Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-02-11 01:06:00
Megtekintve: 665
A végrendelet
1.

Úgy gubbasztott, lehorgasztott fejjel, a konyhában, hokedlin ülve az öregember, mint egy beteg, szárnyaszegett madár. Lábain, ormótlan disznóbőr bakancsok. Öltözete, vedlett zéig nadrág, elnyűtt flanel ing, kopott szvetter. Csontos vállait felhúzva, ültében is görbebotjára támaszkodott. Lilás ajkai közt, füstölgő csikket rágva üres tekintettel nézett magaelé a semmibe.
– Jó napot papa– üdvözöltem.
– Agyisten– krákogta.
Maris az öregember lánya, hozzám fordulva így szólt.– Balambér, ez a papa, ismerkedjetek össze! Papa, ő a legjobb szomszédunk, mindenben lehet rá számítanunk. Behoztuk a városba, hozzánk. Úgy gondoltuk, mégis csak jobb lesz neki itt benn, mint egyedül gubbaszkodni otthon.– igaz-e papám? – az öreg rezignáltan, előbb jól kiköhögve magát, kissé kehelve megszólalt.– Jöttem, mert hoztatok. Tudja szomszéd, hogy van az, ha az embernek meghal a párja. Egymagában nem találja a helyét.
– Ne keseredjen el Papa, meglátja, nálunk jó helye lesz! – biztatta a veje.
– Mindegy az már nekem, csak békességem legyen. – legyintett lemondóan az öreg. Tóni a veje magyarázkodásba fogott.– muszáj volt behozni az öreget .A sok jó ételt is, amit kihordtunk neki, rendre otthagyta. A kutyák falták be helyette, mert nem győztük a mindennapos kijárkálást. Itt legalább együtt eszik velünk, a gyerekekkel. Megtömjük, mint a libát! Aztán a budira is nehezére esett már kijárni. Sokszor mielőtt odaért volna már beszart, behuggyozott. Ez az igazság, a Balambér előtt nem kell szégyenkeznie, olyan nálunk, mint a családtag. Nincsen neki senkije, agglegény… Az öreg pironkodva, elrestellte magát és foghegyről, sziszegve odavette a lányának.
– Jól van, leányom, minek ezt mesélgetni? – Maris azonban leintette. – mondtuk már, a Balambér előtt nem kell szégyenkeznie. – Bizony, leányom sokszor többet ér egy jó szomszéd tíz testvérnél is! – ejtett el egy finom célzást az öreg a gyerekei között dúló háborúskodásról. Ezzel kezdetét vette az apokaliptikus végjáték, mely drámába torkollott. Akaralanul is szemlélője lettem a történéseknek. Úgy csöppentem bele, mint Pilátus a krédóba. Az öregemberrel hamar összebarátkoztam. Türelmesen hallgattam többször és többféleképpen előadott történeteit. Másnap délelőtt felmentem hozzá beszélgetni, hagy múljék az idő.
– Elmondanám magának röviden a történetemet, ha nem untatnám vele. Kíváncsi lennék a véleményére, hiszen maga iskolázott ember, érettségije van.– mondja, nyugodtan, hallgatom!
– Ott kezdeném, hogy az én drága, jó feleségem igen jó asszony volt, nyugodjék békében! A második asszonyom volt. Neki is volt már ura én előttem. A legidősebb fiunk, a Sándor, az ő első házasságából való. Utánna lettek sorban: a Miska, az Anci, az Irén, és végül ez a vakarcs, akinél most vagyok, a Maris! Nem voltam én mindig ilyen elsett. Nem mondom, a bélhurutomat, azt még a katonaságnál kaptam. Azóta is kínoz, de meg tanultam együtt élni vele. A seregnél kitanultam az ácsmesterséget, így hát leszereléskor aláírtam még három esztendőt. Így összeszedtem magamnak annyi pénzt, hogy vehettem magamnak egy kis földet. Megnősültem, aztán épültünk az asszonnyal. A gazdálkodás mellett eljártam ácsmunkát végezni építkezésekhez.
