Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-02-19 12:49:13
Megtekintve: 759
LUJÓ
1.
A robosztus, jó testi felépítésű, deresedő hajú férfi évek óta lakott a nevelőintézet szolgálati lakásában. Amikor megjelent az igazgatónál éppen egy olyan személyt kerestek, aki vezetni tudná a politechnikai műhelyt. Lujó asztalos és aranykezű ezermester, amolyan barkács típus volt előző életében. Mert, hogy a fiúnevelő otthonban kezdődött második élete. Az igazgató egyetlen kikötése volt, hogy csak úgy kap szolgálati lakást, ha érettségizett lévén esti iskolában leteszi a tanári diplomát. Ugyanis bentlakásos nevelőtanárként tudják csak szerződtetni. Lujó mindent vállalt csakhogy új életet kezdhessen.
Idővel csodálatos barkács műhelyt alakított ki, de úgy ám, hogy az intézet összes asztalos munkáit, sőt a falubeliek igényeit, kielégítő munkákat is elvégezték kellő díjazásért. A munka mellett éjszakai ügyeletet adott, ilyenkor készülve az esti egyetem anyagából. Nappal a műhelyt vezette, és ami szabadideje még maradt, abban pedig hátul a gazdasági udvarban lévő nyúltenyészetet és több száz húsgalabját nevelte, s gyönyörködött bennük.
Hajnalban kelt. Ahogy ő mondta: „fél ötkor kidob az ágy!”. Felkelt, derékig megmosakodott a hidegvízcsap alatt, majd kiment hátra a galambdúcokhoz. Miközben elvégezte kisdolgát, megszokott füttyögéssel üdvözölte galambjait. A füttyjelzésre kiröppentek a galambok és hangos búgással követelték a reggelit. Lujó leemelve a búzás véka tetejét, belemarkolt két kézzel a friss, hűs búzamagokba, és szórta nekik az eledelt. A galambok boldog burrogással gyűltek köréje. Ő meg csak füttyögött nekik boldogan, megelégedetten.
Miközben a galambok csipegettek, átment a nyúlólakhoz, és a nyulaknak is vetett abrakot, inni adott nekik.
Aztán bement a házba, és früstökölni kezdett. Igen egyhangúan étkezett, de ő meg volt elégedve vele: húsos, füstölt szalonna, vöröshagyma, egy liter tej. A szalonna mellé néha hegyes erős paprika is került. A tej is saját termék volt. Gizi adta, a nyúlólak mögé kicsapott hosszúszőrű, fehér kecske. Elélt nyúltápon meg szénán. Igaz, hogy néha áldozatul esett kíváncsiságának néhány kerti bokor is, a kár azonban jelentéktelen volt, illetve eltörpült amellett, amit a tej jelentett Lujónak.
Az intézet vezetője lassanként megbékélt a szabálytalansággal, és megtűrte az állatokat, hiszen Lujó pótolhatatlan volt. A gyerekek szerették. Nála mindenre kaptak választ, s ha valakinek kisebb-nagyobb bánata volt vagy örömében kellett osztozni, Lujónál meghallgatásra talált.
Aztán volt még egy haszna Lujó gazdaságának: a szaporulatot hét végén, szabadidejében szépen felpucolta, s feltöltötte vele az intézet kamráját. A szakácsnő fenséges galambleveseket, rántott nyulat, vadast és még sok más ínyencséget tálalt fel a gyerekeknek. A tantestület regéket mesélt az ízletes, porhanyós, omlós galamb és nyúlhúsról. Hiába kérték el a szakácsnő receptjeit, a piacon vett galambból és nyúlból még csak megközelíteni sem tudták azokat az ízeket, amit az intézetben feltálaltakat.
Hogy a nyulak és galambok táplálékában vagy a Lujó szerető gondozásában volt-e a titok nyitja, sohse derül rá fény.
