Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-02-16 20:15:27
Megtekintve: 725
A nagy Tibeti kaland
Gyanús jelek a hadak útján

Kilencfős harcedzett kis csapatunk pontosan, időre összeverődött a repülőtér indulási oldalánál. Vezetőnktől megkaptuk úti okmányainkat, repülőjegyeinket az egész útra, valamint útlevelünket vízumokkal együtt. Boldogan s felszabadultan csekkoltunk be, és elindultunk a 15 napos lélegzetelállító, embert próbáló utazásra.
A csoport tagjairól. Egy középkorú, végtelenül kollegiális és nagy tudású házaspár, ahol a férj amatőr tibetológus, a nyelv tudója, felesége biológus, mindketten gyakorlott hegymászók. Egy butikos, egy hallatlan műveltségű vállalkozó – János –, egy megszállott utazó, Miklós, egy hírneves zenekutató, jómagam, s szobatársam, Lacika: régiségkereskedő, művészettörténész és becsüs.
A nyolc főt egy roppant temperamentumos, magát minden helyzetben feltaláló hölgy vezette: Joli. Mint az események során kiderült, aranyat ért. Ránk is fért a rugalmas alkalmazkodás képessége.
Már a Katmanduba való megérkezés is furcsán kezdődött. Kilépve a gépből, túrabakancsokkal, kötött sapkában, melegítőben – Miklós alpaka öltönyben – jómagam vászon szafáriban, megdöbbenve fedeztük fel, hogy a bőröndjeink csak nem akarnak jönni. Nekem, amikor kitódultunk a szalagokhoz, azonnal szemembe tűnt egy sarokban nemzetiszín szalaggal átkötött harci bőröndöm, s én előre szaladva boldogan szorítottam magamhoz ruhatáramat. Nagy részvéttel szurkoltam társaimnak, de a bőröndök csak nem jöttek.
Hogy az én bőröndöm simán megjött elsősorban Úrnak és a segítségemre rendelt Pucong Cönpá-nak köszönhettem, s én teljesen természetesnek is vettem, hogy semmi baj nem érhet az úton, hiszen Pu-Cong és főnöke a vörös-csuklyások főlámája, Deceng Campó, asztrálsíkon a ferihegyi reptértől velem voltak.
Jegyzőkönyv lett a dolog vége, s bőrönd helyett kaptunk egy jegyzőkönyvet és ígéretet, hogy három nap múlva, a következő géppel elhozzák, a valószínűleg Daccában rekedt csomagokat. Addig se bánatpénz, se semmi, csak egy halvány ígéret.
Csapatunk kissé lelombozódott, s levében főve ment szálláshelyére, Katmandu külvárosába, s a környéken bóklászva próbáltak a gatyarohasztó párás melegben valami pólókat, rövidnadrágféléket vásárolni a 2 napos őserdei saffári idejére.
Míg ők a ruházatuk kiegészítésével voltak elfoglalva, addig mi, Jolánkával és Jánossal felkerestük rezidenciájában Dr. Joshi Mucsit, a nepáli király asztrológusát, aki elkészítette mindhármunk horoszkópját, sőt, tenyérvonalainkból is jósolt.
Joshi Mucsi az óvárosban lakott régi faházikójában, mely egy vedlett galambdúchoz volt hasonlatos. Ez a miliő kissé elvette a kedvemet, de sofőrünk biztosított bennünket, hogy a jós nagyon gazdag, fiai az előkelő negyedben laknak, csak ő maradt itt ezen a helyen, mert az asztrológia szerint ő neki a földön ez a legjobb pontja.
Belépve a kékre mázolt gerendaboltozatú előtérbe, jobb oldalt egy tyúklétrán felkúsztunk az első szintre. Ott már nyolcan - tízen ültek, s jóslásra vártak. Középen guggolt sarkain a 72 éves öregúr. Kezét namaskára téve intett írnokának – egy bajszos, fekete fezes, cincérszerű emberkének – aki kezében írómappával, egy szinttel feljebb kísért bennünket.
Egy század eleji módon berendezett, vedlett, kopott helyiségben találtuk magunkat. Bár a szőnyeg feketéllet a zsíros szutyoktól, le kellet vetni cipőnket, még az én sarumat is.
– Ez a szokás – tárta szét kezeit sajnálkozva bosszankodásomra a titkár úr.
A titkár villámgyorsan felvette az adatokat, s biztosított bennünket, hogy másfél óra alatt kész a három horoszkóp. Addigra elzavarják a helyi jóslatra várókat. Így is történt.
Másfél óra múlva a jóságos öregúr hálóingben, fején fekete tegezzel bevonult, s megkezdte a horoszkópok összeállítását egy életre.
Jánossal kezdte, majd velem folytatta. Íme nagyvonalakban a rám vonatkozó horoszkópja anélkül, hogy életében hallott volna rólam.
Elmondta, hogy rendkívüli értelmi képességekkel rendelkezem, az emberek lelkének a gyógyításával, főleg az emberi agy átprogramozásával foglalkozom, amire Úr választott ki. Gyógyításból és írásból élek. Novembertől egy robbanásszerű felemelkedésem lesz, ami tart egészen az egész 1996-os évben. Írásaimmal és a könyvkiadással frenetikus sikereket érek el. Új eszméket, tanokat honosítok meg. A Jupiter, Vénusz és Mars születésem óta együtt állnak, és hatásuk annyira erős, hogy minden sikerül, amihez nyúlok.
Elmondta hajszálpontosan, hogy 13 évesen életem gyökeresen megváltozott (tanyáról Dunaújvárosba kerültem), s a következő négy év nagyon keserves volt (így igaz), 36 évesen szerelmi botrányba keveredtem, s hét boldog, izgalmas évem következett (lásd: Bogumil szerelmei) – pedig nem olvasta.
A tenyeremtől felragyogott a szeme: ilyen gyönyörű dupla M-et még nem láttam – sikkantott fel, majd folytatta: a dupla M hallatlan munkabírásról tanúskodik. Ön kétszeres, háromszoros erővel veti magát a megcélzott munkára, s addig nem tágít, míg sikerre nem viszi. Mindenhez ért, mindent megpróbál a siker érdekében, de legjobban az emberi lélekre való hatás nagymestere. 92 évig fog élni, de 78 éves korában lesz egy szemműtétje. 63-67 éves korban nehéz harcoknak néz elébe, de 68 évtől 80 évig hihetetlen megbecsülésben és dicsőségben részesül. Ekkor újra visszatér Tibetbe – és kolostorba vonulva – főlámaként, csak a tanításnak szenteli életét.
Megdöbbentettek szavai, és a szeméből sugárzó – a másik tudós felé sugárzó – szeretet fénye bűvkörébe vont. Felszabadultan figyeltem Jolika jóslását, mely azért volt izgalmas, mert Jolika képzett, gyakorló asztrológus civilben. Így aztán, amikor a jóslat végén elárulta neki, hogy kollégák, az öreg karjait mellén összefonva boldog mosollyal üdvözölte a kollégát.
A horoszkóp elkészítésével csak a fizetés maradt hátra. Az öreg nem akart elfogadni semmit (örülök, hogy szolgálhattam – hajtogatta), majd titkára zsebre gyűrte az előre kialkudott 10-10 dollárt, amit, ha belegondolok, egy ilyen szolgáltatásért kérni, baráti gesztusnak hat.
Hazatérve szállodánkba, társaink vártak az üres vacsoraasztalnál, s míg mi vacsoráztunk, ők millió kérdéssel árasztottak el bennünket. Egy üveg vörösborral fejeztük be a napot, s mindenki nyugovóra tért a fárasztó őserdei utazás előtt.