– Aztán jött a tsz-esítés. Bevittem, amim volt, de nem bántam meg. Két évig voltam a sertés telepen. Ekkor megbetegedtem asztmában. Azóta is kínoz. Mivel nem bírtam a nehéz, fizikai munkát, beraktak éjjeliőrnek. Onnan mentem nyugdíjba hatvanöt évesen. Ennek már négy éve. – mondta az öreg, és kimerülten ingatta ráncos nyakán lógó, herélt svájcisapkába bújtatott zanza fejét. Úgylátszik elfogyhatott a levegője is neki, mert mint a partra vetett hal, tátogva levegő után kapkodott. Bal kezével cigarettája után kotorászott. Rágyújtott, mélyeket szippantott, majd így folytatta.– hol is hagytam abba? Na, igen az Anci. Hát ez volt a mi legkedvesebb lyányunk! Azért is szerettük, mert olyan kis véznácska volt. Nem is engedtük dolgozni, soha. Hamar férjhez adtuk, az ura se engedi. Ott vettek házhelyet mellettünk. Én végeztem az összes ácsmunkát nekik. Segítettem őket, amíg tudtam. Amikor ez a legkisebb, a Maris is férjhez ment, magunkra maradtunk. A feleségem sokat betegeskedett, így átjártak segíteni. Az utolsó időkben, míg élt szegény feleségem már az Anci főzött ránk, a gyerekei takarítottak, mostak. A kertet a vőm mivelte. Sokszorosan visszaháláltam nekik a segítséget. Nem beszélve arról, hogy a termés, kukorica, bor mind őket illette. Mit tettünk volna annyi borral. A hízókat is én vettem. Közösen hizlaltunk, az én kukoricámon. Nem számít!
– Amikor kiderült, hogy szegény feleségem rákban megbetegedett, mindennel felhagytam, csak vele foglalkoztam. Fürdettem, mint egy gyermeket. Öltöztettem, mikor már annyira gyenge volt, hogy mozdulni is alig tudott. A végén pelenkáztam is. Aztán amikor az Anci nagyobbik lánya férjhezment elkövettünk egy hibát. A feleségem volt annyira rajta, hogy mivel ők segítenek nekünk a legtöbbet, az anyai részt az Ancira íratjuk. Nem ellenkeztem, az ő része, azt tesz vele, amit akar. A sírba nem viheti magával. Természetesen a haszonélvezetet részemre kikötöttük. Rá három hétre drága feleségem meghalt. Mivel egyre rosszabbodott az állapotom, újabb megegyezés születet közöttünk. A leány lakik a családjával az Anciék házában, ők meg odaköltöznek hozzám, hiszen a fél ház úgyis az övék. Igy legalább én sem leszek egyedül. Aztán, ha meghalok, akkor az eltartás fejében rájuk száll az én részem is.– De, hiszen maguk kisemmizték a másik négy gyereket? – vetettem közbe.
– Hát éppen ebből lett a baj. A helyzet a temetés után kezdett elmérgesedni. Minden költséget én álltam. Volt és van is pénzem, hálistennek most is. Mikor már aláírtuk az eltartásit, a lányomék meggondolták magukat,nem költöztek hozzám,de mindennap átjártak,főztek,mostak,takarítottak rám, mint eddig is. Néha, mikor éjszakás volt, hogy ne zavarja a gyereksírás, átjött aludni. Azon a reggelen is átjött. Aztán hazament és megjött a Miska fiam. Azt mondja nekem– apa, ki tudnál segíteni háromezer Ft-al, elromlott a bojlerünk, újat kellene venni. Jövő héten megadom fizetéskor.– Mondom neki, itt a kulcs, vedd ki a szekrényből! Ott van a fekete zakóm zsebében. Tudtam, hogy benne van tizenötezer Ft-om, a múlt havi nyugdíjam. Hát elég az hozzá, a Miska hiába kutakodik, semelyik zsebben sem találja a pénzt. Odamegyek, tapogatok-semmi… kiment a fejemből, hogy a bársonyzakóm belső zsebébe tettem…a Miska rohan Árpiékhoz. Felelősségre vonja, hogy kilopta a zsebemből a pénzt. Míg ők szócsatát vívtak, addigra megleltem a bársonyzakóban a pénzt, de már késő volt. Megtörtént a baj. Rohan át Árpi, nyomában Miska.
