Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-02-04 11:27:46
Megtekintve: 556
Sorsfordításaim
Mottó: " Hermész Triszmegisztos: Amint lenn, azonképpen fent is, és amiképpen fent, ugyanúgy lent is. Így egységes, egész a világ."
A mottó valahogy így volt felírva arra a smaragd táblára, amit az állítólagos Hermész Triszmegisztosz múmiája tartott a kezében, s Nagy Sándor töprengve forgatott, midőn a sírt feltárták.

Valahogy így vagyok én is az életemmel, amit Úr ajándékul adott nekem földi időzésem tartalmára. Nálam már kisgyerekkorom óta így hangzott ez, melyet jó öreg, bölcs anyai nagyanyám szokott mondogatni vigasztalásomra, ha valami kudarc ért." Oda se neki! Egyszer fenn, máskor lenn: így kerek a világ! " Mondta ezt drága jó Nagyszülém, füvesasszonyi bölcsessége teljes tudatában, vigasztalásomra, és ettől én mindig megnyugodtam. Ez segített elviselni a kudarcokat, s úrrá léve rajtuk, fordítani egyet sorsomon. /Fordítani a kapcámon, megcsavarni a gatyamadzagot./

Mai napig is, ha valami nagy gubanc van az életemben – az pedig akad csőstől –, mindig megjelenik jó Nagyanyám képe, s tanácsot ad... A gyökerekből táplálkozom ma is, mint a kis növény, s hogy Trismegisztosznak is igazat adjunk, ellentétként megjelenik az égből Úr, s ő is megerősít hitemben. Nagymamám lenn, Úr fenn az égben. Így kerek a világ. Most pedig lássuk sorsfordításaimat, szépen sorjában, ahogy következnek.


1.

Már megszületésem körül is gubancok keletkeztek. Mint életemben annyiszor, most sem volt türelmem kivárni sorsom mások által való elrendezését, s világra jöttem anyám első gyermekeként mindennemű bábáskodás, bábai segítség nélkül 1941. szeptember 20-án este 21 óra 37 perckor. Jó negyven percbe tellett, mikor megérkezvén, a bába konstatálta, hogy épen és egészségesen a világra kéredzkedtem, és két fogacskámmal és hatalmas hanggal kiáltottam bele a világba: – Oá, oá halljátok és lássátok: én Bogumil, íme, itt vagyok!

Ez volt első sorsfordításom. Úr megadta nekem azt, ami a mai rideg kórtermekben nem adatik meg: világrajöttöm után még 40 percig voltam köldökzsinórom által összekapcsolva anyámmal. Ez nagymértékben hozzájárult kiegyensúlyozott lelkivilágomhoz s szüleimmel való konfliktusmentes kapcsolatomhoz. Szüleim, akikhez Úr leküldte lelkemet, hálistennek mai napig is élnek, s kicsit mindig az önkontroll hiányának korrigálását jelentik számomra a jó útra való terelgetésemben.
Boldog, felhőtlen gyermekkort mondhatok magaménak, annak ellenére, hogy a háború közepébe cseppentem bele. Bár körülöttem égett a világ, én boldogan növekedtem a Cegléd melletti Csapó, majd a Tószeg és Szolnok közötti senki földjén elterülő Fodor-tanyán. Életem szüleim, anyai és apai nagyszüleim, testvéreim s unokatestvéreim óvó szeretete, a természet és a háziállatok szimbiózisában zajlott.

Őszintén elmondhatom, hogy a szeretet mozgatta és mozgatja ma is életemet. Szeretem a környezetet, az állatokat, növényeket, embereket, a miliőt, mely körülvesz, s ebbe beletartozik magyarságom is. Én mindig büszke voltam s vagyok ma is arra, hogy magyar vagyok, s nekem tizenévesen is fájt, amit tettek velünk Trianonban, s soha nem tudom megbocsátani a sorsnak, hogy hiénák, rabló sakálok módjára feldaraboltatott országunk. Nem dicsőség, de középiskolás koromban szóvá tettem a igazságtalanságot, s a nagyhatalmú történelem tanárnőnk, a Moszkvában kiképzett árva zsidólány két pofonnal lekvittelte a dolgot. Harminc évvel később tudtam meg tőle, érettségi találkozónkon, hogy az a pofon a kirúgástól mentett meg, s tette ő ezt azért, mert szeretett, s becsülte bennem a történelem imádatát – én voltam a legjobb történelmes –, s valahol belül igazat adott nekem, a klottgatyás parasztgyereknek.