Hanem egyszer csak meglepetve kapták fel tekintetüket, néztek egymásra a testület tagjai: megváltozott a hús íze... A galamb rágós, inas, a nyúl meg tápízű lett... Kíváncsian kérdezték egymástól: mi történt? Kérdőre vonták a szakácsnőt, miért változtak meg az ízek... „Szinte ehetetlen a nyúlhús!” ... – mondták dörmögve, s kényszeredetten nyámmogva tologatták maguk előtt a félig elfogyasztott falatokat.
A csapást még betetőzte, hogy pár nap múlva Lujó szépen összecsomagolta holmiját, és ahogy jött, el is ment. Búcsú nélkül távozva, eltűnt mindörökre.

2.

Lujó becsületes neve Kiss Lajos volt. A Lujó ragadványnév gyerekkorában ragadt rá. Társai nevezték el. Az alföldi kisvárosban, munkáscsaládban nőtt fel, első gyerekként, három lánytestvére mellett. Apja gyári munkás: takácsként bejárt dolgozni Pestre a Goliba. Anyja pedig háztartásbeliként otthon volt velük. A szemérmes, dolgos szülők élték szürke, munkás, kis hangya életüket. Becsületben felnevelték és kiházasították gyermekeiket, így Lujó is megházasodott 22 évesen. Érettségizett, jókezű asztalosként egy szomszéd falubeli zenetanárnőt vett el feleségül. Beköltöztek a falu szolgálati lakásába és élték az életet úgy, ahogy lehet egy faluban. Lujót hamar befogadta a nép, mert ezermester létére minden famunkát és még egyebeket is elvállalt, s remekül megcsinált. Egyszóval értette a dolgát.
Az esküvő után két évre felépült az új ház: a sajátjuk. Hamarosan megszületett a kis trónörökös, Petike. Mire a kisfiú három éves lett, addigra Lujó letette a mestervizsgát, és asztalos-műhelyt nyitott a faluban. Állandóan a műhelyt bújta, ki kellett termelnie a sok pénzt, amibe a beruházás és a ház került. Egyedüli szórakozása a nyulai meg a galambjai voltak. Ha volt egy kis szabadideje órákat elálldogált a galambdúc előtt, füttyögött a madarainak vagy a nyulaknak gügyögött. Petike szeretett olyankor körülötte lenni, s ő is utánozta a papát.
A zenetanárnőt azonban ez nem elégítette ki. Szeretett volna bejárni a közeli városba színház, mozi, társaság... Lujó azonban mindig kitért a társaságba menés elől. Így aztán a felett is elsiklott, ha az asszony egy-egy délután, este elment a városba egy koncertre vagy valamilyen előadásra. Olyankor kettesben maradt imádott kisfiával, a galambokkal és a nyulakkal.
Aztán az asszony egyre többször maradt távol késő éjszakáig. Sőt, az egyik koncert után egy cingár, alacsony, vöröshajú, szemüveges, brácsát oktató zenetanárral jött haza.
— Ő a Cini! – mondta a meglepett behemót embernek – ő hozott haza, mert lekéstem a buszt. Különben brácsás... – tette hozzá.
— Nem szégyen az – jegyezte meg Lujó, sandán méregetve a satnya kis emberkét, majd beinvitálta a lakásba, hogy ne vigye el az álmukat.
Aztán hogy-hogy nem, úgy történt, hogy Cinit kinevezték a helyi zeneiskolába óraadónak. Természetesen náluk szállt meg a hét két napján, amikor a brácsaórákat tartotta. Lujó megszokta a fura kis alakot, s annyi ügyet sem vetett rá, mint egy kis csótányra. És ez lett a veszte. Úgy, ahogy ez lenni szokott, a két rokonlélek összeszűrte a levet. Amíg Lujó a műhelyben a széklábakat reparálta, ők igencsak elmerültek az élvezetek hajszolásában. Aztán megtörtént a baj. Egy este kiszáradva a nagy munkálkodástól, Lujó befelé indult a konyhába, hogy meghúzza a sörösüveget. Ahogy csendben belép, a villanyt sem kapcsolva föl, hogy ne zavarjon, mit látnak szemei, a Cini igencsak munkálkodik az asszonyán. Mindketten anyaszűz meztelen áldoztak Ámornak... na, ettől aztán felszaladt a pumpa! Megragadva őket grabancuknál, a levegőben kalimpáló házasságtörőket ledobta egy-egy karosszékre. Nem szólt, nem tett semmit. Mert ha szólt volna vagy tett, volna, az a halált jelentette volna.
