Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-01-31 04:29:33
Megtekintve: 666
Szemfényvesztők-2
7.

Rita napról napra tologatta a fiával való beszélgetést. Gondolta, hátha elég volt az energia, amit kapott, és akkor nem kell a bűnös Balambérnak feláldoznia magát. De a második kontrollvizsgálat már romlást mutatott. Ettől pánikba esett, és rettegve gondolt arra, hogy a bűnös kéjenc elé álljon, s tőle várja a segítséget. Mivel ereje hanyatlott, s a testi romláson kívül lelke is rombolódott, elhatározta, hogy beszél a fiával.
Egyik délután csak ketten voltak otthon. A széparcú, Adonisz-termetű tizenhat éves Dávid éppen egy számítógépes programon törte a fejét, amikor anyja belépett szobájába, és magához szorítva fejét, megsimogatta a szépséges kamasz fiút.
– Ó, én kis kukurúkám! Kis szerelmem, megnőttél... Maholnap férfi lesz belőled.
– De anya, hagyd már ezt a kukurúkázást! Olyan ciki! Mit szólnak a haverok, ha meghallják?
– De kisfiam, ketten vagyunk csak, s nekem te vagy a mindenem.
– És nekem pedig te! – puszilta meg anyja simogató kezeit Dávid.
– Szeretsz még egy kicsit kukurúkám?
– Szeretlek anya, de akkor nincs kukurúkázás.
– Hanem – nézett rá Rita kérdően. Megpróbálva eltalálni a kamasz fiú lelkéhez való szavakat.
– Kisfiam, vagy Dávid... Annyiféleképpen mondhatod...
– Kisfiam, mennyire szeretsz te engemet?
– Jaj, mama, olyan ciki... Most mire jó ez? – próbálta a kényes témát elhárítani a gyerek, de anyja csak nem tágított.
– Mi lenne, ha meghalnék? – szegezte a gyereknek a kérdést Rita.
– De anya, ezt nem gondolod komolyan?
– De igen, teljesen komolyan gondoltam, meg fogok halni.
– Viccelsz? Ugye csak viccelsz velem, mama? Nem teheted ezt velünk!
– És ha igen? Ha nem akarok tovább élni, ha megvan rá az okom?
– Nem engedem! Nem halhatsz meg: szükségünk, van rád!
– Sajnos, a napjaim meg vannak számlálva... Halálos beteg vagyok Dávid, s neked, mint nagyfiúnak ezt el kellett mondanom!
– Nem! – Sikoltotta a gyerek, és befogta anyja száját. – Ne mondj ilyet. Nem hiszem el! – kiáltotta, és szemeit elfutotta a könny, majd zokogva ismételgette:
–Mama, ne tedd ezt velem, velünk! Ne, mama, ne!
– Egy megoldás lenne a túlélésre, de olyan nagy áldozattal jár, hogy nincs erkölcsi alapom ilyet kérni tőled.
– Csak én segíthetek rajtad, mama?
– Csakis egyedül te, kisfiam...
– Mami, ha kell, én odaadom az egyik vesémet vagy a csontvelőmet, az egyik szememet vagy mit kell átültetni? Mi a baj, mami?
– Gyógyíthatatlan a kór... A kór neve: AIDS... Az immunrendszerem omlik lassan össze, és én ezt nem bírom megvárni. Nem akarok aszott múmiaként, élőhalottként járni köztetek.
– Mami, mérget kell szereznem, ha te kéred, azt is megszerzem!
– Nem, sokkal banálisabb a dolog, van egy kis reménysugár...
– Mi lenne az, mami?
– Egy ember tud rajtam segíteni: Balambér...
– Úristen a buzi csodadoktor!
– Igen, neki van hatalma a testnedvek felett, energiaadással és pirulákkal megmentheti az életemet...
– S cserébe a testedet kéri? A vén bakkecske! Mami, mérlegeljünk, s ha ez az ára, szerintem meg kell tenned...
– Nem, félreértettél kisfiam, ha az én testemről lenne szó, akkor gondolkodás nélkül felajánlottam volna neki, de ő testem egy darabját kéri cserébe.
– A szívedet?
– Nem, sokkal banálisabb... Nem tudom, kisfiam, megmondjam-e?
– Mondjad nyugodtan, mami.
– A gyógyulásom ára a te tested... Neked kell elmenni hozzá a gyógyszerért?
– Mami, úgy érted, hogy feküdjek le vele?
– Ez a kívánsága.
– Mamikám, csak ez a baja? Hát, ha a te életedről van szó, akkor én nem moralizálok. Túlélem! Hiszen csak a testemet kéri, a lelkemet nem veheti meg! Mami, ezt a csekélységet én meghozom érted! Túl van tárgyalva.
– Komolyan? Kisfiam, megteszed? – sikoltotta Rita könnyes szemmel, és a fia karjaiba ájult.

8.
És Dávid másnap felkereste Balambért, s azon az éjszakán helytállt édesanyjáért, s megszerezte a csodapirulákat. Rita szorgalmasan szedte a csodapirulákat, Balambér hetente egy alkalommal adott energiát neki, és heti egy alkalommal nyert energiát Dávidból.
Hat, hét múlva a kontroll teljes javulást mutatott. A főorvos félőrülten nézegette az eredményeket.