Holott gyűlölnie kellett a magyarokat, hiszen Auschwichban mentek füstbe a magyarok által marhavagonokban deportált szülei és testvérei... Ez az izig-vérig kommunista nő megmentett akkor, s általa Úr nyújtotta ki akkor értem a kezét. Mai szemmel ebben cseppet sem kételkedem.
Még annyit a gyerekkorról, hogy a boldog, felhőtlen tündérkertet nekem 1954-ig, 13 éves koromig a roggyant Fodor-tanya jelentette. S ha bárhol kérdezik, s eszembe juttatják szülőföldemet, nekem mindig az a tanya jelenik meg. S hálistennek, még mindig áll. Kifoltozva és némiképp komfortosítva ma is lakják rokonaim. Ha a napi harcban, az adok-kapok ütésváltásban, megfáradok, hazaruccanok egy kis hazai levegőt szívni.


2.

Második sorsfordulóm természetesen az 1954-es Dunaújvárosba költözésünk volt. Hirtelen cseppentem be a tanyasi, szabad, nomád, a természettel állandó kontaktust tartó életből a városi életbe. Éspedig a proli város szocreál körülményeibe. Büszkén állítom, hogy első perctől kezdve barátokra leltem, akikkel a mai napig is barátok vagyunk. Mivel a tudásszomj óriási volt bennem, imádtam tanulni. Ötös tanuló lévén, sokat segítettem nálamnál gyengébb tanulótársaimnak, s tréfás, kedves segítőkészségem által mindig társaim szeretetében éltem. Soha, senki nem bántott, nem csúfolt, s mindig várakozással tekintettek rám. Társaim tőlem várták a kezdeményezést, s ha én is rábólintottam valamire, ami a kis közösséget érintette, akkor az, pecsét volt rajta.

Még ebben az évben, azon a nyáron, amikor napközi otthonba írattak ott az iskolába, ahol a városi könyvtár volt, ismerkedtem meg, iratkoztam be azonnal a könyvtárba. Mindig vágyam volt már Szolnokon is beiratkozni a könyvtárba, de mivel az a városban volt, s kezes kellett volna, szüleim soha nem írattak be. Ez fájt. Mondjuk, kárpótolt ezért, hogy szüleim, amennyire szerény fizetésükből tellett, nekünk, gyerekeknek minden alkalommal könyvet ajándékoztak. Faltam, és 8 éves koromra, rongyosra olvastam Petőfi összesét és Fekete István Tüskevárát, Szürke nyúl országát stb...

És ott, akkor azon a fülledt nyári délután Úr rám mosolygott. Míg a többiek sziesztáztak, én kiosontam a folyosóra, s betévedtem a könyvtárba. A könyvtáros lány beírt, én kaptam egy olvasójegyet, s kiváltottam életem első könyvtári könyvét: Magyar László afrikai utazásainak történetét. Még a címre is emlékszem: Őserdők mélyén...
Ekkor jegyeztem el magam örökre a könyvtárral, hiszen a könyvekkel már 6 éves korom óta jegyben jártam. A könyvtár nekem sokat adott, mondhatni: mindent. És harminc éven át csak adott, hogy, aztán amikor megtehettem, busásan visszaháláljam. 1984-ben egy komplett könyvkötészetet adományoztam a könyvtárnak. És itt van újra Triszmegistosz, ..."ami lenn, ugyanúgy fenn is..." Nem felejtettem az ajándékba kapott könyvek által nyújtott élményt és tudást, s önzetlenül törlesztettem második Alma Materomnak...

