Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-03-13 09:56:45
Megtekintve: 564
KUKULKÁN - 7
5.


Teotichuacánban már két napja folyt a véres színjáték. A város vérszomjas lakossága illúziókra és embervérre kiéhezve egymást váltva, tombolta végig a lelátókról a vérre menő labdajátékokat és a naponta ismétlődő véres Fiestát.
A város felé közeledve, a levegőt megülte a kiontott vér szaga. Az izzó levegőben az édeskés vérszag, bódítóan hatott. Kukulkán és kísérete émelygett ettől a tömény vérszagtól. Úgy döntöttek, hogy a város szélén szállnak meg egy hospedájban, ahol egyrészt, védve lesznek a útonálló rablók ellen és normális ellátást is kapnak. A hospedáj tulajdonosa hájas, elhízott arcú totonák férfi volt. Csak aztékul értett, így nagy hasznát vették Zengő Hárfa tolmácsolásának. Hiszen aztékul egyikük sem beszélt. Az ifjú megalkudott a szobákra és Kukulkán előre kifizette nehéz aranyakban a háromnapi beszállásolási díjat. Mivel késő délután érkeztek, így az ebédlőbe indultak, elverni éhüket. A vendéglős kedveskedni akarván a távoli utazóknak, a legjobb falatokat tálalta fel. A csinos felszolgáló lányka mindenki elé jégbehűtött mézsört rakott le, és térülve, fordulva máris hozta az előételt. Hatalmas ezüst tálon cukros lében aszpikozott álcákat és nyüveket tálalt eléjük. A tál közepén ecetben pácolt emberszemek voltak gúlába rakva. Amikor meglátták a fura előételt, nem akarván hinni a szemüknek, rákérdeztek.
– Mondaná meg kedves, mi ez az előétel?
– Mi lenne más, mint Quetzal Mufti kedvence: emberszemek aszpikban.
– És ezt velünk akarják megetetni? – kérdezte Kukulkán dermedten.
– Már miért ne! Hiszen nálunk ez népeledel! Minden Fiesta alkalmával az elit kapja az áldozatok szemeit előételként. Nincs ebben semmi uraim! Kóstolják meg nyugodtan! – kacagott a lányka és a konyha felé vette útját.
Kukulkánt a hányinger környékezte. Az edzett katona gyomra háborogva készült kiadni tartalmát. Undorodva tolta el a tálat maga elől. Nem úgy Zengő Hárfa. Elegáns mozdulatokkal tunkolta a finom szószba (picante sausa) a fehér és rózsaszín hernyókat. Egy-két szemet kecsesen ujjai közé véve és ajkaihoz érintve, szopogatni kezdte, majd szétroppantva szájában, ínyeivel kiélvezve ízét, mohón lenyelte azt.
Kukulkán lefordult a székről és a sarokba hányt. Kísérői is gyomrukat fogták, de mentendő a helyzetet, egy-egy falatot a szájukba vettek és kíváncsian kóstolgatták, majd hirtelen lenyelve hideg sörrel öblítették le. Kukulkán magához térve, egy egész kancsó kaktuszpálinkát locsolt le háborgó gyomrába... Szemei kigúvadtak és levegő után kapkodott.
– Uramisten, mi jöhet még? – háborgott prüszkölve, de nem sok ideje maradt, mert a lányka máris megjelent egy hatalmas tál zöldséglevessel, amiben két fehérre főtt női emlő úszkált.
A vendéglős, biztos, ami biztos, mögéjük állt és karó vastagságú karjait mellén összefonva várta az elismerést. Mit volt mit tenni, kimerték a levest. Már-már kanalazni kezdték, amikor a vendéglős előzékenyen kiemelte a mellet és az asztallapon feldarabolva, mindenkinek tett a tányérjába... Kukulkánt a gutaütés kerülgette, de ennie kellett, ha nem akarta leleplezni gyengeségét. A leves különben nagyon finom volt.
Mondanom sem kell, hogy a következő fogás rostonsült emberhús volt. A szépen felszeletelt húsokat valamilyen fűszeres lében megpácolták, és pirosra sütötték. Leküzdve undorukat, most már fásultan ettek. A körülményektől eltekintve igen finom volt a sült, ízre is, illatra is.
