Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-03-27 11:02:53
Megtekintve: 571
KUKULKÁN - 23
8.

A Szenátusban több napirendi pont is szerepelt, melyet sürgősen meg kellett vitatni és dönteniük kellett, mielőtt a császár elé terjesztik jóváhagyásra. Így a mi szempontunkból két döntésre váró intézkedés szerepelt napirenden.
Az egyik Heródes Antipas személyes kérelme arról, hogy eddigi hűséges szolgálatai elismeréseképpen tegyék őt meg egész Palesztina tényleges királyának, ami egyúttal azt is jelentené, hogy az ingatag és könnyen megvesztegethető Pilátus helyett ő venné át a helytartó tisztét is.
A kérés egybevágott a Vitelius által felvállalt zsidó vádakkal, melyekben Pilátus elmozdítását kérik, ártatlanok kivégeztetése és békétlenség szításának vádjával.
Heródes és Pilátus megidézését rendelte el a Szenátus. Heródes eleget téve az idézésnek, nagy pompával és méltó kísérettel meg is jelent Rómában és lakomát lakoma után rendezett, hogy kincsekkel és ajándékokkal minél több szavazatot szerezzen királyságának megerősítése számára. Sikerült is neki sok szavazatra szert tennie ez ügyben.
Pilátus viszont habozott és egyre halogatta a Rómába való utazását. Távollétében felfüggesztették funkciójából, mely a vádak alóli tisztázódás idejére szólt, és addig a teendőket a császár megerősítése után Heródes látná el.
Az idős császárnak nem tetszett ez a sietség és habozott aláírni az okmányokat. Újabb vizsgálatokat követelt és az ügyek tisztázásáig, összeesküvéstől tartva letartóztatta mind a két negyedes királyt: az éppen Rómában időző Heródes Agrippát (Caligula legbensőbb barátját, cimboráját) és Heródes Antipast a helytartói címre pályázó másik királyt. Pilátust pedig azonnal maga elé rendelte és két cohors veterán gárdistát küldött elfogatására.
Így történt meg az, hogy egyazon cellában várta sorsának alakulását a két tényleges és legális zsidókirály.
Pilátus értesülvén a cohorsok érkezéséről végső elkeseredésében Péterhez fordult, hogy váltaná be megmentésére tett ígéretét. És a csoda hamarosan bekövetkezett: Péter megjelent Pilátus előtt és így folyt le kettejük párbeszéde.
– Na, Péter, most mutasd meg, hogy mit tud a te istened: bajban vagyok, mentsél meg általa!
– Uram, imádkozzunk istenhez, és szavunk meghallgatásra talál!
– Te Péter, én nem tudok imádkozni! Segíts!
– Uram, én előmondom a szöveget, te meg utánam mondod!
– Kezdjük!
– Teremtő Isten, ki vagy a mennyekben, hallgasd meg könyörgésünket, és ne hagyd, hogy nagy jótevőnket, Pilátust elveszítsék ellenfeleink! Nagy szükségünk van rá, hogy zsenge, épülő egyházunkat oltalmazza az ármány és a ránk törő ádáz gyűlölet ellen! Mentsd meg uram őt, most az egyszer! Ámen.
Az imát végigmondták, és mély csendben várakoztak. Hamarosan megérkeztek a hírnökök. Az egyik, a letartóztatási parancsot, míg a másik a császár haláláról szóló hírt hozta. Pilátus megdöbbenve hallgatta meg a két hírnököt és térdre rogyva így tört ki.
– Mégis csak van Isten! A keresztények istene megmentett engemet! Köszönöm neked Péter, köszönöm az istenednek és Jézusodnak! – mondta és szokása ellenére lelki feszültsége oldásaképpen megölelte Pétert.
Az események gyorsan követték egymást. A következő hírnöktől megtudták, hogy az agg császár mielőtt aláírta Pilátus leváltását és száműzetésbe való küldését, hirtelen szívinfarktust kapott és azonnal meghalt.
Garázda és egzaltált unokaöccsét, Caligulát választották meg császárrá. Caligula első cselekedete az volt, hogy kiszabadította cimboráját, Heródes Agrippát, és neki adta egész Palesztina királyságát. Heródes Antipast pedig száműzetésbe küldte. Pilátus ellen elejtették a vádat. Így menekült meg Pilátus, és lett új királyuk a zsidóknak Heródes Agrippa személyében.
Heródes Agrippa mindenben Caligula akaratát teljesítette és igen jó viszonyt alakított ki Pilátussal is. Úgy nézett ki a dolog, hogy felkarolták a keresztények ügyét és nem tettek vallásgyakorlásuk ellen semmit. Nem úgy a zsidók, akiknek csípte a szemét az új vallás diadalmenete és híveik egy részének az átpártolása. Maguk elé idéztették hát Pétert és társait.

