Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-02-26 20:50:53
Megtekintve: 602
Ruszki asszony
Az asszony jobb kezében karika, balban a jutalom macskaeledel, és hangos szóval biztatja a karika átugrására Fricit, a hatalmas, négerbarna sziámi kandúrt. És Frici ugrik, megkapja jutalmát, s egy biztató simogatást is busa fejére. Majd sorra következik három nőstény: Picur, Panda és Nyinocska. mindannyian megkapják, ami jár a produkcióért.
A mutatvány után helyet foglalunk a szocreál, ukrán-magyar jellegét magán viselő lakásban. Az asszony boldog, önfeledt mosollyal simogatja az ölébe kéredzkedő Pandát, én pedig a hatalmas kandúrt engedem magamhoz, s végigsiklik selymes szőrén a kezem. A másik két nőstény vállunkon, hátunkon dorombol hízelegve. A macskák elfogadtak, mert megérezték a belőlem feléjük áradó szeretetet.
Az asszony , pezsgőt tölt, süteménnyel kínál, és réveteg mosollyal arcán elmereng:
– Tudja, Bogumil, ez az én családom. Ők jelentenek nekem mindent, segítettek átvészelni a bajt, erőt adtak, amikor már úgy éreztem, hogy nincs tovább. A férjem öt hónapja a pszichiátrián: agysorvadás. Menthetetlen, azt hiszem, elitta az eszét. És tudja, mi a borzasztó: az utolsó három év maga volt a pokol. Gyűlöltem, amikor a sörösüveget verte szét a fejemen, a levetett cipőjét vágta az arcomba, máskor a szekrény aljába bújva kellett aludnom, mert ha részegen hazavetődött, akkor az ágyban keresett, és ha ott talál, régen rossz nekem... Három év a pokolban. Úgy éreztem, nem bírom tovább.
Akkor elment a másik nőhöz, s lerobbanva, kiégve, mint egy lyukas kályha jött vissza, maradt a nyakamon, s most ápolom, mintha az anyja lennék. Sajnálom, noha már nem szeretem, csak szánom mint embert. Régen megbocsátottam neki... Tudja, azt a négy évet, amíg udvarolt, amikor fiatalok voltunk, nem lehet elfelejteni. Azt javasolja a pszichológusom: váljak el tőle. Könnyű azt mondani, de nem engedi a tisztességem, az emberségem: most dobjam el, amikor roncs...
Az asszony beszél, csak beszél, csak beszél. Nézem elgyötört, megráncosodott arcát, sírásra görbült száját, és szánakozás helyett megelégedést érzek. Íme, egy ember, aki meggyökeresedett idegen földön és két gyereket adott a magyar hazának: egy fiút és egy lányt, s azok most már magyarokként élnek tovább.
Az asszony ukrán. A férje az ötvenes években kinn tanult a Nagy Földön, s szokás szerint szovjet feleséget hozott magával, mint annyian mások Dunaújvárosban tették. A szovjet nő beilleszkedett a környezetébe, egy életen át tanította az oroszt. A férj jó eszű, vezető beosztású ember volt. Megártott neki a főnökség, és inni kezdett... Ötvennégy éves korára teljesen leépült.
S most itt ül az asszony, s beszél, csak beszél. Mondja, hogy édesanyjához készül Zagorszkba, mert neki mégiscsak az a hazája, ahol édesanyja él, s írja haza a levelet a "családról": Pandáról, Friciről, Picurról és a 7 kicsiről... Anyja kérte évekkel ezelőtt: Róla ne, csak a cicákról...! Tölt: iszunk némán... Aztán macskakosárban behozza a hét kis sziámit. Velük Nyinocskát, aki három saját és négy fogadott kölykét is szoptatja. Igen, mert Panda nem ad cicit kicsinyeinek. S Nyinocska vállalta az övéit is. Az asszony keze rájuk téved. S közben mintha magában beszélne: nekem már nem hiányzik semmi és senki. A tanítványaimat látom néha... Gyerekeim külön család, élik a maguk életét. Nem terhelhetem őket. Legszívesebben magammal vinném a cicákat is, s akkor...
Kezével elhessentő mozdulatot tesz, mintegy elűzve a hirtelen jött gondolatot. Én fejezem be:
– Talán vissza se jönne?
– Talán... – mondja merengve, majd még hozzáteszi – Nem, a férjem nem hagyhatom itt. Ápolnom kell, hogy emberi módon élje le a hátralévő idejét... Aztán, ha mindent elrendeztem... Akkor felpakolom a cicákat és megyünk. Végleg anyámhoz, a gyökerekhez: vissza Ukrajnába. S itt hagyom ajándékba a magyaroknak a két szép nagy gyermekemet, unokáimat.
Ez az én ajándékom. Mert bizony érzem, ez az ország nem fogadott be, az emberek, amikor segítségért rohantam éjjelente, csak kinéztek a lépcsőházi kisablakon, és becsapták. Rimánkodásomra elutasítóan legyintettek. Eh, csak egy ruszki asszony!
A ruszki asszony most hazakészül a szülőföldre, ahonnan kiszakadt. Az eltépett gyökerekhez. S viszi magával választott családját, a sziámikat...
Istenem, ebben az elembertelenedett világban, lehet, hogy neki van igaza?
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!