Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-02-02 01:04:21
Megtekintve: 710
India
Első nyugati utamról (Egyiptom) hazatérve, élményekkel feltöltődve, újult erővel vetettem bele magamat a kuruzslásba. Mázsaszám hozattam a gyógyfüveket és napi egy hektóra növeltem a termelést. Ahogy nőtt a hírem, s a hírhedtségem – a Köjál már 82 augusztusában betiltott –, s ennek ellenére a hatalmas igényt látva, fittyet hányva a törvényre, az esetleges börtönbüntetésre, nagy vehemenciával folytattam az önmenedzselést, kapcsolatok építését és a termelést. Meg is lett az eredménye! Gyógyitalaimat az operaénekesektől, színészektől kezdve miniszterek, tábornokok is buzgón vásárolták, mert a Bogumil név, mely márkanévvé avanzsált, kezdett divatossá válni Sznobériában…
1983 januárjában az IBUSZ-nál jelentkeztem erre a 22 napos körutazásra. Tanulván az egyiptomi úton történt hányattatásainkból felszerelkeztem első úti-patikámmal. Volt abban hashajtó, hasmenés ellen Reasec, Cotazim forte, nyugtató, altató, gyulladás-gátló sebkenőcs, sebhintőpor, sebtapasz és még sok más hasznos dolog. Viszont a csomag súlyát könnyítendő az összecsukható esernyőt lecseréltem egy japán márkájú kis kapucnis esőkabátra, a merülőforraló felszerelést kávétablettákkal váltottam ki, se fényképezőgépet, se más eszközt – ami a békés szemlélő Lassanként összeállt trópusi ruhatáram is: rövid vászonnadrágok, gyűrt vászoningek, egy pulóver, egy melegítő, szandál, pacsker, stb. Majd kifelejtettem a lényeget: egy liter Napóleon is a kézipoggyászomban lapult dezinficátorként gyomorontás ellen. És a pénz!
Na, a pénz ebben az időben külön tortúra volt. Ötven dollár költőpénzzel szúrta ki a szemünket a magyar állam. A nálam jártasabb utasok még Egyiptomban felhomályosítottak, hogy amint hazaérek a legelső az, legyen, hogy vásároljak feketén valutát és az IBUSZ-on keresztül utaljam vissza az ötven dollárt, mintha megtakarítottam volna. Így aztán nyitottak nekem BC számlát. A következő lépés már gyerekjáték volt! Volt egy öreg barátom, első betegeim egyike, akinek a fia Ausztriába disszidált. Na, mármost én odaadtam az öregnek X mennyiségű forintot, az, telefonált a gyereknek, hogy tegye az ellenértékét a BC számlámra dollárban.
Így aztán az indiai utamon nem kellett a ferihegyi vámnál rettegnem, hogy megtalálván a dugi dollárokat visszazsuppoljanak szürkeségbe süppedt, sivár kis hazámba, örökre bezáródva előttem a tágas nagyvilág kapuja. Elegánsan kitöltöttem a vámárú nyilatkozatot, feltüntettem a legalizált valutámat, és megvető arroganciával odalöktem a vámos elé pecsételésre a kiviteli engedélyemet.
Ferihegyre első sofőröm vitt fel rozoga, fekete füstfelhőt okádó Trabantjával. Behozta csomagjaimat, megkerestem a csoportot, és érzékeny búszút véve a sofőrtől ismerkedésbe kezdtem.
Az idegenvezető egy nyugalmat árasztó, ötven körüli, testes, szőke angoltanárnő volt, aki így egészítette ki fizetését.
Voltak közöttünk orvos-házaspárok, de már nem túlnyomó-többségben, mint Egyiptomban. Két butikosnő magas beosztású férjeikkel, akikre, a degeszre tömött bőröndök hazacipelése hárult. Egy bárónő, aki a családi festmények és ékszerek eladásából utazott. Később összebarátkoztam vele, sőt még abban a pesti palotában is voltam, ami az őseié volt. Ő a földszinti házmesterlakást lakta kegyelemből, a saját palotájában. Eszméletlen, de nekünk ez akkor természetes volt. Volt egy 80 éves grófnő, akinek mérhetetlen gazdag családja volt külföldön és onnan pénzelték. Ő is a volt palotájában lakott, de avanzsált, mert a félemeletet lakta családjának maradékával, már akiket nem irtottak ki Auschwitzban. Fogorvos férje még 87 évesen is praktizált… az asszony meg utazott. Drága Lüsszi néninek mi, fiatalabb férfiak cipeltük hatalmas bőröndjeit, mert Ő minden este új csoda ruha-költeményben jelent meg a vacsoránál. Másfél kiló ékszerét a vacsorához kivette a szálloda széfjéből, és felékszerezve magát, vonult be az étterembe.
A szobatársam egy nálam 10 évvel fiatalabb, ex-agrármérnök volt, aki műanyaggyártó iparosként kereste kenyerét. Mindig egyedül utazott, az asszonyt otthon hagyta a négy gyerekkel… Péter, merthogy így hívták őt, tűrhető angolsággal rendelkezett, sokat lendített rajtam, mivel még mindig csak számoknál és harminc elengedhetetlenül fontos kifejezésnél tartottam. Sokat tanultam Pétertől, a pidzsin angolt beszélő indiaiaktól. A túra közepén megtörtént, hogy Éva néni megdicsért, mondván „Bogumil magának remek nyelvérzéke van, úgy ragad magára az angol, mint másra a kosz… érdemes lenne tanulnia!” biztatott.
Voltak még közöttünk vállalkozók, egy-két vezérigazgató, szakszervezeti vezető, munkásőr-parancsnok, párttitkár és egyebek, 27-en voltunk.
A reptéren mindenki kiválasztotta – jól, rosszul – a szobatársát. Engem Péter választott, s nem bántam meg. Mondom neki: horkolsz? Nem, válaszolta. Na, akkor lehetünk szobatársak, mondtam. Csak egyet felejtettem el vele közölni, hogy bizony, ha a napi strapától és a tetemes mennyiségű alkoholtól elnyom a buzgóság, én bizony igencsak húzom a lóbőrt. Ezt később szóvá is tette, de őt nem zavarta annyira, mintha fordítva lett volna.