HAJ - HAJ, őserdei szafári nepáli módra

Másnap kora reggel elfoglaltuk helyeinket a 10 fős strapabíró kisbuszunkban, s a Jeti Travel szakavatott idegenvezetője kíséretében, megkezdtük nepáli bóklászásunkat. A vidék vadregényes és pompázatos képet mutatott. Északra haladva egyre égbeszökőbbnek tűntek a hegyek. A Katmandu völgyet elhagyva a kezdődő őserdő övezet színpompás növény- és állatvilága lenyűgözött bennünket.
Őserdei szafáriparkunkba érkezve – a szafári parkokra jellemző – angolos rend és tisztaság fogadott bennünket, szerény komforttal. A kígyók, skorpiók, termeszek és vöröshangyák látogatása ellen cölöpökre épített bungalóinkban melegvizes zuhany, tűrhető tábori ágyak, trópusi szekrények és petróleumlámpa szolgálta a kultúrát. Csodálatos, mondhatni édeni állapotnak hatott az egész miliő.
A délután elefánthátas szafárival telt. A neve: vadles. Ez úgy történt, hogy hárman-hárman elhelyezkedtünk egy-egy elefánt hátán, elől a fején egy hajcsár ült, s ösztökéjével szurkálva a nagy böszme jószágot, sőt néha a füleibe fúrt lyukba kapaszkodva füleit húzkodva kormányozta a feltételezhető tigris, oroszlán, gepárd és egyéb ijesztő vadak fészkei felé. Mi pedig a hátán szorongva, egymást az ülés keretéhez passzírozva videóink és fényképezőgépeink lencséjére tapasztva szemeinket, meredten lestük az őserdei bozótot: hátha! Hátha felbukkan egy girhes leopárd, beteg tigris vagy valami őserdei nagyvad.
De bármennyire is meresztgettük szemeinket két vadul forgolódó orrszarvún kívül csak néhány tovafutó őzzel, találkoztunk. Így a vadles úgy alakult, hogy inkább a vadak lestek minket, hogy képesek vagyunk bordanyúzó, ülepzsibbasztó törődéssel órákat egy elefánt hátán eltölteni hiába. Így aztán a bokrok hűsében pajzánul nyalták meg szájukat, s nagy szemeikkel ránkmeredve emígyen dörmögtek magukban: Haj, haj, nagy az isten állatkertje, s benne a legfurcsább állat mégiscsak az ember!
A másnap hajnali madárles sem alakult jobban. Már 5-kor ébresztő, hajnali tea, früstökölés, s indulás kenujainkhoz a vad őserdei folyóra. Beszállva a rozoga, ingó-bingó szállítóeszközbe, az állandó vízbefordulástól való rettegéssel telt el az első óra. Madár egy szál se, viszont csodálatos napfelkeltében gyönyörködhettünk. Amint felkelt a nap, láttunk a parton kapirgáló néhány szürke madarat, itt-ott egy-egy felrepülő szürkevarjút, csókát, barázdabillegetőt, de kamerára érdemeset nem. A színes papagájok mind az erdő sűrűjében csiviteltek. Majd bolondok lettek volna a folyó feletti párában fürödve főni a saját levükben. Erre csak ez ember nevű állat, képes.
A madárles után visszamentünk a szafáriparkba, s a parkbeli uszodában fürdéssel, napozással, a sok házimacska és kutya dögönyözésével, függőágyban való heverészéssel múlattuk a napot.
Este aztán faszénparázson sülő isteni rostbief illata mellett koktéljainkat szopogatva, megtekintettük a szafáripark vadjairól készített filmet. Így valóban láthattunk tigriseket és egyéb félelmetes vadakat. Megismerkedtünk a változatosan vonzó madár- és lepkevilággal.
A csúcspont a gyertyafényes pompás vacsora volt (diner). Ez a két napos szafári 60. 000 forintunkba került fejenként. Ím, így mulat egy magyar úr! De kellett az akklimatizálódás, az erőgyűjtés az embert próbáló, nagy utazás előtt.



