünk, és bizony a felkelők lőnek mindenre, ami mozog. Hál istennek, mi ezt nem tudtuk.
Hat óra felé kitereltek bennünket a tranzitból, és annyi kedvezményt adtak, mint külföldinek, hogy előre engedtek bennünket. Erre szükség is volt, mert ami ezután következett, az maga a Noé bárkájának a megrohanása. Ahogy mi felmentünk és elhelyezkedtünk, elszabadult a pokol: hatalmas embertömeg rohanta meg, és várat ostromló hordaként lepte el a gépet; batyukat, pakkokat, jószágokat hurcoló mohamedánok hada. Úgy szemléltük az egészet, mint Dugonics Titusz a nándorfehérvári falakat elözönlő törököket. Kérem, volt ott: kecske, nyúl, csirke ketrecben, pulyka, kutya. Nem tudom sorolni tovább, mert borzadok. A gép dugig megtelt. A csomagok hátul voltak a csomagtérben, a jószágok a gazdájukkal.
Így összezsúfolva kecskemekegéssel, kutyaugatással, bűzzel, ordítozásokkal szállt fel gépünk Buhara felé.


Szamarkand
Jól benne jártunk már a sötét éjszakában, amikor a hangos be-mondó elkezdi mondani, hogy "alattunk Szamarkand, a hőmérséklet 41 fok, leszálláshoz készülődünk." azt hittem, nem jól hallok. Mondom a mellettem horkoló Züminek, miután felráztam:
- Zümi, Szamarkandban vagyunk! - úgy nézett rám, mint aki félrebeszél.
- Szamarkandban? - ásított - De oda csak egy hét múlva megyünk!
- Úgy látszik, eltérítettek bennünket. - mondtam, és becsatoltam az övemet. Percek múlva leszálltunk a forró, sivatagi éjszakában.
Elbizonytalanodva topogtunk. Az idegenvezető nem tudott meg semmit. A reptéren azt mondták, a gép csak Szamarkandig jár, ez a végállomás.
- De mi Buharába megyünk! - mondta kétségbeesetten az idegenvezető.
- Konyec - mondta az információ -, el kell hagyni a repteret!
Mit tehettünk. Kimentünk a tranzitba. Éjjel nem lehetett az Inturisttal beszélni. Hova forduljunk segítségért? Az idegenvezető felhívta a szállodát. Üres szoba nincs, de a város szélén tudnak egy motelról, abban van hely. Nosza, irány a motel. A motelhoz érve kiderült, hogy van ugyan üres hely, sőt minden szoba üres, mert renoválás van. Esetleg tudnak adni hat szobát, de ott is mázolva vannak az ajtók, ablakok. Teljesen padlón voltunk.
Én Zümivel és Sárikával, egy nyugdíjas kozmetikusnővel - aki tündéri néni volt - kerültem egy szobába. Mivel a szoba kétágyas volt, a gyévuskától kikönyörögtem egy derékaljat, és leágyaztam magamnak a földre. Na már most, a helyzet a következő volt: a panel legalább ötven fokos hot sugárzott a szobában, a festékhígító, ahogy száradt a frissen festett ajtókból, elviselhetetlen szagot árasztott, ami nem is lett volna baj, mert legalább elnyomta a két nő által az ájerbe bocsátott erős szellentések penetráns bűzét. Ezt még csak elviseltem volna. Még azt is, amikor Sárika vécére menet fehér lebernyeg hálóingében odaragadt az ajtófélfához, és kétségbeesetten sikoltozott, de a két nő verseny horkolását már nem. Ez teljesen kiborított. Úgy, hogy hónom alá kaptam vackomat, és kimentem az erkélyre a szabad ég alá, és oda ágyaztam meg. Igen ám, de itt meg két tűz közé kerültem. Kinn kutyák és sakálok vonítottak, tevecsikók hörögve nyerítettek, szamarak iáztak, és részegek bicskázták egymást. Bentről pedig kihallatszott az eszeveszett horkolás. Fogtam, becsuktam rájuk az erkélyajtót.
Így már csak egy oldalról hallatszottak a zajok és lassan álomba szenderültem. Reggel benéztem az ablakon, hát a nők csurom vizesre izzadva, szétrakott lábakkal hevertek, hálóing a nyakukig felhúzva. És eszeveszetten horkolva úsztak saját levükben. Megkocogtattam az ablakot. Erre felriadtak, és szégyenkezve húzták magukra a hálóinget. Bementem
- hú, de pokoli meleg van! - ásított Zümi.
- Meg büdös - mondtam belécsípve szavaimmal.
- Ahol büdös van, ott meleg is van - mondta Sárika lakonikusan:
- Igazatok van: büdös egy meleg van!
- Nyissuk ki az erkélyt, nem is tudom, miért van becsukva ebben a melegben. Ki fázik? - kérdezte Zümi bambán.
- Nyissuk! - mondtam, és sarkig tártam az ajtót, hogy a hajnali hűs levegő beáramolhasson.
Így telt az első éjszaka. Három napig élveztem Zümiék vendégszeretetét, míg aztán kaptam egy külön szobát én is. Másnap reggel az eligazításon a következőket tudtuk meg.
Szó sincs Buharáról, se Urgecsrol, se Híváról... itt maradunk egy hetet Szamarkandban.
- Miért? - kérdeztük.
- Azért, mert a környéken vérhas-járvány van, és nem engednek be ezekre, a helyekre. Ha mégis bemegyünk, utána karanténba tesznek, és nem engednek ki három hétig.
Ez nagyon elkeserített bennünket. Lényegében az, amiért jöttünk, elmaradt. Viszont kaptunk helyette egy hét Taskentet és egy hét Alma-Atát, ami igaz, hogy nem volt a programban, de azzal vigasztaltak bennünket, hogy mégiscsak nagyobb városok, mint a kis porfészek Buhara... Mit is akarunk ott, nem értik, amikor a szocializmus vívmánya, a földrengés után újjáépített Taskent egy gyöngyszem azokhoz képest.
- Nézzék, romokat Szamarkandban láthatnak eleget. Elvisszük magukat pénteken egy mohamedán istentiszteletre, a sírokhoz! Ott sem látnának többet - nyugtatott a helyi idegenvezető. Így hát kénytelen, kelletlen megbékéltünk sorsunkkal.