3.

Harmadik sorsfordulómnak tartom azt a napot, amikor 1958-ban a Bogumilokról tanulva annyira magamévá tettem ezt az eszmét és nevet, hogy azonosulva vele, egyszerűen felvettem harmadik nevemnek, s hogy elhatározásomat megerősítsem, belevéstem friss személyi igazolványomba is., ami később kisebb bonyodalmat okozott. De mit bántam én: fiatal csikó voltam, s túlesvén első tánciskolámon és első nagy szerelmeimen, éltem a gimnazisták színes, érdekes életét. Soha nem jelentett nyűgöt, terhet, munkát a tanulás: hiszen imádtam, szívtam magamba mindent, ami megtanulható volt. Egyszerre 5 szakkörnek is a tagja voltam: a magyartól a színjátszóig... Fel akartam falni a világot, megszerezni azt a tudást, amit a rendszer kiadagolt, s azon túl pedig a könyvtár pincéjében indexre tett tiltott könyvekből merítettem hozzá. Látjuk itt is a Triszmegisztost: fenn a kiadagolt, a legális, míg lenn a pincében a tiltott, de létfontosságú tudás.

1958 januárjától kezdtem magamat Bogumilnak nevezni, s füzeteimre, iskolai cikkekre, melyek a faliújságra kerültek, pályázatokra már, mint Balogh Gyula Bogumil, vagy egyszerűen csak per Bogumil írtam alá. Társaim azonnal elfogadták választásomat, tanáraim először megrökönyödve, majd hajthatatlanságomat látva megadóan fogadták bolondériámat. Én ettől a perctől kezdve szimbiózisban éltem Duálommal. Duálomat, másik énemet, a Bogumil nevű személyt én alkottam magamnak, s csak az én személyes énem volt. Úgy beszélek ma is hozzá, harmadik vagy második személyben. Hiszen isteni Duálom ő, Bogumil. Ebben a mágikus szóban Úr jelenik meg, s ő mindig segít, ha bajban vagyok, ha valamit elrontok, hibázok.
Bogumilságom elkísért az inasévekben, a katonaságban, ifjú szakmunkásként és a szocializmus oszlopos tagjaként is. Dunaújvárosban, a gyárban mindenki csak "a Bogumil"-ként ismer.

Harminchat éves koromig éltem a fiatalok életét. Dolgoztam, szabad időmben olvastam, színházba jártam, moziba, párkapcsolatokat létesítettem. Ízlelgettem az élet gyönyöreit, mely olykor vad szeretkezésekbe s hajnalig tartó kártyacsatákba, tivornyákba csapott át.
Világéletemben imádtam a szépet és a tökéletességet. Ezért is nem nősültem-(ök) meg soha. Alacsony, de arányos termetem, sziporkázóan szórakoztató modorom mágnesként vonzotta a nálam magasabb és az alacsony lányokat, férjes asszonyokat egyaránt. Imádtam mindet, kiélveztem az általuk nyújtott kéjt, borzasztóan féltékeny voltam minden hódításomra, s mint vadállat a prédát, foggal-körömmel ragaszkodtam birtoklásukért. De amikor házasságra terelődött a szó, Úr mindig megragadta grabancomat, s visszarángatott a házasság szakadékától. Arra mindig vigyáztam, hogy én lépjek le, ne ők szakítsanak velem, mert azt hiúságom soha nem viselte volna el.

4.