9.

A zsidók vezetői ősi hitük és dogmáik védelmében megtettek minden lehetséges intézkedést. Sőt a vallási állam szellemi védőfalán rést ütni akaró bármilyen mesterkedésre azonnal és határozottan lesújtottak. Megszervezték a vallás rendőrséget. A besúgóhálózat kitűnően működött. A lakosok félelmükben és a rabbi által beléjük vert hittan tanításai, passzusai által oly mértékben voltak lelkileg lebéklyózva, az ősi vallás dogmáihoz kötve, hogy ép ésszel el sem tudták képzelni másként létüket és megmaradásukat.
A Tóra és a Talmud jelentette nekik a Törvényt. Mivel szentül meg voltak arról győződve, hogy Mózesnek egyenesen az Úr (Jahve) adta kezébe a kőtáblákra vésett törvényeket. Így, bízva az Úr ígéretében (ha betartják a törvényeit, akkor, mint választott népét mindenki és minden elemi csapás ellen megvédi őket), elfogadták a dogmák vakon való végrehajtását.
Tehát egy évezredes, akkor célszerű és mára elavult dogmák önkéntes fogságába vetve magukat, élték életüket.
Az írásbeliség emelte ki a zsidó népet környezetéből. Viszont az írás a rabbik és papok privilégiuma volt. Rajtuk kívül csak a kereskedők, hivatalnokok és farizeusok tudtak írni és olvasni. Tehát a szó ereje fegyver volt az uralkodó réteg kezében.
A templomban a heti kötelező istentiszteleteken a rabbik belesulykolták a kritika nélküli engedelmesség, és a Tóra-talmud törvényeinek szigorú, betűszerinti betartására épülő közösségi életet. Ez bizonyos mértékig kényelmes volt a népnek, mert nem kellett, sőt nem volt ajánlatos a törvények megváltoztatásán, reformálásán gondolkodniuk. Úgy éltek, mint ártatlan gyermekek, akikről isteni atyjuk Jahve gondoskodik, és gondolkodik helyettük. Ha betartván az isteni törvényeket jó gyermekként viselkednek, akkor élvezhetik a földi paradicsom, a Kánaán jólétét. Ha egyeseknek (a többségnek) nem ment jól a sora, akkor kész volt rá a válasz: nem élnek isten hitében, vagy valamit rosszul csináltak, amiért Jahve haragszik.
Ebbe az össznépi játékba robban bele a zsidó vezetők fegyvereivel élve, a szó erejével fellépő hitújító Jézus.
Jézus, az egyéves hitújító munkálkodásával felnyitotta a nép szemét, felébresztett őket csipkerózsika álmukból és egyenesen Isten egyetlen parancsára, a szeretet gyakorlati alkalmazására szólított fel.
Elvetette az eredendő bűn intézményét, és ezzel a lelkiismereti rabságból szabadította ki követőit. Példamutató kereszthalálával gyakorlatilag egyszer s mindenkorra (mindörökre) megszabadította az emberiséget a bűn önvádjának súlyától, magára véve azt.
Ezzel, a lelkiismeret önvád alóli felszabadításával, olyan erjedést hozott a világ hitvilágába, ami megállíthatatlanul folyt, egészen a letisztulásig. Az időszámítás első századaiban még a zajos erjedés korszakában vagyunk. Még minden lehetséges! Eszmék, érvek és ellenérvek, dogmák és erőszakos térítések, véres leszámolások a régi és az új összeütközése zajlik.
Ne felejtsük el, hogy a keresztény hit bár a zsidók földjéről, a zsidó János és Jézus által indult el, nem zsidó, hanem egyetemes vallás. Jézus teljesítette küldetését és eltűnt a földi világból. Ne firtassuk, hogy most a mennyországban van-e, vagy itt él közöttünk. Követőinek, apostolainak és hittérítőinek érdeme az, hogy a mítosz elterjedt világszerte és vonzó eszmévé kiteljesedve meghódította a világot. Az, hogy ebben nagy szerepe volt, van és lesz Itzamnának, a teremtő Istennek és a földre küldött csapatának, természetes. Az elévülhetetlen érdem Kukulkáné. Ő szervezte meg a missziós tevékenységet, és kiépítette apostolaival a világ minden táján az első sejteket, keresztény közösségeket.