A motel konyhája teljesen mohamedán volt. Tele léggyel, és birkafaggyú szaga lengte be a levegőt. Én irtózom a birkától. A szagától is hányingerem van. És ezek csak birkát adtak. Kérem szépen, én kefiren és sörön éltem ez alatt az egy hét alatt, na meg azokon a szárított gyümölcsökön, amiket a piacon vettem magamnak. A többiek megettek mindent. Sárika és Zümi, két barátnőm és állandó asztaltársam rendre elfogyasztotta az én ebédemet is, aminek meglett később a visszaütése: mindkettő olyan erős bélhuruttal fejezte be az utazást, hogy az út végére 8-10 kilót adtak le fejenként, de évek múlva sem tudtak magukhoz térni. Erre még visszatérek.
Meg kell még említenem, hogy a tsz-fiúk közül a párttitkárnak a ruhásbőröndje, benne az eladásra szánt két farmerral Ferihegyen eltűnt. Megígérték Moszkvában, hogy utánunk küldik, de mivel az úti-célunkat megváltoztattuk, így a bőrönd Ferihegyre került vissza megint: elkerültük egymást a bőrönddel. Így aztán a párttitkár kölcsön alsóneműben, kölcsön ruhában téblábolt közöttünk.
Ilyen viharos érkezés után kezdtük meg Szamarkand felderítését. A város lapos, teljesen körbekerített, fehérre meszelt alacsony házaival lehangoló látvány. Azonban a Regisztán tér, a főtér, gyönyörű. Az emlékekben nem csalódtunk. Na, de vegyünk mindent szépen sorjában!

Az időjárásról
Mivel Szamarkand a sivatagban helyezkedik el, állandó száraz meleg van, főleg júliusban. Napon 47-50 fok volt. Izzadni nem izzadtunk, mert a szellő állandóan lengedezett, és száraz volt a levegő. Hogy mennyire száraz, azt arról tapasztaltuk, hogy ha egy szökőkútban lehűsítettük csuklóinkat, megmostuk arcunkat, egy pillanat múlva száraz volt az imént még nedves bőrünk. Én ugye jó szokásom szerint mezítlábra húzott pántos bocskorban, kis piros rövidnadrágban indultam városnézésre. Rajtam kívül még Zümi volt rövidnadrágban, egy fiatal házaspár és a doki, egy jólszituált ötven év körüli elvált férfi. A többiek hosszúnadrágban, szoknyában, pulóverben főttek. Az első nap nem is volt ebből semmi baj, hanem később. Nem tudtam én azt, hogy a mohamedánoknál az iszlám vallása tiltja a férfiak lábának közszemlére tételét, mutogatását. Ahogy a nőnek az arcát, a férfiaknak a lábát kell eltakarni. Erről nem tudtam. Istenem, senki nem lehet tökéletes - én sem -, de még mennyire, hogy nem!
Első nap a Regisztán térrel, Ulug Bej medreszével, az úgynevezett egyetemmel ismerkedtünk. A Regisztán tér teljesen helyreállított két főépülete a színes mozaikberakásokkal fenséges látványt nyújt. Előtte a szökőkútrendszer, a park állandó sétálóhelye a fiataloknak. Maga a medresze lenyűgöző. A belső udvar csendet és nyugalmat áraszt... A többemeletes kőfolyosókra kis cellák ajtajai nyílnak, ezekben laktak a tanulók és a tanárok. Szépen körbejártuk, az idegenvezető elmondott mindent, amit elmondhatott, és hazamentünk megebédelni. Ebéd után szabadidő. A szabadidő abból állt, hogy a hatalmas hőségben csoportonként begyalogoltunk a bazárba.
Az ötven fokos, irtóztató kora délutáni hőségben fáradtan, elcsigázva vánszorogtunk e körülbelül két kilométernyi úton be a városba. Mint mondottam, néhányan rövidnadrágban, láttatva formás és kevésbé formás, de annál szőrösebb lábainkat, poroszkáltunk a poros országúton. A házak négyzetesen körbezárt, fehérre festett agyagkerítés mögött húzódtak meg, mégpedig úgy építve, hogy mindenkinek legyen hely: öregnek, fiatalnak, gyereknek, kecskének, baromfinak, kutyának. A kecskék legtöbb helyen, a lapos háztetőn voltak elhelyezve. Ki tudja, miért? A négyzetes körbefutó falak rejtélye is hamar megoldódott. Mivel nincsenek fák, így mindig egy oldalon árnyékot vet valamelyik fal, és tövében némi húst lehet találni. Az egész város ebéd utáni sziesztáját tartotta.
Befelé haladtunkban sehol sem találtunk egy lelket sem. A boltok redőnyei lehúzva. Így hát a nézelődésre jutott bővebb időnk. Elgyönyörködtünk a Regisztán tér gyönyörű szökőkutakkal díszített parkjában, és meg-megmártottuk csuklónkat, mezítelen lábunkat, az enyhet adó hűs vízben. A két medresze és a palota-együttes,bámulásra késztetett bennünket. A medreszek is úgy voltak falakkal körbeépítve, hogy egy oldaluk mindig árnyékban volt.
Így bóklásztunk zavartalanul öt óráig. Akkor kezdett álmából ébredni a város. A boltok redőnyeit felhúzták, és megjelentek előhírnökként a gyerekek. A gyerekek szép arcúak, formás alakúak voltak. És egyet megfigyeltem: minden kislánynak kopaszra volt nyírva a feje kivétel nélkül. Igencsak elbámultunk az egyforma, kopaszra nyírt gyerekeken, akiket csak a fülbevaló különböztetett meg nemileg egymástól. Kérdésünkre később az idegenvezető elmondta, hogy 10 éves korig a lányoknak kopaszra nyírják a fejét. Amikor aztán felavatják - amikor megjön a menzeszük -, akkor elkezdik az addigra megerősödött gyönyörű varkocsba font hajzuhatagot növeszteni, hogy, aztán amikor megszűnik a menzesz, újra kopaszra nyírják.