Mivel ez luxusút volt, mindig a Sheraton szállodalánc hétcsillagos szállodáiban laktunk, teljes ellátással.
Egyiptomi vedlett Charlet hotelunkhoz képest ez maga volt a világ csodája.
A repülés a megszokott módon zajlott. A 11-es géppel Frankfurtba repültünk, ott a csomagtárolókban elhelyeztük bőröndjeiket és kis kézitáskánkat magunkhoz véve, a gyorsbusszal bementünk a belvárosba, az este fél 11-es indulásig eltölteni az időt.
Az első benyomásom nagyon döbbenetes volt. A belváros felé haladva hatalmas felhőkarcolók, irodaházak mellett haladtunk el, majd a busz megállt a felhőkarcolók által védőn körülölelt belvárosban.
Az idegenvezetőnk elmondta, hogy Frankfurtot porig bombázták az angolok a második világháborúban, de a németek a romokból kikapart köveket is felhasználva eredeti állapotába építették újjá a belvárost. Hangulatos macskaköves utcácskáival, ónémet stílusú házacskáival, kiskocsmáival, gyönyörű ugyancsak a romokból újjáépített templomával, Városházával (Raathaus) impozáns látványt nyújtott.
Páran együtt maradva, a társaság kisebb csoportokra oszlott. Mi, Péterrel, a bárónővel, P. Marikával és a grófnővel, Lüsszi nénivel betértünk egy sramli zenét játszó zöld kalapos, svábharisnyás zenészekből álló zenekarral bíró kiskocsmába. Mindannyian beszéltünk németül (németből érettségiztem), így könnyen szót értettünk a pincérrel, aki szintén zöld kalapban, zöld harisnyás lábán piros kamásliban, ingujjra vetkőzve egyensúlyozta tálcáján a hatalmas literes sörös krigliket.
Sörkorcsolyaként kis kolbászkákat, sós-süteményféléket kaptunk a sör mellé, míg kiválasztottuk az ebédet. Mondani sem kell igencsak egyhangú ebédünk volt. A leves az még valahogy. Hanem, a második! Egy szelet levesben főtt hússzelet, mellette héjában főtt hatalmas krumpli, s az egész leöntve valami büdös, barnás generál-szósszal. Irtózva kínlódtuk le kigúvadt szemekkel nyeldekelve. Istenemre mondom, ha nem erősítettem volna meg az öntudatomat pár kupica bajor pálinkával, megállt volna bennem az ütő…
Este már óvatosabbak voltunk. Sült kolbászt és fasírtot rendeltünk. Az valahogy lecsúszott, mivel tetemes mennyiségű sörrel tunkoltuk le. Az íze fertelmes, akár a fűrészporé…, de a sült-krumpli az ehető volt. Jól megsóztuk, aztán zutty egy korsó sörrel lehörpöltük.
Kilenckor visszabuszoztunk a reptérre, becsekkoltunk és máris a tranzitban találtuk magunkat.
Az Air India légitársasággal repültünk. Kétféle menüt kaptunk: vegetáriánust vagy hagyományosat. Na, én kipróbáltam a vegetáriánust, amit nem bántam meg. Istenien fűszerezett fenséges falatokat kaptunk. Az italért viszont fizetni kellett, amit nem tudtunk előre, hiszen a magyar gépen annyit vedelhettünk, amennyit akartunk. Rendeltem a whiskyt, söröket. A végén aztán tálcán elegánsan átnyújtottak egy 12 dolláros számlát… majd a guta ütött meg. A nők sajnálkoztak rajtunk, mivel az ő szódavizük ingyen volt…
Éjjel Dubaiban tranzitoltunk. Amint kiléptünk a gépből megcsapott bennünket az istenien hűvös sivatagi éjszaka simogató fuvallata. Felettünk millió csillag ragyogott. Kibámészkodva magunkat mozgólépcsőn lementünk a jéghideg légkondicionált tranzitba, ahol milliom ékszer, csecsebecse, ajándéktárgy, bundák, gyöngyök, táskák, és még ki tudja mennyi árú kínálta magát szemérmetlenül drágán. Na, ebből nem kértem, csak a szememmel vettem meg őket…
Másnap reggel érkeztünk meg Delhibe. Az útlevélkezelésen átesve felvettük csomagjainkat, azaz csak felvettük volna. Nem úgy van ám az Indiában. Úriember nem nyúl a csomagjához, arra valók a páriákból kikerülő hordárok. Mindenki rámutatott a csomagjára, konstatáltuk, hogy megvannak, majd a hordárok kihordták légkondicionált buszunkhoz, s mi kényelmesen elfoglalva helyünket átvergődtünk Delhi nyüzsgő utcáján a külvárosban lévő vadi-új, impozáns szállodánkig.
Ott betódultunk a kellemesen hűvös foajéba. Mindenkinek a nyakába akasztottak egy virágfüzért és jéghideg hibiszkuszteát kínáltak, melyben minden csészében egy hibiszkuszvirág volt téve.
Míg mi iszogattunk Éva néni (idegenvezetőnk) megcsinálta a bejelentkezésünket, kitöltve helyettünk a bejelentőlapot, majd megkaptuk a szobakulcsokat. Krétával ráírtuk bőröndjeinkre a szobaszámot és fellifteztünk szobáinkba.
Délelőtt 11 óráig tisztálkodás, elhelyezkedés, szabadidő. Fél tizenkettőkor ebéd, 13 órakor indulás városnézésre. Mindezt az aulában vagy fogadószinten vagy, portán – ki hogy mondja – egy hirdetőtáblára kifüggesztve olvashattuk. Minden csoportnak volt egy táblája. Ilyen praktikusan volt megszervezve minden. Fejenként kaptunk egy kártyát, amin fel volt tüntetve a szálloda neve, szobaszámunk és csoportvezető neve. Nekünk csak fel kellett mutatni, s máris mutatták az ebédlőben a helyünket. Ezen kívül arra is jó volt a kártya, hogy ha valaki szabadidőben elveszik, egy riksának felmutatja, s hazarepítik.