– Nézze, asszonyom, nem tudunk mit kezdeni az eredményeivel, meg kell ismételni, egyszerűen értékelhetetlen!
– De miért, annyira rosszak?
– Asszonyom! Értse már meg! Az eredményei teljesen negatívak! Ez abszurdum! Nem lehet igaz – csapott az asztalra, majd megírta az újabb beutalót a laborba.
– Ezzel elmegy vérvételre, aztán a gyorslabor után találkozunk – mondta, és tovább dohogott.
A gyorslabor eredménye ugyancsak negatív volt. A főorvos először is végigtelefonált mindenkit, hogy nem keverték-e össze a vért, nem történt-e valami mulasztás, majd újra behívatta Ritát.
– Nézze asszonyom, valami behatás érhette Önt, vagy tudom is én mi? Nem találkozott véletlen egy ufó-val?
– Nem, semmiféle repülő tárggyal nem találkoztam.
– Érthetetlen. Teljesen el vagyok keseredve! – sápogott a főorvos.
– Miért, mi a baj?
– Hát csak annyi, hogy maga ellentmond a statisztikának. Már bocsásson meg, hogy ezt mondom, de magának már rég az elfekvőn lenne a helye, s maga vidáman éli világát... még meggyógyul itt a végén! Maga nem is volt AIDS-es! Rossz volt a diagnosztika!
– De főorvos úr, nem lehetett rossz a diagnosztika, hisz hármas vakpróbának vetették alá a vérmintáimat, s mindhárom kimutatta!
– Akkor nem tudok magával mit kezdeni! Jöjjön vissza hat hónap múlva. Ha addig nem lesz komplikációja, akkor meggyógyult.
– Köszönöm a jóságát és a megértését, főorvos úr... Hiába, az orvostudomány csodákat művel!
– Ugyan csak nem gondolja, hogy a citosztikumoktól gyógyult meg, asszonyom?
– Hát mitől, mástól? – adta a naivat Rita. Mire a főorvos kényszeredetten elmosolyodva zsebregyűrt hálapénzt és így konferálta le az ügyet.– lám a tudomány néha csodákra képes!
Rita csodás gyógyulásának a híre hamar terjedt, s a suttogó propaganda igencsak terjesztette Balambér csodapiruláinak a mindenhatóságát. Így aztán minden akadály elgördült a Gyógy-centrum útjából, és teljes gőzzel beindult a vertikum.
Egyelőre öten álltak össze.
Először is volt ugye Balambér, a fő attrakció. Ő lett az ügyvezető igazgató. Utána lett Margit, a csípőficamos talpmasszőr. Aztán Sándor, a vak lélekgyógyász. Micimuci, a vietnami származású csontkovács és Acsalapú úr, a gyógyteák nagymestere.
A hatalmas termet kis boxokra osztották, és mindenki a saját kuckójában rendelt. Balambér természetesen a pódiumon rendelt, és a nézőtéren elhelyezett száz ülőhelyen bárki részese lehetett a csodás gyógyulásnak.
Hetente egyszer előadást tartott eredményeiről valamelyik tudor és mellé videofilmes vetítések is dukáltak, alátámasztandó a mondanivalót.
Fergeteges sikere volt ezeknek az előadásoknak. Először csak röhögni jöttek legtöbben. Majd a kíváncsiság és az orvosokba vetett bizalom megingása egyre jobban a tudorok aklába terelte a beteganyagot. Az újságok öles címekkel harsogták a csodás gyógyítások hírét.
Dőlt a pénz a Gyógycentrum kasszájába, míg apadt a városi kórház büdzséje. És elérkezett a nap, amikor a harmadik negyedévben be kellett zárni a kórházat, mert elfogyott az üzemeltetési költség. A város meg sem érezte a kórház hiányát... Zökkenőmentesen vette át a Gyógycentrum a pacientúrát, hiszen év végére, a létszám 12-re emelkedett.
Szert tettek egy lézersebészre, aki lézerkozmetikusként sérveket hegesztett össze, komoly műtéteket végzett. Vettek egy epe- és vesekőzúzó gépet, úgyhogy lassan mindent átvállaltak a kórházból. A sebészeti operációt is megoldották a Fülöp-szigetekről importált Hasfeltépi Harakiri mester személyében, aki kés nélkül operálta ki a szervekből a rákos és egyéb daganatokat, gennyes gócokat. Vér nélkül végzett vakbélműtéteket és lépeltávolításokat.
Csak a szülészetet nem tudták pótolni, de aztán az is megoldódott, mert szerződtették Roskánét, az okleveles 88 éves bábát, aki kiképzett tizenkét kedves-nővért a szülészet lebonyolítására, így újra indították a már bezárt szülőotthont is.
Szépen üzemelt a vertikum. Ment minden, mint a karikacsapás. A várost felkapta a világhír, és küldöttségek jöttek mindenfelől az eset tanulmányozására. Tele volt a világsajtó Balambérral és csapatával. Balambért meghívták világkörüli előadó körútra, s természetesen az ENSZ-be is... Mindenütt ragaszkodott a fehér bodegához, amit fel kellett állítani a pódiumon, s egy energiaadás közben a mester elvonult feltöltődni... Mint tudjuk, a feltöltődés abból állt, hogy az előre begyűjtött önkéntes fiatal fiúk közül a soron levő előkészített ánusából merített energiát.