A gyerekek bájosak voltak, ránk nevettek, és incselkedtek velünk. Hanem, aztán amikor beléptünk az első bazárba, ért a meglepetés bennünket. Mi hárman: Zümi, Sárika és én, együtt léptünk be egy méteráru boltba. Voltak benn vagy húszan. Bemegyünk, és egyszerre csak azt vesszük észre, hogy kiürült a bolt közepe, mindenki a falhoz húzódik, és leesett állal bámulnak bennünket. Mi pedig állunk ott, mint bálám szamara! A népek állnak, lesnek egy darabig, majd bábeli hangzavar tör ki, és kitessékelnek bennünket a boltból üzbégül kerepelve, de egy-egy méltatlan "brjuki! brjuki!" (nadrág, nadrág) szó is elhangzik. Mivel meztelen lábamra mutogatnak, és a nadrágot emlegetik, rögtön eszembe jut, hátha nem tetszik a nadrágom színe, ami persze piros? Lehet, hogy izgatja őket.
Kiiszkolunk a boltból, és megyünk, nézelődünk, majd beóvakodunk egy másik boltba. Ott ugyanúgy megismétlődik a jelenet. Kezdett a dolog aggasztani bennünket. A két nő engem vádol, hogy énmiattam, van az egész, biztosan nem tetszik nekik, hogy annyira szőrös a lábam. Séta közben Zümi, melege lévén, blúzt alul kihúzta mellig, és cserkeszesen masnira kötötte. Így kilátszott köldöke.
Na, több se kellett a népeknek. Rám már ügyet sem fordítottak a következő helyen, hanem Zümire zúdultak, és sipákolva mutogattak, majd kizavartak bennünket. Most már úgy közlekedtünk, hogy a szembejövők előtt álcáztuk magunkat: a nagy reklámszatyrokat én térdeim elé helyeztem nadrágszártoldalékként, míg Zümi has-gombját igyekezett egy-egy arra jövő elől kendőjével eltakarni. Ez a játék ment egész bazárbeli sétánkon. Aztán amikor kiértünk a bazárból, ez ökölrázások, fenyegetések, köpködések, kövek dobálásával is párosult. Ilyen viharosra sikeredett a délutáni séta.

Az öltözködési szokásokról
Most nézzük meg, hogyan öltözködtek ok! A fiatalok európaiasan, de minden férfin volt cipő és hosszúnadrág. A nőkön szoknya, blúz. De az idős mohamedán férfiak csizmában voltak. A csizma egy papucsba volt bújtatva, hogyha belép egy kegyhelyre, a papucsot, mely porral szennyezett, lerúgva beléphessen a szent helyre. A csizmaszárba bő bugyogót húztak, felül hosszú ujjú ing, fejükön tübitejka. Ez a tübitejka egy hímzett, sok szegletű , de legalább négysarkú hímzett kis fejkendő volt, afféle nemzeti viselet. Szájukban pipa, és jobbra-balra köpködtek menet közben.
A nők olyan gyönyörűek voltak, mint egy tulipán. Ezernyi mintás, színes selyemruhájuk leheletfinoman lengte körül karcsú alakjukat. Minden ruha alatt bokáig érő, buggyos selyembugyogó. A hatalmas fekete varkocsba font hajzuhatag még bájosabbá tette gyönyörű barnáspiros arcukat. Szemük hatalmas és fekete, mely végtelen kíváncsisággal tekintett ránk, frengikre. Csak egynémelynek volt kis fátyol az arca előtt, az is csak imitációnak, amolyan divatféle. Az öregasszonyok természetesen feketében, kopaszra nyírt fejüket csadorral lefedve, kis résen néztek ki a világra. De hangsúlyozom: a fiatalok teljesen modernek voltak.
Hát ebbe a világba cseppentünk mi bele. Vacsoránál aztán felvilágosítottak bennünket, hogy Üzbegisztánban, rövidnadrágban járni kihívás. És ha esetleg félreértelmezik, könnyen megfarkalják az illetőt. És még egy: mindenkinél kés, bicska van. Éppen ezért, ha este sétálni megyünk, maradjunk együtt, mert könnyen megszúrják az embert. Meg is fogadtuk a tanácsot, és együtt maradtunk.
A számomra teljesen élvezhetetlen faggyúvacsora után elhatároztuk, hogy végigsétálunk a Regisztán téren, elgyönyörködünk a látnivalókban, és elmegyünk táncolni valahová. Így is tettünk.
A Regisztán tér estére benépesedett. Teli emberrel a hatalmas park. Csodálatos illatok szálltak a sasliksütőből, és a különböző pirog- és húsos lepénysütőkből. A fiúk egy kupacban, a lányok megint egy kupacban sétálgattak, és évődtek egymással. A kivilágított palota-együttes és a szökőkutak gyönyörű látványt nyújtottak. Félve bújtunk össze a bicskanyitogató bennszülöttekre nézve, de félelmünk hamar eloszlott, amikor lépten-nyomon rendőröket pillantottunk meg. Tehát védve vagyunk. Én kétnapi éhezés és kefir-kúra után megreszkíroztam egy saslik-rudat. Illata isteni, és az íze: fenséges. A hátralévő négy napban aztán egész nap ramadán böjtöt tartottam, és kefirrel vertem el éhemet a birkabűzben fuldokló, vaktában röpködő, legyekkel tarkított étteremben, hogy aztán este telezabáljam magamat a téren piroggal, húsos derelyével meg saslikkal.
Miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk vendéglőt vadászni. Először egy hatalmas teaházba botlottunk. De amint beléptünk, ki is fordultunk belőle, mert az alacsony asztalok körüli kereveten férfiak feküdtek, és vízipipát meg cigarettát szíva teázgattak. Aztán nagy keresgélésre rátaláltunk egy teljesen modern vendéglőre. Modern tánczene hallatszott ki. Annyira modern volt, hogy amint beléptünk, a zenekar rázendített a Dzsingiszkán című dalra. Rögtön beültünk egy szeparéba, és körül se nézve vacsorát, italt rendeltünk. Aztán, amikor már megnyugodtunk, akkor néztünk körül. Valóban, az asztaloknál ültek férfiak is, nők is vegyesen, de a táncparketten: férfi táncolt férfival. De hogy! Némelyik összesimulva, szerelmesen összebújva... fejet a vállra hajtva... ez már aztán nekünk is sok volt. A bajaiak kezdték: a nő felugrott, magával húzta férje-urát, és kicsörtetve a színpadra vad rockendrolozásba kezdtek. A hatalmas férfi úgy pörgette, dobálta, húzta-vonta asszonyát, hogy leesett állal bámult a közönség. Ezen felbátorodva Zümivel mi is beálltunk a táncba, és vad twist zenére vonagolva Zümi úgy lement hídba, hogy elrepedt a nadrágja... Most már nemcsak a köldöke látszott ki. Frenetikus sikerünk volt, de azért a helybeliek közül egy no se vegyült közénk. Hanem amikor mi elpilledve a vodkás és pezsgős poharak emelgetésével voltunk elfoglalva, a felhangzó erotikus vad muszlin zenére a lányok, és csakis a lányok, mentek fel a színpadra és lejtették csábosan. Ezt már nem mertük megzavarni, csak lestünk ámulva és csámcsogva bájaikon.