– Kikérte magának a gyanúsítást, hogy ő nem tolvaj! És, hogy vegyem tudomásul, hogy ő soha többé be nem teszi hozzám a lábát! Hiába mondtam neki, hogy előkerült a pénz, nem jól emlékeztem, megtaláltam. Nem lehetett vele bírni. Elrohantak mindketten. Otthagytak, mint Szent Pál az oláhokat… Akkor érkezett ki ez a vejem, a Tóni, hogy megnézze, mi van velem? Meghallgatta a bánatomat, a pártomra állt és azt mondta. Jöjjön velem papám, beviszem magunkhoz! Egymás nyakába borultunk, sírtunk.
– Akkor még nem jöttem be. Fél évig jártak ki hozzám, de nem működött rendesen a dolog. Nem bírtam egyedül létezni, így hát megadtam magamat és hagytam, hogy behozzanak! Hát így kerültem én ide! Hogy beleszokok-e? Ki tudhatja? Úgy se sok van hátra, majd csak lesz valahogy legyintett és kitöltve két háromdecis pohárba valami iszonyú, savanyú bort megkínált.– Tudja ez jó egyedül az asztmámra, ez csillapítja. Egyenesen Akasztóról hozza a vejem. Valódi rizling! Megmondom őszintén, megállt bennem az ütő! Ilyen rossz bort életemben nem ittam. Az öreg látva megdöbbenésemet így biztatott.– igyon, csak nyugodta, ez gyógybor! Meglátja jót, tesz az emésztésének! Ami azt illeti annyira jót tett, hogy hazaérve epét hánytam.
Az öregnek a kisszobában alakították ki a lakhelyét.A gyerekeket pedig átköltöztették a szülőkhöz a nagyszobába. Felhozták a használható ruhadarabjait, a sezlonját, pipáját, pipadohányt, egy kissámlit, hogy legyen mire leülni cipőt húzni. Behozták a TV-jét, a hűtőgépét. Otthonosan berendezték a kis kuckóját, hagy érezze magát jól benne. Már, megnyugodott, kezdett beleszokni az öszkonfortba. Nem kellett állig begombolkozva felőzözni,ha ki akart menni a WC-re,ott volt,helyben. Szóval minden rendben lett volna, ha a külvilág nem szól bele a dolgokba. Egyik nap kopognak az ajtón. Váratlanul betoppant Anci.
– Elraboltátok tőlünk a papát! – üvöltötte magából kikelve és a húgának rontott. Huzakodni kezdtek.– egyszer úgyis kikaparom a szemedet, te cemende! Tudom én, hogy mire kell nektek a papa, nagyon is jól, tudom: hogy kifizetessétek vele az autót! Arra spekuláltok, hogy úgyse húzza már sokáig, felbontatjátok vele az eltartásit, új végrendeletben spekuláltok, de abból nem esztek! Mienk a Papa! Megfogjuk, és visszük! Nem fogjátok kisemmizni a többieket!– Maris lefogta betolakodót, és betuszkolta a konyhába. Az öreg meghallotta a nagy veszekedést és kiszólt a kisszobából.– ki van itt leányom?