Így ment volna ez a világ végéig, míg egyszer csak beütött a mennykő. Balambért egy rosszakarója feljelentette pederasztaságért, s hiába a világméretű tiltakozás, a lakóhelyén illetékes bíróság elé kellett állnia. A bíróságot kibővítették a helyi etikai bizottsággal, így Balambér, aki egyedül védekezett, egy hattagú testülettel kellett, hogy megvívja igazát.

9.

A gyomorbajos polgármester egyenesen istencsapásnak tartotta a bírósági tortúrát. Most, amikor egyensúlyba lendült a büdzsé, pont most kell ez a miskulancia! Megtárgyalván az ügyet Keszeghyvel, a méltán hírhedt főügyésszel, arra az álláspontra jutottak, hogy a bírósági hercehurcát megelőzve összehívnak egy zártkörű ülést, nevezzük egyszerűen Etikai Bizottságnak.
Tagjai: Keszeghy, Fecsegi, Pemete, Pálinkás, a polgármester és a tiszti főorvos. Úgy gondolták, mégis csak illetékesek az események elbírálásában, akik engedélyezték Balambérék működését. És a kitűzött napra össze is ült a bizottság.
Az asztalfőn a keserű gyomorsavtól büfögő, rövidlátó, gyomorbajos polgármester elnökölt.
– Khöööm... öhööm... uraim, mindannyian tudjuk, miért vagyunk itt. Vegyük sorba a teendőket. Röviden vázolom, milyen koncepció szerint kell döntenünk.
1. Kell-e a városnak Gyógy-centrum?
2. Milyen fellendülést hozott a Gyógy-centrum életünkben?
3. Meg tudunk-e lenni a Gyógy-centrum nélkül?
4. Kell-e nekünk Balambér?
5. Balambért áldozzuk-e fel a köz, érdekében, vagy kockáztassuk meg, hogy szembeszegüljünk a törvénnyel, és vállaljuk ennek ódiumát?
– Kezdjük mindjárt az első ponttal. Kérem, hogy Pemete tiszti főorvos úr tartsa meg referendumát az ügyből kifolyólag.
– Mint tudjuk, uraim, az utóbbi hónapokban az állam kivonult a gyógyászatból, és mivel a helyi önkormányzatra hárult a gyógy-ellátás, s a gyógyszerek ára ötszáz százalékkal emelkedett, a szegényebb néprétegek számára elérhetetlenné vált a gyógyellátás.
Éppen ezért üdvözöltük örömmel Balambér úr és a köré gyűlt gyógyászok áldásos tevékenységének megindulását. Nagy gondot vettek le az állami gyógyellátás nyakáról. És mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy fél éve tönk szélére került a kórház. S bezárása zökkenőmentesen lezajlott. Senki sem érezte meg a hiányát.
– Bocsánat a közbevetésért – szólalt meg dr. Keszeghy, a főügyész, – de az itten a dilemma, hogy elindult egy szóbeszéd, hogy mi sarlatánok gyülekezetét szabadítottuk rá a városra. Hogy mindenféle ráolvasásokkal, piramissal, főzetekkel meg hókusz-pókuszokkal kápráztatják el a népet... Magyarul a hiszékenység vámszedői.
– Hát kérem – vette vissza a szót rendületlen nyugalommal dr. Pemete – "Szegény ember vízzel főz", na ugye, minden közösség azzal gazdálkodik, ami van neki. Ugye az orvosainknak felkopott az álla, s elszéledtek. A kórházat bezártuk, nincs pénz az üzemeltetésére. Mi maradt: a sarlatánok. Hát uraim, ezzel üzemelünk. Van egy tizenkét fős csapat, amivel operálunk.
– De Pemete úr, már megbocsásson, de már úgy néz ki, hogy a helyi lakosság oda se fér, annyian tolonganak a csodadoktorokat látni! Nem a működésben van a hiba, hanem hogy nem győzik a munkát! Mán nyújtott műszakban dolgoznak! – vágott közbe Keszeghy.
– Éppen ezért nemhogy megszüntetni, hanem bővíteni kéne őket! Nem beszélve arról, mennyi pénzt hoznak a város kasszájába! Azóta háromról kétszáztizenötre emelkedett az IBUSZ-szobák száma, két új maszek panzió épült... Hajmáskértől Szarajevóig jönnek a betegek... Viszik a hírünket szerte a világba! – recsegte, Fecsegi tiszteletes.
– na de uraim, őrizzük meg a nyugalmunkat, mi sem akarjuk megszüntetni a jól beindult gyógy-gépezetet, hanem valami megoldást akarunk találni ennek az ügynek az eltussolására – mondta a polgármester kioktatóan, s zsebkendőjével igyekezett a felböffent savanyú nyálat szája sarkából felitatni.
– Még csak elnézhető lenne egy-két műhiba, túlkapás, sikertelen műtét, de amellett már nem mehetünk el szó nélkül, hogy Balambér úr, közismert jótevőnk, a nagy tudású tudor, az energiaadó művész fertelmes fajtalankodásában már odáig megy, hogy naponta tizenkét szűz fiúcska ánusát követeli magának, mondván akkora az igénybevétele, hogy csak így tud feltöltődni energiával – jegyezte meg a főügyész. Pálinkás főrendőr nyerítve kontrázott.