Negyedik sorsfordulóm természetesen a vesekő volt. 1977-ben harminchatodik születésnapomon. Begörcsöltem, s iszonyú fájdalmak között fetrengve kínomban lerágtam a szőnyegrojtokat is. Öt napig szenvedtem, s jártam be éjszakai műszakra, amikor a hatodik napon, benn a gyárban megszültem a kövemet. Most már tudom, hogy Úr figyelmeztetett, s lökődött el a szakadéktól, melybe zuhanni készültem.
Mivel már öt éve szép kétszobás lakásban éltem, se vége, se hossza nem volt a házibuliknak, dinom-dánomoknak, s bizony egyre többször mentem be dolgozni illumináltan. Harminchat évesen céltalannak éreztem az életem, s beleutáltam mindenbe. És ekkor találkoztam az utolsó lehetőséggel: a sors felém sodort egy gyönyörű, csodálatos alakú, szép arcú, 16 éves kis szeretőt. Mondhatni, hogy profi volt a szerelem dolgában. A húsz év korkülönbség ellenére belegabalyodtam, s jó szüleim tiltakozása, családom fejcsóválása ellenére el kívántam venni feleségül. Azonban Úr nem engedte, s a házasság helyett hosszabb-rövidebb megszakításokkal kb. 7 éves együttélés lett a dologból. Közben ki-kirepült tőlem, s nekem is akadt pótlásom...

Na, ez a vesekő s a katartikus szerelem hozott bennem létre egy perdületet, s elkezdtem a gyógynövények felé fordulni. Ugyanis az urológus semmi jóval nem bíztatott, s megjövendölte, hogy állandó kőtermelő leszek, s egyre több ilyen rohamom lesz a jövőben. Én ebbe nem nyugodhattam bele, s ellenlépéseket tettem. Ennek 18 éve, és azóta, hogy lekopogjam, semmi baja nem volt a vesémnek.
Ez volt az a fordulat, amikor minden fellelhető orvosi könyvet és gyógynövényismeretet felhasználva, megismerkedtem az anyagcserével, a vese működésével, a kiválasztással, és kidolgoztam egy anyagcsere javító gyógytea receptjét, s egyben nagyüzemi gyártását is.
Ez az időszak – 1977-82 – volt a felkészülés éve. Szerelmemmel állandóan a szakadék szélén táncolva belevetettük magunkat a dolcse vitába, aminek munkahelyi kimaradozások, fegyelmik lettek a vége. Úr mindenképpen próbált a helyes útra terelni. Mikor hónapokra eltűnt kedvesem, sőt egyszer fél évre is, akkor tudtam magamat igazán belevetni a munkába, és beásni a gyógynövények titkába. Így, ilyen körülmények között alakultam át munkás szürke egérből füves emberré.

Ez az időszak volt az, amikor végképp rájöttem, hogy nekem nem való a házasság, mert a nő és a család eltereli a figyelmemet a munkáról. Magyarul: egy seggel nem lehet két lovat megülni. Döntenem kellett: vagy az egyik, vagy a másik. És megint Triszmegistosz vagy a New Age áramlatába kerülök, s új emberré válok, vagy belesüllyedve a szürkék tömegébe, családot alapítok. Minden porcikám tiltakozott attól, hogy továbbra is szürke egér maradjak. Én ki akartam törni! Meg akartam mutatni a világnak, hogy én ÉN vagyok. Elő akartam állni valamivel, amit tálcán átnyújthatok a társadalomnak, hogy "íme ez az én ajándékom, vegyétek és igyátok."

1982 tavaszán végképp döntöttem: férjhez adtam egy közeli faluba vehemens kedvesemet. Jól döntöttem: azóta három gyönyörű gyermekkel szaporította a magyarok számát, és énelőttem pedig szabad lett a pálya. És eljött 1982 Húsvét vasárnapja..

5.

Ötödik sorsfordításomat az 1982. április 12-én megjelenő cikk jelentette, melyet Miskolczi Miklós főszerkesztő jelentetett meg a Dunaújvárosi Hírlapban. A cikk címe: Bogumil segít...
A főszerkesztő által kiküldött fiatal újságíró igazán lelkes cikket írt gyógyfüves tudományról. Olyannyira jól sikerült a cikk, hogy húsvét után tömegestől jelentek meg nálam a bajaikra enyhet keresők. Én pedig főztem a teákat. A cikket átvette a Miskolci Déli Hírek, s megindult az északi végekről való áramlás...

