Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-04-15 12:45:09
Megtekintve: 739
Patyomkin akció - 1
Az Egyujjasban a szokott mederben zajlik az élet. Fizetés utáni hangulat uralja a terepet. Az asztalok zsúfolásig telve a törzsközönséggel, sőt a két kecskelábú asztal a lócákkal is beállításra került, mint a hajdani majálisokon. A lilásan gomolygó fojtó füst ködéből körvonalaikban előbukkanó megszokott figurákat hangjukból és szagukról lehet leginkább felismerni. A bal kettes asztalnál ül Csócsa, Zagyva Pali, Primőr és Zingerminger Tóni, alias Zarvashusta Züriel.. A szó úgy folyik belőlük, mint csapból a víz, hála az elfogyasztott pacalokra megivott tetemes mennyiségű söröknek, gyorsitóknak a vendégseregnek igencsak megoldódott a nyelve. Úgy folyik belőlük a szó, mint csapból a víz.
– Gyerekek, kutyavilág lesz itt hamarosan! Ha hagyjuk magunkat az isten se ment meg bennünket attól, hogy ÚNIÓ-s tagok legyünk! – dobja be a köztudatba Zagyva Pali.
Csócsa rámered, lassan leemeli lilás ajkairól a kiürült korsót és a szutyoktól szürke abroszhoz, koppintja, majd kimérten megszólal.
– na és? Mér, kellene megmenteni attól a micsodától bennünket, he? – böki ki érthetetlenséggel az arcán.
– Nem baj az, ne ríjjatok mán: nem ég a ház! – kurjant közbe felállva a sarkain billegve Primőr. – Hát, éppen azon csócsálódunk itt a Csócsával, hogy milyen lesz, ha mán benn leszünk! Na, erre megy ki a játék, hogy semmi sem ment meg attól, hogy bevegyenek bennünket... – okítja a bambán rámeredő munkás társait. Látván arcukon az értetlenséget tükröződni, Irmáért kiált.
– Irmuska! Négy sört gyorsítóval!
Irma térül fordul, s már jön is. Üres korsók el, teli korsók a terülj-terülj asztalkámon.
– Mama egy zúza pörköltet! – toldja meg a rendelést Zagyva Pali.
– Meg három pacalt! Én fizetem! – tetézi meg Csócsa.
Söreiket kortyolgatva, a pacalon meg a zúzán rágódva fel-felböffen belőlük a nagypolitika pórnépre leosztott változata.
– Léphetünk mi ide meg oda, akkor sem változik itt semmi! Megesznek ezek minket szőröstül-bőröstől. Nem ismeritek ti a kapitalistákat! Lenyelnek bennünket, mint kacsa a nokedlit! – merengett el Tóni.
– Tudjátok, nem az a baj, hogy mennél feljebb megyünk, annál többet lopnak! A fene bánná, ha annyi lenne a pénz, hogy sose fogyna ki a kincstárból. Na, úgy, mint a Mátyás király idejében.
– Mátyás király! Az már meghalt, te bibas: meghalt a Mátyás király oszt oda az igazság! – okította kidüllesztve birka nagy szemeit a mellettük lévő asztalnál ülő Kottafejű – Ammondom a Kádár alatt jobb volt. Ott volt lóvé, doszta! Folyt a lé a melósoknak!
– a biliből a nyakába, te marha! – tette helyre Primőr. – Ott is a jó, meg a legjobb elvtársaknak ömlött a javakból a zsebeibe. Nekünk meg csak éppen hogy csurgott, csepegett a markunkba, hogy elég legyen piára meg zabára. Hogy ne lázongjon a melós. Tudtál te akkor a Kanári szigetekre, meg Amerikába utazgatni?
– Mér, most tudok? – dünnyögte az asztallaphoz kocogtatva korsóját Pali.
– Most se jut el a melós messzire. Ha külföldre akarsz menni eljuthatol Perkátára biciklivel, he. Most még a szakszervezeti üdülőket is kihúzták a lábunk alól. Privatizálták az elvtárs urak maguk közt.
– na, szóval sehogy se jó, de a legeslegjobb az Eggyújasban! Júhhé! – kurjantotta oda a belépő Tanár úr – Leülhetek?