– Már megbocsássanak az urak, de minek kell ahhoz annyi szűz gyereket felhajtani, hogy a Balambér seggbedugja őket mohó falloszáva, én annál sokkal jobbat tudok... höhö-hö...
– Na, ki vele Pálinkás, halljuk! – biztatta kíváncsian, Fecsegi plébános.
– Hát, szörözzünk neki fiatal kecskebakokat! Annak is olyan rózsaszín a seggelyuka! Na, oszt abból is merígetheti az energiát!
– Khööm... hööm: mond valamit Pálinkás uram – krákogott Pemete –, lényegében lyuk-lyuk, nem igaz? Majd lepellel burkoljuk a testüket. Újítunk. A lepedőn kivágunk egy lyukat, s csak az ánus látszik...
– Na de uraim, térjünk a tárgyhoz vissza! Itt most nem Balambér kecskelyukra való átszoktatása van a porondon, hanem az ilyen fertelmes cselekedet elítélése - mit szól ehhez főügyész úr? – fordult a polgármester Keszeghyhez.
– Hát kérem, jogilag a szodomáit is ugyanúgy bünteti a törvény, mint a pederasztaságot... Egykutya! Akár ezt az ujjam harapom meg, akár amazt, mindegyik fáj...
– nos, mit tegyünk, uraim? – kérdezte tétován a polgármester.
– Kompromisszumot ajánlok – mondta a főügyész.
– Éspedig?
– Mégpedig azt, hogy bűncselekmény hiányában tegyük ad acta az ügyet.
– És mi lesz a feljelentéssel? – kérdezte a főgyógyszerész.
– Nézzék, uraim, a feljelentést vagy visszavonatjuk, vagy elfektetjük.
– És ha nem vonják vissza?
– Akkor behivatom a Bódi gyereket, azt kicsit meglapogatjuk... van annak valami mindig a füle megett! Majd visszavonja az ezt a fertelmes rágalmazást – harsogta Pálinkás rendőrparancsnok. A polgármester azonnal lecsapott:
– Megvan: a Bódi gyereket kell beperelni rágalmazásért!
– Esetleg rá lehetne még aggatni a kegyeletsértést is... – toldotta meg Fecsegi esperes.
– Úgy van, el kell venni ezeknek a huhogóknak a kedvit!
– Példát kell statuálni, hogy nem lehet csak úgy mocskolni a vállalkozókat, a város előbbre vivőit – tett rá egy lapáttal Pemete is.
– Ezek a kis piszkok, suttogó, sötétben bujkáló ellenforradalmárok, ezek szítják a tüzet a parázson... Aztán mit érünk el perrel? Azt, hogyha kipiszkáljuk a Balambért, akkor viszi az egész stábot magával, azt itt maradunk gyógyászok nélkül – sipította a polgármester a mellette lévő lavórba okádva a felesleges gyomorsavát.
– Igaz is, emberek, gondolkozzunk! Oda a hírnevünk, ha megharapjuk ezt a Balambért... és különben kinek ártott? Ki elől vette el a felségit, a szeretőit? Kit károsított meg ezzel a fajtalankodásával? Senkit... – nézett farkasszemet a szintén ordas buzi hírében álló esperessel. – Na uraim, holnap kidoboltatom a kisbíróval, hogy jelentkezzenek azok a lányok, asszonyok, akiben kárt okozott a Balambér. Mit szólnak hozzá? – harsogta Pálinkás.
– Mit szólnánk? Semmit! Dőreség – intette le a főügyészt Keszeghy dr.
– Inkább most arra a költői kérdésre válaszoljunk uraim, hogy ha a mérleg egyik tányérjába tesszük a sok jót, amit hozott nekünk Balambér mester, és azt a kis ferdehajlamot, amivel rendelkezik, azt a kis eltévelyedést, na akkor hova billen a mérleg? – kérdezte a főügyész.
– Ami azt illeti, Istennek nem tetszik, amit művel, ezt kereken meg kell mondanom – jelentette ki rákvörös arccal, Fecsegi esperes.
– Merthogy tán kend is károsodott, ugyi? – csípett belé szavaival a főügyész.
– Háát, ami azt illeti, nekem is keresztbe tett... – dünnyögte az esperes.
– Merthogy mióta itt van ez a Balambér, azóta nem állnak meg magának a ministráns fiúcskák! Na, csak kibújt a szög a zsákjából, ugye. Itt kell keresgélni. Innen fúj a szél, uraim! – mondta röhögve Pálinkás – na, de uraim, túl messzire mentünk, nem kell személyeskedni. Hiszen mindannyian tudjuk, sőt régóta tudtuk az esperes úr úri passzióját. Attól még nem dőlt össze a világ, ha néha egy-egy fiatal ministráns fiúcskának az alleluja helyett a fallosát adta a szájába...
– Höhöhö... – élcelődött a gyomorbajos polgármester, de a következő pillanatban fennakadtak a szemei a locspocsitól, amit a főügyész zúdított rá.
– Gézám, felőled is hallottunk egy s mást... Rólad is fújdogált a szél valami pletykákat...
– De kérlek, kikérem magamnak a gyanúsítgatásokat...