Mivel így fellendültem, azonnal át kellett állnom a szárított drogokra. Meg kellett szerveznem a beszerzést, tárolást s a kisüzemi gyártást, palackozást. Mindezt egy konyhában, 8 óra munka mellett. Ezt nem lehetett sokáig csinálni, s merész elhatározásra szántam el magamat: 1982. július 13-án leszámoltam munkahelyemről. Úgy hátat fordítottam 20 éves gyári munkálkodásom színhelyének, mint Szent Pál az oláhoknak! Olyannyira viharosra kerekedett leszámolásom, hogy összes ruhámat, bakancsomat öltözőszekrényemben hagyva, 6 ezer Ft adósággal a hátam mögött léptem ki örökre a gyár kapuján.

Tettem abban az időben nagy merészséget kívánt. Egyesek őrültnek tartottak. Emlékszem drága jó üzemorvosomra, amikor aggódva tette fel a kérdést "Jól meggondolta Gyula, mi lesz, ha belebukik. Ne menjen el, még meggondolhatja." – kérlelt, s az óta valahányszor összetalálkozunk, visszaemlékezve a 13 évvel ezelőtt történtekre, így konstatálja a dolgokat: "...Magának volt igaza Gyula! Ki gondolta volna, hogy ez lesz magából."
Tehát fejest ugrottam a semmibe. Bogumil énem húzott az új felé. Úr pedig lökődött ki a gyárkapun. S én így gondolkodtam: „Nézd Bogumil, megpróbáljuk. Ha van valami ebben a dologban, akkor menni fog. Megélünk belőle, ha nincs, akkor vis maior. Visszamegyünk a gyárba, vagy pedig elhelyezkedem a könyvtárban." Nem sok időm maradt a töprengésre, mert másnap jöttek az MTV Ablak című műsorától, egy riport erejéig. Ezt szintén Miskolci Miklósnak köszönhetem. Felesége, Sütő Enikő, az Ablaknál dolgozott, s ő karolt fel.

Nagy szenzációt keltett a paneldzsungelben a kábeleket húzkodó, műszaki kocsikkal kiérkező stáb látványa. És a riport megtette hatását. Pillanatokon belül országos hírnévre tettem szert. Ez a hírnév egyre több munkával járt, hiszen özönlöttek hozzám a gyógyírra várók. És én hajnali öttől este tízig igencsak megizzadtam az állandó gyógyteafőzésben, akkor, amikor kinn is 35 fokos melegek voltak. Én azonban álltam a sarat, mert bizonyítani akartam: elsősorban önmagamnak.
Sokszor elfáradtam, s a napi egyre növekvő bevételt számolgatva arra gondoltam, hogy elfutok, megszököm a munka elől. Olyankor Úr helyre pofozott, s bevillant a sok hálás gyógyultam, és szívemet melegség járta át. Megható volt az őszinte szeretet, ami felém áradt ezekből, az emberekből. Nem hagyhattam abba!

Nem hagytam abba annak ellenére sem, hogy feljelentett a helyi és a megyei KÖJÁL, a Szabálysértési osztály, 38 orvos, hogy börtönnel fenyegető bűnvádi eljárásokat és pereket indítottak ellenem. Öndicséret nélkül elmondhatom, hogy halált megvető bátorsággal és pimaszsággal szegültem szembe a hatósággal. Miért? Azért, mert éreztem, hogy szükség van munkámra, jó, amit teszek, s nem bukhatok el, mert ha elbukok, akkor nincs Isten, s ha nincs Isten, vége a világnak. És amikor már útlevelemet, személyi okmányaimat elszedték, s a börtönbe vetéssel fenyegettek, akkor Úr lenyúlt értem, tenyerébe vett, kiemelt ebből a gyehennából, és egy embert küldött értem egy kopasz, rendőr százados képében (Kovács Ferenc a neve). Ezt az embert a Hatóság küldte ki, hogy foglalja le a bűnjeleket, és számoljon fel. Történt ez 1985. szeptember 20-án, 44. születésnapomon.