Az estebédet gyümölcssaláta és fügebor koronázta meg. Így betöltekezve elindultak a szemleútra. A vendéglősnél öt helyjegyet váltottak a Nap piramisa által határolt arénába. Az aréna nyugati oldalán volt felállítva az oltárnak nevezett vesztőhely. A hatalmas tőke két oldalán két markos, fehér köpenyes pribék állt. Ezek dolga volt az áldozat karjait megragadva hátrafeszíteni testét, és a kőlapra szorítani. Aztán előlépett a soron következő sachter (hentes) és obszidián késének egyetlen mozdulatával felhasította a vergődő és észtvesztően ordító páciens mellkasát. Kitépte, majd felmutatta a még dobogó kimetszett szívet és az oltár mellett álló kőedénybe, dobta. A testet egy csúszdán lecsúsztatva, egyenesen a mészárszékbe juttatták, ahol ügyes hentesek kibelezték és feltrancsírozták. Innen a szakácsokhoz került, akik pácolták, fűszerezték, majd rostélyon megsütötték. A szemeket aszpikolva, csemegeként hordozták végig a széksorok között. A belépőjegyhez egytál ételként mindenki kapott egy óntányéron fél font embersültet. A felszolgálók állandóan járták a széksorokat. Természetesen, a húsra megszomjaztak, így hatalmas csicsáskorsókkal és poharakkal újabb kiszolgálók jöttek és a szomjúkat oltani kívánóknak, megbuggyantották a korsót.
Közben fülsiketítő zene szólt és a legfelső szinten, arcán kaján vigyorral, trónolt Quetzal Mufti az istenkirály, mellette helyezkedtek el főnemesei.
Ugyanígy a szemközti Hold templomnak ormán a főpap trónolt szertartáspapjaival teljes ornátusában. A vérgőzös párában émelyítően, rothadt zokni szagára emlékeztető szag terjengett.
Amikor a Nap utoljára felizzott, akkor a főpap lépett a vértől iszamos oltár elé, és kezébe véve obszidián kését a feje fölé emelte azt. Szertartáspapja most bal kezébe adott egy aranykupa sózott vért. Lehúzva az isteni nedűt, vészjóslóan megforgatta feje fölött a kést és egy nyisszantásra felmetszette a gyönyörű testű kifeszített ifjú mellkasát. Karmaival mohón kitépte a dobogó szívet. Felmutatta az őrjöngő tömegnek. Két szertartásmestere aranytálon a Nap piramisára vitte az utolsókat dobogó szívet. Míg a szív félúton volt az isten király felé, addig segédpapjai kimetszették a haldokló ifjú heréit, és ezüst tálcán átnyújtották a főpapnak. Az, megáldva a spermiumokkal feltöltött heréket, jóízűen elfogyasztotta őket.
Majd megtörölve ajkait, az ég felé kitárt karjaival, a Nap istenét éltette. Közben megérkezett az uralkodóhoz az áldozati szív. Az uralkodó kezeibe vette és tépőfogaival belemart a még lüktető szívbe. A beszorult vér bugyogva csurgott le kétoldalt hájas arcán. Mire végzett a szívvel lement a Nap.
Ekkor vette kezdetét az őrjöngés. Meggyújtották a fáklyákat és a lampionokat. A fülsiketítő zene szólt, a bódító italokat és hallucinogén gomba készítményeket tömték magukba a nézők. Az észvesztő tombolásban a férfiak vad maszturbációba és onanizálásba kezdtek. A nők úgyszintén. Aztán ki-ki a szomszédja kielégítéséhez fogott. A tömeges szexőrület odáig fajult, hogy egyesek gerjedelmük kielégítésére komoly harapásos sebeket ejtettek a mellettük ülőkön. Sőt sokan élesre kihegyezett nádszálakkal szúrták meg áldozatuk nyaki ütőerét és így szívták a friss vért.
A tombolás tetőfokán a felszolgálók behozták a felmelegített sós fűszerezett vért, amit a kiszenvedettektől a nap folyamán, a vércsatornákon át felfogtak. Valamilyen különleges véralvadásgátló szerrel kezelték, mert a vér kellemes híg állagú volt.