Az ebéd, svédasztalos, pazar volt. Tobzódtunk az étkekben. Mindenféle juicek (dzsuzok), víz és teák voltak az asztalnál. Annyit ihattunk belőlük, amennyit akartunk. Szeszesitalt csak pénzért lehetett a pincértől kérni. Az első, amit megtanultunk a plisz van bír (kérek egy sört). Aztán sorban: thank jou, sorry, haumacs, tumacs, plísz, stb.
Ebéd után még felmehettünk a szobánkba toalettet csinálni, s 13 órakor a buszon kellett ülnünk. Aki késett, arra a csoport igencsak rosszalló pillantásokat vetett.
Volt egy nevetséges jelenet: lenn álldogáltunk páran az előtérben, s a butikokon tábla jelezte: closed (zárva), de a butikos benn ült a függöny mögött, csak sziesztázott. Jön az egyik nő rohanvást, s nekem szegzi a kérdést. – Hol a WC? – mert rájött a szükség. Rezzenéstelen arccal, angol tudásom gyatraságát leplezve, a closed táblára mutattam.
– Ott a függöny mögött…
A nő elviharzott, berontott a bódéba, a megrémült butikos nyakába; azt hívén, ez a klozet, akkor ő a WC-s bácsi, s kezdi keresni a retyit… Aztán égő arccal, csikaró hasát fogva, méltatlankodva nekem esik.
– Bogumil! Nem gondoltam volna magáról, hogy ekkora otrombaságot művel egy úrinővel!
– Nade, nade – hápogtam – hát, menjen a másik klozetbe, – mutattam a másik butikra. Gondolván, hogy talán a férfi WC-be küldtem be.
A helyzetet az angolul jól-rosszul beszélőszobatársam mentette meg: mellém érkezve a kulcsleadásból, rögtön átlátta a helyzetet, és a szükségét alig visszatartani bíró nagyságát nyugtatva a Lavatory (illemhely) felé mutatott.
Miután így kihúzott a pácból, befelé sunyítva megjegyeztem magamnak, hogy még sokat kell tanulnom ebből a fránya angolból, ha nem akarok még egyszer így leégni mások előtt.
Miután a nő magára zárta a budiajtót, felszabadultan tört fel belőlünk a megkönnyebbült kacagás. Nem sokáig! Mert percek múlva nagy dörömbölést és sikítozást hallottunk a WC felől. A nő nem tudott kijönni!
Az történt, hogy bemenni be lehet, de az ajtó automatikusan záródik és csak 100 rúpia bedobásával, lehet a nyitókart elfordítani, ha ki akar valaki jönni. Végül idegenvezetőnk szabadította ki a hölgyet, s elmagyarázta, hogy bizony a megkönnyebbülésért is fizetni kell a kapitalizmusban.
Ilyen izgalmak után elindultunk a Vörös Erődbe (Red Ford)
A hatalmas kapuboltozaton átjutva az óriási bástyák tövében Éva néni elmagyarázta, hogy a várat a várat a nagy Akbár Ali al Hasszán, – az indiaiak a mi Mátyás királyunkkal azonos tiszteletnek örvendő uralkodója – építette. Ő volt az egyik legnagyobb mogulja Indiának.
Az erőd impozáns volt hatalmas bástyáival, boltíves díszes ajtó- és ablaknyílásaival. Fentről, a kerengőről beláthattuk egész Delhit. Elámultunk a rengeteg féldrágakő falberakásokon, a gyönyörű mozaikokon. A palota-részben végigvezettek bennünket a Múzeumnak berendezett lakosztályokon, melyek régi bútorokkal, maharadzsák szobraival, festményekkel, trónusokkal, porcelánokkal voltak berendezve.
Teljesen elkáprázva ennyi szépségtől és gazdagságtól támolyogtunk ki a szabad levegőre.
A délután folyamán ellátogattunk a Katub Minár oszlopához. Ez egy hatalmas parkban áll, ahol az indiaiak piknikeznek, s az a szokás, hogy aki háttal állva a rozsdamentes égből pottyant oszlopot át tudja ölelni, annak nagy szerencséje lesz az életben. Mondani sem kell, egyikünk sem tudta átölelni, nemhogy hátulról, de elölről sem.
Ebben a gyönyörű népparkban elidőztünk egy órácskát. Megnéztük az ősi rituálés fürdőmedencét, régi várfal maradványokat, s egy csillagvizsgáló romjait. Hat óra felé visszaindultunk a szállodánkba. A 20 órakor kezdődő ünnepi (ismerkedési) vacsoráig lévő szabadidőt tisztálkodással és pihenéssel töltöttük.
A vacsora
Csoportunknak a 27-ik szinten, legfelül a lassan körbeforgó étteremben terítettek. Mindenki a legjobbik ruhájába öltözött a vacsora tiszteletére. Én is fehér vászon hosszúnadrágot, fehér gyűrött-vászon hosszú-ujjú inget, fekete cipőt húztam. Meglátva a terített asztalt a szívszélütés kerülgetett.
Minden teríték legalább húszféle villából, kanálból és még mit tudom én miből állt. Éreztem, megint le fogok bőgni.
Körülbelül ezt éreztem, amikor a Tószeg mellőli tanyáról 1954-ben Dunaújvárosba kerültem, és a napközi otthonban az első ebédhez ültem le társaimmal. Nem tudtam mire való a villa, hogyan kell fogni, és mit tegyek a késsel. A társaimtól lestem el a használatukat, hiszen a tanyán mi kézzel, és legfeljebb kanállal ettünk, de azzal is csak levest. A szaftot kenyérbéllel töröltük ki, vagy kinyaltuk a tányért…
Aztán a tartalékos tiszti iskolában láttam magamat, amint az ebédlőben arra tanít főhadnagy osztályfőnökünk, hogy kézzel kell törni a kenyeret, nem harapni, hogyan kell fogni a poharat, késsel villával hogyan együnk … Aki hibát vétett, annak a fejére húzott a kezében lóbált antantszíjjal. Na, ezek futottak át rajtam, de megjött a felmentő sereg Lüszi néni képében. Mellettem a drága jó Lüszi néni, míg Péter mellett Marika grófné ült. No, elmagyarázták, hogy mindig minden újabb fogásnál a széleitől befelé használjuk az ezüst evőeszközöket. A nyakunkba kötöttük, vagy az állunk alá szorítottuk a partedlit. Mindenki mögött állt egy pincér. Az volt a dolga, hogy az előző fogás maradványait, evőeszközeit eltüntesse, s töltsön, ha szomjazunk.