– Gyere – mondták, és kiszorítottak egy helyet a sarokban neki.
– Egy kört kísérővel, Irma! – adta fel a rendelést a Tanár úr, ezzel mintegy megváltva a helyjegyét az asztalnál.
– na, gyerekek, mi nem tetszik? Nem tetszettek a kommunisták, nem tetszenek a Fideszisták, hát akkor ki a Jóisten tudna a melósok kedvébe járni?
– Hát, az, aki megtöltené a zsebünket – néztek össze sörös-kriglijeik fölött a szesztestvérek.
– Komolyan mondom, teli van a töke az embernek ezzel a mai rendszerrel! Felejtsd el, hogy részegen, mit részegen: illumináltan menjél be dolgozni: ki vagy rúgva! Belegebed az ember, hogy amire eddig nyolcan voltunk, most hárman rabittyolunk... Meghajtanak bennünket, mint a Zinger a varrógépet!
– Úgy van, nem állat az ember! Még hugyozni is csak engedéllyel mehetel el, azt stopperral lesi a csopvez, mikor apad el a farkam vége! – ragadja magához a beszéd fonalát Tonca, sörbe fojtva súlyos mondanivalóját. Ideje is, hogy befejezze, mert Irma izgatottan kiabálja feléjük:
– Tóni, keresnek! – harsogja, fejével két zsakettes, fehérgalléros, nyakkendős úr felé biccentve. A két elegáns úr az asztaltársasághoz lép, és Tónit mintegy kiemelve székéből talpra állítgatják. Az meg csak pillog nagy laposakat feléjük, mint a rimóci nyúl.
– Mi van uraim, csak nincs valami baj megint ott fönn?
– De, éppen hogy nagy baj van. Egyenesen a minisztertől jövünk.
– Melyiktől? – kérdezi Tóni aggódva, a múltkori galibára gondolva.
– Hát, nem tudjuk, az a parancs, hogy kutassuk fel Zarvahustra urat, és vigyük lóhalálában a kabinetfőnök elé!
– A belügyminiszterhez nem megyek, megszívatott a múltkor!
– A miniszterelnök kéreti, ő maga személyesen! – súgta a fülébe az egyik úr.
– A miniszterelnökhöz meg még úgy se! Elsimítottam nekik a Joszip Tot ügyet, azt belerángattak a vasgyári lincselésbe, hálábul. Ha a mennyei Atyám nem húz ki, akkor a szarból, már alulról szagolnám régen az ibolyát. Nem, önként egy tapodtat, sem megyek! – nézett segélykérően illuminált cimboráira, s azok a testükkel falanszterként, szorosan körben állva próbálták védeni őt, de hiába. Egy intés kifelé, és máris kommandósok lepték el az ivót. Pillanatok alatt kiemelték a rúgkapáló, visító Toncát cimborái közül, és betuszkolták a nagy fekete, lefüggönyözött autóba.
– Az anyjuk úristenit, mint a Rákosiék, dettó! Seckojedno! – kurjantotta Lófej, és hatalmas öklével az asztalra csapott – Mi van itt?
– Amerika, kérlek alássan! Itt van Amerika! – segítette ki Csócsa kihörpölve maradék sörét és Irma után nézett. Irma sietve jő, s máris viszi az újabb rendelést.
– Egy kör sört, gyorsítóval! – bőgte a dermedt csendben Lófej. Irma ijedten visszakérdez.
– Mi van itt gyerekeim? Csikágó?
– Annál is rosszabb mama: tombol a demokrácia! – űbereli Primőr, s zanza fejét söröskorsójába dugva, bugyborékolva nyeli a sört, mint a gödény.
A kocsma felbolydult méhkasként zúg, kérdez, magyaráz, vitázik, s a szócsatát székek borogatása, orrok bezúzása, öklök és testek egymásnak feszülése követi. A jobb sarokban ülő Fideszisták összeverekednek a szocikkal.
– Munkásököl, vasököl: oda sújt, ahova köll! – hörgi Lófej a robosztus kazánkovács, s két ifjú titánt a levegőbe emelve grabancuknál fogva összekoccintja homlokukat, mint két söröskriglit.