A vacsora befejeztével a tetemes alkoholtól feldobva bátorságot öntve magunkba, már nem is gondoltunk a bicskanyitogató bennszülöttekre. Hangoskodva és nevetgélve hazasétáltunk.
Itt említem meg, hogy vacsora után általában úgy éjféltájban hazatérve az én szobámban, mivel egyedül voltam, dinnyepartit tartottunk. Az előzőnap vásárolt görögdinnyéket a hűtőben lehűtve elővettük, a nők feldarabolták, és cseverészve, feldolgozva a napi élményanyagot, elfogyasztottuk.

A kegyhelyek és egyéb látnivalók.
Éjfél után nyugovóra tértünk, hogy másnap újult erővel ismerkedjünk a látnivalókkal. Mert látnivaló az volt bőven. Csak egy volt a bibi: az üzbégek nem igen akartak oroszul beszélni. Igaz, a legtöbb nem is tudott, de volt, aki nem is akart. Így jártunk a helyi idegenvezetőkkel is. Az, aki a Sah Zinaida mecsethez vitt bennünket, csak franciául volt hajlandó magyarázni, aki pedig Ulug Beg csillagdájához, az meg németül. Na, ezzel kellett beérnünk. Én aztán tettem egy javaslatot: mivel én minden irodalmat olvastam Szamarkand nevezetességeiről - ellentétben botcsinálta idegenvezető-nőnkkel, aki az étlapon kívül mással nem ismerkedett - elvállaltam, hogy ismertetem a dolgokat úgy téve, mintha fordítanám a pacákot. Csupáncsak azért, hogy ne maradjunk pácban. Így is tettünk. Ő elmondta a mondókáját, aztán én is az enyémet. Ennyiben maradtunk.
A Sahi Zinda meséje körülbelül az, hogy a sah legkedvesebb felesége belehalt a szülésbe, és amikor a sah hadjáratából hazajőve értesült a halálesetről, a szeretett nőnek ezt a csodálatos emlékmecset-együttest emeltette. A falak valaha eozinmázas csempemozaikkal voltak kirakva. A kupola pedig felülről van megvilágítva úgy, hogy rések vannak belevágva, amelyen besüt a nap, és a teljes arany és kék intarziás csempekupola úgy fürdik a napsugarakban, mint az égbolt. Ezt megerősíteni látszanak a kék csempeberakásba festett aranycsillagocskák. Sajnos, éppen restaurálás alatt volt a lepusztult épületegyüttes, és csak egy kupolát csodálhattunk meg.
Másnap délelőtt kisétáltunk a temetőbe. Az ősi üzbég temetőben volt Ulug Bek türbéje és csillagvizsgálója. A csillagvizsgáló teljesen ép, a szegmensek, az óriási szögmérő, a hatalmas teleszkópos távcső-óriás működőképes. Sajnos, a mauzóleum teljesen lepusztult. Méltatlan ez a nagy Ulug Bekhez.
Ulug Bek Timúr Lenknek, a Sánta tigrisnek, a diadalmas világhódító hadvezérnek és egész Közép-Ázsia nagy emírjének fia volt. Timúr hatalmas birodalmat hagyott fiaira. Gúr Emir örökölte harci tulajdonságait, de Ulug Bek nem. Ot a tudományok érdekelték, és elhanyagolta birodalma védelmét. Naggyá tette a Regisztán medreszét, sot kibovítette, és o maga is tanult és tanított a medreszében. Komoly csillagászati számításokat végzett, és az orvostudományt is támogatta. Sajnos, őt megölték. Utódai közül Gúr Emír volt méltó nagyapjához, Timurhoz, de neki meg a felesége halt meg, neki emelték a Sahi Zinda nagymecsetet... De a Gúr Emír mauzóleum szépségben mindent felülmúl. Teljesen restaurálták. A gyönyörű áttört ablakok, hagymakupolák, mozaikcsempe-berakások lenyűgöző látványt nyújtottak. Döbbenten álltunk ennyi szépség előtt.
A műemlékek és temetők meglátogatása után az utolsó előtti napon piaci sétát tettünk délelőtt, délután pedig, péntek lévén, elmentünk a nagymecsetbe misét nézni. A gyümölcspiac csodálatos élményt nyújtott. Először is az árusokról. Az árusok vidéki, állig bebagyulált parasztemberek és parasztasszonyok. Sarkukon guggolva kuporogtak a földön árujuk mellett. A ponyvára kupacba rakott hagyma, zöldség, répa, káposztafejek csodálatos látványt nyújtottak. Aztán ott voltak a dinnyehegyek, majd a szárított barack, szilva, alma s mandarintól kezdve mindenféle szárítmány, önmagában és kandírozva. Ezeket vásároltam nagy előszeretettel. Aztán ott voltak a dohánylevél- és vágott- dohányárusok, a tubákosszelencét és díszes kostökzacskót árusítók, a vízipipaárusok, a lila pattison és tökárusok. A hatalmas piros paradicsomhegyek szintén ámulatba ejtettek bennünket. Elvittek még a terménypiacra is, ahol a szemes-termékek vására folyt: bab, búza, köles, hajdina, cirok, és még sok más termény cserélt gazdát a kis szamár vontatta kordékból.
Aztán megnéztük a péket. A pék egy hatalmas nyílt kemencében dolgozott. A már előre megdagasztott és kis zsemlékké formált tésztát ellapította, fűszeres, lekváros, darált hússal megtöltötte, és kiformázva betette a kemencébe, hogy fél óra múlva a finoman illatozó barnáspiros lepényeket nagy sütőlapátjával kiszedegesse. Isteni illatok szálltak mindenfelé. Nem állhattunk meg egy kis kóstolót. Ennek aztán olthatatlan szomjúság lett a vége. Mivel a garázdaság elkerülése végett a piacon szeszes italt nem árusítanak, így rákaptunk a kvaszra. Ez a kvasz lehetne a Szovjetunió jelképe is. Az egész országban megtalálhatók a nagy lajtoskocsik, melyekből hatalmas kriglikbe csapolják pár kopejkáért az erjesztett fekete-kenyérből készített savanykás nedűt. Sokat megittam belőle.