Első fogások: előételek. Saláták, apró, cukorban aszpikolt rákocskák, valami finom lében pácolt pirinyó nyershalak, hernyók és bábok… ezeket legyűrve jöhetett a második fogás.
Leves csészében. Ezt is leküzdöttük. Aztán sorra jöttek a rák ollójába töltött rákhús, ponty Orly módra. Ezek mindig az előételek voltak. Közben forgott velünk az étterem, meg egyesekkel a világ.
A mögöttünk állók türelmesen szedegették a maradványokat, evőeszközöket. Átfutott rajtam egy pajzán gondolat: nem azért vannak-e mögénk állítva, hogy el ne lopjuk a színezüst evőeszközöket? Ki tudja, minden lehetséges ebben a kapitalizmusban.
Aztán tea-szünet, halk szitárzene és panoráma-nézés közbeni emésztés…
Következett egy-egy pohár aperitif. Kinek bor, kinek whisky, kinek a szódavíz. És jött a produkció!
A séf hatalmas kuktasapkával a fején bevonult, inasai pedig betolták az izzó faszénparázzsal égő rostélyt. Begördítettek egy asztalkát a pácolt hatalmas marhaszeletekkel és Wincseszter, Rocseszter, szója és egyéb mártásokkal. Rárakosgatták a rácsokra a húsokat, s közben locsolgatták a páclével. Na, nem sokáig tököltek vele, csak éppen addig, amíg kissé megkapta a füst, s belül bizony véres maradt. Állítólag ez így az igazi.
Iszonyodva meredtem a tányéromon heverő hatalmas húsdarabra. „Uram, istenem, ezt mind be kell falnom?”– fohászkodtam magamban. Mivel láttam, hogy a többiek is neki-neki bátorodtak, hát leküzdve undoromat, egy-két pohárka röviditallal erősítve étvágyamat és öntudatomat, neki kezdtem. Miközben birkózok a hatalmas húsdarabbal, jobbra-balra sandítok, figyelvén szomszédim mozdulatait, arcát. Még arra is ügyelnem kellett, hogy amint a bárónék tanították, a kést és villát markoló ujjaim közül a kisujjaim elfelé és felfelé álljanak. Na, így birkóztam az illemmel és a behemót húsdarabbal, amikor látom, hogy az öreg professzor úrnak beleragad a protézise a húsba, és nagyot toccsan a tányérján. Zavartan körbenézett, hogy látta-e valaki, majd gyorsan visszarakta a szájába. Na, gondoltam, ennek se hiányzott ez a fogás. Nagy nehezen leküzdve a főfogást, még jöttek a desszertek, a fagylalt, külön villákkal, kanalakkal, s már csak egy kiskanál maradt.
Jött a kávé.
A vacsorával végezve, pillanatok alatt elpucoltak mindent a mamelukok, és máris begördítették a vak zenészekből álló szitárzenekart, s jöttek a fátyoltáncot lejtő hurik, a félmeztelen olajos bőrrel csillogó fiúk, akik kéjesebbnél kéjesebb táncokat lejtettek a tiszteletünkre. A produkciótól felajzódva bontottunk asztalt és 23 óra felé nyugovóra tértünk.
Második nap Delhiben
Másnap a program délelőttre és délutánra oszlott. Reggeli után bebuszoztunk a kormánynegyedbe (azelőtt kormányzói negyed). Megnéztük a kormányzói palotából lett kormánypalotát, ahol éppen őrségváltás volt, s legnagyobb szerencsénkre az el nem kötelezett országok találkozójára megjelent Jugoszláv küldöttséget, élén Titó marsallal, fogadta a palotakertben Indira Gandhi. Na Gyula, gondoltam magamban ezért érdemes volt élned, hogy elmondhassad a barátoknak, láttad a láncos kutyát (Titót).
Az ünnepi fogadás után városnézés volt a belvárosban. Itt láttam először, a minden valaha volt angol gyarmaton egy kaptafára készült árkádokkal és alattuk lévő üzletekkel körülvett négyszögletes biznisz negyedet. Egy órás bámészkodást és vásárlást engedélyeztek, ami bőségesen elég volt ahhoz, hogy megundorodjak a páriáktól.
Csonka orrú,és kezű leprások kérték, kunyerálták a baksist. És, ha nem adtál, megérintettek gusztustalan, csonka kezeikkel, orrukkal. Ettől a tolakodó baksis-kéregetéstől örökre elegem lett Indiából.
Teljesen elvették tőlünk a bámészkodás örömét, mert állandóan az elhessegetésükkel voltunk elfoglalva. Ha valaki felbontott egy zacskó cukorkát, száz kéz nyúlt érte, vetették rá magukat… eszméletlenül félelmetes volt. A siserehad elől a buszba menekültünk, s a légkondi hűvöséből lestük csapdába került társainkat, amint a páriákkal viaskodnak…
Az ebédlő hűvöse, az ebéd megváltás volt számunkra.
Ebéd után a hindu templomokat látogattuk sorba. Ez is katartikus élménnyel kecsegtetett bennünket.
A belvárosban egymás mellett lévő Ganésa istennek szentelt hindu templomba néztünk be először. Már aki benézett, mert a külső falborítás látványa sokunkat lecövekelésre kényszeríttet. A kaputartó két ormányát felcsapó több tíz méter magas elefánt-szobor meghökkentett bennünket. Az elefántoknak ember teste volt, hatalmas hímtagokkal. A falloszt merev állapotban ábrázolta a művész, úgyhogy a vehemensebb turista hölgyek ezekre a falloszokra ülve fényképeztették magukat.