Tibet kapujában

Elhagyva őserdei szálláshelyünket csodaszép, valóban édenkerti tájakon vágtunk keresztül Tibet felé haladva. Egyre sokasodtak az égbeszökő hegyi hágók, zuhogók, függőhidak és a vad hegyi falvak. Szemkápráztató felvételeket készítettem.
Hatórás zötykölődés után végre elérkeztünk a határmenti városkába. Beérkezve, a Barátság-híd előtt – mely a határ – hosszú sorokban kígyóztunk a kis határőrs előtt.
Kocsinkat a sorban hagyva sofőrünk araszolgatott, mi pedig a tibeti lurkókat, lányokat, asszonyokat és férfiakat fényképezgettük. A helyzet lassan kezdett sűrűsödni. Joli kiüzent, hogy mindenki jelentkezzen a határőrs-parancsnok színe előtt, mert kilépő vízumot kell csináltatni. Ez fejenként újabb 15 dollárt jelentett, s előrevetítette a visszaléptető vízum lehetőségét, ami újabb 15 dollár fejenként. Ugyanis hiába váltottuk meg előre a nepáli vízumokat, ha elhagyjuk – márpedig elhagytuk – Nepált ki kell lépni, ez a vízum elveszti érvényét, s újra kell kérni újabb belépéskor.
Na, ezen túljutva már-már fellélegezhettünk, a kocsink is közben a vámház elé ért, amikor az őrsparancsnok újra csak felhúzta a szemöldökét.
— Hol van a tibeti vízumuk?
— Miféle tibeti vízum? – kérdi Jolika rosszat sejtve.
— Hát nem tudják, hogy Tibetbe vízum és útvonalengedély kell?
Jolika büszkén előhúzta erre a Budapesti Kínai Nagykövetség levelét, melyben az utazás során a szervek segítségét kéri... A parancsnok elkacagta magát a kínai irományon, s olvasatlanul visszaadva jelezte, hogy mire való az irka-firka.
Az idegösszeomlás és végső kétségbeesés határán téblábolva oldalogtunk el, amikor a földből ideteremtve egy kis köpcös kínai lépett hozzánk sofőrünk társaságában.
— Talán, én tudnék segíteni – mondta. – Átviszem magukat a hídon, s szerzek egy 24 órás ideiglenes vízumot önöknek.
— Haumacs? – kérdeztük felvillanyozódva.
— 150 dollár, szállítással együtt – mondta nemes gesztussal, és az alku megköttetett.
Döbbenten álltam, s semmi kétségem nem volt, hogy Pu Cong küldte az embert a segítségünkre. Különben hogy tudhatta volna, hogy segítségre van szükségünk. Így aztán, érzékeny búcsút véve nepáli sofőrünktől és a Jeti Traveltől, áthurcolkodtunk a kínai teherautójába és a rizses zsákok között a ponyva alatt megbújva, átdöcögtünk a hídon.
A túloldalon a senkiföldjén leszálltunk, a kocsi a holmikkal eltűnt a hegyi határőrs városka felé, ami 4000 méterre fenn volt a hegyen. Ugyanis a hídon lévő parancsnokság csak beléptet, a városkában van a vámhivatal, s ott adják az útvonal-engedélyeket.
A sorompóhoz érve, az őr vizsgálja a papírjainkat, forgatja, s közli, hogy nem léphetünk be, mert nincs vízumunk. Fejével a nepáli határ felé int, hogy húzzunk visszafelé! Ettől teljesen készek lettünk. A csomagjaink már valahol kínai területen, mi pedig mehetünk vissza! Joli találta fel magát legelőször, keményen rászólt a katonára.
— Haumacs, no, haumacs? – a katona elbizonytalanodva gyűrte zsebre a húszdollárost, s telefonon felszólva, a parancsnokát hivatta. A parancsnok nézegette a papírokat, s a kínai nagykövet levelére bökve kifogásolta, hogy a levél nem neki szól, hanem a Katmandui kínai nagykövetnek.
Azt a tanácsot adta, menjünk vissza Katmanduba, s kérjünk vízumot. Na, azt már nem.
— Haumacs. Nos : haumacs – mondta Joli, s a zsebregyűrt ötvendolláros meglágyította a parancsnok szívét: újabb telefon, s a sorompó kinyílt.
— Menjenek fel Zhangmuba a csomagjaik után a vámhoz. Én most adok 100 dollárért egy 24 órás ideiglenes vízumot... a többit majd ott fenn! – mondta sejtelmes mosollyal, s zsebre gyűrte az újabb, most már 100 dollárost.
Fellégezve mentünk át a sorompón. Megpróbáltatásunk ezzel nem ért véget, csak most kezdődött. A túloldalon felkapaszkodtunk egy Zhangmuba menő teherautóra, s araszolgattunk felfelé a vad hegyi úton. Úgy kétezer méternél se előre, se hátra: elakadás.
Kiderült, hogy sziklaomlás miatt már fél órája áll a forgalom. Kétórányi várakozás után úgy döntöttünk, hogy serpákat fogadva felvitetjük magunkat a szállodába. Ez úgy történik, hogy a serpa hátára vesz bennünket egyenként, a kézipoggyászt az oldalára akasztjuk, mint a teherhordó szamárnak, s fellovagolunk a szállásunkra. A serpa egy különlegesen szívós, teherhordásra kiképzett bennszülött. Van egy hordhevedere, amit a homlokára erősítve a teher egy része a fejre jut, míg a hátán átvetett másik vége az ülőalkalmatosságot tartva, a mi terhünket megosztva, a hátán és homlokán oszlik el.
Na, a serpák vígan kocogtak velünk fel a hegyre, amikor úgy háromezer méteren az összetorlódott kocsik között, orral visszafelé állva, megláttuk teherautónkat... A megsemmisülés érzése járta át lelkünket.
— Uramisten, ezek is elakadtak, s miért mennek visszafelé? – kérdeztük riadtan. Joli állt megint a helyzet magaslatára.
— Mi a helyzet? – kérdezte megmentőnket.
— A helyzet az, hogy maguk csak menjenek fel, ötszáz méterre várja Önöket a kisbusz. Én pedig, ha kiszabadulok, megyek a szállodához.
— De, miért visszafele áll az orra?
— Mert kerülő ösvényen megyek, a sziklaomlást két napig nem tudják eltakarítani... – mondta lakonikusan.
Így aztán folytattunk utunkat a serpák hátán. Mit ad isten, fél óra serpászás után valóban ott várt hűséges Jeti Travelos kisbuszunk, s mi boldogan kászálódtunk le hű serpáink hátáról. Kifizetve őket, átültünk kisbuszunkra.
Begördülve a határőr parancsnokságra, a sorompó előtt felsorakozva, a parancsnok jött elénk. Sűrű hajlongások között milliomezer bocsánatot kérve szedte össze útleveleinket, s kijelentette, hogy a sok bosszúságért (s a kidobott megvesztegetési pénzért) még egyszer bocsánatot kér, de Magyarországnak nincs vízumkényszere, Magyarország barát, nem szükséges a vízum... azért biztos, ami biztos, az útleveleinket magánál tartja, majd másnap (vasárnap) reggel (10-kor), nyitáskor visszakapjuk, s megkapjuk az útvonal-engedélyeket is...
Bántuk is mi. Fő, hogy Kínában voltunk. Teherhordó porontyok elkapván málháinkat, fürgén hordták át a vámház melletti szállodába.
Szobafoglalás után azonnal a melegvízcsapot néztem, hogy van-e fürdési lehetőség. Megdöbbenve konstatáltam, hogy a melegvízcsap száraz hörgéssel válaszol próbálkozásomra. Lemegyek a recepcióra, s mondom a főportásnak:
— Nincs melegvizem...
— Ó, exjuzmi, exjuzmi uram, ezer bocsánat – s a kezembe nyom egy termoszt... Nézek rá, mint a Bálám szamara.
— Mi ez?
— Hát, a melegvize, uram!
— De nekem a csapban nincs melegvizem...
— Jaj, a szállodában nincs fűtés, ezáltal melegvíz sem – mondja.
— Akkor minek a melegvízcsap? – kérdezem döbbenten.
— Hát, az csak van. A komfortfokozat miatt...
— Aha. Értem... – lesek bambán, s eloldalgok.
Így telt el az első napunk hőn vágyott Tibetünkben, s mosdatlanul, melegítőinkbe burkolózva tértünk nyugovóra első tibeti éjszakánkon.




A borzalmak éjszakája


Másnap, didergő, jégvirágos hajnalra ébredtünk. A mogorva reggeli után, pufajkáinkba és usánkába öltözve kora reggeli sétát tettünk a kis határvároskában. Bőven volt időnk a nézelődésre, hiszen 10 órára volt az indulás kitűzve.
Hű kamerámmal kettesben végigsétáltam a városka girbe-gurba egyetlen főútvonalát, mely folyóvölgyként kanyargott, összegyűjtve a magaslatról beletorkolló hegyi utcácskákat. A főútvonal mentén egyemeletes faházak álltak s néhány raktár épület. A faházak szépen-faragottak s tornáccal ellátottak. Feltűnt, hogy a nyitott tornácokon, láncon függő, füstölőszerű nyíltparazsú fűtőszerkezetek himbálóztak, ontva az utcára a meleget, sőt az utcákon is voltak égő kokszkályhák kihelyezve. Az ébredező, kócos hajú, csipájukat dörzsölgető lakók az utcán mosakodtak, végezték szükségüket, mosták fogaikat, fésülködtek, s a közös kifolyóknál pancssikáltak.
Szokatlan látvány volt kandi kamerámnak a bilin ülő kislány és a hajnali kurkászás. Ez abból állt, hogy a kisebbik gyerek a nagyobb ölébe hajtotta fejecskéjét s amaz tetvészte őt, serkéket keresve, majd amikor talált egyet azt kettéharapva, lenyelte.
Begyújtották a nyílt-tűzi kemencéket, s a fürge tibeti pékek sütötték a húsos pogácsákat, pirogokat.
Végül az út egy kis kápolnába torkolt, s bemenve lencsevégre kaptam, amint a középen álló hatalmas méretű aranylemezből készült imamalmot áhítattal hajtották a friss áhítatot kereső hívők. Tíz órára sok-sok csodás élménnyel megrakodva mentem a vámház előtt várakozó jenkikhez. Nem kis megrökönyödésünkre Jolika közölte velünk, hogy még egy óra szabadidőt kapunk, ugyanis van egy kis bibi. Mégiscsak kell vízum. Az pedig akképpen lesz, hogy kapunk az útvonal engedély mellé egy újabb, most már 72 órás ideiglenes vízumot, de ehhez megfelelő ajándékokkal és pénzzel a vasárnapi pihenőjét dácsájában töltő kerületi főnököt kell felkeresni Jolinak és a mellénk rendelt két kínainak. Az egyik, a kisebb, ellenszenves kis hörcsög volt az idegenvezető, a magasabb (Zuru) pedig a politikai biztos. Na, így ők hármasban felgyalogoltak a hegyi ranchhoz, s mivel dél lett mire felértek, ki kellett várniuk, míg a nagyságos úr megebédel. Ebéd és kávé után fogadta őket, s megszületett az engedély.
Délután három órakor már útrakészek voltunk. Lepecsételték okmányainkat, s boldog felszabadultsággal intettünk búcsút fogságunk színhelyének.
Ám örömünk korai volt. Alig huszonöt perc, autózás után hatalmas autós torlaszba ütköztünk. A keskeny, folyóvölgyszerű városon átvezető országutat eltorlaszolták az autók. Az összetorlódott autósok békésen álldogáltak, sőt a legtöbből hiányoztak az utasok. Kérdezősködésünkre összeállt a kép: az a szokás, hogy dél körül a sofőrök lezárják, s otthagyják járgányaikat az úton, majd egy vendéglőben elköltik ebédjüket s délutáni sziesztájukat, ami úgy 12-től 4-ig, 5-ig is eltart...
Mit mondjak, fél hat volt mire kiszabadultunk az országút fogságából. Alig tettünk meg tíz perces utat, amikor több ezres birkanyáj állta utunkat, s a nomádok nem igen siettették őket. Újabb negyedórás álldogálás után, végre 18 órára tehető útra kelésünk.
Mondani sem kell, hogy a mai program teljesen felborult. Hiszen délután hatkor már Ó-Tigrinben kellene lennünk, s a világ tetején (5700 méteren) szemlélnénk a Himalája csúcsai felett lebukó napot. Így aztán éjjel kanyargunk az életveszélyes, gleccserekkel és zuhogókkal tarkított hatalmas hágókon, s éjjel fél tizenegykor mentünk át Ó-Tigrinen. Még mindig lett volna lehetőség a mostoha körülmények közötti szállásra, s a reggeli továbbutazásra, de mi be akarván hozni a hátrányt, az út folytatása mellett döntöttünk, s számításaink szerint hajnali háromra már melegvizes Új-Tigrini szállodánkban hajthattuk volna álomra fejünket. Ez lett a vesztünk. Profi, a tibeti fennsíkot jól ismerő sofőrünk, lerövidítendő az utat, járatlan csapásokon vezette kocsinkat a nagy tibeti fennsíkon, s úgy tizenegy óra húsz-huszonöt perckor anélkül, hogy meggyőződött volna a vad hegyi folyón átívelő gerendahíd állapotáról, ráhajtott, s az első kerekek súlyától leszakadt a gerenda. Így a kocsi fennakadt a gerendahídon, s félő volt, hogy azonnal összeomlik alattunk. Pánikszerűen hagytuk el kézipoggyászunkkal a kocsit, s vacogva kuporogtunk az istenverte hidegben (-12 fok). Semmi kétség nem fért hozzá, hogyha csak Isten nem segít, itt fagyunk meg. Két lehetőség volt: a két kínai itt marad velünk csodára várni, és a sofőr elmegy a vad hegylakókat felkutatni, és segítséget hívni, vagy a két kínai megy el segítséget hívni, s itt hagy bennünket magunkra. Ugyanis fennáll a megfagyás és kihűlés veszélye... Végülis a komisszár maradt velünk és az idegenvezető kínai ment el a sofőrrel segítséget hívni...
Alighogy elmentek, rá húsz percre fények villantak és állatbőrökbe öltözött bennszülöttek jelentek meg. Isteni csodának tűnt az egész. A földből nőttek ki. Hogy ki súgta nekik, hogy bajban vagyunk, nem tudhatni: ott termettek és kész. Az asszonyok azonnal magukkal vittek bennünket a közel két kilométerre álló kőkunyhóikba, míg a férfiak és a sofőr segítség után eredtek.
Még időm sem volt hálát adni Istennek csodás megmenekülésünkért, amikor Deceng Campó jelent meg asztrálsíkon, s vörös csuklyájában bölcs mosollyal csak annyit mondott: „Jól van Bogumil, semmi gond. Úr mindig velünk van, s Buddha megsegít.” – ezzel a látomás eltűnt.