A piacra nap mint nap betértünk, de gyümölcspiac csak pénteken volt. Ez volt a nagypiac. Hétköznap csak zöldség és terménypiac volt. Eltelve a látványtól, a kvasztól, hazamentünk hűs, legyes motelunkba ebédelni, azaz részemről kefírelni... Ebéd után lepihentünk, lefürödtünk, és fél ötkor elindultunk a nagymecsetbe megnézni a mohamedán istentiszteletet. Most leírom, ahogyan én láttam. Mindig az első benyomás a döntő. Azóta több tucat mecsetben jártam, rengeteg istentiszteletet láttam, de ez volt az első, és ez volt az igazi. Olyan ez, mint az első szerelem: meghatározó.
A mecsetet hatalmas park vette körül árnyat adó fákkal. Amikor beléptünk a hús kertbe, már élelmes amerikai, francia turisták elfoglalták fotós leshelyeiket. Mi az udvaron őgyelegtünk. Én pedig ámulva fedeztem fel a hatalmas szökőkutat, a tavacskává duzzasztott mesterséges csatornát. Aztán a nyitott szenthelyen ámultam el. A mecset úgy volt kiképezve, hogy a belső oldala teljesen nyitott volt. Csak három fala volt. A padozat szőnyegekkel volt beborítva, és lépcsőzetesen nyílott a patak felé. A park közepén minaret, fenn a kis erkélyen egy mohamedán pap. Nézelődő szemeim felfedezték a rituálét. Bejött a nagybajszú csizmás bácsika, lerúgta a papucsát, és tiszta csizmatalppal lépett a szökőkúthoz, hogy megmossa száját, kifújja orrát, a taknyot belevágva a vízbe, majd arcát is meglötykölve felmászott a szőnyeggel borított szentélybe. Akinek nem volt papucsa, az levetette a cipőjét, és megmosta a lábát a medencében, majd az arcát, száját, aztán beleköpte a vizet a tavacskába... Így tisztultak meg állítólag a mocsoktól. Miután az összes mohamedán megtisztálkodott, sorban felálltak, és várták a müezzin ordítását a toronyból. Az asszonyok pedig a túloldalon rácsok mögött figyelték az imádkozókat. Ők nem vettek részt az istentiszteleten, csak jelen voltak. Na, a müezzin elkántálta a mondanivalóját, és két-háromszori hívogatásra megjelent az imavezető és az előéneklő. Az imát vezető mohamedán pap - mondjuk, az imám - égre meresztett szemmel énekelt egy sor szöveget. Erre válaszolt az előénekes, majd rázendített a tömeg. Ezt megismételték vagy ötször. Ezután a tömeg a földhöz nyomva orrát és homlokát, a fenekét pedig égnek emelve vagy négy-ötször lehajolt és mormogott. Így feneküket mutatva a nagy fehér embereknek, szinte kimutatták irántunk a megvetésüket. Legalább is úgy látszott, hogy a feneküket mutogatták nekünk. Ezután az előénekes befogta az orrát, és valami artikulátlan tülkölő hangot adott ki magából. A tömeg utána. Aztán a füleibe dugta az ujját, és úgy huhukolt. A tömeg utána. Majd ima következett, majd újra homlok "földhöznyomás", fenék pucsítás. így ment ez 1 órán keresztül. A mise végét a müezzin tutulása jelezte a minaretben. Így zajlott le életem első mohamedán pénteki nagymiséje. Döbbenetes élmény volt.
Másnap délután búcsút vettünk Szamarkandtól, és kimentünk a reptérre, hogy kis kávédarálónkra ülve elrepüljünk Taskentbe. A gépen megint együtt voltunk a bennszülöttekkel: ember, gyerek, asszony, kecske, kutya, csirke, pulyka. Hát nem mondom, izgalmas látvány volt. Ehhez még megjegyezni kívánom, hogy a gép alacsonyan repült, hogy lássuk és gyönyörködjünk a karavánutakban. Mondanom sem kell, hogy a gyenge gyomrúak kiadták az utolsó ebédet a rázkódástól, emelkedéstől, süllyedéstől.
Azért hála az égnek, ép bőrrel kerültünk ki ebből a kalandból is. Még az afgánok sem lőttek ránk.
Estefelé érkeztünk meg Taskentbe, ebbe a tényleg gyönyörű, teljesen újjáépített fővárosba. A szabályos utcák, csipkés bérpaloták, panellakások szépek voltak. És a város szívében kaptunk egy gyönyörű új szállodát.




Taskent

Taskent modern, európai jellegű nagyvárossá változott az 1968-as földrengés utáni újjáépítés közepette. Ne feledjük el, hogy a gyapot termeléséről híres Üzbég Köztársaság fővárosa. Éppen ezért stadionja, metróhálózata, középületei, színháza, vidámparkja és cirkusza is van. A házak az iszlám áttört csipkemotívumait utánozva csodálatos homlokzati kiképzéssel épültek. A város közepén az orosz nagyvárosokra jellemző sétány, úgynevezett promedám helyezkedik el, a város tengelyének egész hosszában. Ez lehetett olyan két kilométer. A parkban sétány, az árnyat adó fasorok alatt padok, és mindenütt szökőkutak. Természetesen a park főhelyén Lenin-szobor állt. A park végében pedig egy hősi emlékmű, melyet komszomolisták őriztek puskával, szabályosan, ahogy elő van írva. Mindent összevetve tágas, szép, modern város benyomását keltette a főváros.
A szokás szerint függöny nélküli ablakokon bekandikálva - melyeket nem csúfított újságpapír - a fő falakon szép nagy perzsa vagy bokrahai szőnyegeket láttunk fődíszként. Errefelé ez a divat.