Legnagyobb és elévülhetetlen érdeme az, hogy felismerte: a zsidókat meg kell hagyni saját évezredes vallási mivoltukban, és át kell tenni a kereszténység székhelyét Rómába! Bár a kereszténység bölcsője Jeruzsálem, de a valóságos, világi központja Róma. Így gondolkodott Kukulkán, és Péter apostolként belátta, hogy nem bírja áttörni a zsidó vallásállam falait. Hét éves küzdelem után, elhagyta Jeruzsálemet, Rómába teszi át a szervezés központját. Ez a hét év küzdelem a szemináriumokon való misszionáriusképzésekkel és a Szép Maszk általi csodatételekkel a vallásépítés jegyében telt el.
Felhasználta a zsidó-római ellentéteket is, hogy valamilyen kis legalitást szerezzen Jeruzsálemben. Behálózta Pilátust és Heródes Antipast is. Megnyerte hallgatólag támogatásukat és elnyerte szimpátiájukat. A felgyorsuló események azonban elsöpörték őket.
A zsidó hitvilágot kezében tartó és dogmákkal operáló kis Szanhedrin mindvégig megvédte hegemóniáját és a kereszténység eszméjének gyakorlóit idegen testként, kilökte magából. Tűzzel-vassal pusztították őket, az írmagjukat is kiirtván, mert érezték, hogy bomlasztó hatásuk aláásta a zsidó ősiség törvényeit. Ilyen körülmények között rendelte Kajafás a Tanács elé Pétert és apostoltársait.
Komor hangulat uralkodott az ítélkezésre összegyűlt vének, főpapok és farizeus vezetők között. Érezték és felfogták annak a súlyát, hogy itt és most a zsidóság alapvető létéért folyik a küzdelem. Szépszóval vagy paranccsal, de mindenképpen meg kell szüntetni a keresztények Jeruzsálembeli tevékenységét. Mivel a Szanhedrinnek vallási ügyekben ítélkezési joga volt, így fittyet hánytak az új király, Heródes Agrippa és római helytartó, Pilátus engedélyeire. El kell söpörni a keresztényeket! Ez nem is lehet vita tárgya.
Míg a tanács tagjai izgatottan tanácskoztak, az alatt a templom megtelt kíváncsiskodókkal. Ki a jó hecc kedvéért, ki nacionalista érzelmektől fűtötten, ki keresztény szimpatizánsként vett részt a jó cirkusznak ígérkező tárgyaláson.
Kilenc óra felé bevonult Péter apostoltársaival és az őket követő maroknyi keresztény hívekkel. Bár több ezres keresztény lakozott Jeruzsálemen, azonban okulva Jézus példáján, nem mertek az ellenség barlangjában mutatkozni. Sokan inkább az illegalitásban való maradást választották.
Péter hatalmas, robosztus alakja kiemelkedett követői közül. A templom közepébe érve, illő távolságban megálltak a Tanács előtt és várták a hozzájuk intézett kérdéseket. Kajafás vitte a szót.
– Megjelentetek hát előttünk ti megrögzött szakadár, szektás felforgatók. Bűnötök az égre kiált: alá ássátok új eszméitekkel az ősz zsidó rendet, s meg akarjátok dönteni, káoszba taszítani a zsidó államot. Tettetek felér a hazaárulással! Mit hozol fel mentségetekre? Beszélj te, aki Péternek hivatod magad! Vajon a hited is olyan erős-e, mint a neved, ami kősziklát jelent? Hallgatlak!
Péter kajafás szemeibe függesztette mágikus tekintetét és mély zengő hangon, elkezdte.
– Milyen jogon kiáltod ki magadat a legfőbb Törvények őrének Kajafás? Hogy mersz ítélkezni felettem és hitvallásom felett?
Kajafás ekkora pimaszság láttán elsápadt és szakállába markolt. Kissé megtántorodott, majd padlizsánlila arccal így szólt neki.
– Itt és most én kérdezek! Jahve a mindenható isten nevében ítélkezünk felettetek. Mint Jahve választott népének legfőbb tisztségviselője, a Frigyláda őre, ítéllek el benneteket.
– Uram, nekünk is van istenünk. Mi csak annak tartozunk felelősséggel tetteinkért.
– Ki a ti istenetek?
– A szeretet istene, a Teremtő Isten. Neki, és az ő legkedvesebb fiának a nevében élünk és cselekszünk.
– Badarság, amit összehordanak! Látjátok, hogy eszement istenkáromlókkal van dolgunk! – szólalt meg Annás. Száműzzük őket Izrael földjéről mihamarabb, nehogy a métely megfertőzze népünket!
– Úgy van, igaza van! – hallatszott mindenfelől. – Ki velük! Meg kell őket korbácsolni, lerombolni szentélyüket! Aztán fordítva a szamár hátára kötözve, kiűzni őket a városból, el Izraelből...!
Péter a gyalázkodást nem hagyhatta szótlanul.