A Tuk-Tukok fogságában

Jó húsz percet vánszorogtunk csonttá fagyva, amikor egymásra rakott kövekből négyzet alakú, egy-másfél méteres magasságú falak meredeztek előttünk. A falba gerendakapu volt rakva, bejáratként.
Az asszony, akié a ház volt, ügyesen kinyitotta a vádművet s mi egy 3x4 méteres előtérben találtuk magunkat. A falak tetején rőzséből rakott féltető volt, amin bevilágított a hold. A nyíltszíni pajtában két hatalmas fekete, nagy böszme állat kérődzött, köztük apró borjak. Jakok voltak. Innen egy szűk folyosó vezetett lefelé. A földbe vájva egy 3x3 méteres terembe jutottunk.
Itt, középen egy tapasztott katlanban jaktrágya égett, s a platnin, háromlábon teavíz forrt. Amint beléptünk s megcsapta orrunkat a kesernyés füst, rögtön tudtuk, hogy megmenekültünk. Boldog megkönnyebbüléssel rogytunk le az állatbőrökkel letakart priccsekre, s kibontakoztunk gönceinkből.
Mellettem hatalmas prémes jakbőrbe takarózva egy teljesen meztelen harmincöt év körüli ember ült, s boldog makogással, hüvelykujjának felfelé tartásával jelezte, hogy örül nekünk, és nyomatékul ránk nyújtotta nyelvét. Én, igen barátkozó egyén lévén, azonnal megajándékoztam a készletemben lévő Sooters ajándék-késsel, egy doboz Kossuthtal és egy összecsukható ivópohárral. Rendkívül örült az ajándékoknak, s boldog makogással jelezte, hogy a barátjának fogad. Végig mellette ültem, s ő töltögette csonttá fagyott torkomba a keserű, forró teát, s valami igen erős pálinkával itatott.
Közben az asszonyok is előbújtak vackaikból, s teával, szárított jaksajttal kínálgattak bennünket. Igen idilli jelenet volt, amikor az egyik fiatalasszony, mellén a kis poronttyal, azonnal a guzsalyáért nyúlt, s elkezdte sodorni a jakfonalat. Mint később kikövetkeztettem, a férfinak három felesége és hét gyermeke volt. A szoba primitív, de praktikus építmény volt. Mint fő tartózkodási hely, egy csodálatosan faragott, lakkozott almáriummal – benne kegyszerek, imamalmok – házi oltárral volt ellátva. A falbavájt polcokon étkezéshez tányérok, evőeszközök.
Több berendezési tárgy nem volt, csak a priccsek. Társaim nem barátkoztak, egymás közt beszélgettek, sőt a két nőtagot a gazda felesége, az egyik asszony hálófülkéjébe kísérve, lefektette.
Megpróbáltam néhány snittet készíteni a derengő fényben, ami csodák csodája sikerült, s beépítettem dokumentumfilmembe is.
A tüzes buruk pálinkától hangulatba jőve egy Sooters manikűrkészletet osztottam ki az asszonyok között, a kis porontyokat egy zacskó cukorkával ajándékoztam meg, az ölembe kéredzkedő kis négyéves forma meztelenseggű, tökös porontyot megszeretgetve, jobb tenyerembe véve meztelen ülepét, bal tenyeremmel hasikáját simogatva, energiaadást végeztem rajta. Teljesen magamra hangoltam az ártatlant. Ő pedig bújt belém, mint madárfióka a fészekbe.
Ez annyira meghatotta az apát, hogy makogva, nyüszögve, nyelvét nyújtogatva, mindkét hüvelykujját felemelve jelezte, hogy a gyereket nekem adja... Én kétségbeesve próbáltam erről lebeszélni, s elkövettem azt a könnyelműséget, hogy a készletemben lévő három használt pólót is átnyújtottam neki, barátságom jeléül. Na, ettől teljesen meghatódott, s előcibálta a gyerek anyját, egy tizenéves, nagy szemű, kócos lyánykát, mint kiderült legifjabb feleségét, s a homályban lévő hálófülkére mutogatva jelezte, hogy erre az éjszakára enyém az asszony...
Namármost, ilyen körülmények között ellenkezésnek helye nincs, s az illemszabályok sem engedik meg a gazda barátságának visszautasítását. Lesz, ami lesz – avagy mi történhet – alapon elfogadtam a nemes gesztust s jóleső alvásra spekulálva, szedve cókmókomat, kissé bátorságot merítve az újabb felém kínált pálinkából, bevonultam Muival a családi priccsre terített hatalmas jakbőr alá. A többiek pedig virrasztották nászomat az előtérben, komor magukba-szállással s a buruk pálinka kortyolgatásával múlatva az időt.
A bájos idillnek a reggeli napkelte vetett véget. Nyolckor ébresztettek bennünket. A csapat már izgatottan toporgott a gerendahídról lecibált autóbusz körül, s nagy tanakodásban találtam a gárdát. A következő tényállás bontakozott ki a ködből.
A bennszülöttek szereztek valahonnan (isten tudja, milyen csoda által) egy traktort. Azzal lehúzatták a kocsit a hídról, de a híd továbbra is használhatatlan maradt. Most azt kell eldönteni, hogy vagy visszamegyünk Ó-Tigrinbe – ami 35 kilométer (4 órás út) – vagy megpróbálunk áthajtani a folyón, ami ha mély, akkor azzal a veszéllyel jár, hogy belefagyunk. Szavazzunk hát!
Négyen a visszafordulás, négyen az áthajtás mellett szavaztak. Én lennék a döntőbíró. Nagy-nagy vacillálás közben már-már a visszafordulásra adtam a voksomat, amikor lovasszekér zörgése hallatszott, és egy jakbőrbe csavart, összegörnyedt alakot szállítva megállt mellettünk. Hogy hogyan termett ez itt a semmiből, nem tudom, de kilenc tanú van rá, hogy itt termett. Most már tudom, hogy Pu Cong küldte újabb próbatételül számomra, semmi kétség.
Elmondta a kocsis, hogy gazdáját vinné a távoli kolostorba a nagyhírű Pu Cong Cön Pa gyógyító lámához, mert gazdája a végét járja. Félő, hogy mire ő odaér, addigra meghal, nem bírja ki a rázkódást.
— Hozzák be a házba – találtam fel magamat – és tegyék a priccsre! Adtam ki az utasítást.
A beteget leemelték, amint volt bőröstől, anyaszült meztelen lehengerítették a hatalmas priccsre. Megvizsgálva csakráit azonnal láttam, hogy lezáródott a manipura és a gyökércsakrája. Valószínűleg bélelzáródása van, s fennáll a bélcsavarodás veszélye. Azonnali energiaadással, az elzáródás szellemgyógyászati megnyitásával életmentő műtétet hajtottam végre rajta. A betegből mennydörgésszerű robajjal sivított ki a felgyülemlett bélgáz. Ha valaki éppen cigarettázott volna, még be is lobban. Egy bögre buruk pálinkát töltöttem lila ajkai közé, s arcának pirosodása elárulta, hogy visszatért belé az élet.
A bennszülöttek és társaim nagy ámulatára a beteg talpra ugrott és boldog makogással jelezte, hogy miénk a kocsija, lova, szolgája, mehetünk vele.
Mi viszont azt kértük csodás gyógyulásáért cserébe, hogy mutassa meg a gázlót. Így is történt. A gyógyult hegyi lakó áthajtott előttünk a gázlón, és mi a kocsival végre átjutottunk a vad hegyi folyón.
Újra úton voltunk hát, hogy annyi viszontagság után megérkezzünk végre Új-Tigribe, vágyain városába.