Aztán a falak! A több száz négyzetméteres külső falazatot matyó-hímzés szerűen elborították a Káma Szutrából vett szekszuálpedagógiai jelenetek. Az idegenvezető szerint az írástudatlan népnek így, képletesen okították a szeretkezés csínját-bínját. Egy-egy kiadós szeretkezési aktus előtt kijöttek ide, jól agyukba vésték a jelenetek közül épp a megfelelő pozitúra minden mozzanatát, hogy aztán valamelyik fülkébe elvonulva rögtön kipróbálhassák annak minden formáját. Ezek a fülkék körben voltak a hatalmas falak mentén imafülkeként bemélyítve, s koszlott vászonfüggöny leffegett a nyílás előtt, a diszkéció biztosítékaként. Benn egy kőpriccs terpeszkedett, várva az éppen aktuális szeretkező párra. A fülkék között kisebb elefántfigurák derékszögben kinyújtott falloszokkal. Ezek, mint konstatáltam, arra szolgáltak, hogy a maszturbáló nők combjaik közé véve kígyószerű vonagló rituális mozdulatokkal élveztessék magukat. Állítólag az ejakuláció közben örökre a tudatalattijukba vésődik az éppen aktuális jelenet. Ezt nevezik Konrád Lorenz óta – mint tudjuk – bevésődésnek. A hatalmas gyepen több ezres női-férfi párok üzekedtek felajzottan, és sokan, akiknek nem jutott partner, a fali reliefekkel szembefordulva, vadul maszturbálva, a kilövellésig elérve undorral szórták a szélbe magjukat. Ezzel az aktussal állítólag a Földanyát termékenyítik meg, hogy bővebb legyen a rizstermés.
A csoport többsége (idősebb korosztály) bevonult a templomba nézelődni, kis hindu mítoszt szívni magába, míg mi, a fiatalabbak kinn maradva, beállva a maszturbálók közé, elmerülve a jobbnál jobb szex-jelenetekbe, önkénytelenül is magunkhoz nyúlva, vadul élveztük a csoport-szexet…. A tömeg nőttön nőtt.
Ezt azon vettem észre, hogy az élvezet csúcspontjához közeledve egy letolt gatyájú, formás fiúsegg kínálta fel magát magomnak… így belédöfve ágaskodó bíborlándzsámat, beleélveztem az indiai végbelébe. Az aktus végeztével szembefordulván velem, két tenyerét namaskára összetéve, mosolyogva megköszönte, hogy kisegíthetett szorultságomból, s csillapította nemi gerjedelmemet. Így egybeolvadva az élvezkedő tömeggel elszaladt az idő, s máris meghallottuk csoportvezetőnk hívását: „magyarok lest gó! Magyarok, utánam!” már majdnem a szálloda előtt jártunk, amikor észrevettük, hogy Margitkánk a rengeteget fényképező nyugdíjas zongoratanárnő hiányzik. Már majdnem végeztünk az ebéddel, amikor egy taxisofőr kíséretében megjelent. A taxisofőr 15 dollárt követelt a közreműködésért. Mivel Margitkának csak 3 dollárja volt, így mi adtuk össze kiváltásához az összeget.
– Mi a francfene került ennyibe? – kérdeztük döbbenten.
– Az úgy volt – vallotta be Margitka, hogy elhagyta a kártyát és csak annyit tudott, Sheraton szálló. De Delhiben 12 Sheraton szálló volt. Így a sofőr elkezdte végigjárni őket, a nyolcadiknál ránk talált. Ilyen hányattatások során ebéd után szobáinkba vonultunk lemosni a délelőtti élmények porát, s felkészülni a délutáni látogatásokra. 15 órakor indulás, irány a Síva és a patkányok temploma.
A csoport élelmesebb tagjai a svédasztalról begyűjtögetett maradékokat bespájzolták, hátha hasznát veszik a későbbiekben. Jól gondolták!
A Síva templom még hatalmasabb volt, mint a Gésa templom. Itt is tele voltak a külső falak reliefekkel. Csakhogy harci jelenetek, az elfogott rabszolgákkal való fajtalankodás, majd az állatokkal való közösülés minden pozitúrája szerepelt a repertoárban. Itt is hatalmas tömeg hullámzott a parkban, vegyesen férfiak fiúkkal, szent tehenek bikákkal üzekedtek. Sőt, sokan kecskéiket hozták magukkal, míg néhányan kopaszseggű tyúkokkal és kakasokkal párzottak. Az így megtermékenyített állatoknak az aktus után kicsavarták a nyakát és Sívának ajánlva az oltárra, helyezték adományként. Életrevaló az ötlet: nemi élvezetért cserébe hálaként a megbecstelenített állatokat, otthagyják a papoknak ajándékba, hogy aztán a fazékba kerüljenek. Az északi oldal beszögelésében szemfüles árusok kopaszseggű tyúkokat árultak a turistáknak, ha valakinek gusztusa támadna a szeretkezés ilyetén módjának kipróbálására. Azonnal vettem egy tyúkot, míg Péternek egy harcias kendermagos kakas jutott. Míg a csoport benn időzött a templomban, mi beállván a maszturbálók közé, élvezettel húztuk bíborlándzsánkra a kétségbeesetten károgó szárnyasokat, hogy az ejakuláció csúcspontján egyesülvén a természet erejével, magunkat az állatok forró végbelébe ürítsük. Aztán kicsavarva a jószágok nyakát, mint aki jól végezte dolgát, beballagtunk a templombelsőben szellemi maszturbációt végző társaink közé és a megdöglesztett jószágokat hanyagul az oltárkőre vetettük.
Elhagyván Síva templomát, a patkányisten templomához mentünk. Itt a látvány és a tömeg eszméletlen bizarr képe tárult elénk. Milliom egy patkány hemzsegett az etetőtálcák körül, a földön heverő patkányimádó hívőkön mászkáltak. A spájzoló útitársak a tálakra szórták a szállodából kicsempészett ételmaradékokat, s elborzadva bámulták, fényképezték a látványt.