– Uraim, ti egyfolytában gyaláztok bennünket, sértegettek és fenyegetőztök. Hitünket nem ismeritek el. Mi az oka ennek a nagy buzgalomnak, amivel azon munkálkodtok, hogy kiseprűzzetek bennünket Jeruzsálemből?
– Felforgatók vagytok! Más istent imádtok! Mától megfosztunk zsidó mivoltotoktól és kilökünk benneteket a nyájból!
– A mi hazánk a nagyvilág. Bár kitaszítotok bennünket a nyájból, azért mi zsidóként Izraelt szolgáljuk, csak imáink az egy igaz Teremtő Istenhez szólnak, ennyi a különbség. Ezért akartok minket kitaszítani magatok közül? Csak ezért?
– A Tanács döntött: megfosztunk zsidóságotoktól, és hontalanokká nyilvánítunk benneteket. Mehettek, amerre láttok!
– És a körülmetélésünk? Az sem számít? Vagy csináljátok vissza! Jahve haragszik! Meglátjátok kivívjátok nemtetszését..., ha így cselekedtek!
– Mától nem vagytok zsidók! – zárta le Pilátus a vitát és intett a vallásrendőröknek, hogy vágják le a hívők szakállait, fosszák meg őket zsidó rekvizitumaiktól. Mielőtt a katonák és vallásrendőrök akcióba léphettek volna, Péter (Kukulkán) így szólt.
–Uraim, tegyünk egy kísérletet. Döntsük el, hogy melyik isten a hatalmasabb!
– Pimaszságod az égig ér Péter! Alkudozni mersz velem és a Tanáccsal? Tudod, hogy megölhetnélek most itt, azonnal?
– De nem fogsz – szólalt meg Péter megvetően, erejének tudatában.
– Lásd kivel, van dolgod, tegyünk próbát! Bár méltatlan dolog Jahve mindenhatóságában kételkedni, de rendben van: tegyünk próbát. Bizonyítsd be, hogy mekkora hatalma van a ti isteneteknek! Lássam, állunk elébe!
– Uram, parancsold meg embereidnek, hogy hozzanak be két mérő izzó parazsat, terítsék azt szét a földön. Aki sértetlen lábbal át tud menni a parázson, annak hite az égig ér. Akinek megég a talpa, annak az istene nem segített. Tehát vagy kókler, vagy nincs az istenének hatalma. Na, áll az alku?
Kajafás a húzódzkodó tanácsurakat nézte, akik zavartalan pusmogtak. A mundér becsületét mentendő, így szólt hát.
– Rendben van, a kihívást elfogadom. Egy kikötésem van, ti mentek át először a parázsszőnyegen. Ha közületek egynek is megég a talpa, akkor vesztettetek. Mi már nem kell, hogy átmenjünk rajta! Kezdhetjük?
– Igen – mondta Péter és híveivel körbeállva, hangos imába kezdtek. Hívták Itzamnát, hogy segítse meg őket, erősítse meg hitüket. A Tanács tagjai és a nézősereg hahotázva és kárörömmel figyelte őket. A szolgák széjjelterítették a parazsat és Kajafás intésére Péter elindult a parázsszőnyeg felé.
– Akinek van hite, jöjjön utánam! Jézus segíts! – fohászkodott és rálépett a parázsszőnyegre. Úgy ment végig rajta, mintha hűvös fövenyen járna. A zsidók szájtátva lesték. Pétert követték az apostolok, majd maréknyi hívő is. Mind átért a parázsszőnyegen sérülés nélkül.
Kajafás elborzadva nézte őket és felszólította a Tanács tagjait, hogy imádkozzanak Jahvéhoz, kérjék segítségét és induljanak el utána.
Amint rálépett az első parazsakra, iszonyú fájdalommal, ezer tűszúrásként kezdte égetni a forró parázs a talpát. Gyorsan kapkodni kezdte hát lábait és üvöltve, nyüszítve ért át rajta. A tanács tagjai szintúgy agyonégetett talpakkal, vonítva és vinnyogva értek át a parázsszőnyegen és fenéken csúszva, szakállaikat tépve vonítottak az ég felé. Kajafást hordszékbe ültették, úgy vitték a pulpitusra.
A többiek a porban fetrengtek. A tömeg hahotázott a pórul-jártakon. Péter így szólt Kajafáshoz.
– Nos, kinek az istene hatalmasabb?
– Fogjátok el őket! Elvetemültek! – ordította a méltóságában megcsúfolt Kajafás – kivégezni mindegyiket! – adta ki a parancsot. Szép Maszk azonban résen volt. Pillanatokon belül felvette Jézus fantomképét, míg Rúfus és Kukulkán magnetikus kört vont maguk köré. A katonák áthághatatlan védőfalba ütköztek. Moccanni sem tudtak. A templom mennyezetén megjelent Jézus és így szólt a jelenlévőkhöz.