Találkozásom Pu Cong Cön Pával, végső beavatás előtti felkészítésem

Miután megérkeztünk Új-Tigribe és kipihentük a borzalmakat, máris útra keltünk Xigazdébe, a pancsen lámák székhelyére, a Tashilupó kolostor meglátogatására. Itt van a hatodik Pancsen láma a vörös csuklyások megalapítója, Deceng Campó hatalmas hatezer kilós arany szobra és síremléke, ami zarándokhely. És itt székel a kolostor főnöke, meghívóm és barátom, Pu Cong Cön Pa.
A kapcsolatot már Új-Tigribe felvette velem. Új-Tigribe megérkezve szobafoglalás, gyors városnéző séta és bőséges kínai vacsoránk elköltése után boldogan adtuk át magunkat a jó melegvizes zuhanyozás örömének. Azért csak vacsora után láttunk hozzá fizikai testünk megtisztításának, mert melegvíz csak este 8 és reggel 8 között volt. Így van ez ezen a tájon szokásban.
Tisztálkodás, és útipoggyászunk rendberakása után még néztük egy kis ideig a kínai tv helyi adását, majd bebújtunk jéghideg ágyikóinkba, magunkat az álom karjaiba dobva.
Alighogy elszenderedtem – Lacika, ószeres szobatársam pedig, már arcán réveteg mosollyal, az esti séta során, az ócskapiacon vásárolt ezüstszelencét becsülte fel, hogy mennyi haszonnal adja majd tovább hazatérve –, hirtelen forróság öntött el, felültem, s két parázsló szem nézett velem farkasszemet. Ágyamon ketten voltunk: hasamon egy gyönyörűséges vörös bundájú macska ült. Mikor kinyitottam a szemem, a macska megszólalt:
— Kövess engem! – s ezzel elindult előttem. Én kábán követni kezdtem. Pár lépés után egy rejtekajtó tárult fel, s a zegzugos sziklába vájt folyosón át egy mécsesekkel megvilágított csupa arany terembe jutottunk. A selyemkárpit díszítésekkel, brokátokkal és ékes festésekkel ellátott gerendák, ácsolatok között, pódiumon kiemelve állt egy csodálatos, jó három méteres arany Buddha szobor. Lábainál kék baldachin alatt aranykereveten egy sárgacsuklyás alak ült mosolyogva, s jöttünkre jobb karjával bíztatón intett felém, miközben nyelvét rám öltötte...
Egy pillanatra meghőköltem, majd „ha te így, én is úgy” alapon rányújtottam a nyelvemet. Gondoltam, ez csak nem lehet baj. Elindultam volna felé, de a macska, aki közben emberi alakot öltve sárgacsuklyás bonccá változott, lenyomott a földre, hasra, s a fülembe suttogta, hogy az etikett szerint hason csúszva kell megtennem a következő pár métert, ami a lámától elválaszt.
–Jöjj Bogumil, ülj ide mellém a kerevetre! – emelt fel Pu Cong, hiszen ahhoz semmi kétség nem fért, hogy ő volt az, a legfőbb szellemi segítő, aki asztrálsíkon mindig velem van. Most anyagi síkon találkoztunk szemtől szembe. Miután helyet foglaltam mellette elmondta, hogy mielőtt Lhaszában a jövendő kék Buddhája elé kerülnék és beavatnának a Vízöntőkor, a jövendő emberének misztériumaiba, el kell sajátítanom, ki kell bővítenem eddig szerzett tudásomat, az emberi elme, a psziché minden titkáról.
– Meg kell tanulnom az emberi elmébe való betekintést, a gondolatok teljes megsemmisítésének, és más pozitív gondolatokkal való feltöltését, azaz a test és a lélek lemágnesezésével kapcsolatos minden fogást.— a szofronizáció és a szuggesztiós technika, amit eddig derekasan alkalmaztál testvérem, csak a kezdet: előjátéka csupán a nagy feladatnak, amire fel kell készülnöd. Úr téged jelölt ki régiód mentorául. Te leszel ott távoli kis Magyarországon a kék Buddha földi helytartója, s mindent az ő segítségével, nevében és utasításai szerint kell végezned. Ez a te feladatod, fiam.
— De uram, hogy tanulom én ezt meg? Ki segít ebben?
— Hát nem veled voltam eddig is?
— És ezután?
— Ha a kiképzésen átmentél, akkor egy fokkal előbbre lépsz, s beavatást nyersz a vörös-csuklyások közé. Attól kezdve már Deceng Campó lesz mentorod, és természetesen Buddha áldása is veled lesz.
— S mikor kezdődik a kiképzés?
— Máris. Itt tartózkodásod tizenöt napjából tíz napot fogsz a kiképzésen részt venni. Téren és időn kívül helyezve ez tíz évnek felel meg földi időszámítás szerint. Ha végeztünk, visszatérhetsz anyagi testedbe.
— És addig – aggodalmaskodtam Lacikára és társaimra gondolva.
— Ne aggódj, társaid semmi sem vesznek észre, hiszen anyagi tested velük marad... – mondta, s ettől a pillanattól kezdve már nem beszélhetek. Ami a Tashi Lumpó kolostorban eltöltött 10 évemet illeti, födje most sűrű fátyol, s ha eljő az ideje, beszámolok róla.
Visszatérve anyagi testemre, a reggeli ébredés kissé furcsának tetszett. Még meg is jegyezte Lacika:
— Bogi, te vészesen fogysz!
— Érzéki csalódás Laci – ugrattam – csak az asztráltestem hiányzik, s ettől vagyok karcsúbb! – nagy szemeket meresztve bámult rám.
— Már megint kezded a hülyítésemet Bogumil, ezt ne tedd! – duzzogott, s bevonult a fürdőszobába, hogy elvégezze 1 órás toalettjét. Én meg kuncogva vígan kortyolgattam keserű zöld teámat.