A terem másik végében nyárson sütötték az ízletes patkánypecsenyét és kuszkusz levélbe csavarva 100 rúpiáért, adtak egy adagot. Én inkább a bételárustól vettem egy adag bételt, s betömve habzó pofámba, ezzel próbáltam háborgó gyomromat csitítani. Meg is lett az eredménye, hatalmas piros tócsákat köpködtem. Társaim megrökönyödve kérdezgették: csak nem gyomorvérzést kaptam a látványtól? Nem, nyugtattam meg őket, egy újabb bétellevél csomagot tömve számba.
– Ez a bétel étek gyerekek, jó étek! Ezentúl ezen élek! – rikkantottam, hegyeseket köpve a mocskos kövezetre.
A látványtól elcsigázva vacsora, már aki bírt ezek után enni, és szabadidő.
A harmadik nap
A harmadik napon már kevésbé megrázó élményekben volt részünk. Megnéztünk egy-két mauzóleumot – az egyik olyan, mint a másik –, majd a Gangesz partjára mentünk bámészkodni Itt is volt mit látnunk. A harminc méter magas gátoldal füvén mosott fehér ruhák száradtak, míg a piszokszín vízben meztelenemberek fürdőztek. Állítólag a Gangesz szent-víz, s aki ebben megfürdik, az visszanyeri egészségét, lanyhuló libidóját, sőt, ha iszik belőle egy ampával, még az erekciója és potenciálja is a régi lesz. Na, erre az egyre nem vállalkoztam! Van nekem nemi gerjedelmem a whiskytől is – gondoltam magamban és undorral szemléltem tovább a jelenetet. Volt mit látni! A folyóban békésen megfértek egymással az emberek, a szent tehenek, girhes rühes kóbor ebek, csüngő-hasú disznók és elefántok.
Felkavarodott gyomorral ültünk ebédhez, amin még a bétel-rágás sem segített. Mondjuk, a fogaim pirosra, majd feketére színeződtek tőle.
A vacsorát előbbre hozták, mondván, hogy korán lesz takarodó, mert hajnalban kelünk, hogy el ne szalasszuk a halottégetést. Így is tettünk! Péterrel addig-addig öblögettük le a bárban a látványt rizspálinkával tunkolt töménytelen sörrel, míg jól berúgtunk. Hazatérve szobánkba, vad horkolásba kezdtünk, s rém-álmunkban a Gangeszben fürödtünk, hörbölve az emberi állati vizelettel, ürülékkel kevert bűzös folyóvizet. Arra riadtam fel, hogy Péter felugrik és fejét a WC-kagylóba nyomva, okádik.
– Hát, veled mi történt cimbora? – kérdeztem rémülten.
– Semmi, csak azt álmodtam, hogy egy felpuffadt víziökör mellett iszom a Gangesz vízét…, na erre felkavarodott a gyomrom. – mondta elnézést kérve, hogy megzavarta horkolásba fulladt rémálmomat.
Már le sem feküdtünk, hanem letussolva, megborotválkozva vártuk a hajnali ébresztőt. Levonultunk az autóbuszhoz, és szintén kókadozó útitársakkal beültünk a buszba. A busz kivitt bennünket a Gangesz-pari hullaégető művekhez. Itt ki-ki tehetségének megfelelő nagyságú máglyát rakott halottjának, majd a rokonok a vállukon kihozták a szépen felöltöztetett, felékszerezett halottjaikat és a lépcsőn felballagva a máglya fölé helyezték a testet. Aztán alágyújtottak.
Egyszerre lobbant fel több tucat máglya, s felajzva figyeltük miként válnak porrá az elhamvadt halottak. Sokan fényképeztek. Én csak szemlélődtem, s meditáltam, hogy milyen okos dolog ez. Örökre le van a gond. Nem kell temetőbe járni, sírt gondozni, halottak napján koszorúzni, gyertyát gyújtani. Eltelve a látottakkal, reggelihez ültünk a szállodában és egész napos szabadidőt kaptunk.
A szabadidőt ki-ki szellemi szintjéhez mérten töltötte el. Voltak, akik a bélyeg, közlekedési vagy Helytörténeti Múzeumban múlatták az időt, voltak, akik a híres Delhi-i állatkertbe mentek feltöltődni. Mivel a sok élmény már így is feszítette heréinket. Péterrel kimentünk a szex-orgiákkal teli pingált Visnu templom kertjébe, hogy a bennünk gerjedt szexuális túltöltekezést vad maszturbálással vezessük le. Sikerült!
Másnap hajnalban vidéki kőrútra indultunk!
Jaipur

Utunk első állomása a Jaipuri maharandzsa palotájának és fővárosának meglátogatása volt.
Utunk egyhangú, kiégett tájakon keresztül vezetett. Az egyhangúságot egynéhány útszéli viskó látványa szakította meg. Mind egy kaptafára készült. Teteje szizálkender, nyitott pajtaszerű előterében egy-két hencseren csontsovány fekete indiai férfiak hevertek. A kiszáradt jagaranda fa alatt zörgő-bordájú tehén kérődzte a semmit… bár a szája járt, de előtte még egy szál füvet sem láttunk. Szóval ez a látvány kísért bennünket Jaipurig.
Jaipurba beérve, nyomban szemünkbe tűnt az egyetlen út két oldalán elhelyezkedő palota-együttes. A baloldalon volt a hatalmas kulisszaként elhelyezkedő rózsaszín kövekből faragott Szelek Palotája. Csúcsíves, rácsos ablakaival jól nézett ki. Lehetett vagy hat emeletes. Idegenvezetőnk elmondta, hogy a palota a jaipúri maharadzsa 367 feleségének háreme. A másik oldalon helyezkedett el a maharadzsa impozáns palotája. A palota egy részét a maharadzsa lakja szolgáival és a hivatalnokaival. A nagyobbik része szálloda és Múzeum. A palota belülről gyönyörűséges, tiszta és díszes. Tűrhető szobák, királyi kiszolgálás dukált a vendégeknek. Elhelyezkedtünk és ebédeltünk.
Az ebédnél hatalmas pávatoll legyezőkkel hajtották rólunk a legyeket, s mozgatták a szerecsen eunukok a levegőt. Ebéd után, a 15 órai városnézésig lehetett fényképezkedni a maharadzsa viaszbábújával az elefánt mellett és elefántháton.