– A hitetek erősebb a kősziklánál, ezért tudtatok átmenni a parázson. Az én mennyei Atyám megvéd benneteket! Láthatjátok, bár a főpapok az életemre törtek, elveszítettek, keresztfára küldtek, harmadnapra feltámadtam és most a Mennyek Országában a Szeretet és Hit Istenének jobbján ülök. Amikor hívtok, és segítségre van szükségetek, én mindig mellettetek leszek!
– Csoda, valóságos csoda! – óbégattak a nézelődők és földbegyökerezett lábbakkal állva, ruháikat szaggatták, és szakállaikat tépték. Kezdtek hitükben meginogni. Kajafás zokogva csókolgatta a Frigyládát és így rimánkodott Jahvéhoz.
– Zsidók Istene, ne hagyj szégyenben bennünket! Mit vétettünk ellened, hogy ilyen csúfság esett rajtunk? Nem győzedelmeskedhet rajtunk egy idegen isten!
Jézus elmosolyodott ott fenn a mennyezeten, és leereszkedve megállt Kajafással szemben. A hatalmas, szálfatermetű, jóságos, kék szemű óriás rátette Kajafás vállára jobb kezét és szemeit kutatva így beszélt hozzá.
– Ti zsidók kitaszítottatok magatok közül, vért a véretekből, mert új, igaz istent szolgálok. Elveszíttettetek! Mártíromságot szenvedtem a hitemért, és életemet adtam nektek, és ti kitaszítottatok. És kitaszítjátok követőimet is. De, én nem hagyom el őket! Mi folytatjuk hitéletünket itt és most, Palesztinában, mert ez nem csak a zsidók földje! Élnek itt galileaik, parttusok, föníciaiak, palesztinok és arabok... Emberek, ha úgy tetszik, emberek, akiknek a hite az égig ér! Lerombolhatjátok imaházainkat, katakombákba kényszeríthettek bennünket, de megjósolom nektek, ha egy imaházat leromboltok, ezer templomot emel az Úr híveinek. Eljön az az idő, amikor a világ nagyobbik fele kereszténnyé válik és a Szeretet Istenét, fogja dicsőíteni. Hozzá száll majd milliók imája, és ez az isten meghallgat, és mindenkinek segít, akinek csak annyi hite is van, mint a mustármag. Bebörtönözhettek minden keresztényt, megtehetitek. De a lelkiismeretetekkel hogy számoltok el? Majd a végítélet napján találkoztok az általatok megkínzott, meggyalázott és megölt hittestvéreitekkel, és ott, én leszek a döntőbíró! Reszkess Kajafás! Reszkessetek ti, a törvény hamis őrei! Isten ítélni fog felettetek! – mondta, s hangja betöltötte a templomot.
A templomi nézősereg, a földre vetve magát, fetrengve vonaglott. Taknyába, könnyeibe, nyálában fulladozva, szakállukat tépve csókolgatták Krisztus galabiájának szegéjét. Az általános zűrzavarban Krisztus elindult a kijárat felé, hívei utána. Úgy vált széjjel előttük a tömeg, mint hajdanán a Vörös tenger Mózes előtt...
Miután Jézus sértetlenül eltávozott kíséretével, a templomban felborult a rend. Felcserek hada gyógyítgatta a megégett talpakat és szanitécek hordágyakra rakva, cipelték házaikba a póruljártakat. Kajafás megrökönyödve esküdött bosszút a keresztények ellen.



10.

A zsarnok Tibériusz császár halálával Róma fellélegzett. Igen csak örvendeztek a tapasztalatlan, államügyekben teljesen járatlan, fiatal utódnak. Caligula a nép kedvence lett hamarosan. A huszonöt éves, gyenge testalkatú ifjú, a kicsapongások rabjaként, vad éjszakai tivornyákon múlatta az időt megválasztásáig. Állítólag vérfertőző viszonyt folytatott nővéreivel, de a fiúkat sem vetette meg. Igencsak elszórakozott a csodálatos testű, hófehér bőrű, fekete göndör hajú görög és kisázsiai ifjakkal is. Baráti köréhez tartozott az eszes zsidó királyfi: Heródes Agrippa is. Vad kicsapongásaiban állandó cimborája, paráznaságainak résztvevője, sőt, felhajtóként kerítője is volt olykor-olykor. Nagybátya az agg, zsarnok gyanakvóan figyelte unokaöccsének és várományosának züllött életmódját. Gyanakvásában odáig ment, hogy minden potenciális trónkövetelőt gyanúsnak találván, kivégeztetett. Állandó rögeszméjévé vált, hogy összeesküvést szőnek ellene. Egy ilyen gyanakvási rohamának esett áldozatul Heródes is: több cimborájával elfogatta és bezáratta, mondván, rossz hatással van az ifjú császár-jelöltre. Züllésbe taszítja és elvonja figyelmét az államügyek tanulmányozásától. Ez pedig merénylettel és fel a császárság intézménye ellen. Hat hónap múlva Tibériás halott volt.