A Tashilupó kolostor csodái

Másnap fél tízre kellett a Tashilupó kolostor kertjében lennünk, hogy időben bejuthassunk. Ugyanis zarándokhely lévén özönlik a nép a szenthelyre, hogy a markában szorongatott, újságpapírba csavart vagy termoszba töltött jakvaj-áldozatát lerója.
A kolostorról néhány szóban. Az impozáns, monumentális épület uralta a környéket. Egy hatalmas domb tetején helyezkedett el, s több ezer lépcsőt kellett meghágnunk, míg a csúcsra értünk. Mivel 3500 méter magasságban voltunk – Sándor barátunk mérései szerint 3780 méteren – így hát az orrvérzésen kívül fizikai gyengeség is kínozott bennünket. Nehezünkre esett minden lépés. Tényleg aléltan vánszorogtunk felfelé, így volt módomban megfigyelni egy s mást.
A kolostorkertben, faragott kapu közepére egy tibeti harang volt felfüggesztve, melyet belépéskor minden hívő megkondított nyelvénél fogva. Az udvart megtöltötték a prémekbe, zsákszerű durva szőttesekbe öltözött vad hegyi lakók. Tőlük elkülönülve a jobb öltözetű városiak tömege álldogált. Ami azonban közös volt bennük: a hitük és a kezükben szorongatott jakvajas zacskó.
Amíg beengednek bennünket, elmondom, hogy ez a kolostor 1500 éves és a pancsen lámák egykori székhelye volt, most pedig 16 Pancsen láma sírhelye. Többek között a legszentebb, hatodik pancsen láma 6 tonnás aranyszobra is. Zarándokhely. Úgy néz ki a forgatókönyv, hogy amint kinyílik a kapu, a tyúklétrán elkezd a tömeg, egymást nyomva, tülekedni felfelé. Kezükben égő jakvajas mécsest szorongatnak, a jakvajas zacskóval egymást s magukat összemaszatolva, tülekednek kedvenc szentjük elé, hogy leróják adójukat.
A hatodik láma előtt hatalmas mécses áradat. Ide, ebbe a nagy pikszisbe öntögetik a termoszból, zacskóból a folyékony vagy szárított jakvajat. Ami megmarad sem veszik kárba, mert oldalt egy óriási, több akós hordó áll, félig megtelve bűzlő, dohos, avas jakvajjal. Ebbe dobják a megmaradt jakvajat. Ez a fűtőanyag. Ugyanis a kolostorokban jakvajjal fűtenek, világítanak. Éppen ezért penetráns bűz lengi át a helységeket. Még annyit a környezet leírásáról, hogy belül az óriási, tág tereket, könyvtárakat, imatermeket lágy sejtelemes zene és derengő félhomály lengi át.
A lámák imamalmaikkal, dobbal és más hangszerekkel, lámaharangot zengetve szférák zenéjét csalják elő, s misztikussá teszik a miliőt. A hívők az egyik szenttől a másikig kígyóznak s tolnak, löknek, húznak, vonnak, maszatolnak bennünket. Rengeteg érdekes arcot, alakot, fejet filmezek le, s magát az egész káoszt. Nagyon nagy élmény. Felérve a csúcsra, csodálatos körpanorámákat fényképezünk.
Én a népben, a karakterekben gyönyörködöm, míg Lacika a műtárgyakat csodálja, s szeretné őket feneketlen zsebeiben hazahozni. Zeneesztéta barátunk a hangszereket vallatja, tibetológus kollégánk tibeti tudását próbálja szóbaelegyedve egy-egy hegylakóval. Szóval, mindenki megtalálja elfoglaltságát a csoporton belül, és azon kívül is. Így békés szemlélődéssel telik el a Tashilupó kolostor megtekintésére szánt nap.
A Tashilupó megtekintése után átmegyünk a Shigatse palotába. Ez a palota is teljesen fából épült, a szokásos kör alakú alapot követi és csigaszerűen emelkedik, azaz szökik az égbe.
Az udvaron rengeteg, szebbnél szebb kutyát látunk, s a lámák nagy szeretettel etetik őket. A kutyák tiszták, és nem elvadultak. Kérdésünkre a láma elmondja, hogy ezek a kutyák elhalt lámatestvéreik lelkei, és ápolni kell őket. Lehet, hogy haláluk után ők is kutyába költöznek... – Boldog lelkek.
A kolostor alsó traktusában van a közös imádkozó- és gyülekezőhely. Minden piros drapériával van bevonva. A földön ülőzsámolyok és imádságos fatáblák. Hatalmas szörnymaszkok lógnak a falakon, s beléptünkkor a dob előtt ülő szerzetes elkezdi ütemesen a dobot püfölni – néha a velőtrázóan zengő lámaharangot csendíteni – s a többiek az ommani padre- t kántálva, valami delejes, mámorítóan andalító mantrát zengenek. Megható az egész. Innen feljebb menve egy újabb, immár a tizenharmadik pancsen láma szent arany szobrát és ereklyéjét, úgynevezett csörtenjét látjuk. A terem itt kék drapériával van bevonva. Már fel sem vesszük a jakvaj bűzét. A bennszülöttek ugyanúgy nyomakodnak itt is, ruháink kezdenek kifényesedni a jakvajtól, amit rákennek. Aztán erre is fény derül: tudniillik akit a szenthelyen jakvajjal megkennek, az áldásban részesül. Hát, mi igencsak sok áldásban részesültünk.
A harmadik szinten voltak az aranyozott imamalmok. Összesen 112. A koreográfia az, hogy aki vezekelni akar, attól függően, hogy mekkora a bűne, olyan távolságról – néha több kilométerről – elindul, és hason csúszva, felállva, elvágódva, csúszva közelíti meg az imamalmokat. Sokan a ruházat elkopása ellen tenyérvédővel, térdvédővel védekeznek. De az igazi zarándokokról cafatokban lóg a ruha, s a bőrük is véres cafat, mire az imamalmok elé érnek.
Minden hasra csúszáskor kinyújtják jóakaratuk jeleként a nyelvüket. Fura egy szokás, az biztos. Mikor aztán elérik az imamalmokat, akkor lepörgetik őket, és lement a bűnük.
Itt jött egy bizarr ötletem, és átadván Előd barátomnak a kamerát, nem állhattam meg, hogy az általam költött lámadalt a stílszerű környezetben fel ne énekeljek a Zenebutik számára.
Íme a szöveg:
Ám a láma szája tátva, megmutatja otthonát,
De a láma olyan buzgó, mind rám keni jakvaját...
Jaj a láma szája tátva, körbejártuk otthonát,
De a láma, mint egy cápa összezárja fogsorát...
A dalt élénk tánclejtésekkel kísértem.
Hát, a bennszülöttekben megállt az ütő. Ilyet még nem láttak. Leesett álakkal, tátott szájjal figyelték a fura jelenetet, és meggyőződésem, hogy a jövő lámáját ismerték fel bennem. Úgy legyen.
A kis közjáték után feljebb mentünk és a csúcson csodálatos körpanorámában gyönyörködhettünk.Ezzel aztán végetért a Pancsen lámák székhelyének vizitálása, és élményekkel dúsan megrakodva mentünk tovább az ország belseje felé.