A szépen felcicomázott állatok igen jámbornak tűntek, és rezignáltan tűrték a megpróbáltatásokat. A délutáni városnézés abból állt, hogy gyalog végigmentünk a főutcán, ami egyetlen élelmiszer, gyümölcs és ócska-piacként szolgált. Orrfacsaró bűz, szemét és csont-sovány bánatos szemű tehenek mindenütt. Az árusok szemrebbenés nélkül tűrték, amint a fonnyadó szemétbe hajigált zöldségeket, műanyag-zacskókat és egyéb hulladékokat felzabálva ődöngtek a szent tehenek. Itt aztán nagy ribillió kerekedett hamarosan. Az egyik szent jószág egy óvatlan pillanatban lekapta Mária grófnő fejéről művirággal s pántlikával díszített szalmakalapját, s kezdte volna felzabálni. A sikoltozásra nekiugrottunk páran az állatnak. Ki a farkát húzta, ki a száját próbálta széjjel feszíteni, ki a behorpadt tomporát rugdalta. Ezt látva az állat védelmére kelt bennszülöttek fenyegetően közrefogtak bennünket, és vad lökdösődés kezdődött melynek következtében a szerencsétlen szalmakalap egyik fele az állat pofájában ragadt, míg a másik felét kitépve diadalmasan átnyújtottam Mária grófnőnek. Ő ríva meredt a megcsonkított kalapra, krokodilkönnyeket hullatva óbégatott. De nem értünk rá a grófnő lelkivilágával foglalkozni, mert egy másik tehén Lüszike kalapját kebelezte be, s vadul morogva csócsálni kezdte. A két úrhölgy összeborulva siratta kalapjait.
Most már aztán nem volt kedvünk a szemben lévő Szelek palotáját kívülről csodálni, hanem a visszatérésről határoztunk. Rohanva hagytuk el a terepet, a bennünket felbőszülten üldöző, s rohadt karalábéval dobáló, szitkozódó tömeggel a sarkunkban.
A kastélyba beérve mindenkit elefánthátra ültettek, s elindultunk a fellegvárba, felfelé. A kb. nyolcvan méteres út megtétele maga volt számomra a gyötrelem. Előttem, az elefánt fején ült a hajcsár. Kezében fogva egy elefánt ösztökét, ami célszerszámként úgy nézett ki, hogy egy réz-szuronyban végződött, s egy kampó kunkorodott ki a tövéből. Nos, ez azt a célt szolgálta, hogyha jobbra akart a hajcsár fordulni, akkor az állat jobb fülében lévő lyukba, ha balra a bal fülében lévő lyukba akasztotta a kampót. Ha megmakacsolta magát az állat, s nem akart tovább menni, akkor a bajonettel beleszúrt a pofájába.
Hát, én kifogtam. Az elefántom megvadult a döfködéstől és le akart dobni nyergestül együtt. Krisztus kínszenvedését éltem át a cirka tizenöt perces utazás alatt… már-már azon voltam, hogy leugrom róla, de félő volt, hogy a mögöttünk jövő nagy böszme állat kitapossa a belemet, mint egy hernyónak.
Szóval, felértünk a tetőre, a fellegvár kapujába. A hajcsár addig nem engedett leszállni, míg meg nem vásároltam tőle az ösztökét emlékbe. Máig a falamra kiakasztva őrzöm örök mementóként. A fellegvár döbbenetes látványt nyújtott. Annyira ép állapotban volt, hogy a második világháborúban egy gyarmati ezrednek adott helyet. Aminek az lett a következménye, hogy ameddig felértek, a katonák bicskákkal kiszedegették a vakolatból a féldrágakő mozaik berakásokat, amit most a restaurátorok próbálnak üvegpasztával pótolni. A fellegvárból csodálatos panoráma tárult a szemünk elé. Kigyönyörködvén magunkat, visszamentünk a szállodába és megvacsoráztunk.
Másnap reggel megtekintettük a maharadzsa kincstárát, múzeumát, és tovább indultunk Fatepur Szikribe, a nagy Akbár palotájába és a vele szemközt lévő mauzóleumának megtekintésére.
Fatepur Szikri vörös homokkő bástyáival, csipkés várfalaival impozáns látványt nyújtott. Gyalog tettük meg a felfelé vezető több száz méteres, nyaktörő utat. Senki sem kért az elefántokból. Felérve, a négyszögletű óriási kiterjedésű vár zöld-gyepes udvarán, egy virágzó Bugenvilia fal árnyékában megálltunk. Nyomban majom-had zúdult ránk leugrálva a várfalakon lévő leshelyeikről. Senki sem figyelmeztetett bennünket a ránk leselkedő veszedelemre. Ugye milyen a magyar: adakozó. Az étteremből elcsent kajával akartunk kedveskedni az állatoknak, s néhány lágyszívű honfitársunk és honfitársnőnk szatyraikat és táskáikat kitárva kezdték előkotorni az ételmaradékokat. Na, a majmok csak erre vártak. Volt, akinek egész szatyrát, kalapját, másoknak a szatyrába beletúrva csillogó tárgyaikat megkaparintva elfutottak. Volt nagy sivalkodás, káromkodás, mire az őrök füttyentve társaiknak hatalmas husángokkal eredtek a majmok nyomába, visszaszerezni az elorzott értékeket. Nagy vigyorogva baksist kérve szolgálataikért, aztán átnyújtották, amit vissza tudtak szerezni. A professzor úr lila sildes sapkáját azonban az istennek sem adta vissza a vezérhím, hanem fejébe csapva hatalmas piros valagát ránk púcsítva vicsorgott alá… Szóval, ezzel a kis intermezzóval kezdődött kirándulásunk a Nagy Akbár fellegvárban. Idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy egy írástudatlan, egyszerű katonából lett hadvezér, majd letaszítván a maharadzsát, maharadzsa, s végül nagy mogul. Ötven évig uralkodott.