Az emberek teljesen modernül öltöznek, itt-ott látni néha egy-egy hagyományos öltözéket viselő bennszülöttet. A rövidnadrágért itt is ránk szólnak, és már leperegnek rólam az állandó brjuki-brjuki szavak. Nem sokat törődöm vele. Az utcák és parkok patyolat-tiszták. Volt ebből egy-két intermezzónk. Sétáltunk a régi városrészben, és egyikünk rágyújtott. Egyet szívott, majd mellé lépett egy férfi, megveregette a vállát, kivette szájából a cigarettát, és így szólt: ejnye, ejnye. nye szvobóda! Amikor értetlenül és döbbenten néztünk rá, hozzátette: a rendőr ezért 100 rubel büntetést is kiróhat! Ő csak segíteni akar... Így hát kénytelen-kelletlen abbahagyta társunk a cigarettázást.
Hogy mennyire komolyan veszik ezt a tisztaságmániát, íme a másik eset. Sétálunk a vidám parkban. Zümi eldobta a használt papír- zsebkendőjét. Pár perc múlva egy fiatalember lépett mellénk, és hozta az eldobott papír-zsebkendőt, mondván, hogy "bocsánat, elvesztettünk valamit", és ezzel a kezébe nyomta a meglepődött és zavarában elvörösödő Züminek. De ugyanez megesett velünk Kínában is az Ég templománál, amikor 2 jüanra büntették cigarettacsikket, eldobó útitársnőnket. És sorolhatnám tovább a példákat. Még egy eset: Moszkvában mindig elviszik a csoportot a Nagycirkuszba, ha akar menni, ha nem. Kérem, a szünetben a magyarok kis csoportba verődve egy sarokban kvaterkáztak. Utánuk számos cigarettacsikk, papír-zsebkendő, műanyagpohár a földön. De akkor minek a méterekre levő szemetesláda és csikktartó. Könnyebb egyesek lelkének, ha tiszta márványpadozaton eltaposhatják a büdös csikket! Magyarok, magyarok. Mire való ez?
Taskentben természetesen megjelentek a nepperek, és minden fölösleges és megunt ruhadarabjainkat, cipőinket, farmerjainkat felvásároltak. Az utolsó ingeimet és megunt pulóvereimet Alma-Atában adtam el, hogy aztán mindenféle ajándékokat vegyek, és azzal rakjam tele kofferjeimet.
De közülünk az idegenvezető nő barátjának, a ficsúrnak volt a legtöbb esze. Ő öt évet tanult Moszkvában, és ismerte a dörgést. Eladta az eladnivalókat rubelért, és a rubellel leváltotta a szálló amerikai, francia és svéd turistáit. Ugyanis az oroszok 75 kopejkát adtak 1 dollárért. O 1 rubelért vette a dollárt, ami nálunk akkor 30 Ft körül mozgott. Nekünk erre nem volt eszünk. Mi csak nézelődtünk, szórakoztunk, de nem valutáztunk.
Taskentben elvittek bennünket a népgazdasági kiállításra, és egy napot eltöltöttünk a nézelődéssel. Ez minden fővárosban kötelező program. Aztán egy délutánt a vidám parkban töltöttünk, majd egy délelőttöt a nemzeti múzeumukban. Igen gazdag népművészeti részleget láttunk, valamint különböző mesterségek múzeumát. Az ókori részleg zárva volt.
Barátaim megfűztek, hogy menjek ki velük egy futballmeccsre. Én utálom a focit, de a társaság kedvéért kimentem velük. Igen nagy élményben volt részünk. A Taskenti Sahtyor és a Kievi Dinamó játszott. Már a metrón zsúfolásig voltunk. A tömeg kipréselt bennünket a metróból, és bezúdultunk a megszámozott helyünkre, mivel a jegyeket előre meg kellett venni. Én vettem egy nagy zacskó szárított gerzeműrzét, míg a népek tökmagot és szotyolát köpködtek. A szektorok el voltak egymástól választva. A szektorok között rendőrök, alul és fölül rendőrkordon, és még egy érdekesség: lentről, oldalról és fentről mindenkit fényképre és kamerára vettek. Később megtudtuk, ez az utólagos azonosításra szolgál rendbontás esetén. A stadionban, mondani sem kell, hogy a fő helyen óriási kikozmetikázott Brezsnyev-kép mosolygott ránk.
A meccs rendkívül izgalmas volt. Több helyen kisebb csetepaték és verekedések alakultak ki a közönség soraiban. De végül is ép bőrrel megúsztuk. Én barátaim között végigkínáltam az aszalmányt, majd a maradékot elcsemegéztem. Ebből később az lett, hogy másnap a társaság bélhurutot kapott, kivéve engem. Mi sem természetesebb, hogy az aszalt gerzeműrzére fogták. Ilyen az emberi hálátlanság.
Sajnos a 27 fős csoportból 23-an a taskenti út végére lerobbantak. Kitört közöttük a hasmenésjárvány. Valószínűleg valamelyik ebédtől kaphatták. Én ettől mentesültem, mert a kefírkúra megóvott tőle.



Alma-Ata - Kazahsztán

Ilyen leromlott hangulatban és állapotban mondtunk búcsút Taskentnek. Alma-Atába repültünk, a kazakok fővárosába. Én nagy megkönnyebbüléssel vettem, hogy elhagyjuk a birkazabálók földjét, és átmegyünk a lóhúsevők földjére. Még a ló is jobb a birkánál - mondtam társaimnak, akik lázban égő szemmel, kiszáradt szájjal dekkoltak a gépben, ha nem álltak éppen sorban az egyetlen WC előtt.
Megérkezve, az első vacsora így zajlott le: belépünk a szép étterembe, elhelyezkedünk, és jön a felíró. Kérdi, mit kérünk. Az idegenvezető mondja neki, hogy 23 adag keserű tea, főtt rizs, sós vízben főtt krumpli. A felíró elborzadva nézett ránk, majd amikor értesült ennek a furcsa rendelésnek az okáról, együtt érzően bólogatott. Én pedig két talpon lévő társammal nekiestem a bőségben tobzódó étlap tanulmányozásának. Végül is scsít rendeltem, rostonsült ló-májat tormás majonézzel, kaviárt előételnek, vörösbort és pezsgőt. A többiek ámulva lesték, hogy két hét óta először két pofára falok. Már megszokták kefir-nyalogatásomat az asztalnál. Döbbent letargiával nyammogták a száraz főtt rizst. és pezsgő helyett keserű teát kortyoltak hozzá.
