Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-02-06 23:38:31
Megtekintve: 403
Vámpírok-2
Gipsz Jakab egyszer csak azt vette észre, hogy a felső hidak elkezdtek a szájában önálló életet élni. Mozogtak mintha valami, ki akarná őket onnan lökni. Egy darabig ügyet sem vetet rá, hanem az ínye elkezdett bepirosodni, és tarjagossá válni. Aztán vér szivárgott belőle. Ennek már fele sem tréfa, mondta magában, és amikor már leffegni kezdtek az ínycafatok összeszedve minden bátorságát elindult a fogorvoshoz.
Kinn a folyosón üldögélve elborzadva hallgatta a bentről kihallatszó fogfúró vészjósló sivítását. Megváltás volt, amikor beszólította az aszintesnő.
–Kérem a következőt!– mondta és hájas arcán kéjes vigyorral, begörbitett ujjával intve hívogatta be a rendelőbe, mint a vasorrú bába Jancsit a mézeskalács-házikóba. Jakab feltápászkodott a lócáról és citerázó lábakon elindult befelé. Az a két méteres út az örökkévalóságnak tetszett. A fehérköpenyes, marcona fogorvos gondterhelt arccal nézett rá.
–Mi a problémánk édes úr?–kérdezte, és türelmetlen mozdulattal a fogorvosi székbe parancsolta Jakabot. Jakab belezuttyant, a fogorvos hátrahúzta a fejét, rámordult.
–Tátsa ki a száját! Áááá! Mégjobban, nem látok bele!-parancsolta és elkezdte végigkopogtatni a fogsort. Rögtön kiszúrta a bajt.
–Csúnya, nagyon csúnya… Azt hiszem hiperpláziás lesz!-mormogta asziszetensnőjének aki, Jakab kitátott szájába behajolva kigűvedt szemekkel konstatálta annak elfajzott fogazatát és burjánzó inyét. Kihúzta a fejét, és foghegyről odavetette a fogorvosnak.
–Le kell vennünk a koronákat! Te is úgy gondolod doki?– a doki rábólintott és fejével biccentve, egy fejmozdulattal jelezte, hogy kéri a fájdalomcsillapító injekciót. Az asszisztensnő feltörte az ampullát, felszívta a tűbe. Megkocogtatta, hogy nem maradt-e benn levegő és fogorvos kezébe adta. Az meg ide szúrt, oda szúrt, jól megforgatta Jakab szájpadlásában a tűt, hogy csakúgy recsegett-ropogott amint beléinjekciózta a lidokaint.
–Végeztünk. Kimehet, majd szólítom!
Jakab kitámolygott, leroskadt a padra és azon imádkozott egyre zsibbadó pofáját lapogatva, hogy minél később kerüljön rá a sor. Közben kihallatszott a kitépett fogak recsegése, a fúrógép vijjogása, eszközök csörömpölése. –de szeretnék egy nappal idősebb lenni!–fohászkodott magában, amikor egyszercsak kinyílt az ajtó az asszisztensnő hívogatóan begörbített ujja invitálta a műtőbe.
–Elhelyezkedett a fogorvosi székben. A fogorvos bekapcsolta a reflektorokat, amikkel elvakította, behunyásra kényszerítve szemeit. Ujjait tehetetlenül ölébe engedve összekulcsolva várta az attakot. Nem maradt el. Először megpróbálta átvágni a hidakat, ez gyorsan ment, miközben megcsúszott a köszörű és kissé elvágta Jakab szájaszélét, amit az nem érzett, csak a nyelvére csurranó sós vér izét konstatálta. Lepottyant a híd közepe, a két műfog. A fogorvos meglepetésében felnyerített. – nézd csak, ennek kinőtt a szemfoga a híd alatt, ezért deformálta el a hidat! Eszméletlen, ilyennel még nem találkozzam! Na, mindegy, szedjük le a koronákat!
Ezzel elkezdte egyenként széjjelvágni a koronákat. Itt már a homlokáról folyt az izzadság Jakab arcába. Az asszisztensnő mindkettejük fejét törölgetni kezdte. Az orvos szitkolózott. –Kati, ennek rágyógyult a fogára a korona. Nem akar lejönni. Vésőt, kalapácsot kérek!– Rikkantotta és elkezdte a pajszerral levésni a koronákat. Néhányszor megcsúszott a pajszer és belevágott Jakab arcába. Ömlött a vér. Aztán kopp, leestek a koronák Jakab kitátott szájába.
–Öblíteni kérem!–mondta felegyesedve, derekát lapogatva a fogorvos, és mint aki jól végezte a dolgát, két lépést hátralépett és így mustrálgatta a koronákat és a vért a csészébe köpő Jakabot. Majd megszólalt.