Amikor ez az ember meglátta az elébe tett kiértékelő lapjaimat, a több ezer esettanulmányt, akkor homlokára tolta a sapkáját, és káromkodva ennyit mondott:
— Az anyjuk úristenit! Kádárnak kellene erről tudni! Ő biztosan nem engedné ezt a disznóságot! Tudja mit, Bogumil, nem viszek el semmit, csak a naplóit. És elrendelem az összes személy kihallgatását. Maga addig utazzon el, jó messzire.
— És az útlevél? Meg fogják adni, nem tetszik elvenni?
— Nézze, saját szakállamra nem veszem el az útlevelét. Utazzon el, ha nem jön vissza, lehetetlenné válok. Leszerelnek. A lelkiismeretére bízom, hogy cselekszik. Én addig itt kihallgatom a fél országot! Nem leszek a cinkosa a galádoknak! – mondta, s eltávozott.
Így is tettem. Elutaztam novemberben egy hónapra Ausztrália – Új-Zélandra. És itt újra belenyúlt sorsomba az Úr.

6.

Hatodik sorsfordulóm a rendőr százados által felajánlott utazáson következett be. Úr adta szájába a szavakat, s adta vissza útlevelemet, s Úr küldte el ugyanarra az útra Sz. L. Kiváló érzékű menedzser közgazdászt, aki velem egykorú volt. Összeismerkedtünk, s felajánlotta a segítségét.

Így tudtam bejutni először egy kisszövetkezetbe, ahol elkezdték gyártani a termékeimet, porlasztva, szárítva, majd 1987-ben megalakítottuk saját szövetkezetemet, Bogumil néven.
1975-ben ismerkedtem meg Sz. L.-lel, s a Kovács százados obstrukciójának köszönhetően 1976. június 4-ig működhettem. Akkor aztán a megyei Rendőr Főkapitányságon végleg elvették az okmányaimat, s megindították ellenem a bűnvádi eljárásokat. Így tehát végképp becsukva a boltot, pontot tettem 4 éves illegális működésemre.
De másnap már a kisszövetkezet tagja, licencadója voltam, és július közepén már piacon voltam új termékemmel, a Bogumil Elhízás elleni Üdítőitallal.
Úr megint kinyújtotta értem a kezét.

A négy év alatt megfordult nálam a fél ország. Operaénekesektől a miniszterekig mindenki, aki számít, és az egyszerű nép minden rétege: öreg és fiatal egyaránt. Megtanultam olvasni a tekintetekben, látni a gondolatokban, s vigaszt adni. Nagyon nagy munkával és sok-sok szeretet energiával építettem ki imágómat.
Rengeteg pénzt kerestem eszemmel és két kezem munkájával. Az így szerzett pénzen családomat, rokonaimat segítettem, s nem feledkeztem meg szeretett könyvtáramról sem, írógépet, számítógépeket, fénymásolót, könyvkötészetet adományoztam. Hét évig szerveztem a városi bringatúrákat, alkalmanként 500. 000 Ft értékben bringákat felajánlva. Adtam, ami tőlem tellett annak a városnak, amelyik embert csinált belőlem, ahol élek. És ismét Triszmegistosszal élve: Ami fenn az lenn, ami lenn. Adtam a könyvtárnak – kaptam érte Szocialista Kultúráért Érdemérmet, adtam a városnak bringatúra ürügyén – kaptam: Pro Urbe, adtam iskolai focira, vetélkedőkre, csak úgy iskoláknak stb.... kétszer lettem a város legnépszerűbb embere...

És a sajtó
Büszke vagyok rá, hogy eddig 192 cikk jelent meg rólam, tőlem a sajtóban. Több tv riport a MTV-ben és számtalan a helyi TV-kben, szerte az országban. Úgy érzem, Úr mindig akkor küldi hozzám az újságírókat, tv- és rádió riportereket, amikor szükségem van a nyilvánosság segítségére.