Az Anci van itt Papa! – mondta Maris alább hagyva a hevességéből. A papa kitipegett a konyhába. Megálltak egymással szemben, ránézett a két lányra és beült az asztal mellé,a megszokott helyére. Elővette a cigarettás dobozt és rágyújtott.– Visszahoztam a koszorúslány ruhát, amit kölcsönadtatok a múltkori esküvőre a kisebbik lányomnak. Meg a papát is látni akartam!– Mondta Anci és megsimogatta az öreg zanza fejét.– hogy van?– kérdezte tőle.– láthatod! – felelte az öreg lehorgasztott fővel – ülök, hogy le ne essek a földre ilyen ordenáré veszekedéstől, amit itt levágtatok nekem! Mért gyilkoljátok egymást leányaim? – Viszem vissza papa! Még is csak a mienk, velünk van szerződése! Ezek lehúzzák magáról még a gatyáját is, aztán ahogy behozták úgy vissza is, viszik, oda ahonnan elrabolták. Elhiheti, csak a pénze kell! Meg akarják kaparintani a jusst!
– Az öreg ránézett, szótlanul felállt. Becsoszogott a kisszobába, belenyúlt a feketezakója belső zsebébe és kivett egy takarékkönyvet belőle. Kiment konyhába és Anci kezébe nyomta. – Nesze, ez a tied. Akárhogy is történtek a dolgok, ezt neked szántam. Tedd el! – Annus, gyorsan a retiküljébe dobta a takarékkönyvet, majd az öreg fülébe súgta:– elviszem innen apus! – Ne fáradj vele, nem érdemes. Én innen már csak a temetőbe megyek! Ne gyere ide többet!– suttogta és mélyet szívott a csonkig égett cigarettából. Kehelni kezdett. Anci kisomfordált a lakásból. Maris bevágta utána az ajtót.
– Az öreget annyira felizgatták az események, hogy reggelre belázasodott. Kérdezgették tőle, mi a baja, de egyre csak ingatta a fejét. Szokás szerint délután felnéztem hozzájuk. Látván az öreg színe változását, megkérdeztem mi a baj. Mondták, hogy délelőtt felizgatta magát. Bevittem a kisszobába a hokedlit és leültem hozzá kicsit beszélgetni. Az öreg rágyújtott majd belekezdett a mondókájába.
– Ki gondolta volna, hogy éppen ezekhez kerülök, ráadásul egy panel lyukba, amire rémálmomban sem gondoltam volna!Amikor megkapták, ezek a lakást hívtak bennünket drága, jó felségemmel, hogy nézzük meg, hogy s mint vannak! Elhárítottam magamtól a meghivást. Azt mondtam, tyúkólra nem vagyok kíváncsi! És, milyen a sors, mégis itt vagyok. Ki érti ezt? Nem is léptem át a küszöbüket önszántamból soha. Most már látom, milyen ostoba voltam. Tudja, mi nem ilyen vőt akartunk, csóró, kicsit púpos, egy macskajancsi! De úgy voltunk vele, ha szeretik egymást nem állunk útjukba. És akkor ezeknél kötök ki! Megáll az eszem szomszéd! Látom milyen igyekvő, túlórázik, hogy meglegyen mindenük. Mos, főz, takarít, rendezi a gyerekeket, engem is megfürdet, megborotvál…a másik két vőm nem ér fel ezzel az eggyel! Csak isznak, henyélnek a munka után, semmivel nem törődnek otthon...
– Ne törődjön vele Papa, hagy éljék világukat! Irigylik tőlem a kocsit is. Mi dolgoztunk meg érte, nem adtak bele egy kanyit se! Híreszteli az Anci, hogy magát azért raboltuk el, hogy kifizettessük magával a kocsit? Hazugság!– hát ha mondják,hagy legyen igaz!– mondta az öreg és benyúlva a szekrénybe kivett egy másik takarékkönyvet a zsebből és Tóni kezébe nyomta.– ne,tedd el! Ebből kifizethetitek, amivel még tartoztok bele! Nekem már úgyse lesz rá szükségem, minek őrizgessem, nem igaz szomszéd?– Tóni pironkodva hárította el az ajándékot.– Nekünk nem kell! Nem ezért hoztuk be, hogy lefejjük magát! – Ne vitatkozz velem, tedd el, a tiétek! Cserébe, ha kitavaszodik, elmegyünk a faludba, megnézem a szüleid sírját,a falut ahol gyerek voltál…a gyerekeidet is visszük,lássák, honnan származik az apjuk! Na, jó lesz így? Tedd csak el fiam!– suttogta, és Tóni kezébe nyomta a takarékkönyvet.