–Írok egy beutalót a Szájsebészetre. Valószinüleg le kell műteni a leffegő részeket. Ha megműtötték, utána jöjjön vissza, és akkor majd levesszük a jobboldali koronát is. Azt nem tudom, hogy tudjuk visszaépíteni, mert kinőtt közbe egy fog, ami félig kibújt…– fejezte be semmi jóval nem történő biztatását és kezébe nyomva a beutalót, elbocsátotta Jakabot. Kifelé menet még visszanézett és látta, hallotta, amint szivacsaikkal a vér törölgetve a fogorvosi székről így szólta egymáshoz. – Óvatosan, mert minden cseppért kár!


2.

A másnap reggel ott találta Jakabot a Szájsebészet várótermében sorstársai között a karoslócán üldögélve. Miközben bentről vészjóslón kihallatszott a fűrész, véső és a köszörűkő vijjogása, hörgése, koppanása, aközben félelmüket hátrébb tolva imigyen folyt a társalgás
–Maga mivel van itt?–fordult Jakab a mellett ülő korosabb feldagadt arcú nőhöz.– beletörte a fogorvos az odvas fogamat. Ki kell vésni! Jajj, csak már túl lennék rajta!
–Nekem meg beletört a beültetett csapom a tepertyűbe…!– szólalt meg a Jakab mellett sorsára váró középkorú úr! – Most aztán szedethetem ki, újat be, jó sok pénzem bánja!
–Hát, igen, nem tudom, nekem is mi lesz a sorsom– szólalt meg Jakab, és abban a pillanatban szélesre tárult a műtőszoba ajtaja.
–Gipsz Jakab!– zengedezte kéjesen az asszisztensnő és begörbített mutatóujjal invitálta Jakabot beljebb. Jakab remegő, citerázó lábakkal feltápászkodott és egy búcsúpillantást vetve sorstársaira, mint egy halálraítélt elindult utolsó útjára. Odabenn minden ment a forgatókönyv szerint. Elkérték beutalóját, a röntgenleletet és máris a műtőszékben találta magát. A szájsebész feltette az átvilágító falitáblára a röntgenfilmet és Jakab kitátott szájába pislantott. Egy nikkelezett lapoccal végigsimogatta, kocogtatta leffegő ínyeit és hátralépve így nyilatkozott.
–Pocsék… nagyon, pocsék! Gangrénás Hiperplázia! Ember, magának elfajult az egész ínye! Utolsó pillanatban érkezett! Hogy, hogy eddig nem vette észre a fogorvosa? Mikor volt utoljára nála? Milyen rendszerességgel jár hozzá?
–Az utóbbi öt évben évente négyszer-ötször főorvosúr! Alul teljesen rendbetette a fogsoromat. Meg vagyok elégedve a munkájával.
–Ember, magának alkati betegsége van. Már legalább tíz éve megnőtt az inye! Nem tűnt ez fel senkinek, hogy alig látszanak ki a fogai az ínyekből?
–Őszintén megmondom főorvosúr, láttam én, hogy nyől, de gondoltam ez a korral együtt jár…
–Jól, van, nem is okolom magát, de, hogy a fogorvosa nem vette észre? Ez nonszensz! Na, akkor lássunk hozzá! A baloldallal kezdünk. Erzsike hét fonalat kérek! Injekciót!
–Adta ki az ukázt asszisztensének. Az felszívott egy ampulla lidokaint. Megpöcögtette a fecskendőt, kicsit kinyomott belőle, hogy ne keletkezzen benne légbuborék és a kezébe adta. Az orvos meg adj neki! Döfte ide-szúra oda, amoda, eszméletlenül fájt amint Jakab szájpadlásába döfködött. Mikor végzett megszólalt.
–Készen vagyunk. Most üldögéljen itt félórát. Aztán hozzákezdünk!–ezzel magára hagyta a kétségei között vergődő Jakabot. Közben az irodából behallatszott amint izgatottan tárgyalják Erzsike, az asszisztensnő mopszli kutyájának tregédiájáját. A kutya a múlthéten lenyelt egy vadgesztenyét. Nem tudott kijönni belőle és beledagadt a gyomrába. El kellett vinni, megműtetni az állatorvoshoz.