7.
Hetedik sorsfordulóm a Bogumil Kisszövetkezetet megalapítása. Végre a magam ura lehettem, s lerázva a felelősséget, az elnöki posztot Sz. L.-nek adván, megmaradtam szürke eminenciásként, elnökhelyettesként.
1977 – 81 között csak a pénzért jártam fenn. Fürödtem a sikerekben és elismerésekben. Úsztam a dicsőségben. Legnagyobb gondom az ölembe hulló tízmilliók elköltése volt. Nem, nem herdáltam. A pénzem legnagyobb részét utazásokra költöttem. Beutaztam az egész világot. Látni, tapasztalni. Az utak nagy része luxusutazás volt, milliomos barátaimmal. Pénzem másik részét jótékonyságra költöttem. Ismét Triszmegisztosszal szólva: a javak egy része ment luxusra, de ugyanannyi ment a kultúrára, sportra, jótékonykodásra. Amennyi elment a réven, az bejött a vámon, a kultúra oltárán. Teljes az egyensúly. Úr elégedett volt velem egy darabig. Aztán újabb perdület következett.

8.

Mások dolgoztak helyettem, mások termelték a javakat, s én dőzsölve lubickoltam a jólét tengerében. Egyik úttól a másikig átunatkoztam az életem. És egyre jobban hiányzott a munka. A cégnél már nem tudtam beleszólni a munkamenetbe, mert mások, nálam hozzáértőbbek profi módon intézték a dolgokat. A jótékonyság és az utazás nem töltötte ki minden időmet, s ekkor alsó, pokolbeli énem, intrikus lényem egy palotaforradalomban való részvételbe sodort... a kisszövetkezet egyik csoportjával meg akartuk buktatni a vezetést.

Tettük ezt sértett hiúságból, vélt mellőzöttségekért... Most már látom, hogy ostoba voltam, nagyon ostoba. A zendülés kudarcba fulladt. Eljátszottam a hitelemet, s levonva a konzekvenciát, kiléptem a Kisszövetkezetből, és áruba bocsátottam a nevemet. Eladtam évi 2% jutalékért a névhasználati jogot. Attól a perctől kezdve, hogy aláírtam a szerződést (1992. február 6.), nem rendelkeztem többé szeretett Duálommal, Bogumil nevemmel. Csak magánhasználatban élhettem vele, nyilvánosan nem használhattam. Ez a mai napig is bánt, de csak így tudtam fenntartani pazar jólétemet. Júdásként adtam el másik énemet.

Úr azonban gondoskodott róla, hogy ne soká élvezzem ebül szerzett millióim örömét. 1992 – 93 volt az a két év, amikor óriási összegek ütötték a markomat, s én végzetszerűen hatalmas észak-, közép- és dél-amerikai utakba öltem a pénzeket. Az utak hasznosak voltak számomra, bár még akkor nem tudtam, hogy Úr keze van a dologban. Adott egy sanszot rá, hogy magamba szívjam az inka, maya, azték kultúra titkait, megérintsen Galapagos miliője, s elmerüljek a Húsvét szigetek rejtelmeibe. Beavatásokon vegyek részt, s hátulról taszigáljon az ezoterika felé. És eljött 1993 ősze.

9.

Kilencedik sorsfordulóm ettől az évtől számolom. Egy asztrológus tenyérjós és tarott kártyavető barátnőm által 1983 szeptemberében való jóslás alapján megtudtam a jövőm, amibe akkor nem hittem. Azóta szóról szóra beigazolódott.
Teljes átalakulás előtt állok. Életem egy kettős perdülettel megváltozik. Egzisztenciámban lecsúszok, mélypontra kerülök, az ezoterika felé fordulok, s gyötrelmes tanulási folyamatokon átmenve lélekben és testben, új, minőségi változásokon esek át.
1994-ben átalakulok, s csak az ezoterikának élek.
Ez teljes egészében bejött.
Nézzük sorjában az eseményeket.