– Szereti maga a megyét? – fordult hozzám.– szeretem – akkor majd, ha kitavaszodik, kimegyünk kocsival hozzám, leszedik a fákról, a Mariska meg befőzi télre! Magának is adunk, lesz bőven!– Mondta fellelkesülve, de ebből semmi sem lett. Az öreg állapota nem hogy javult volna, de szép lassan, fokozatosan romlott. Egyre többet fulladt, kehelt.
Egyik nap megyek fel hozzájuk, egy férfi ül az ágya szélén. Ő, a mostoha fiam, a Sándor!– mutatta be. Már a lanyha kézfogástól, az arcán átsuhanó sóvár tekintetéből is valami visszataszító érzésem támadt irányában. Sándor tenyereit dörzsölve tüsténkedett. Hízelkedve mondogatta.– na, megborotváljam a Papát? Majd holnap, gyere el holnap is, akkor megborotválsz, megbeszéljük ezt a tárgyalást is, jó fiam? – Rendben van apám. Azért senki sem mondhatja, hogy nincs igazam. Anyám részéből kisemmiztek. Csak a jussomat akarom. Követelem a köteles részt!
– Fiam, amit anyád hozott a házasságba, tégedet illet. Harcolj a jussodért! Az is igaz, hogy a legtöbbet az Anciék segítettek nekünk. A mama azért is íratta rájuk a részét, nem gondolta, hogy ilyen hamar elmegy. Hogy mért tette, ezt veled, nem tudhatjuk, majd ott a túlvilágon, megkérdezem tőle! A legjobb lenne már nem élni!– mondta az öreg rezignáltan, aztán mégis meggondolva magát levetette a felső ruházatát, és Sándor nekiállt a borotválásnak. Miután végzett vele elővezette a kérést.
– Apa, a járandóságát, azt a húsz mázsa kukoricát, ha átadná, az jól jönne. Tudja most hat hízót állítottam be. Maga már úgyse hizlal… Meg is írtam a meghatalmazást, csak alá kéne írnia, és felvenném maga helyett a tsz-től!– jól van, fiam, add ide, aláírom! A tiéd a kukorica.– mondta az öreg és aláírta a meghatalmazást. Sándor összecsomagolta a borotva készletét, és sietve távozott.
Ahogy közeledett a tárgyalás napja úgy nőtt a feszültség. Maris drukkolt a Sándornak, hogy legalább az ő részét perelje el az Ancitól. Nem érdemelnek annyit.– Ha úgy vesszük Papa, akkor az én pénzem is belement a házukba! Mert én nyolc évig, míg otthon laktam magukkal, csak haza kerestem. Miből épült az Annusék háza? A maga munkájával, az én pénzemből is! Semmi megtakarításom nem maradt, belement a házukba! Mondogatták, majd visszahálájuk, ha férjhez mész, te is épitel, majd akkor… erre nem került sor, nem épültem. Bezzeg az Árpi, vitte a pénzit a kocsmába!– hagyjuk ezt leányom, majd a tárgyaláson, holnap meglátjuk– zárta le az ügyet az öregember, de a tárgyalásra már nem jutott el. Az izgalmak úgy megviselték, hogy jártányi ereje sem maradt másnapra. Nem akarták újabb izgalmaknak kitenni, így hát otthon hagyták. A tárgyalás után Sándor felment velük, hogy együtt számoljanak be mi volt a tárgyaláson.