Szerencsére szállodánk a város központjában állt, a Gummal szemben. Amikor megérkeztünk, a következő eligazítást kaptuk a szobakulcs kiosztásnál. Mivel a programban nincs benne Alma-Ata, csak ebben a patinás, komfort nélküli szállodában tudnak elhelyezni bennünket. Majd ha hazamegyünk, reklamálás után visszatérítenek.
A szálloda hasonló az osztankinóihoz. Itt is körfolyosók vannak és a folyosó végén egy-egy fürdőszoba. Az egyik végén férfiaknak, a másik végén nőknek. Egy darab fürdőkáddal. Itt viszont zuhany nincs, sem a fürdőszobában, sem a pincében. Ez egy hagyományos kazah szálloda. Még azt is közölték velünk, hogy a poggyászainkat külön gép hozza majd, addig érjük be azzal, ami a kézipoggyászunkban van.
Ez igen nagy zúgolódást váltott ki, mert a kézipoggyászban nem- igen tartottunk semmit. Ekkor határoztam el, ha ezen túl bárhová utazom, két váltó alsóneműt, borotvát és értékeimet csak a kézibe teszek, hogy ne érjen csomagelveszésből adódó meglepetés. A helyzet úgy nézett ki, hogy most már a párttitkáron kívül mind a huszonhét embernek hiányzott a csomagja.
Mivel vacsora után sem akartak megérkezni a poggyászok, a felháborodás egyre nőtt. A portán közölték velünk, hogy ne is várjuk a csomagokat, majd holnap... Ezzel elszabadult a pokol. A hőbörgést az addigra jócskán benyakalt bajaiak kezdték: lyukat vágtak a lepedő közepébe, és hálóingként magukra vették. Példájukat folytatták a tsz-tagok, és közbotrányt okozva részegen, káromkodva randalíroztak, mint egy kísértet a folyosókon. Én ebben nem vettem részt, lefeküdtem egy gatyában és trikóban. Ezzel részemről le volt zárva az ügy. Az esetnek az lett a következménye, hogy amikor el akartuk hagyni a szállodát, akik megrongálták a lepedőket, azoknak ki kellett fizetni a lepedők árát, és még 15 rubelbüntetést.
A bőröndök két nap múlva érkeztek meg. Ez a ruszkik szerint igen rövid idő, van, akinek csak egy hét múlva, a következő járattal hozzák meg a bőröndjeit, attól függ, milyen ritkák a járatok. Ez tehát a szicsász-orosz módra. Kb. olyan, mint a magyar borbély öt-perc. Mindenesetre itt már hadiállapot volt, közel a kínai határ. Csöbörből vödörbe: Szamarkandban afgán határ, Alma-Atában kínai határ.
Alma-Ata kívülről európai nagyvárosnak látszott. Az utcák, a házak olyan patinásak, mint mondjuk nálunk a Ferencváros és a Józsefváros házai. Az állaguk is hasonló. Az ablakokon benézve szintén a hatalmas szőnyegek domináltak a falakon. Függöny sehol. Közlekedésünk villamos és troli. Az autóbuszt nemigen használják, így sokkal tisztább a levegő, mint nálunk. A metróépítkezés javában folyik, és mivel nem mélyfúrással, hanem külszíni, úgy nevezett kéregalagút módszerrel építkeznek, hát igen nagy a felfordulás a nyomvonal körül.
Már-már azt hihetné az ember, hogy keleti kényelemmel ellátott nyugat-európai városba érkezett, amikor egy incidens újra visszarángatott a jelen körülmények nyomorúságos világába. Mivel a szállodánkkal szemben volt a hatalmas GUM épülete, csak át kellett sétálnunk. És mivel modernnek látszott a város, úgy gondoltam, modern a nép is. Egy frászt. Ahogy beóvakodtunk a hatalmas bejárati ajtón, én természetesen piros rövidnadrágban: miért ne, hisz meleg volt, rögtön elállta utunkat egy vidéki idős házaspár, és szőrös lábamra mutatva tört oroszsággal így szólt az apóka hozzám, ujját fenyegetően rám emelve:
- Ejnye, fiam, ez nem helyes! Így nem szabad járni.
- Miért? - kérdeztem vissza.
- Allah nem engedi - volt a rövid válasz.
- De én nem vagyok mohamedán, rám ez nem vonatkozik.
- De, de. Allah mindent lát... és Allah haragszik - mondta még mindig türelmesen, közben kisebb tömeg gyűlt körénk. Én félve a lincshangulattól, kibúvóként előhúztam a nyulat a kalapból, és előjöttem a farbával:
- De én magyar vagyok! - mondtam diadalmasan. Ez általában hatni szokott, de itt a nagy drúzsba meg vengerszkizés elmaradt, helyette folytatódott a fejcsóválás.
- Nálunk ez a szokás - mutattam rövidnadrágomra, de a tömeg hajthatatlan maradt, és így replikázott:
- Magyarország az ott van, és te most itt vagy... Tartsad tiszteletben a mi szokásainkat, ha itt vagy! - oktatott ki, és ezzel befejezettnek tekintette a diskurzust. Porig sújtva és magamban káromkodva oldalogtunk el, és visszamentem egy hosszúnadrágért.
Érdekes, hogy bár nem osztották egyöntetűen a körbeálló, többnyire fiatalok az elavult nézeteket, hiszen modernül voltak öltözve, senki sem pisszegte le az öreget, sőt tisztelettel helyeseltek neki. Igen, itt még él az öregek tiszteletének hagyománya.
A kazakok kis alacsony, napszítta, cserzett-bőrű, szikár emberkék. Mindenkinek koromfekete a haja. Szőkét sehol nem látni. A nőknek hatalmas hajfonatai, a férfiaknak, némelyiknek kis varkocsba font haja van. Lábukon nemezcsizma, fejükön nemezkalap, és ruhájuk népviseletszerű modern ötvözet. A város, mivel teljesen európai, nem is érdemel több figyelmet, hanem a vidék. Nagy kirándulásokat tettünk a környékre. És bár lépten-nyomon igazoltatták a járőrök buszunkat, viszonylag zavartalanul mozoghattunk útvonalengedélyünk felmutatásával. A vidéki kertes házak kivétel nélkül fából épültek, bádoggal vannak fedve, és valószínűtlen tinta-zöldre, tinta-kékre vannak mázolva. A kerítések szintúgy. A házak nagy portán terülnek el, melyhez gyümölcsös tartozik: alma-, barack- és szilvafákkal.