Kukulkánnak és társainak ez éppen elég volt. Végleg elhatározták, hogy ennek a kannibalizmusnak véget kell vetni. Ez nem méltó az emberiséghez. Igencsak felzaklatott állapotban tértek meg hospedájukba. Nem úgy Zengő Hárfa. Ő remekül szórakozott és felajzott heréi hatalmasra duzzadtak herezacskójában. Az elfogyasztott nagymennyiségű fűszeres embervértől megrészegülve ült gyaloghintójába.
Hazatérve, a vendéglős friss herepörkölttel kedveskedett lakóinak és buzgón kérdezgette, hogy s mint tetszettek a misztérium játékok. Kukulkán csak hümmögött, és mohón nyelte a herepörköltet. Szemei vérben forogtak. Majd szétvette a férfierő. Az ebéd elköltése után szállására vonult. Két társát őrségben hagyva, ő és Zengő Hárfa egy szobában, míg a harmadik harcos külön szobába tért nyugovóra.
Az éjszaka vad szeretkezéssel kezdődött. Miután Kukulkán kielégítette gerjedelmét, vad horkolásba kezdett. Reggel semmire sem emlékezett. Feje tompán zúgott.
Az ifjú lassan ébredezni kezdett meztelenre vetkőzve a vályúhoz ment és jéghideg vízzel lemosta arcát, s felsőtestét. Kukulkán is derékig megmosakodott. Jót tett neki a hideg víz, felfrissült tőle. Kezdte megemészteni a történteteket. Elméjében egymást kergették az előttük álló feladat mozzanatainak lépései. Fejben kezdte el a stratégiát kimunkálni.
Komor arccal ült a reggeliző asztalnál. Hangtalanul mozgatva hatalmas, szögletes állkapcsait, némán kanalazta be a hagymás vérrel összesütött emberherét. Befejezvén a reggelizést, kézhátával megtörölte zsírtól fénylő ajkaira lekonyuló hatalmas bajuszát. Szemeivel némán intett társainak, és szobájába vonult velük. A szobában rögtön eligazítást tartott nekik.
– Jól figyeljetek rám! Zengő Hárfával ketten a főpap elé járulunk. Fucskár Kukli velünk jön, míg ti ketten a két harci szekérrel a Nap temploma előtt helyezkedtek el. Amint átadván ajánlóleveleinket és ajándékainkat a főpapnak, elnyerjük beleegyező jóindulatát, az a felfuvalkodott Quetzal Mufti elé vezet bennünket, ti figyelitek, ahogy lefelé jövünk a Hold piramisának lépcsőin. Amint elindulunk felfelé a Nap piramisának lépcsőin, az ajándékokkal megrakott ládával besoroltok mögénk. Kézi fegyvereiteket magtokkal hozzátok, ha bármi gubanc adódna. Miután a Mufti elé jutottunk, ti behozzátok a ládát, felnyitjátok a tetejét és eltávoztok. Amint kiléptetek a trónteremből azonnal a harci szekerekhez mentek, és a hangágyúkat beélesítitek. Ha elfognak, vagy valamilyen csel folytán, lefegyvereznének bennünket, akkor egy piros rakétát lövök ki. Ez azt jelenti, bajban vagyok, és akcióba kell lépnetek. Fucskár Kukli összekötőként kinn marad a trónterem előtt, és meghallván a segélykérő rakéta durranását, azonnal elindul felétek. Tőle tudjátok parancsomat. Ha őt is csapdába ejtenék, akkor minden utasítás nélkül romboljátok le a Hold piramisát. Aztán a többit majd meglátjuk! Remélem, kézifegyvereimmel meg tudom védeni magamat. – mondta és kérdésre sem várva, az eligazítás után a főpapnak szánt ajándékládikót Zengő Hárfára bízva, elindultak a főpap palotájába.
A palotába való feljutás nem volt könnyű. A testőrség magas rangú parancsnokának nem volt elég az ajánlólevél, tíz Kukulkán arannyal is meg kellett őt vesztegetniük. Így jutottak be erős kíséret mellett a Hold piramisába. Felkísérték őket a legfelső szintre és átadták őket a főpap szertartásmesterének. A szertartásmester elolvasván a zapoték uralkodó ajánlólevelét, türelemre intette őket, majd eltűnt egy titkos ajtó mögött, mely a főpaphoz vezetett.
Kisvártatva visszatért és a főpap elé vezette őket. A főpap fehér ornátusában, fején hófehér kócsagtollkoronával ült trónusán. Kukulkán előlépett kísérői közül és a szertartásmester által begyakorolt mozdulatokkal a főpap elé vetette magát és lábcsókra járult elé.