Az első ezoterikus könyv: Karla Gali: hogyan legyek fenomén.
Maga Karla adta a kezembe, hiszen 1991-es megismerkedésünk óta munkakapcsolatban voltunk (árut szállítottam neki). A könyv elindított bennem egy folyamatatot, mely az óta is tart megállíthatatlanul. Tucatszám veszem és falom az ezoterikus könyveket. Kitanultam, s továbbfejlesztettem a Köbler-féle jelgyógyászatot, s 1994 januárjában már hatalmas képes riport jelent meg rólam: Bogumil nem nyugszik címmel a Fehérvári Hírekben. Ettől kezdve felröppent a hír az országban: Bogumil újra gyógyít! És régi, új kuncsaftjaim kezdtek felkeresni. Rútul cserbenhagyott, eladott nevem még mindig mágnesként vonzotta hozzám az embereket. Mivel 94-ben már lecsökkent az apanázsom, sőt a cég végül tönkrement, éppen időben jött a váltás. Úr mesterien gondoskodott róla, hogy újra aktivizáljam magam. Utolsó milliómon még megjártam Zimbabwe ősi várát, konzultáltam a fővarázslóval, majd vagyonom romjain elkezdtem a Reikis kiképzést. Egy fél év alatt értem el a mester fokot, sőt az Aroló II-t is. Most már mindenben a szeretet gyógyításnak vetettem magamat alá. Sikereim és sikerélményem egyre nőtt. Az emberek özönlöttek hozzám. Megmutattam a világnak, hogy áll még Buda vára, a Bogumilt nem lehet a szőnyeg alá söpörni.

Kialakítottam egy önálló gyógyító rendszert. És járom újra az országot, mint régen, tartom előadásaimat a szeretet gyógyításról. Már nem hiányoznak a nagy utazások. Belső utakon járok. Egy-egy meditációban Úrtól kérek választ kérdéseimre, s elértem a teljes lelki békét s harmóniát.
Az élet azonban nem állhat meg. Állandóan képzem magamat. Előadásokra, tanfolyamokra járok. Elvégeztem az extraszenzorikát, bioenergetikát, s új utakra térve, a piramisgyógyításra vettem rá magamat. Sikert sikerre halmozok: 1994-ben nagysikerű előadást tartottam a Nemzetközi Természetgyógyászati Kongresszuson. Azóta az idei kongresszusra már két anyagot nyújtottam be, de kész vagyok egy harmadikkal is.
És van idő a kiteljesedésre is. Szívügyem a publicisztika, az írás. Eddig 45 tárcám, glosszám, számtalan szakcikkem és 13 könyvem jelent meg. Előkészületben van négy újabb könyvem.

A megszerzett pénz segít hozzá, hogy publikáljak. Kis példányban kiadott írásaimat barátaim, szűkebb pátriám s ezoterikus társaim kapják. Így akarom a tudást, tapasztalatokat, énemet megmutatni. Ez is a kiteljesedés egy módja. És hogy mit hoz a jövő?
Soha nem érdekelt. Nem hiszek a világvégében, minthogy a világbékében sem. Antimilitarista vagyok. Mindennemű erőszakot gyűlölök. Gyűlölöm a szellem és a kultúra elnyomóit, tönkresilányítóit. Remélem Úr, megbocsátja ezt nekem, de nem tudok felháborodás nélkül elmenni a mostani események mellett, amikor tönkrezúzzák egyesek onnan fentről, a hatalom csúcsáról, amit évezredes munkával ez a nép felépített. Ledöntik a porba a kultúra oltárát, hogy aztán majd véres, verítékkel rakják a cserepeket össze, de akkor már késő lesz. Hát azért kiáltok. Ne bántsd a kultúrát! (Ne bántsd a magyart!)

Íme, hát egyelőre végére értem sorsfordulóimnak. Most a békés munkálkodáson a sor: gyógyítok, írok, előadásokat tartok és olvasok. Sokat olvasok..., s miközben a múltat faggatom, a jövőre gondolok: Mi lesz veled Magyarország?
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!