A következőket tette: szép komótosan lekötötte őket a szék karfájához és behozott egy galambot. A galambot elevenen megkopasztotta, és a madár vergődését végig kellett nézniük a vétkeseknek. Aztán behozott egy nyulat, azt pedig elevenen megnyúzta. Ezt is végignézette velük. Miután kiszenvedtek, megszólalt.
— A galamb és a nyúl átvette a bűnötöket. Ők szenvedtek meg helyettetek. Egy órát adok, hogy elhagyjátok a házamat. Soha nem akarlak benneteket látni... Értettétek: soha! Mert, ha a szél az utamba fúj benneteket, ugyanígy végzitek...
Ezzel eloldozta őket. Segített az asszonynak összepakolni és útjára bocsátotta őket. A kisfiút magánál fogta. A válás után a gyermeket az anyának ítélték, és elvette tőle a törvény. Mikor kimondták a válást, akkor az asszony kezébe adta a ház kulcsait és örökre eltűnt a környékről. A házat a gyerek nevére íratta.

3.

Azon a bizonyos napon, amikor Lujót utoljára látták az intézetben, a következőképpen követték egymást az események. Szép májusi reggel köszöntött a vidékre. A friss fű intenzív illata belevegyült az akácfák és a földi bodza édeskés virágillatába. Jó volt beleszagolni a levegőbe.
Az intézet élte a megszokott életét. Lujó szabadnapos lévén, fél ötkor már mosakodott a falikútnál, majd kisdolgát végezve galambjainak füttyögetett. Aztán fogta a zsétárt és Gizi mellé ülve igyekezett a duzzadó tőgyű kecskét megszabadítani a felesleges tejmennyiségétől. Früstökölés után összeszedett négy-öt tökös-galambot, meg pár darab vágnivaló nyúl-fiat, és bevonult velük a fészerbe.
Nekiállt elevenen megkopasztani a galamb-fiakat, majd a nyulakat vette sorra. Éppen a második nyúl eleven nyúzásához fogott, amikor –úgy érezvén, hogy figyelik – felegyenesedve az ajtónyílásban döbbenten álló szakácsnő és egy tizenéves fiúcska tekintetébe botlott. A szakácsné kiguvadt szemekkel, míg a fiúcska tátott szájjal követte az elevenen nyúzott nyulacska síró, rugdalózó haláltusáját.
Földbegyökerezett lábbal álltak. Az idő megszűnt számukra. Lujó megállt a nyúzásban és a véres kést megtörölve nadrágszárában feléjük lépve megszólalt.
— Hát maguk? Mit leskelődnek itten? Nem szeretem, ha a munkában zavarnak. Ki engedte be magukat ide?... – kérdezte gyanakvón. A szakácsnő a gyerek elé állva, mintegy eltakarván óva őt a borzalmas látványtól, mentegetőzni kezdett.
— Az igazgató úr küldött, hogy keressük meg magát... fontos üzenetet hozott a gyerek a GYIVI-től... itt van e, na, add mán oda neki! – tuszkolta a megszeppent gyereket Lujó felé – add oda az apádnak! Na, ő az apád: Lujó bácsi...
— Petikém!? – tárta ki karjait ölelésre a behemót ember, s a kést csizmaszárába dugva, magához szorította a gyereket. – De megnőttél, amióta nem láttalak! Jól vagy?... Mi újság a faluban?