A főpap keselyű arca ravaszkás mosolyra húzódott, és kérdőn nézett Kukulkánra. Kukulkán felegyenesedvén, intett és a töménytelen kincsekkel teli ládát kinyittatva, elé helyeztette kísérőivel. A főpap arca még jobban felderült. Kegyesen szólt.
– Nos, hallgatlak idegen! Mondd el jöveteled célját!
– Legfényesebb csillogású nagyúr! – szólt mennydörgő hang-át kieresztve Kukulkán – küldetésbe jöttem uradhoz, a legkegyelmesebb Vénusz csillaghoz, a nagyságos Quetzal Mufti Napkirályhoz. Esedezve kérlek arra, hogy Mayapán uralkodójának jókívánságait és szigorúan bizalmas üzenetét átadhassam neki, személyesen.
A főpap elkomorult és egyáltalán nem hatódott meg a töménytelen kincs látványán. Elutasítólag válaszolt.
– Senki sem közelítheti meg a mi urunkat, ezt az elevenen élő istent. Hogy merészelsz tőlem ilyet kérni! Kérésed felháborító és pimaszságod égbekiáltó! Ha te, alávaló kis porszem, csak egy tekintetet is mersz vetni disznó szemeiddel a mi fenséges Kígyó által nemzett Quetzal madár által költött istenkirályunkra, akkor neked azonnal meg kell halnod. Vagy legjobb esetben, a méltatlan tekinteteddel bűnt, elkövető szemedet azonnal ki kell szurkáltatnom. Remélem, ezt nem akarod?
– Nem, uram ezt azért mégsem! – fogta kérlelőre hangját Kukulkán és az ajándékokkal kiváltott méltányosságban bízva még tovább ment a kérlelésben – Uram! Csak annyit kérek, hogy tolmácsommal átadhassam uradnak a neki szánt ajándékokat és azzal együtt Mayapán bölcs uralkodójának Szép Maszknak az üdvözletét.
– Hm... – vakarta meg tarkóját a korosodó főpap – nem is tudom, mit tehetnék uralkodómért? Az én fényességes Napom, a nagy Quetzal Mufti semmiképpen sem állhat szóba veled, földi féreggel, azt megértheted. Bűzös ajkaidról, böfögő maya nyelvű disznóröfögésed, nem sértheti érzékeny dobhártyáit... Nem, ezt mégsem merészelem kijárni neked. Nem akarok idő előtt istenné válni a ma esti Fiestán.
– Uram, nem szólok egy szót sem. Csak átnyújtom neki a királyi üdvözletet – alkudozott Kukulkán. A főpap azonban türelmét vesztve toppantott és a levelet kérte.
– Add ide a legfenségesebbnek szánt förmedvényeteket! Majd én átolvasván eldöntöm, hogy megtudhatja-e tartalmát fényességes Kígyó istene. Na, kérem a levelet! – nyújtotta ki karmos, szőrös gereblyeszerű mancsait Kukulkán felé.
Kukulkán megdöbbent a makacsságon és attól félt, hogy terve dugába dől, s a főpap lenyeli a levelet (eldugja), az nem kerül az uralkodó elé. Tartalma ugyan nem volt sértő, de az emberevő hentesmunka végleges abbahagyására tesz bátortalan javaslatot. Ez pedig a főpap és a küldöttség életébe kerülhetne. Gyorsan kellett cselekednie. Lézerfegyverével pillantok alatt kivégezte, majd frekvencia pisztolyával eltüntette a relikviáitól megfosztott főpapot. Patiját ledobva magára öltötte a főpapi ornátust és kíséretével elindult a Nap piramisa felé. Fél tízre járt az idő. Fél óra volt a Fiesta kezdetéig. Átvonultak a gyülekező, vérszomjas, felajzott tömegen és elindultak felfelé a Nap piramisa lépcsőin. A tömeg a földre vetve magát, sunyi tekintetét lesütve kushadva várta meg, míg elvonulnak. A piramis alján hozzájuk csatlakozó két kísérő izzadva cipelte a súlyos aranyakkal és drágakövekkel telirakott ládát.