Az ifjú Caligula legelső teendője az volt, hogy megkegyelmezett a volt császár által bebörtönzötteknek, így Heródesnek is. Boldogan ölelte keblére az ismét szabad cimboráját. Hűsége el is nyerte jutaalmát: kinevezte egész Palesztina, Izrael és Júdea királyának. Agrippa rögvest elfogadta száműzetésbe küldött unokabátyja Heródes Agrippa örökségét, s beült a királyi székbe.
Mint az új császár barátja, élvezte Róma minden támogatását és Pilátus barátságát is. Ennek a kinevezésnek azonban később nagy ára lett. Majdnem bukásához vezetett.
Caligula gyönge teste nem bírta a sok kicsapongást és fizikailag megroppant. Mivel jó orvosai voltak, felerősítették testét, de beteg lelke egyre jobban paranoiássá válva, képzelgések és félelmek gyötörték. Minden áron bizonyítani akarta isteni mivoltát, és be akarta írni nevét valamilyen nagy tettel a történelembe. Több hadjáratot is vezetett, több-kevesebb sikerrel. Azonban ez nem elégítette ki. Befejeztette Augusztus síremlékét, megépíttette a máig híres vízvezetéket. Színházakat építtetett. Mindenben kereste a nép kegyét. A színdarabokban maga és húgai is felléptek.
Elméje akkor bomlik meg végkép, amikor gyönyörűséges húga és vérfertőző kedvese, Druscilla meghal. Majdnem beleőrül a bánatba. A Szenátussal törvénybe iktatja húga isteni mivoltát, és istenként szobrot állíttat neki. Erre játszik rá egyik ivócimborája, aki azzal kábítja Caligulát, hogy látta amint a húga istennővé változva égbeszállt. A Szenátus lenyelve a békát, megszavazza az istenné nyilvánítást. Azonban ez sem volt elég a császárnak. A Szenátus végső arculcsapásaként szenátornak nevezte ki Incitatus nevű lovát. A Szenátus legközelebbi ülésén a lovat bevezettette a lovászával és az egyik szenátort felállítva, a helyére beállíttatta a lovat. A szenátorok végleg elkeseredtek ekkora megaláztatáson, de nem tudtak ellene tenni semmit.
I.u. 40-ben eljött a nagy nap. Meglátogatta Júdea tartományát és felkereste cimboráját, a hűséges Heródes Agrippát. A végtelennek tűnő tivornya végeztével így szólt hozzá:
–Kedves cimborám! Csak te értesz meg engem egyedül. Nem is tudom, miért engedtelek el magam mellől. Oly üres az életem nélküled. Szeretett Druscillám is elhagyott, istenné változott. Úgy érzem, hamarosan én is követem őt. – Heródes vigasztalni próbálta őt.
– Drága barátom, hiszen te isten vagy most is. Élő isten. Ki merne kételkedni isteni mivoltodban? – a császárnak jólestek a vigasztaló és dicsérő szavak. Így szólt barátjához.
– Drága, jó Agrippám, most bebizonyíthatod hűségedet.
– Egy szavadba kerül, és teljesítve van máris.
–Helyezzétek el mellszobromat Salamon templomában! – mondta és félrehajtva aranyfürtös fejét cinikusan sandított a verítékező Agrippára. Az elsápadt a hatalmas megtiszteltetés hallatán és dadogva így szólt.
– Fenséges császár! Isten! Nem méltó hely az a bűzös akol a te isteni arcmásodnak az elhelyezésére! Itt fogjuk elhelyezni a palotám tróntermében.
A császár azonban hajthatatlan maradt. Kibújt belőle az örök imposztor és mindenáron meg akarta alázni, betörni ezt a makacs népet. Úgy okoskodott, ha a római szenátussal meg tudta csinálni, hogy lovát szenátorként bevitte a Szenátusba, miért ne lehetne a zsidókkal is lenyeletni a békát, és a saját szobrát beállítani a Templomukba. Heródes halálravált ekkora megtiszteltetés hallatán. Tudta, ha ezt meg kell tennie a császár kedvéért, akkor Izrael fellázad és letaszítja trónjáról. Viszont azzal is tisztába volt, ha nem teljesíti a kérésnek álcázott véresen komoly parancsot, akkor meg a császár taszítja le őt, sőt meg is öletheti. Így hát, engedte magát és megígérte, hogy mihelyt elkészül a szobor, beállíttatja. Caligula azonban kifogott rajta és kaján vigyorral közölte vele, hogy útipoggyászában magával hozta a saját mellszobrát, és akár már azonnal lehet állítani.