–Képzelje főorvosúr! Az a lódoktor csak úgy, beledöfte az injekciót, aztán nekiesett! Felvágta a hasát, kifordította a gyomrocskáját. Azt hittem, menten elájulok a látványtól. A kutya bepárásodott szemekkel nézett rám, hogy mintha azt monadá a tekintete, te hagyod, hogy ezt tegyék velem? Bevallom férfiasan, hogy sírtam! Aztán ahogy sercegett, recsegett a bőre, a húsa, ahogy vágta, nyiszatolta! Végül diadalmasan felmutatta a hatalmasra dagadt vadgesztenyét. Akkora volt, mint egy teniszlabda! Komolyan mondom, útálattal néztem végig, mintha egy vámpír sarabolta volta szegényt. Aztán a takaritónő, valami felmosórongyfélével csak úgy lesikálta, törölte a vértől iszamos asztallapot… Gusztustalan!– mialatt elmesélte a törénetet Jakab féléber állapotban remegve várta sorsát. Egyszercsak léptek közelítettek felé. Egy kéz bekapcsolta a reflektorokat. Jakab önkénytelenül is behunyta szemeit. A főorvos belenézett kitátott, megmerevedett szájába. Az asszisztensnő egy pohár alján lévő pár csepp, fertőtlenítőt nyújtott át neki a következő szavak kíséretében.
–Nem meginni, nem lenyelni, mert nem szeretném, ha összerókázná a paciens a műtőt!
Számoljon százig! Ez alatt öblögesse vele a száját! Utána kiköpni! Mégegyszer mondom, nem lenyelni! Miután leszámolta a százat a főorvos lépett mellé. Kloformmal kente be arcbőrét a következő szavak kíséretében.
–Csak a száján lélegezzen! Nem szertném, ha elaludna tőle! –miután ez is megvolt egy zöld kendővel leterítették a fejét és berregni kezdett az elszívó. Míg az orvos, szikével elkezdte tőből levágni a leffegő inydarabokat, aközben az asszisztensnő az elszívóval szívta az ömlő vért és a nyelvére hulló ínydarabokat. A berregés féléber. kómaszerű állapotba ringatta Jakabot. A szendergésből a főorvos érces, sürgető hangja zökkentette ki.
–Fonalat, kampót!– adta az utasítást és elkezdte az addig leműtött részek csonkjait összevarrni. Mikor megvolt újabb szívás, berregés, majd recsegés, ropogás, húsdarabok nyiszálása… örökkévalóságnak tűnő tíz perc mulva levették szeméről a zöld kendőt, és kezébe adtak egy pohár vizet.– öblíteni!– mondta a főorvos és Jakab öblített, Egymásután köpködte ki az alvadt vér és lemetszett húsdarabokat, amit az elszívó nem szívott el.
–Mára befejeztük. Kérem kamillával öblögetni, hidegvizes, jeges borogatással borogatni! Ne lepődjön meg, ha beödémásodik! Egy hét mulva varratszedésen találkozunk! Viszontlátásra!–köszönt el tőle a szájsebész és ezzel kitessékelték az előtte kinyitott ajtón.

3.

Hazatérve megfőzte a kamillát és elkezdett óránként öblögetni. A feje pedig óráról órára lilult, majd céklaszínbe váltva, lüktetni kezdett és cipónagyságúra dagadt. Éjfélre már nem bírta a száját sem kinyitni. Rakta rá a hideg vizes borogatást kívülről, míg belülről konyakkal és bundapálinkával próbálta meg lelkiegyensúlyát és kihunyni készülő öntudatát ébrentartani. Csak ült a számítógépe előtt felközözött állal, mint egy fogfájós bánatos kutya. Hogy valamivel elfoglalja magát Internetezett és kedvenc weboldalával kommunikált.
Hajnalféle annyira elzsibbadt, hogy elvackolódva kómaszerű, féléber álomba zuhant. Miután agyára ráborult a bíbor köd, látta magát fehér köpenyben amint a fogorvos hasán térdepelve harapófogóval egyenként szaggatja ki a fogait, aztán mikor már patakokban folyik a vére újra kinőtt lyukas két hegyes tépőfogát, belemélyeszti a nyaki ütőerébe, és csak szívja, csak szívja a vérét amig el nem telik vele. Aztán jólakottan lefordul róla,a WC kagylóhoz lép és kiöklendezi a gyomrában megsavanyodott alvadt vérdarabokat, hogy helyet csináljon az újabb adag vér beszippantásának. Korgó gyomorral a remegő, citerázó lábakon roskadozó szájsebészhez lép. Megragadja üstökénél fogva, hátrahúzza a fejét és szemfogait nyaki ütőerébe, mélyeszti. Mikor eltelik vele, rongybábuként félrelöki, a fogorvosi székbe löki, és egy szakócával kiveri az összes fogát. Utánnal a reflektorra kerül a sor, azt is rapityára töri. Majd elkapva a sarokbabújó asszisztensnőt lenyomja torkán az elszívót, és fújásra állítva telipumpálja a földön tócsaként álló fogorvosok vérével.
Miután végzett megigazítja köpenyét és kinyitja az ajtót, majd kiszól a padon remegve vacogó pacienseknek.
–Kérem a következőt!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!