A trónterem elé érve, az állig felfegyverzett őrök utat nyitottak nekik. Minden baj nélkül a trónterem előterébe érkeztek. Az udvarmester megdöbbenve nézett a hatalmas bajuszú főpapi ornátusban lévő Kukulkánra, de gyanakvása a hirtelen döbbenettől még nem ébredt fel. Gondolta, az éjszaka kinőtt a főpap bajusza. Szó nélkül az uralkodó elé vezették őket.
Quetzal Mufti kidomborodó hassal trónolt obszidián trónusán. Mellette személyi szolgálattevői álltak kivont macsettákkat, készen állva uruk megvédésére. Az udvarmester valamit súgott az uralkodó fülébe, majd tapsolt.
– Járuljatok a legfenségesebb uralkodó, a Nap fia elébe! – ezzel kihátrált a teremből és eltűnt.
Kukulkán, Zengő Hárfával és a földre tett nyitott fedelű ajándékokkal megrakott ládával, az uralkodó előtt hasravágta magát és lábcsók után lesunyt fejjel várta az uralkodói lábak által tarkójuk megtiprását. Miután az uralkodó megtiporta fejüket, felszólította őket, hogy adják elő kívánságukat. Zengő Hárfa vitte a szót, mivel ő tudott egyedül aztékul.
– Legkegyelmesebb uram, a napnál is fényesebb uralkodó! Fogadd el Mayapán uralkodójának csekély ajándékait.
– Elfogadom – biccentett a hájas arcú, kerek fejű, sunyi szemű uralkodó. – Adjátok elő jöveteletek célját! Fél órátok van rá, aztán kezdődik a Fiesta. – mondta és kegyesen intett.
Kukulkán és Zengő Hárfa felegyenesedett. Kukulkán szólalt meg mayául. Az uralkodó rámeredt és izgatottan kérdezte testőreitől.
– Ki ez az alak a főpapi ornátusban? És milyen nyelven vartyog ez itt nekünk? – a szolgák vállukat vonogatták.... Zengő Hárfa így mutatta be Kukulkánt.
– Legfenségesebb és legdicsőségesebb uram, szeretném bemutatni Mayapán főpapját: Kukulkán fősachtert. Ő szeretné személyesen átnyújtani Mayapán uralkodójának, Szép Maszknak a megbízólevelét és ajándékait...
– Rendben – bólintott az uralkodó és intett Zengő Hárfának, hogy olvassa fel az ajánlólevelet. Miután az felolvasta a rövid levelet, az uralkodó a szolgák által eléje borított tetemes mennyiségű ékszerben és drágakövekben turkálva kegyesen intett.
– Hallgatlak!
– Fenséges úr! – egyenesedett fel és nézett vele farkasszemet Kukulkán. – Az én legfenségesebb uram küldi üzenetét neked! – kezdte, de Quetzal Muftinak ettől a szemtelenségtől, Kukulkán arcátlan viselkedésétől, padlizsán lilára változott az arca.
– Hogy mered disznó szemeidet rám vetni pokolfajzat? Tudod, hogy meg kell halnod? Földi halandó létedre tekinteteddel mersz bemocskolni engem és isteni mivoltomat. Vagy nem ismered törvényeinket? Válaszolj, pokoli féregfajzat! – üvöltötte és testőreire nézett. Azok döfésre készen előre lendítették macsettáikat. Az uralkodó tekintete megállította őket.
– Várjatok. Előbb halljam az üzenet lényegét. Ráérünk este a Fiesta csúcspontján istent csinálni ebből a méltatlan féregből. Személyesen fogom kiherélni, és a szívét felfalni. De addig is halljuk az üzenetet!
– Uram, süsd le szemeidet, ha élni akarsz – suttogta Zengő Hárfa, de Kukulkán elbődülve toppantott lábaival.
– Én is isten vagyok! – az uralkodó majdnem hanyatt vágódott ettől a pimaszságtól. Szemei szikrát szórtak és nagy nehézségébe tellett türtőztetnie magát. Nem úgy a két legközelebb álló testőr. Előremeredő lándzsákkal rontottak Kukulkánra. Kukulkán pedig frekvencia pisztolyával rájuk lőve, egy szempillantás alatt eltüntette őket. A trónteremben lévő főurak és testőrök megdermedtek a jelenet láttán. Kukulkán kihasználva a döbbenetet, így szólt.