A dalai láma palotájában

Kora délután érkeztünk meg Lhaszába és a Tibet hotelben szálltunk meg. A tájékozódással nem sok gondunk akadt, mert egyetlen hosszú főutcája van Lhaszának, s az egyik végén a Potala palota, a másik végén a Tibet hotel zárja.
Elhelyezkedtünk és tisztálkodás után Lacikával első dolgunk volt buszra szállni, s bemenni a zsibire. A buszozás is igen érdekes dolog. Kis, húsz személyes buszok járnak. A kalauz egy madzaggal nyitja-csukja az ajtót, és a nyitott ablakon kiabál ki: Lhaasszalasza, lasszaLhaaasssza... Hogy mi értelme, rejtély. Az viszont jó, bárhol szólsz, megáll, sőt még el is lehet téríteni irányától megfelelő borravalóért. Na, perceken belül a Jokang téren voltunk, s belevetettük magunkat a régiségeket árusító bodegák dzsungelébe.
A teret észak felől a hatalmas és színaranyban pompázó Jokang templom foglalta el. Árkádszerű vörös-oszlopos előterében a földön csúszva haladó hívők serege hömpölygött, s rajtuk átlépdelve tudtunk csak elhaladni az árusok bódéja felé.
Elképesztő mennyiségű vertezüst, színarany és más régi és új kegytárgyak, használati eszközök, réginek tetsző fadobozba zárt iratok, elefántcsont szobrocskák, ezüst szelencék, és ki tudja még mi más kínálta magát potompénzért. Rögtön meg is vettem, jól lealkudva, hű sofőrömnek egy kis elefántcsont kutya szobrocskát, s mellényzsebembe süllyesztve szemlélődtem tovább.
Az árusokra a szelíd rábeszélőkészség volt inkább a jellemző, nem a máshol megszokott erőszakos ajánlgatás. Ez kellemesen jólesett. Körbejárva a teret, elteltünk látnivalóval, és a komolyabb vásárlást az utolsó napi csoportos látogatás idejére halasztottuk. Felültünk egy 2-esre, s madzagos kalauzunkban bízva, elvitettük magunkat, potom egy Jepanért, az általuk Bibetnek mondott Tibet hotelbe.
Vacsora után jó forró fürdőt vettünk, s én szokás szerint leheveredve, mély kómába estem, míg, Lacika éjfélig olvasgatott. Elmondása szerint alig, hogy leoltotta a villanyt hatalmas mennydörgésszerű szélvihar kerekedett, mely kitépte az ablakot, s a lebegő függöny vészesen leffegett... Mint rekonstruálta, én ide-oda vetettem magamat az ágyban, s a nagy forgolódásban, a padlóra kerültem. Nem volt lelkiereje felkelteni, s befordulva mély álomba merült. Így ébredtünk reggel: én a földön, ő pedig vad horkolással az ágyában.
Addig azonban történt egy s más.
Álomba zuhanva egy vörös felhő jelent meg, s a szélvihar mintegy kirepített az ágyból. Meg sem álltam a Jokang templom bejáratáig. Ott már jakvaj mécsessel a kezében egy sárga csuklyába öltözött szolga várt, s vezetett a sötét labirintusokon át a legfelső szintre. Ott az aranyozott oszlopok között a háttérben egy pódiumon arany szobor állt. A szolga lenyomott a földre, s példát mutatva ő is hasra vetve magát, vad nyelvöltögetések közben hasmánt csúszva, felállva, levetődve, kicsit csúszva, felállva, majd újra hasra vetődve, nyelvet öltve közelítettük meg a szobrot. A pódium első lépcsője előtt hasalva megálltunk.
— Kinek a szobra ez? – kérdeztem suttogva.
— Ő, Padmasambhava, a Gyógyító Buddha. Minden tibeti gyógyász szent atyja, az Úr fia. Előtte folyik majd beavatásod, s egyben felkészítésed a jövő Buddhája előtti magas szintű beavatásodra. Mindjárt jön Con Capa főláma, a ceremóniamester és elpróbáljuk, mintegy megkoreagrafálva a szombati beavatásod koreográfiáját. Addig is, légy türelemmel! – Suttogta, s magamra hagyott.
A főláma valóban megjelent pár perc múlva, s szolgahadának segítségével elpróbálta velem a szertartást. Aztán, ahogy volt eltűnt, s a szolga jakvaj mécsessel kikísért a palotából. Utána filmszakadás következett, s ágyamban ébredtem.
Reggel kimerültem dörgöltem szemeimet, s mohón nyeltem éhgyomorra, elmém megerősítésére a hazai körtepálinkát. Früstök után elindultunk a dalai láma híres Potala palotájának a megtekintésére.
A palota egy, a város közepén emelkedő, hegy tetejének beépítésével készült, művészi harmóniában és tökéletes összhangban a környezettel. Messziről pompázatos látvány! Ám közelről a sok lépcső megmászásának lehetősége, elborzasztott inkább, mint vonzott volna. A ritka levegőben (3800 méter magasan voltunk) igencsak kevés oxigént kapott agyunk s izmaink úgyszintén. Így minden lépésnél erősen ziháltunk, és szinte minden lépés fájt.
A látnivaló azonban kárpótolt bennünket. Lenn, a palota konyhájának megtekintésével kezdtük.
Pompázatos látvány volt a nyílt tűzhely körül ínycsiklandozó falatokat sütő szakácsok látványa. Jó sok felvétel készült róla. Innen a hatalmas könyvtárházba mentünk, s elgyönyörködtünk a rengeteg könyvbe és a hangosan biflázó szerzetesek látványában. Továbbhaladva megnéztünk 14 láma emlékművet a lámák arany szobraival és számtalan, tettüket megörökítő domborművet. Majd feljebb menve láttuk a mindenkori lámák arany hálószobáját, dolgozó és nappaliját, fogadótermét. Minden úgy volt érintetlenül hagyva, ahogyan a mostani, disszidált láma hagyta.
Az átható jakvaj és tömjén szag már nem irritált bennünket, hiszen bőrünk már régen átvette ezeket a szagokat.
Fenn, a legfelső szinten kis teázóban vendégeltek meg bennünket sózott jakvajas teával, melyben aszalt gyümölcsök úszkáltak. Megvallom, igen kellemes íze volt. A városra lenézve gyönyörű körpanoráma tárult szemünk elé. Én nem tudtam betelni az oromzati díszekkel és egyéb csillogó arany frízekkel, stukkókkal, cirádákkal. A színes lakkfestésekkel váltakozó dús aranyozás igencsak lázba hozott.
A teázás után vezetőnk sejtelmes mosollyal tudatta velünk, hogy miután láttuk a múlt Buddháit és a jelen Buddháját, ideje meglátogatni a jövő Buddháját is. Ezzel egy szűk csigalépcsőn egy csodálatos kék kárpittal bevont, halvány bíborfényben úszó terembe vezetett bennünket. A terem homályában egy bíbor pódiumon gyönyörű, több méter magas arany Buddha szobor állott, homlokán kék homlokpánttal. A szobor lenyűgözött bennünket. Nem tudtunk vonzásából szabadulni.
— Ő a jövő Buddhája. Hamarosan megtaláljuk földi inkarnációját, és ekkor egyesítjük az eget a földdel. Az ő feladata lesz az emberiség átvezetése a Vízöntő korba. Már keresik embereink szerte a világon a legalkalmasabb személyt. Addig is a kabinetiroda működik, a személyzet felállt, s a teljes palotarész él. Csak az új istenre várunk... – mondta, s kivezette a csoportot a teremből. Amint a csoport kihaladt a teremből én még egy utolsó körmenetre hátra maradtam, s amint gépemmel pásztáztam a termet, hirtelen lesüllyedt alattam a padló, és én fogoly voltam. Megrémültem, hogy elmaradok társaimtól, de időm sem volt gondolkodni, máris jött Pu Cong Cön Pa négy szolga kíséretében, és elvezettek.