Hogy miért volt igazságos? Többek között a négy vallásból választott magának főfeleséget: egy hindut, egy muzulmánt, egy keresztényt és egy buddhistát. Ezen kívül megmutatták az igazság udvarát. Itt lenn állt egy elefánt hátán egy hajcsárral. Fenn volt a kihallgatás terme. A trónszéken ülő Akbár elé vezették a peres feleket. Akinek igazat adott a bölcs király, az emelt fővel távozhatott, aki pervesztes lett, azt lelökték az elefántudvarba, s széttapostatták az elefánttal. Nem ártana nálunk is bevezetni ezt a bölcs intézkedési eljárást, megritkulnának perek hamarosan.
Miután így megokosítottak bennünket, átvonultunk a mauzóleumba, ahol a szökőkutas medence partján pikniket adtak tiszteletünkre. Igen ízletes trakta volt. A mauzóleum, mint a többi. Agyondíszített, túldimenzionált építmény. Középen vörös-márvány szarkofág őrizte a nagy király porhüvelyét. Miután így kicsodálkoztuk magunkat, folytattuk utunkat Agra felé.



Agra

Utunk a szokásos módon és körülmények között kiégett, lepusztult tájakon vitt át. A szárazévszak végén jártunk, pár hét és meg fog érkezni a monszun.
Beérve Agrába egy jelentéktelen, csúf házakból álló vidéki porfészekként hatott a település. Kinn, a város lepusztult negyedében, hatalmas kőfalakkal körülkerített impozáns Sheraton szálló várt bennünket. A szálloda hatalmas, rácsos vaskapuján kívül több száz ugrásra kész, turistákra kiéhezett riksakuli nézte sóvárgó szemekkel kies csapatunkat. A potenciális kuncsaftokat látta, kutatta bennünk.
Mivel késő délután érkeztünk meg, szabadidőt rendelt el vezetőnk. A kiváncsibbak fogtak maguknak egy-egy riksát és potom 2 dollárért, végigkocsikáztattunk, azaz kerekeztettük magunkat a porfészken. Benn a centrumban Emporiumok, azaz üzletháznak nevezett boltok várták mohón érkezésünket. Minden üzlet előtt kinn voltak a szabók, varrók, s varrógépeiken veszettül pedálozva varrtak. Kinn az utcán készítették a szuveníreket. Egy előtt én is megállítottam a riksámat. Ezüstszálakkal fekete bársonyra varrt páva, féldrágakő berakásokkal készült. A tulaj látván rácsodálkozásomat rögtön beinvitált a boltba, és két gyönyörűséges hímzett képet meg is vásároltam. A tulaj látva rácsodálkozásomat, kihasználva lelkesedésemet, rámsózott még két-három alabástromnak mondott műanyag Tadzs Mahal szobrocskát is szuvenírnek.
A városnézés után, a magas folyóparton kötöttünk ki, és a lenyugvó napban elgyönyörködtünk a hófehér Tadzs Mahal emlék-együttes vízben tükröződő másán. A túlparton a lenyugvó nap vérvörös koronája bevilágította hátulról a király palotáját, vörösen tükrözve sziluettjét a folyóba. A két árnyék összeölelkezett a víztükörben.
Vacsora után lefeküdtünk és másnap bebuszoztunk a műemlék-együttes kapujához. A Tadzs Mahal lenyűgöző, precíz, megtervezett, esztétikailag remekül összehangolt együttesének látványa mellbe vágott bennünket. Belépve a kapun, a középen elhelyezkedő mesterséges tó, a benne tükröződő hófehér emlékművel, s a benne úszkáló aranyhalakkal, gyönyörűséggel töltött el bennünket. Két óra volt a vezetés. Végigjártuk a gyönyörű épület-együttest, falaiban benn voltak az összes valódi féldrágakő berakásos intarzia díszítmények. Lenn, a kriptában pazar márványpadozaton két zöld bársonnyal letakart márvány szarkofág állt: Mahal Muntaz és kedvese a király nyughelyei.
Itt mondta el idegenvezetőnk, hogy a királynak ő volt a legkedvesebb felesége. Tizennégy gyermeket szült neki, és az utolsóba belehalt. A fájdalomtól eszét vesztő király a birodalom vagyonát áldozta az emlékműre, mely 17 évig épült. Ő is építtetett a folyó túlpartján magának palotát, s onnan nézte, mint haladnak a munkálatok. Egyszer aztán a fiai megelégelték a pazarlást, s az öreget leváltva, túlparti palotájába zárták. Miután meghalt kedvese mellé temették.
Ebéd után megnéztük a második világháborúban erődként, s egyben a gyarmati hadsereg laktanyájaként szolgáló egykori királyi várat. Innen egy gyémántcsiszoló üzembe tettünk látogatást.
Ezt a trükköt a későbbiekben minden országban eljátszották velünk Az utolsó napon vittek be az üzembe. Végigszaladtunk a nyakláncgyártó, karpereckészítő soron. Majd megnéztük a gyémánt csiszoldát, és az emeleten teával egybekötött fogadást tartottak, kifejezetten csakis a mi tiszteletünkre. A tea után az ékszerekkel dugig tömött vitrinek elé vezették a népet, s az alku lehetőségét meglebegtetve próbáltak vásárlásra ingerelni bennünket. A butikosok, és még a pár dollárral degeszre tömött tárcájú útitársunk alaposan be is vásárolt közülünk. Mi pedig a szuvenírek között bóklászva vettünk pár bóvlit az otthon maradottak számára ajándékként.
Este búcsúvacsorával ért véget nyolcnapos indiai látogatásunk. A búcsúvacsora ugyanolyan reprezentatív körülmények között zajlott, mint az első napi, azzal a különbséggel, hogy a műfogsorosok nyomására a véres, rágós, félig nyers bifszteket kivették a menüből. Helyette echte indiai vegetáriánus ételkölteményeket tálaltak fel. Nem bántuk a cserét.
Vacsora után a vak szitárzenekar zenéjére táncba vittük a tetőtől talpig szárikba öltözött, felékszerezett útitársnőinket.
A buli után nyugovóra tértünk, és felkészültünk a nepáli utazásra.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!