– Nos uram, elhiszed-e, hogy én is isten vagyok, vagy kívánod, hogy újfent bizonyítsak, esetleg téged tüntesselek el?
– Nem, nem kívánok semmit tőled. Hallgatom mocskos szavaidat.
– Uram! Az én legfelsőbb uram, a Teremtő Isten nevében szólok most hozzád. Az isten parancsa: azonnal fejezzétek be a vérengzéseket és a kannibalizmust. Itt, most, azonnal és végérvényesen! – A király kétségbeesett tekintettel nézett főuraira és főpapjaira, majd így szólt.
– Ezt a parancsot nem teljesíthetem, mert az én uram a leghatalmasabb Nap úr. Őt tápláljuk a kiontott vérrel és emberi szívekkel, hogy legyen energiája a Föld fűtésére és világítására... A Nap még a te Teremtő Istenednél is hatalmasabb.
– Igazad van uram! Itzamná is a Nap istenének szolgál, de már régen megváltotta az embervér áldozatot. Tíz éve már, hogy egész Mayapánban megszűnt az emberáldozat. Érceket bányászunk és nukleáris fűtőanyagokkal tápláljuk a Napot.
– Elhiszem neked hatalmas úr! – mondta a király – De, ezt nem lehet ilyen kutyafuttában elintézni. Ha mi most elvesszük a nép játékszerét, megszüntetjük ünnepeit és nem adunk helyette semmit, akkor nép bennünket fal fel...
– Félelmed jogos uram, hiszen rászoktattátok a népet az emberevésre, vérivásra. Ha felzabáljátok a leölt áldozatok húsát és vérét, mi marad belőle a Napnak? Erre nem gondoltál uram?
– De, a rituálé, az évezredes szokások... a Fiesták, hidd el, nem foszthatom meg a népet ettől!
– Akkor nincs több mondanivalóm – mondta Kukulkán, és előhúzva övéből rakétapisztolyát, leadta a levegőbe a piros riasztó rakétalövést. Két pillanat telt el, és a döbbent csendben harci szekerekből leadott frekvencia ágyúlövésektől porrá omlott össze a szemközti Hold templom. A gőgös uralkodó bénultan motyogta.
– Mégis csak Isten lehetsz te...?
– Megmondtam neked.
– Pusztító hatalom a tied, még rosszabb, mint az emberáldozat.
– Uram, csak demonstráltam neked, hogy mekkora az én uramnak, Itzamnának a Teremtő Istennek hatalma.
– Ha földig romboljátok országomat, akkor sem szüntethetem meg a hagyományokat.
– Miért?
– Mert akkor az én szerepem is megszűnik! Nem marad más hátra, mint istenné válnom.
– Ez az utolsó szavad uram? – kérdezte magáról megfeledkezve Kukulkán és az uralkodó elé lépett.
A testőröknek ez már sok volt. Hirtelen rávetették magukat Kukulkánra és kísérőire, s máris foglyok voltak. Az uralkodó elájult a jelenettől. A főudvarmester azonban a helyzet magaslatára állott. Azonnal lefegyverezte a páncélkocsiban és az előtérben hátrahagyott három harcost, valamint Kukulkánt és Zengő Hárfát. Pillanatok alatt a pincebörtönbe hurcolták őket. Kukulkán őrjöngve rúgott, harapott, de, mivel megfosztották kézifegyverétől tehetetlen volt. Küldetése ezen a ponton véget ért. Most már csak isteni beavatkozás menthette volna meg.


6.


A sebtében összehívott Udvari Tanács szakadatlanul tanácskozott. Azonnal megválasztották az új főpapot és dönteniük kellett a foglyok további sorsáról. A döntés egységes volt: példát kell statuálni. Az öt foglyot a Nap lementével egyidőben egyenként ki kell herélni, és a szívüket kivágva feláldozni. Csak így lehet ezt a nagy gyalázatot lemosni az azték nép uralkodó elitjéről.
Mocskos vérükkel kell kiengesztelni a Nap Urat. Fegyvereiket pedig megsemmisítve, el kell égetni a Főtéren. Hadd lássa ellenség és barát, a vazallusok küldöttei és uralkodói, hogy a nagy azték nép királyát nem lehet büntetlenül sértegetni.