Sőt azt is megígérte Agrippának, hogy személyesen fogja megszemlélni a szobrot szombaton.
– Uram, ez lehetetlen! Azonnal lázadás tör ki! – sopánkodott.
– Miért? Mi rossz van abban, hogy egy isten szobrát elhelyezitek a koszos templomotokban?
– Császári fenség, nem ismered a zsidótörvényeket! Először is más vallású nem léphet be a templomunkba, mert megszentségteleníti, tehát a templomőrségnek el kell fognia és meg kell ölnie a betolakodót, aki megzavarja hitéletüket.
– De, hát csak egy szoborról van szó! – tompította Caligula a helyzet élét. Agrippa azonban végképp elkeseredett.
– Fenséges császári isten, a zsidók a saját istenük képmását sem teszik ki szentélyeikbe, sőt a nevét sem szabad kiejteniük! Érted már a helyzet fonákságát? Kérlek, állítsuk most itt fel azonnal, a palotámban a szobrodat! Itt lesz a legjobb helye! – de hiába minden rábeszélés, Caligula ragaszkodott a szobor felállításához.
Mit volt mit tenni, másnap hivatta Kajafást és a császár jelenlétében, kiadta neki a parancsot, hogy szombatra állítsák fel a császár mellszobrát a templomban. Kajafás elzöldült a hír hallatán, szakállát és köntösét megtépve, így óbégatott a hüledező császár előtt.
– Ó, Jahve, és az ég minden istene, Mózes, Illés, Salamon és minden próféták! Halljátok ezt? Meg akarják csúfolni a templomunkat! Ne engedjétek, hogy ez a szégyen megtörténjék! Csak a testemen keresztül vihetitek be, de Izrael istenének minden átka rátok száll érte!
–Mi a baj? Talán nem tetszik neked az ötletem Kajafás? Miért vagy így kiborulva? – kacagott gúnyosan Caligula és az ölébe vonta meztelen fiúkedvesét.
A főpapot a hányás kerülgette. Padlizsánillára vált arccal öklendezett. Caligula kéjesen vigyorgott.
– Nos, mi a baj papocskám? Valami gond van?
– Ne takard el a szemeidet! Egy császár, aki egyben isten is, mindent megtehet! És, ha tetszik, ha nem, be fogom rakatni a szobromat a templomotokba! – jelentette ki és elbocsátotta az ájuldozó főpapot.
Agrippa próbálta lebeszélni barátját a templom ellen tervezett merényletről, de a császár hajthatatlannak bizonyult. Sőt, gonosz vigyorral Agrippához fordulva így szólt:
– Tudod mit, nem kell, hogy a szobromat betegyétek, nem érdemlik meg a zsidók. Micsoda ostoba népség!
– Így igaz fenség! Nem érdemlik meg! Betesszük a palotámba, ide a trónterembe. Máris megparancsolom a szolgáknak, hogy azonnal hozzák be és helyezzék el a trónteremben.
– Jól van, hozasdd be, lássuk, hogyan fest – mondta Caligula nyájasan és arcán kaján vigyorral kéjesen sóhajtott. A szolgák behozták a szobrot, és a főhelyen elhelyezték. Agrippa leborult a szobor előtt és hálát adott Jahvénak, hogy a helyzet megoldódott, mégiscsak észretért a császár és a háború veszélye elhárult.
Hanem hátravolt még a fekete leves! A szobor felállítását bőséges lakomával illett megünnepelni. Terített asztalokat cipeltek be a szolgák, és bevonult a vak zenészek zenekara is. A fügebor és kaktuszpálinka megtette a hatását. A zene és a mezítelen szűz lánykák és ifjak csábtánca igencsak felajzotta Caligulát és cimboráit. Magasra hágott a kedvük. A finomabbnál finomabb sültekből, süteményekből pukkadásig ették magukat. Egymás után mentek ki az illemhelyre és hű szolgájuk máris dugta le torkukon a pávatollat, hogy megcsiklandozva gigájukat, kiadják gyomrul tartalmát. Miután így megkönnyebbültek, immár üres gyomorral, tovább lehetett folytatni a nagy zabálást...
Közben Caligula is meghányatta magát hűséges szolgája által, de ő odabenn, az elébe tartott aranytálba adta ki isteni gyomrának tartalmát... Aztán, amikor már a lakoma a tetőpontjára hágott, Caligula felállt és kupáját tósztra emelte.