– Ha jobban megkaparnánk a dolgokat, van ott nálam elfektetve egy feljelentő levél, holmi tinédzserlányok abajgatásáról...– na de, na de... höőőő – okádott egy marék savat a teli lavórba kétségbeesetten a polgármester. A tiszti főorvos mentette meg a helyzetet.
– Uraim, mindenkinek van takargatni valója. Hiszen a bűnös gyönyör a legnagyobb élvezet... ne essünk most itt egymásnak. Mi nem lesünk az esperes úr reverendája alá, ő megőrzi a gyónási titkokat. A feljelentéseket meg szépen elfektetjük.– na és mi legyen Balambérral? – kérdezte a polgármester zöldre vált arccal.
– Balambért elküldjük kiküldetésbe a Sechel-szigetekre fél évre. Addigra elcsendesedik a vihar. Aztán ha megy a verkli nélküle is, akkor ott felejtjük, hadd boldogítsa a néger ifjak ánusait...
– És ha vissza kell hívni?
– Nos, uraim, ha mégsem tudunk meglenni ezek nélkül a Balambérok nélkül, akkor nincs más hátra, szemet hunyunk. Hiszen kompromisszum is van a világon, nem igaz?
– És mi lesz Istennel? Isten szeme mindent lát! – okvetetlenkedett a lilára vált hájas arcú esperes. A főügyész megvető mosollyal fordult hozzá.
– Ugyan már, Fecsegi uram. Isten majd olykor-olykor behunyja a szemeit... És ha az Úr szeme hunyva, az ügy meg ad acta..., akkor minden rendben. Így kerek a világ, uraim.
– Ezzel az Etikai Bizottság ülése véget ért! – jelentette be a titkárságvezető, és kinyitotta a kétszárnyú ablakot kiengedni a bent összegyűlt, bűntől büdös, erkölcsi fertőtől áporodott levegőt.


10.

Miután kiszellőztették a tanácstermet, behivatták Balambért. Balambér mester alázatos hajlongások között lépett be, s rókamosollyal arcán, hunyorogva hajolt meg a pulpitus előtt, s álszenten kérdezte:
– Mivel szolgálhatok uraim?
A jegyző szólalt meg hivatalos pózt erőltetve magára:
– Azért hivattuk Balambér uramat, hogy eloszlassunk mindenféle kételyt és mende-mondát, ami a Gyógycentrum és az ön személye körül forog.
– Állok elébe, uraim! – fonta keresztbe karjait Balambér, s színpadias mozdulattal újfent meghajolt a pulpitus felé.
– Átadom a szót a polgármester úrnak – mondta a jegyző, és leült. A keszeg, gyomorbajos polgármester felállt. Horpadt mellét kissé kidüllesztette, mint a kakasviadalra induló kakas, szemüvegét levette, megtörölgette, majd feltette. Aztán zsebkendőjével szájszélét törölte meg, majd kehelve megszólalt:
– Azért hivattuk Balambér urat a testületi ülés elé, mert egyrészt kiértékelnénk a félévi tevékenységüket, másrészt az Ön személyét mélyen érintő személyi ügyekben szeretnénk világosan látni.
– Kérem, tessék kérdezni, uraim – mondta a rókamosolyos Balambér.
– Átadom a szót a tiszti főorvos úrnak – mondta a polgármester s leült.
– Balambér úr, olyan hírek szálldogálnak városunkban, hogy önök túlzásba vitték a gyógy-tevékenységet, s már-már az okkult tudományok határát súrolják egyesek gyógyító ténykedései. Mi az igaz ebből?
– Konkrétumokat kérek, uraim! – szólalt meg Balambér szenvtelen arccal.
A jegyző sietett segítségére a tiszti főorvos úrnak, kezében papírlapot tartva olvasni kezdte.
– Állampolgári bejelentés érkezett egy különös jelenségről.
– Éspedig?
– Van önök között egy Szita Sándor nevű lélekgyógyász, aki távgyógyítással gyógyít. Igaz ez?
– Természetesen. Szita úr feltalált egy komplett erősítő rendszert. Ez áll egy piramisból, amit a beteg fejére helyezünk, és bekapcsoljuk a vevőt, ami egy delejes szerkezet. A betegből kiáramló biológiai jelek, a térerő az erősítő vevőjének monitorján kirajzolja az aurát és a rajta lévő sérüléseket. A képet fixálja, és polaroid fényképen azonnal elkészítjük. A fényképet betápláljuk a különleges komputerünkbe, és az kiadja a gyógyító jeleket, s visszacsatolva az erősítőbe a páciens fején lévő piramisba betáplálja. A páciens 15 perces kezelés alatt meggyógyul.

Uraim, el kell hinnünk, mert az emberek gyógyulnak. Eddig háromezer-kettőszáz esetünk volt, és mind elégedett a kezeléssel. Beépített embereim saját maguk győződtek meg a készülék jóságáról! – Tárta elébük információit a rendőrfőnök.
– Láthatják, uraim, mily határtalan a természetgyógyászok tudománya!– mondta sejtelmesen vigyorogva Balambér. A rendőrfőnök azonban megszólalt.
– Az a hír járja, hogy Önök újabban a távgyógyítást is alkalmazzák. Mégpedig úgy, hogy fényképet küld a beteg, s a fényképet betéve a készülékbe, állítólag a piramis az éteren át meggyógyítja a betegeket. Ehhez mit szól, Balambér úr?