Míg Kukulkánék a hideg, nyirkos pincében kuksoltak, addig odafenn gyorsan peregtek az események. A felajzott tömeg őrjöngve szemlélte a Hold temploma helyén tátongó ürességet. „Borzasztó esemény van készülőben.” mondogatták, és még jobban betöltekeztek a kábító főzetekkel és párlatokkal, kéjmámorban úszva várták a fejleményeket.
Szinte közönyösen figyelték a véres labdajátékokat, a hentesek szüntelen ténykedését. Az áldozatok sülő húsának kesernyés illata belevegyült a kábító növények füstjének fanyarságába. Bódult vérmámorban úsztak. Két pofára falták a feltálalt emberszem és herepástétomokat, leöblítve tekilával és csicsával.
A Hold temploma helyén tátongó ürességen szorgos kezek ácsolták a tábori színpadot. A fatákolmány közepén állították fel a fekete meteorkőből kifaragott áldozati oltárt. Az oltár mellé két másik kőlapot helyeztek. Ezekre egy-egy hatalmas vas trónust helyeztek. A tervük az volt, hogy a lebukó Nap étvágyát csillapítandó, most változtatnak a koreográfián. A fő attrakcióként kivégzendő Kukulkán mellett, ezen a két izzó vastrónon fogják ropogósra sütni Zengő Hátfát és három társát. Kukulkánt előbb kiherélik, majd kitépve szívét, maga a fenséges Quetzal Mufti fogyassza el.
Estefelé már annyira izzott a hangulat, hogy alágyújtva a vastrónusoknak, próbaként, két önként halálba indulót sütöttek meg rajtuk elevenen. Konstatálván, hogy működik a rendszer, az első izzó trónuson sült falatokat a főpapok kóstolták meg. Az ízpróba sikerrel járt és kitűnőnek minősítették a trónon sültet.
Miközben így folytak fenn az előkészületek, Kukulkán a társaihoz fordulva megköszönte helytállásukat és a következőkkel bíztatta őket.
– Barátaim és harcostársaim! Ami most velünk történt nem véletlen. Benne volt a pakliban a lebukás veszélye is. Rossz lapot húztunk. Hiszem, hogy Itzamná nem feledkezik meg rólunk és valamilyen módon megmentésünkön, fáradozik. Ha nem tud megmenteni bennünket, akkor az isteni megújulás élharcosaként mártírokká válunk. Csak Zengő Hárfát sajnálom, hiszen oly fiatal még. Jobb sorsra érdemesebb annál, hogy ilyen körülmények között váljék istenné. Még várhatna ezzel az égbemeneteléssel. De ha Itzamná így dönt, akkor hamarosan ott, fenn találkozunk szeretteinkkel, a Zéta Reticulumon!... Ha meg kell halnunk, azt javaslom, haljunk meg méltósággal. Ne lássa ez a baromi állattá aljasult vérszomjas népség arcukon a félelmet. Egyetértetek velem?
– Kénytelenek vagyunk – dünnyögték a katonák. Zengő Hárfa még hozzátette félénken – Tudsz jobbat uram?
– Tudnék, de most ezzel nem foglalkozunk. Befejeztem a fajtalankodást. Lehet, hogy isten büntetése ez rajtam, nem is bánnám, ha kiherélnének... megérdemelném! – dünnyögte a bajsza alatt, és magához húzta az ifjút. Úgy ültette térdére, mint hajdan gyermekeit és hatalmasa kezének vaskos ujjaival simogatta az aranyfürtöket.
– Zengő Hárfa, kis szerelmem, meg kell halnunk! Ne haragudj rám, nem voltam elég óvatos, tőrbe csaltak bennünket! – Az ifjú kipirult arccal suttogta.
– Nemes ügyért halunk, ha halunk és nemes ügyért maradunk életben, ha érdemesek leszünk arra!
– Igazad van fiam – szorította magához Kukulkán. – Itzamná igazságos, érzem, hogy Itzamná kinyújtja értünk védőn karjait. Hozsánna! – suttogta és a plafonra nézett.
Onnan várta az égi jelet. De az égi jel helyett fehérköpenyes martalócok zúdultak be és ketten-ketten megragadták őket, felhurcolták mind az ötüket a frissen ácsolt porondra.