Kivittek bennünket egy ménest megtekinteni. Kis rögtönzött lovasbemutatót is prezentáltak hirtelen. Igen érdekes volt nézni, ahogy a pöttöm kisfiúk és kislányok vágtattak a szőrén megült aprócska szilaj lovacskákon. Aztán volt terelés, lóbefogás pányvával, üldözés, és olyasmi, amit mi a Hortobágyon szoktunk bemutatni a nyugatiaknak.
Egyik nap felvittek bennünket a Medeo sport sí-paradicsomba. A sportparadicsom a hegyek között több ezer méter magasan épült. Érdekes volt, hogy lábunk alatt hó, fejünkre tűz a nyári nap, és mi félmeztelen sétálgatunk, és gyönyörködünk a hatalmas stadion, úszómedencék, sí-lefutó és síugrósáncok szépségében. A síugró sáncokon a körülöttünk elhelyezkedő INTURISZT jurta-tábor turista lakói síeltek. Hamarosan minket is vendégül láttak a tábor vendégházában, azaz jurtájában.
A jurta állatbőrökből varrott borítása hatalmas és erős sátor-, vagy jurta-vázakra volt feszítve. A jurta kb. harminc négyzetméteres lehetett, és két részre volt osztva. Elől egy kis presszóféle, alacsony asztalkákkal és a földön lószőrrel tömött párnákkal. Itt kellett kuporogva helyet foglalni a teázáshoz. A jurta másik fele volt a szuvenír bolt és a söntés. Hatalmas ezüst tálakon különböző ló-sajtokat, ropogós rágcsálnivalókat, kefirt, kumiszt és lótejet kínáltak. Minden asztalon volt kis kancsókában lótej a teába. De lehetett, sőt nekünk magyaroknak különösen kötelező és illendő volt megkóstolni a kumiszt. Megmondom őszintén, nem ízlett, de becsületből megittam még Sárikának és Züminek is a részét, mert ok az állandó hasmenéstől már az agonizálás határán voltak. Az enyhén sós, kesernyés, sűrű ital tulajdonképpen iható volt, csak bizonyos utóíz maradt a szánkban, amit karcos Arak-pálinkával öblítettünk le. Ez az arak: rozspálinka. A jurtában gyönyörű festett fatányér, és festett, lakkozott fa ivópoharak. Én is vettem két gyönyörű készletet, mely ma is szobám egyik dísze. Évekig az asztalon volt a fekete, arany fa ivókészlet, és vendégeimmel használtuk is. A motívumaik jellegzetes kazak stilizált ló, pegazus, madár és más népi motívumok. Pl: tulipán, virágindák, csillagok, nap, hold.
Mind, mind csodaszép stilizált kazak motívum. Élményekkel és szuvenírokkal megrakodva készülődtünk a hazatérésre. A három hét, bár némi megpróbáltatással, de élménnyel tarkítva lassan a végéhez közeledett. Utolsó rubeljeinken még megvettük a rokonoknak szánt olcsó bőrkesztyűket, szamovárokat, villanyvasalókat és más csecsebecséket, szuvenírokat. Első 1977-beli utamhoz hasonlítva azt láttam, hogy az árucikkek sokkal bővebb választékban és sorban állás nélkül kaphatók limitált árakon a déli köztársaságokban, mint az orosz föderációban. Mintha ezzel is különbözőségük és szuverenitásuk domborodna kicsit ki. Egyben viszont azonosak a többi, sőt a vezető köztársasággal: mind az üzbég, mind a kazak fővárosban, a reptérről bevezető és a városból kivezető úton hatalmas Brezsnyev kép köszönti az idelátogatókat, és a harminc méteres kozmetikázott, bozontos szemöldökű, ördögi mosolyú agg despota fiatalkori képe sátáni vigyorral követi minden lépésünket.
A főtereken természetesen mindenütt megtalálható a Lenin-szobor, az ismeretlen katona és a hős anya szobra. Ebben azonosak.
Az utca népén nem látni semmi különöset. Talán azt, hogy a déli népek mintha fürgébbek, mosolygósabbak, és mindig valahová igyekvők lennének. Szemben az orosz, belorusz tartományok kiégett, tompa tekintetű, vodkától ellágyult és kábítószeresen bamba, őgyelgő, tétován ide-oda lődörgő népeinél. Ezek nem részegeskednek – hisz vallásuk tiltja is –, és valahogy szemérmesebbek is. Bár, mint utóbb megtudtuk, Kazahsztán és Üzbegisztán frontország, ez csak az átlagosnál több orosz katonán és harci járművek mozgásán mérhető le. Különben az élet zajlik az évezredes megszokott mederben. Rengeteg gyönyörű kis üzbég születik, és a népességrobbanás kezdi elérni a kritikus határt. A gyerekkultusz töretlenül ível felfelé.
Végül elérkezett elutazásunk viharossá kerekedett napja. A lepedőnyirkálók, hamutartótörők és vázapusztítók vívták heves szópárbajukat a jegyzőkönyvekkel hadakozó gyezsurnajával, mely párbaj a garázdák pénztárcába nyúlásával végződött. Így hagytuk el a patinás szállodát, és felszálltunk a moszkvai gépre. Még egyszer ránk mosolygott sátáni vigyorával a nagy despota, és röpke négyórás út után Vnukovón landoltunk, hogy aztán a VÁROSBA vezető úton újra szemben találjuk magunkat kihívó, öntelt vigyorával, mely azt sugallta "Gyertek csak, báránykáim, gyertek. Ne féljetek a farkastól, hisz nem bánt az, csak megkóstol: hamm!"
Még egy utolsó napot töltöttünk Moszkvában. Most is a Kosmos szállodában dekkoltunk. De, már nem mentünk be a belvárosba, ami kis rubelunk volt még, elköltöttük a szálló szuvenir boltjában, és újra jól megtömködve, leszíjazva elcsomagoltuk bőröndjeinket. Aztán szokás szerint jó két órával az indulás előtt kivittek bennünket Seremetyevóra, és nagy megkönnyebbüléssel szálltunk fel a kis Malév-gépre, egy darab kis Magyarországra. A gépen rávetettük magunkat a téliszalámis szendvicsre, tokaji borra, és kényelmesen elnyúlva, magyar újságot olvasva dünnyögtük: "mindenütt jó, de azért a legjobb otthon!"
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!