– Szóval, félrehív engemet az Annus, és azt mondja, hogy adok húszezret, ha visszavonod a keresetedet! Én visszautasítottam. Erre nekem támad.– te csak ne nagyon ugráljál, mert az ilyen kisembereknek a fejére szoktak ám ütni!– mondta.
– Ezt már én sem hagyhattam szó nélkül– vágott közbe Maris– Ráripakodtam, hogy ne cigánykodjanak itten, ez bíróság, se megvesztetésnek, se megfélemlítésnek helye nincs! Erre az Árpi megmarkolta a grabancomat és nekilökött a falnak! Én se hagytam magamat és felszántottam a pofáját! Ekkor szólítottak be. Öt perc alatt vége lett mindenek, megegyeztünk: öt egyenlő részre osztottuk az anyai részt. A bíróság megsemmisítette a végrendeletet, mert különben is szabálytalan volt. Nem volt két tanúval aláíratva. Visszautalta az ügyet a közjegyzőhöz. Két hét múlva mindenki megkapja a végzést.

2

Miután az anyai részt így elrendezték, hátra volt az apai rész korrigálása. Azzal, hogy bekerült Tónikéhoz a Papa az eltartási szerződés okafogyottá vált. És mint az előbbi végrendelet, ez sem közjegyzővel lett elkészítetve, csak úgy egy másközt egyeztek meg róla. Irásba foglalták ugyan, tanúk is aláírták, de most közös megegyezéssel szerették volna minden bírósági hercehurca nélkül megsemmisíteni. Az Anciék, nem akartak ebbe belemenni. Berzenkedtek mindenféle változtatás ellen. Az öreg arra az elhatározásra jutott,hogy az összes berendezést eladatja a vejével és,majd azt a pénzt odaadja nekik,hiszen ők gondozzák. Így is tettek. Csontig kitakarították a házat.
Az egyik nap teherautó állt meg a ház előtt és egy hagyaték felvásárló megvette az összes hóbelebancot. Kifizette, felpakoltak és kiürítették a házat. Az üres ház ajtajára lakat került. Az öregnek leszámolták a pénzt. Az meg azon mód betette a feketekabát zsebébe.
Másnap este beállított Sándor. Zsebéből egy üveg pálinkát húzott elő és rókamosolyával így fordult a jelenlévőkhöz.– hallom eladtátok az ingóságokat? Sokat adtak érte?– semmiség, pár ezer Ft-ot.– tért ki a válasz elől a papa, de Sándor nem szállt le róla. Erősen kínálta a pálinkából.– ebből igyon apám, ez vérré válik magában! Most főzettem ki. Ötvenkét fokos, valódi törköly, kisüsti! Mire a poharak fenekére néztek az öreg kellőképpen ellágyult. Most jött el az alkalmas pillanat, hogy levághatja az öreget, gondolta Sándor és így kunyerált tőle.– Apus, igazán megdobhatnál négyezer Ft-al, mosógépet kell vennem, bedöglött a régi!–Mondta ellenállhatatlan vehemenciával, és az öreg adott neki. Miért ne, amíg van miből!
Amint elment Sándor az öreg nem habozott, így szólt hozzájuk.– idefigyeljetek, érzem, nem sokáig húzom. Megírjuk a végrendeletemet, az eltartásit, pedig megsemmisítetjük. Öt részre osztjuk az apai örökséget is. Jó lesz ez így? – Azt csinál a házával Papa, amit akar,– mondta Tóni,s egy kézlegyintéssel elintézetek gondolta az ügyet. Marisnak sem volt ellenvetése.– Valamelyik napra hívjatok ide mindenkit. Addig megíratom az új végrendeletemet. Aláírjátok valamennyien és szent a béke. Utána eladatjuk a házat és elosztjátok a jussot. Igy lesz igazságos. – És, ha az Anci beleköt? A Földhivatalban rávezették az apai részre a nevüket.– ha van bennük jóérzés, akkor, megsemmisítik az eltartási szerződést.