– Hát igen, látom, a kémszervezet jól működik. Tökéletes az információs rendszerük. Uraim, a mi Szita barátunk elsőnek a világon elkészítette a távgyógyító piramist.
– Hát, ha ez hat, én akkor visszaadom a diplomámat! – fakadt ki a tiszti főorvos.
– Márpedig hat, Pemete uram, mert az én Mátészalkán élő kilencvenkét éves apámnak is fényképről gyógyítottuk meg a prosztatarákját... Most nősült hetedszerre! – vágott közbe a jegyző.
– Nahát! Nem tételeztem fel a jegyző úrról, hogy sarlatánokkal gyógyíttatja magát, amikor itt van ugye a modern orvostudomány... Hah, példátlan! – háborgott a tiszti főorvos.
– Nade uraim, álljunk már meg egy percre; először is a kórház féléve nincs, csőd miatt nem üzemel. A háziorvosok leléptek, mert felkopott az álluk, akkor azt mondja meg a tiszti főorvos úr ezek után, hová vigyem a prosztatarákos apámat?
– Hát Pestre! Hogy lehet ilyet kérdezni; Pestre, uraim. A klinikára! Mindenki Pestre viszi a betegeit! – ágált Pemete, de a rendőrfőnök überelte.
– Idefigyeljen, főorvos úr, maga tán rábízná a prosztatáját azokra a pestiekre?
– Na nem, hát nem úgy gondoltam, hát persze, na úgy... az embernek joga van megpróbálni – próbált nyekeregve kitérni a válasz elől.
– Na látják, uraim, csak van ebben a Gyógy-centrumban valami? – bólogatott a polgármester.
– Nézzék uraim, kompromisszumot kötöttünk, hogy mivel a kórház átmenetileg szünetel, a Gyógy-centrumot engedélyezzük. Van-e a KÖJÁL részéről valamilyen negatív visszajelzés? – nézett a sánta, kövér, pattanásos arcú KÖJÁL főorvosnőre, Ludmillára. Ludmilla két pattanást kinyomva arcán, vérvörösen állt fel, s az asztallapra támaszkodva replikázott.
– Semmit sem találni, ahány bejárás van, mert egyszerűen nincs olyan körülmény, ami sterilizálási gondokat hagyna hátra. Minden tiszta, minden ragyog... esetleg a kis házikóban lévő feltöltődési aktusnál javasolnám a Balambér úrnak, hogy az egyik ánusbó való kijövet és a másik ánusba való bemenet között egy zománcos lavórba készített hipermangános oldattal becses szerszámát fertőtlenítendő bemártani...
– Höhöhö... – röhögött Pálinkás, majd így folytatta. – Akkor már ménem klórmészbe, mint a bábaasszonyok, az mégiscsak izgalmasabb, jobban csíp!
A polgármester megkopogtatva az asztallapot, komolyságra intette a társaságot.
– Uraim, most komoly dolgokról tárgyalunk. Ugye a KÖJÁL nem talált kivetnivalót a működésükben, a Tisztifőorvosi Szolgálat sem, akkor most az egyházat kérdem, van-e kivetnivaló?
– Uraim, a Balambér úr által végzett rítus egyszerűen erkölcsi zsarolás. Mert ezt a pederasztafertőt, nem tudom másnak nevezni, mint a helyzettel való visszaélésnek. Ez Isten elleni bűn!
– Kérem, magyarázza meg bővebben, plébános úr! – kérte fel a jegyző.
– Uraim, Balambér úr kihasználja a betegek erkölcsi nyomorát, s a gyógyulásukért fajtalankodásra készteti fiúgyermekeiket! Ez nem más, mint visszaélés a helyzettel..
– Olyasvalami, mint a pártállamban a szellemi prostitúció? Erre gondol plébános úr? – szúrta közbe Balambér álszenten.
– Hát, valami olyasféle, uraim.
– De hát nem jelenthetjük fel zsarolásért, sem üzérkedésért, mert pénzt nem kér, nem fogad el érte, és amit cserébe ad, az egészséget, az arányban van ezzel a fertelemmel – szólalt meg a jegyző.
– De uraim, a Balambér úr csodapirulái nincsenek engedélyezve, ez büntetendő cselekedet, embereken kísérletezik! Fel kellene jelentenünk hivatalból az OGYI-nál – háborgott a tiszti főorvos.
– Uraim, az OGYI két éve vizsgálja, és még ki tudja hány évig fogja vizsgálni a pirulákat, mire engedélyezi a forgalmazást. Addig nem nézhetem, hogy emberek haljanak meg egy papír hiánya miatt!
– De honnan van Önnek erkölcsi bátorsága hályogkovács módjára beadni a szert engedély nélkül?
– Uraim, nekem engedélyt a lelkiismeretem adott erre. És az írás a Teremtőnél van... Mi ketten tudjuk, hogy a szer jó, és életeket mentünk meg vele. A többi meg nem érdekes.
– De akkor sem lehet ekkora felelőtlenséget... hááá – hápogta a KÖJÁL-tündér –, maga mérgezi az emberiséget, ki tudja milyen körülmények között, kutyulja azokat a pirulákat! Van KÖJÁL-engedélye a telephelyre? Ugye, hogy nincs! – csapott az asztalra diadalmasan a Köjálos.– nos, Balambér úr, erre mit lép? – szólította fel a polgármester a válaszadásra Balambért. Balambér szenvtelen arccal válaszolt.