A nap már lebukóban volt. Hatalmasra hízott piros korongja az égen. A két harcost lemeztelenítették, altestüket bekenték bálnazsírral, hogy ropogósra süljön ülepük, és kétoldalról megragadva őket, az izzó vastrónusokra ültették őket. Karjaikat és lábaikat odabéklyózták a vastrónhoz. Kukulkánnak és Zengő Hárfának, valamint a harmadik harcosnak végig kellett nézniük, amíg ropogósra nem sülnek társaik. Majd a főszakács levágva egy-egy ropogós, piros falatot Kukulkán és két társa szájába erőltették, s kajánul nézték, amint azok kiguvadt szemeket meregetve egymásra, nyeldeklik társaik testét...
A tömeg már teljesen megrészegülve egymás kielégítését, a maszturbálást és onanizálást is abbahagyta, őrjöngve követelte a nagy áldozat megjelenését. Ekkor fülsiketítő dobpergés közepette hordszékén a porondra vitték Quetzal Muftit. A tömeg elhallgatott és néma csendben várakozott. A Fősachter a hordszékből kilépő király kezébe adta az éles kőszerszámot és felkérte, hogy saját kezével herélje ki Kukulkánt. Quetzal Mufti hájas arca kéjes vigyorra húzódott és a fekete oltárlapra kifeszített Kukulkánhoz lépett. Saját becses ujjaival megragadta annak herezacsóját, egy finom bemetszéssel, mintegy megjelölte a vágás helyét. A tömegben elszabadult a pokol. Felállva, őrjöngve üvöltötték: Isten, isten, isten... és vad maszturbálások közben undorral szórták széjjel magjukat...
Ekkor kivilágosodott az ég, és ijesztő sebességgel egy űrrakéta landolt a téren. A fényesség mindenkit elvakított egy pillanatra. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy Rúfus és a csapásmérő osztag harcosai kiugráljanak, kiszabadítsák Kukulkánt, Zengő Hárfát és Fucskár Kuklit. Kukulkán félájultan borult barátja mellére.
– Tudtam, hogy nem hagysz cserben – motyogta, és máris a fedélzetre lépett. Az űrhajó tüzelőnyílásai kinyíltak és a hangágyúkból iszonyú, romboló frekvenciával lőni kezdték a várost. Tizenkét perc múlva a város élőereje, kétszázezer lakója rezgéssé esett szét. Az új fegyver rezgései az építményeket nem rombolták le. Hadd maradjon az utókorra örök mementóként az istentől és isteni normáktól való elfordulás ára. Itzamná haragja és felháborodása végtelen.
Csak úgy tudta az önként megtérni nem akarókat jobb belátásra, bírni, ha megsemmisítve őket, rezgéseiket az égbe küldi. Ott újra emberré alakítva megkezdhetik az Úr uránbányáiban vezekléseiket. Úr papjai pedig szemináriumokon tanítják meg őket arra, hogy ne ölj!
Az átnevelő-táborban lesz elég idejük ezen elgondolkodni, és ha teljesen kitörlik elméjükből a gyilkos kannibalizmus gondolatát, akkor leküldi újra őket a Földre, vezekelni azért, amit tettek. Büntetés pedig az lesz, hogy a hitet és a szeretetet hirdessék.
Kukulkánt, Zengő Hárfát és Fucskár Kuklit visszavitték Mayapánba. Négy évük maradt arra, hogy befejezzék az ország, azaz a Szövetség kibővítését. Zengő Hárfa kapta meg a mexicák újjáépítendő isten királyságának király címét. A megmaradt tizenkét várost kellett a melléje rendelt Kukulkánnal és segédcsapataikkal konszolidálni, írmagját is kiirtani az emberevésnek.
Az új időszámítás utáni tizennegyedik esztendőben megérkeztek az égi szekerek és magukkal vitték a következő ércszállítmányt. Velük utazott Kukulkán és Zengő Hárfa is, valamint a két kis istenkirály. Az egyistenes birodalomban a békesség megőrzése Pacal Királyra és Szép Maszkra hárult. Kukulkánék pedig a kishercegekkel egy mágusképző tanfolyamon estek át. Meg kellett nekik tanulni a transzperszonációt, a hipertér kifordítását, az antigravitációt és a test elhagyás több módszerét. Itzamná az új, még veszélyesebb feladatra akarván felkészíteni őket, nem akarta, hogy még egyszer ilyen veszélynek tegyék ki magukat.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!