Isteni beavatásom


Pu Cong Cön Pától két vörös-csuklyás szolga vett át, s most már kettesben mentünk a szűk kanyargós ösvényeken a szolgák után. Egy sárga kárpittal bevont terembe értünk. A trónuson ülve Con Capa fogadott bennünket, majd csatlakozva a menethez, még lejjebb mentünk a hegy gyomrába. Itt egy kékes fényben úszó jéghideg terembe álltunk meg. A főpapok átadtak a személyzetnek, és félrevonultak. Mint közölték velem, itt készítenek elő a végső beavatásra.
Így is történt. Szépséges fiatal lámák vetkőztettek le, s illatos füvekkel teli melegvizes, hatalmas dézsába sikáltak tisztára, majd egy gyúróasztalon illatos olajokkal és kenőcsökkel kentek be, s vörös-csuklyás compóba öltöztettek. Lábaimra jakbőr sarut kötöttek. Aztán jött a borbély, és fejemet sínára borotválta...
Miután így elkészítették toalettemet, Deceng Campó főláma elé vezettek. A szűk folyosóról a trónterembe belépve vakító fényesség kápráztatott el. Az egész terem hegyikristály csillárokkal volt bevilágítva, és a vakító fény szikrát szórt.
Hasravágva magunkat kúszva és mély nyelvöltögetésekkel közelítettük meg Deceng Campó főlámát. A pódium előtt hasaltunk, s ő hátunkon nyugtatta lábait, majd parancsot adott, hogy álljunk fel. Hozzám lépett, és felemelve államat, a szemembe nézett.
— Bogumil, eljött az ideje isteni beavatásodnak. A beavatás alkalmával 2600 Hz-re növekedik tested rezgésszáma, s ezzel eléred az isteni szintet. Kezeidből és harmadik szemedből az isteni fehér energia fog áradni ezután. Mivel gyógyításból jól vizsgáztál, így Úr úgy döntött, hogy beavathatunk a fehérenergia titkába. Megkapod a behangolást. Ezzel a leendő jövő lámái közé sorolunk. Ha te leszel a reinkarnáció, akkor a helyed itt lesz az aranytrónon, ha nem, akkor a jövő Buddhájának első harcosai közé tartozó trónálló leszel, s bármikor berendelhetünk szolgálatra, úgy asztrál, mint éteri síkon is. Nos, vállalod a feladatot? – kérdezte fürkészően szemeimben kutatva.
— Vállalom uram – suttogtam.
Ekkor a szolgák egy fehér hegyikristály trónust hoztak be és a terem jobb oldali traktusában lévő hatalmas harang alá, helyezték. Nekem a trónusban kellett helyet foglalnom, és egy szerzetes, erre a célra kiképzett, gyantázott húrokkal ellátott dorong félével, elkezdte a harangot megszólaltatni, majd a szélét nyektetni a dongával. A harang olyan erős hangot adott, mint mikor a reggeli fél hatos rádióbehangolás van a Kossuth-adón. Zúgott az elviselhetetlen frekvencia, átvette a bőröm, rezonanciába jött vele a belső szervezetem, végül az agyam is rezonálni kezdett. Aztán hirtelen arany fény öntötte el a termet, begördítették a jövő Buddháját a terembe, velem szembe. A főpap hasmánt a jövő Buddhája elé kúszott, és sűrű mantrázások között kérte, hogy fogadjon be a testvérek sorába.
Miután megadta a beleegyezését, két szolga kiemelt a trónusból és lehántva ruházatomat, egy ágyékkötőben, a jövő Buddhája arany ölébe ültetett. Aztán jött a főpap és egy arany hangvillát rezgésbe hozva bal, keze hüvelykujjával harmadik szememet kitapintva iszonyú nyomást gyakorolt harmadik szememre. Azt hittem, hogy harmadik szemem menten kiugrik, és nekem el kell szaladnom. Hirtelen aranyfényben láttam mindent. S miközben a hangvilla és a harang is rezonanciában egyre erősebben szólt, hallucinációs központomon át agyam két féltekéje egyszintre került. Hirtelen fényes napút állt előttem, és először megjelent egy szem, majd kibontakozott Úr arca. Szája szóra nyílt, és annyit mondott:
— Kiválasztottalak: kövess engem!
Ezzel a látomás eltűnt.
A harang elhallgatott. Kiemeltek a jövendő Buddhája öléből, rám adták köntösömet, és visszavezettek a terembe.
Elbúcsúzván Con Capától, a szolgák visszakísértek elindulási körletünkbe s Pu Cong Con Pa segítségével átöltöztem turista öltözetembe. Beavatási öltözetemet kis csomagban megkaptam, s ezzel a szertartás véget is ért volna.
Hátra volt még a kiesett három óra bepótolása, azaz visszaillesztésem a csoportba. Azonban ez nem volt gond. Pillanatok alatt a szállodában találtam magamat, s az éppen beérkező buszról leszálló társaim nagy örömére én jöttem szembe velük. Lacika hozta a buszon felejtett videós táskámat.
— Bogikám, te élsz? Már elsirattunk... Hogy kerültél haza?
— Egy kis kitérővel. Tudjátok, hogy elbóklásztam a videóval, és eltévedtem. Mire kikeveredtem, nem találtam a csoportot. Így hát busszal jöttem haza. Ennyi az egész.
— De mi ez az új frizura, Bogi – kérdezte Előd izgatottan kopasz fejemre bámulva...
— Á, semmi, csak éppen engem nyírtak meg véletlen egy kisláma helyett, ugyanis bekeveredtem a borbélyműhelybe, a félhomályban összetévesztettek a kislámával...
— ja, értem... aha? Ragyogó! – kacagott fel Előd, s ezzel elütöttük a további kérdezősködések élét.
Így történt behangolásom, melynek három napig nyögtem kihatásait. A behangolástól dobhártyám annyira rezgett, hogy alig hallottam valamit, viszont a pupilláim úgy kitágultak, hogy csak igen erős fehér fényre reagáltam, s részeg módjára támolyogtam társaim után.


Epilógus

Tibetből hazatérve, örök mementónak szekrényembe beakasztottam csodálatos, vörös brokát köntösömet, vörös csuklyámat, tibeti orvos sapkámat, és máris megkezdtem a tibeti beavatással nyert fehér energiával a gyógyításokat.
Köszönöm neked Uram, hogy megadtad a lehetőséget!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-02-17 14:38:57
Angikám,ahogy az ország minden részéből idetalálnak hozzám a gyógyulni vágyók,te is látogatást tehetsz szerény hajlékomban. Eztán jönnek az ezoterikus írásaim. majd rájuk találsz.
2006-02-17 12:48:17
Kedves Bogi! Rajtam is végezhetnél energiaadással életmentő műtétet! Nagyon tetszett. Főleg az, hogy ugyanaz az ember írta, mégis egy merőben más témában, más stílusban, mint a többit, amit olvastam Tőled. Várom a többit.
2006-02-17 04:51:25
Kérlekszépen nem romantika,hanem ezoterika.psziho-ezo-scifi szerűség.Összemosom a valós élményt(1995-ben jártam Tibetben) ezoterikus beavatási látomásokkal.Majd lesz még több is.