— Én jól vagyok... Újság is van. Megszökött a brácsás egy bőgőssel, a mutter meg felakasztotta magát a padláson... Már el is temették. Engem meg a GYIVI-be vittek, és elküldtek hozzád, merthogy azt mondták: Van neked egy apád is, menj és keresd meg! Ha megtaláltad, akkor hozd haza a házadba! Hát, ezért jöttem, apám!
Lujó meghallván, mi történt, kihúzta a csizmaszárból a kését, és belevágta a gerendatartó oszlopba, amin a nyulakat szokta nyúzni.
— Na, hála istennek, nekem se kell mán többet elevenen nyúzni, kopasztani... most már a gyehenna tüzében játssza anyád a talpalávalót a páriáknak. Nem sajnálom, hogy így esett.
— Hát én se nagyon... , de azért kicsit sírtam a temetésen... Mert illett ugye? Nem baj apa?
— Már hogy lenne baj fiam? Mégis csak az anyád volt... a brácsást meg majd elviszi utána az ördög, aztán együtt játszhatják a pokolbeli tangót...! Nyunyiné! – szólt a még mindig legyökerezve álló szakácsnőhöz – elárulom magának a finom, porhanyós hús titkát: mindig elevenen kell megkopasztani a galambokat és elevenen megnyúzni a nyulakat. Tudniillik a haláltusában lezajló stressztől a vér adrenalin tartalma megnő és a sejtek állaga megváltozik. Mivel a vér lassan folyik el, így a hús porhanyóssá válik. Ez a titka az egésznek...
— Szűzmárja uramisten! – hányta magára a kereszteket a boldogtalan szakácsnő – ezt nem lehet, ez... ez... Isten ellen való vétek! Ha tudtam volna, hogy ettől a kínzástól olyan finom a hús, dehogyis főztem volna meg, dehogy!
— Hát, most már nem is fog! Merthogy én befejeztem, hogy úgy mondjam ügyvédi nyelven okafogyottá vált a dolog: az elevennyúzás tárgya meghalt. A brácsás megszökött, visszakaptam a fiamat és az elrontott életemet. Most rajtam a sor, hogy kiköszörüljem a csorbát. Hazamegyek, és itt hagyom maguknak a galambokat meg nyulakat. Ha nem akar botrányt, akkor tudja a titkot: magának kell ezen túl a porhanyós húsról gondoskodni, Nyunyiné! – mondta kárörvendően kacagva Lujó, s a békanyúzót kivéve az oszlopból, a leesett állú Nyunyiné markába nyomta. Ezzel sarkon fordulva bement a szobájába. Összepakolta kevéske holmiját, és ahogy jött, úgy ment el köszönés nélkül az intézetből.
Nem tudott volna a gyerekek és az igazgató szemébe nézni a megfutamodás szégyenteljessége miatt. Kézen fogta élete értelmét, 11 éves kisfiát, és vidáman kacagva ültek be az ócska Trabantba. A Trabant virgoncan pöfögve gurult rég nem látott falujába. Amikor a falu szélén álló kőkereszthez értek, Lujó megállította a Trabantot. Kiszálltak, letérdelve Krisztus előtt, a kőkereszt lábaihoz helyezte a vértől maszatos dikicset. Kezeit összekulcsolva feltekintett az Ember Fiának elgyötört arcára, s úgy látta, mintha az elmosolyodott volna.
— Bocsáss meg nekem Jézus! Többé soha; ölni nem fogok... soha! – suttogta és szívét melegség járta át. Petike mellette térdelve, szorosan hozzásimulva a feszületre meredt. Egy pillanatra felemelkedett a lelkük, s kilépve testükből fenn lebegtek a kék levegőégben. Lassan belevesztek a fénybe, a boldogságba. Lelküket derű és nyugalom szállta meg.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-02-20 12:31:55
Ezt speciel beleszántam. 3 vereset és 7 novit küldtem be. Szivem szerint mind a hatszázat betenném...
2006-02-20 11:50:35
Lebilincselő történetet írtál. A kegyetlenségében emberi Lujó odaszegezi az embert a képernyő elé. Remélem, hogy sok műved benne lesz az antológiában.