– Uraim, hogy a pirulák hogy készülnek, magánügy. Mint ahogy nekem, egyszerű állampolgárnak nincs jogom megkérdezni a gyógyszergyárakat, hogy készül az esetleg éppen nem ható gyógyszerük vagy a mellékhatásként megkopaszító citosztatikumuk, úgy engemet se zaklassanak ilyen profán kérdésekkel. Egyet kérdezhetnek: hat-e a pirulám?
– És hatnak azok a pirulák, Balambér úr?
– Kérdezzük meg azokat, akiket a fehérvérűségből hoztam vissza az életbe, vagy akiket vészes vérszegénységből, immunhiányból, rákból vagy egyéb nyavalyákból gyógyítottam ki a pirulákkal...
– Lehet, hogy amúgy is meggyógyultak volna? – hitetlenkedett fejcsóválva a jegyző.
– Uraim, hozzám olyanok jönnek, akikről lemondott az orvostudomány, akiket páriaként sorsukra hagynak, elfuseráltak, halálra ítéltek. Uraim, nem követni kell a kór lefolyását, ahogy egyesek elegánsan mondják, hanem megállítani, s visszafordítani a kórt! Majd ha az orvosok is gyógyítani tudják a halálos kórt, majd akkor álljanak le velem vitatkozni.
– Tud-e gyógy-eredményt felmutatni? – kérdezte makacsul Pemete.
– Természetesen, számtalan eredményem van, s számítva a számonkérésre, egy esetet tudok önöknek most azonnal prezentálni – mondta Balambér, s kinyitotta az ajtót, Ritát engedve be.
– Művésznő, Ön itt? Kisztihandom – rohant elébe a tisztifőorvos, és hatalmas kézcsókkal fogadta. – Látom, pompásan néz ki, teljesen felépült. Hála az orvostudománynak... – éktelenkedett, de Rita hűvösen leintette.
– Főorvos úr, hála az orvostudománynak, én most nem lennék itt, ha az orvostudomány nem űz a gaz Balambér karjaiba, ha az orvostudomány nem ítél eleven halálra! Mert mit tudott Ön ígérni nekem, egyet: a biztos halált! De azt fixre...
– Nade, Nade... ilyet – hápogott a főorvos, de Rita leintette.
– Ne lamentáljon főorvos úr, önök lemondtak rólam, s még a szép halálhoz való jogot is megtagadták tőlem. De jobb is, mert ha akkor Önben van egy szemernyi emberség, s megszán egy méregkapszulával, már nem élnék... De Ön még arra sem volt képes, hogy segítsen a szép halálhoz való útra lépni, de nem, még ezt a jogot is megtagadták tőlem! Uraim, ha már a túlélésem nem tudták biztosítani, miért ítéltek hosszú szenvedésre? Hogy merik venni a bátorságot ahhoz, hogy életre, eleven elrothadásra ítéljenek valakit, aki nem óhajtja ezt?
– Na, de gyermekem, az Úr elítéli az öngyilkosságot! – vetette, közbe Fecsegi. Rita most szembefordult vele is.
– Plébános úr! Milyen Isten az, amelyik a szenvedést, a fájdalmat, a kínt, a gyötrelmet szabja ki a vétlenre. Milyen Isten az, aki nem tud segíteni a túlélésben, de megakadályozza az önkéntest, az önmagam választotta szép halált?
– Leányom, mindannyian az Úr kezében vagyunk. Ő dönt sorsunkról. Az életet Isten adta, s csak ő veheti el – replikázott a plébános, de Rita visszavágott.
– Én ezt az Istent megtagadom! Nekem nem kell olyan Isten, aki nem segít! Én itt: a Földön akarok élni, boldog lenni, és ezért bármi áldozatot vállalok... Isten elrothadásra ítélt, eleven pusztulásra. Ha Istennek olyan nagy a hatalma, nem tud megmenteni egy olyan lelket, aki ezreket gyönyörködtet nap mint nap, örömet és lelki gyönyört, lelki épülést adva neki? Hát vak ez a mi Istenünk? Én az ilyen Istent elutasítom. Elutasítom az ő vazallusaival és hamis prédikátoraival együtt!
– Csillapodjék művésznő! – kérlelte a jegyző – Ez itt most egy meghallgatás, nem vagyunk a bíróságon. Mi jót akarunk Balambér úrnak, el akarjuk tussolni az ügyét, hogy nyugodtan működhessen. Ki kell találnunk valamit, hogy ne támadhassák. Mert hiába győződünk meg a szer jóságáról, életmentő mivoltáról, ha a hatóság másként ítél.
– Jegyző úr, polgármester úr, tiszti orvos úr, hát ki a hatóság, ha nem Önök: a testület? Kérdem én, ki a hatóság?
– a hatóság ott, fenn van – mutogattak egyszerre felfelé a plafon felé. Higgyék el, minket is támadnak onnan, fentről!
– Kik?
– Afőnökség.
– Álljanak ellen, ne hagyják magukat!
– Akkor megvonják a juttatásokat. Nem lesz költségvetési pénz, juttatás... Meghúzzák az adóprést, ráküldik a városra az APEH-et ... Kifacsarnak, mint a citromot... – zúgták kórusban a bizottsági tagok.