– És, ha mégsem
– Akkor annak csúnya vége lesz! – mondta az öreg és nem szólt többet.

3.

Vasárnap délelőtt összejött a család. Ott volt mind az öt gyerek. Sándor bekészítette egy lavórban a borotválkozáshoz a melegvizet, egy hokedlira rakta. Mellé a borotvahabot, ecsetet, borotvát. Hamarosan megérkezett a másik két testvér is. Végül megjött Annus is. Igy Marissal együtt ki volt a létszám.
Az öreg, csíkos pizsamájában az ágy szélén foglalt helyet. Ugy gubbaszkodott ott, mint egy túzok. A közben összejött gyerekekhez fordult.– Gyerekeim, mondjátok meg igaz lelketekre, nem kaptatok-e eleget tőlünk, tőlem, életetekben? Szóljon, aki úgy érzi, hogy kisemmiztem valamiből. Most itt az utolsó alkalom, hogy erről beszélhetünk.
Nem szólalt meg senki.– az öreg rendületlenül folytatta. – úgy fáj nekem, mintha a bőrömet hasogatnátok, hogy haragban vagytok egymással. Béküljetek ki! – Én, nem, soha!– fordított hátat Maris Ancinak.– Én sem – kontrázott Anci.
– Hát, ha nem akkor nem! Halljátok a végakaratomat!– Úgy érzem, hogy ti, Annus, megkaptátok bőven annak az árát, amit értünk tettetek. Az anyai résszel nem is foglalkozok, azt elrendeztétek egymás között. Hanem az apai rész! Én, és a Mariska, aki nyolc évig haza keresett, annyit adtunk nektek a házatokba, hogy ezzel kiegyenlítettük, amit ti velem foglalkoztatok, miután, anyátok meghalt. Úgy érzem, a legtöbbet ti kaptátok, Annus. Éppenezért az a kérdésem, mivel okafogyottá vált, semmisítsük meg az eltartási szerződést! Az apai rész is köteles részként öt felé megy. Így az igazságos.
– Rendben van. Én nem vagyok semmi jónak az elrontója – adta meg magát Anci.– lássátok, kivel van dolgotok, íme, széjjeltépem ezt a szerződést előttetek. Egy kikötésem van csak, és ebből nem engedek. Az öreget elosszuk magunk közt. Havonta a másikunknál lesz, így igazságos. Vegye ki mindenki a részét az ápolásából, nem lehet csak egyet terhelni vele! Közös a juss, közös a gondozás is! Egyetértetek velem? Beleegyezően bólintottak. Erre Anci fogta, és miszlikekre tépte az eltartási szerződést. Az öreg kétségbeesetten körbenézett és ellenvetéssel próbálkozott.
– Én innen, nem mozdulok. Ha, meg kell halnom akkor itt haljak meg!
– Papa, ne ellenkezz! Kollektív gondozásban részesítünk, így igazságos!
– Nincs más megoldás gyerekeim?
– Nincs, ebbe bele kell nyugodnod papa!
– Hát akkor, ha nincs…– suttogta az öreg és gyermekein köbehordozva a tekintetét a borotvakésért nyúlt, majd egy hirtelen mozdulattal elnyisszantotta a nyakát. Feje előrebicsaklott, gégéjéből fekete sugárban lövellt elő a vér. Kiguvadt, véreres szemeivel rájuk felejtkezett és hörögve préselte ki az utolsó szavakat: – haramiák...!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-02-16 19:45:41
Köszönöm a kedves szavakat,de nem teljesen az én érdemem:az élet vette a tollamat amikor írtam. Sajnos,ilyenek vagyunk.
2006-02-16 18:18:16
Kedves Bogumil! Most hogyan is mondhatnám hogy nagyon jó, amikor tényleg az?!
Megrázó írás! Gratulálok!