– Igyunk a zsidók nagy királyára, Heródes Agrippára! Igyunk arra, hogy szombaton a templom szentélyében a Tóraszekrényben ott fog állni Incitatus nevű lovam szobra! – mondta és fenékig kiitta a fügeborral teli poharát. Agrippa kibúvót keresve így szólt.
– Halasztást kérek uram! Reggelre nem lehet elkészíteni a lovad szobrát. Nincs az a szobrász, aki ezt elvégezze!
Caligula azonban nem tűrt ellentmondást. Így szólt a halálra vált uralkodóhoz.
– Holnap reggel látni akarom, amint a zsidók kinyitják a Tóraszekrényt és a lovam kandikál ki belőle. Kíváncsi leszek a reakciójukra. Ha nem kellettem nekik, akkor kelljen a lovam! Te pedig gondoskodj róla, hogy így legyen!
Heródes elkeseredetten állt és törte a fejét, mit tegyen, hogy ennek az őrültnek meglegyen a kívánsága. Ekkor ötlött az agyába a múltkori esemény. Városszerte beszélték, hogy ez a Péter olyan csodákra képes, mint a tűzönjárás, meg még a Jézust is megidézte. Beszélni kell vele! Most váltsa be ígéretét és az imaház engedélye fejében, törlesszen, tegyen csodát. Varázsolja oda a lovat a templomba! Hívatta is azon nyomban Pétert.
Amíg a mágikus képességű apostolra vártak, addig is vad szeretkezéssel töltötték el az időt. Délután öt óra felé került elő Péter. Azonnal az uralkodó elé vitték. Amint belépett, a császárra nézett és így szólt neki.
– Kívánságod parancs! – mondta és tapsolt egyet. Abban a pillanatban a császár előtt állt Incitatus nevű lovának kisméretű aranyszobra. A császár mélyen megrendülve nézett a mágusra és hitetlenkedve tapogatni kezdte a szobrot.
– Hol tanultad ezt, mágus? Én is meg akarom tanulni!
– Ezt a tudományt az égben tanítják. Az én tanítómesterem a Teremtő Isten, maga Itzamná.
A császár megdöbbenve hallgatta, majd kifakadt.
– Én is isten vagyok...
– Akkor, varázsold vissza a lovadat – mondta Péter, és pillanatok alatt eltüntette a lovat. A császár elpityeredett és úgy siratta a lovat, mint kisgyerek a játékát. Péter megszánta és így vigasztalta.
– Ne keseredj el, majd ha meghalsz és lelked az égbe, száll, ott, ha Itzamná érdemesnek tart rá, megtanulhatod a materializálás tudományát.
– Szóval, előbb meg kell halnom?
– Így igaz!
– De én még élni akarok, hisz oly fiatal vagyok még!
– Akkor hagyjál fel ezekkel a botorságokkal! Ne bosszantsd fel az alattvalóidat gyerekes csínytevésekkel!
– De varázsló, engem arcul köptek, egy császárt! Ellenem szegültek e kis országocska népei! Ha, mint ember el is viselném a szégyent, de mint a római birodalom isten császára, nem tehetem.
– Miért?
– Mert akkor, elveszítem az arcomat.
– De, ha megteszed, akkor a trónodat veszíted el, mert a zsidók fellázítják ellened a birodalmat.
– Vesszen a birodalom! Azt sem bánom, de Róma becsületébe gázolni nem hagyok senkit sem!
– Vesztedbe rohansz Nagyúr!
– Ne félts engem! Mondd meg, mi az ára, és reggelre legyen a Tóraszekrényben a lovam.
– Rendben van uram. Egy császári menlevelet kérek és római állampolgárságot! Ha háború tör ki Jeruzsálemben Rómába, mehessek, és ott folytathassam hitéletemet és téríthessek békében.
– Meglesz. Liktorok, írjátok a pátenst! Ha készen vagytok, adjátok ide aláírásra! Tegyetek rá császári pecsétet és adjátok oda a mágusnak holnap, miután teljesítette kívánságomat. – Péter azonban így szólt.
– Fenség, azonnal kérem az írást, különben nem teljesítem a parancsodat.
– Nem bízol bennem, egy császárban?
– Én, az emberben nem bízom!
– Miért?
– Mert gyenge vagy! Holnap esetleg meggondolod magad!
– Meggyőztél, azonnal megkapod a menlevelet és a honosítást is. Na, meg vagy elégedve?
– Most már igen.
– Akkor holnap reggel álruhában bemehetek a templomba?
– Be uram, nem fogsz bennem csalódni!
– Akkor most elmehetsz! – mondta Caligula és elbocsátva Kukulkánt (Pétert), a stábbal nyugovóra tértek, hogy kipihenten mehessenek a nagy színjátékra.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!