– De hiszen a városnak is van fenn két képviselője a Házban? Ők és a többi képviselő nem a választók érdekeit kell, hogy képviseljék?
– Nem úgy van az, Ritácska. Bizottságokban vannak, széjjelszórva, elvesznek a részletekben: ilyen ülés, olyan ülés...
– Aztán két szék közül a földre esés – nyerített bele a rendőrfőnök felriadva.
– Drága művésznő, itt most már látjuk, hogy Balambér úr szerei hatásosak. Tisztában is vagyunk vele, szemet hunyunk az engedély felett. Kényszerpályán mozgunk: nincs kórház. Így hát a Gyógy-centrumot se piszkáljuk. Egy dolog van, amit meg kell beszélnünk, s dűlőre jutni ebben a kérdésben is. De ezt talán a plébános úr vezetné elő.
A plébános hájas arcát kockás zsebkendőjébe törölgetve, feltápászkodik, és széles mosollyal, kenetteljes hangon rákezdi.
– Uraim, itt etikai kérdést kell megtárgyalnunk. Sarkítva a dolgokat: el lehet-e nézni egy magasabb cél érdekében embertársunk fajtalankodását. Magyarul: arányban áll-e az a sok gyógy-eredmény azzal az erkölcsi romlással, amit a másik oldalon elkövet. Erre kell választ adni.
– Kérem, ha megengedik, tanúként hadd szólítsam be a fiamat, hiszen konkrétan eben az esetben rólunk van szó – kérte Rita. A polgármester megadta az engedélyt.
– tessék, jöjjön be, fiatalember.
Dávid illedelmesen bejön, köszön, és megáll a bizottság előtt.
– tessék uraim, kérdezzenek!
– Kedves fiam, tudom, hogy kényes a kérdés, de meg kell tőled kérdeznem, igaz-e, hogy fajtalankodott veled a Balambér úr? – kérdezte izegve-mozogva a jegyző.
– Már úgy értem, hogy lyukonvágott-e a Balambér úr? – kérdezett vissza Dávid.
– höhöhö... – röhögött nyerítve Pálinkás – lyukon vágta!... höhö..
– Hányszor közösült Önnel ánuson keresztül Balambér úr? – kérdezett most a tiszti főorvos. A polgármester félrefordulva belehányt a lavórba, s száját törölgetve öklődött. Dávid nem értve a kérdést, visszakérdezett.
– Már úgy értve, hogy hányszor hatolt belém a Balambér úr? Hát kérem, ez magánügy. Erre nem válaszolok.
– De az aktus... Megtörtént az aktus? – kérdezte kikerekedett szemmel nyáladzva a plébános, kezeit dörzsölve.
– Az meg, az aktus az megtörtént, nagy, dolog! Amikor az anyám élete volt a tét. Mondják, uraim, nem tartanák oda a seggüket, ha az édesanyjukat kellene megmenteni. Mit vannak úgy oda! Mi ez a prüdéria? Ma, amikor a munkanélküliség miatt családos anyák és tinédzserlányok és fiúk árulják a testüket, éhen ne vesszen a család? Min csodálkoznak, uraim?
Dávid szavait néma csend követi, majd a polgármester, még mindig öklődve, áll fel, s int a tanúknak, hogy távozhatnak. Mikor kimennek, Balambérhoz fordul.
– Javaslom, uraim, hogy hagyjuk abba ezt a szellemi maszturbációt, és kérdezzük még meg végezetül Balambér urat, lát-e kivezető utat ebből a fertőből, rothadó társadalmi posványból?
– van-e mondanivalója Balambér úr?
– Igen, van mondanivalóm. Uraim, mi korunk gyermekei vagyunk. Bűnben és szellemi fertőben nőttünk fel. Mint az anyatejet szívtuk magunkba a kommunista mételyt, éltünk a hazugságok mocsarában. Egy korcs nemzedék, szellemileg fertőzött társadalom alakult ki. Lételemünk a szemfényvesztés, hazugság, csalás, ármánykodás. Leromboltuk az évezredek alatt felépített katolikus erkölcs építményét, s most a helyette állított csalfa, álhumánum kulisszái maguk alá temették a nemzetet. Nyomorral, munkanélküliséggel köszöntött ránk az újkor hajnala. Elindult a húsdaráló, és Moloch éhes szájában ropognak csontjaink, és a társadalmat a halálos kórból már a sarlatánok Gyógycentruma sem tudja megmenteni... Szemfényvesztők vagyunk mindannyian... Szemfényvesztők... Szemfényvesztők – suttogta egyre halkabban Balambér, majd nagy fényességgel tűzgömbbé alakulva, ufóként távozott a nyitott ablakon. A kékeslilás félhomályban, a szélben leffegő függönyön át egyre jobban távolodó tűzgömb aurája lassanként kihunyt. Sötétségbe borult a város.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-04-16 19:45:08
Persze,hogy én.A módszer amit tanítottam és gyakorlatban átvive,általa gyógyitottam,az a Virtuális pszihózis,az elme becsapása. ha érdekel szivesen emilben elküldöm neked a gyógyeredményeimet.Ebbl láthatod a rafinált módszert. De azért jól leírtam a korrupt városvezetést,nem?