– Proszit elvtikéim, proszit! – Irma, mentendő a helyzetet, az ilyenkor jól bevált módszerhez folyamodik. Bekapcsolja a zenegépet, és teljes hangerőn bömböl a zene: „Ó, ó Raszputyin... Raszputyin...”
Szó bennakad, szem fennakad, s az eddig egymást bőszen csepülők vadul el kezdik járni a guggolóst. Maszlag Marcsa Jancsikával, a törpével, az asztal tetején ropja végkimerülésig. A nóta vége pedig az lesz, ahogy ilyenkor lenni szokott, békés egyetértésben üvöltik a „Sződd a selymet elvtárs, selyemből lobogót” kezdetű mozgalmi dalt, majd szép sorjában a többit, meg sem állva a Csendes óceánig, az éjszakába bőgve az „Amuri partizánok” című partizán dalt. A műsor végén megisszák a békepoharat, s Irma zárórát csinálva ,lehúzza a kármentő rácsát.


2.

Úgy röpítették Toncát a meseautóval, mint a kis Mukkot a varázsszőnyegen. Meg sem álltak vele az országházig. Felcipelték a bársonylépcsőkön a miniszterelnökségre, és beállították a kabinetiroda közepére. A kabinetfőnök nagy hajlongásokkal elébe ment, kezet ráztak, és így magyarázkodott.
– Ezer bocsánatát kérem Zarvahustra uramnak, de az idő sürget meleg a pite: a feladat megoldása nem tűr halasztást.
– Semmi sem lehet olyan fontos, hogy megzavarják kedvenc időtöltésemet, s mint egy körözöttet kiragadjanak a miliőmből és robomobilon száguldjanak velem ide. A tudom is én hová.
– Egyenesen a Miniszterelnök kéreti önt uram!
– Akkor, ha annyira látni akar, jöjjön ide! Nem elég, hogy elhurcoltak, még várakoztatják is az embert! – méltatlankodott. Abban a pillanatban, hogy befejezte, kipattant a bársonyozott szobaajtó és a miniszterelnök lépegetett elébe mosolyogva, kézfogásra nyújtva jobb-kezét. Tóni beleragadt a miniszterelnöki kézszorításba és kissé ellágyulva így dünnyögött:
– Agyonazisten Miniszterelnök uramnak! Hivatott, s én megjelentem.
– de, kedves barátom! Elfelejtetted már, hogy tegeződtünk! Ne szerénykedjünk, fenébe a protokollal: szervusz kérlek alássan, szervusz! – hadarta, és máris húzta be a dolgozószobájába.
Odabent leültette Tónit a kerevetre, maga is mellé telepedett, és megkérdezte tőle
– Mi újság, hogy van a család? – Tóni rámeredt és így szabódott.
– Na ,de Viktorkám! Csak nem azért hozattál felséges színed elé, hogy ilyen butaságokat kérdezzél tőlem? Térjünk a tárgyra komám, mert az idő szalad, a karaván marad. Bajban vagytok, ugye?
– Te tudsz valamit? – hajolt hozzá a Miniszterelnök. – Zürielkém, minden titkok tudója, a megoldatlan ügyek minisztere, csak te húzhatsz ki bennünket a bajból.
– Mi baj van? Vezesd elő pajtás!
– Hát, tudod most ezzel az EU csatlakozással, nagyon bekaptuk a legyet. Le kell nyelnünk a békát, amit ezek a nyugatiak legyömöszölnek a gigánkon. Szóval, ezek szopatnak minket...
– Semmit sem értek! – mondta Tóni rezzenéstelen arccal, és a hajlongó titkárt fixírozta. A Miniszterelnök vette a lapot és intett, hogy hozzák be az italos gondolát. A titkár tapsolt, és két mameluk máris tolta be a szobába a hidegtálakkal, márkás italokkal megrakott zsúrkocsikat. A Miniszterelnök Tónira nézett és így szólt.
– Parancsolj, kérlek: kaviáros szendvics, vodka, skót whisky, Napóleon, Zwack unikum... – Tóni elböffentette magát.
– a szokásosat, kaviáros szendvics, vodkával kísérőnek két szűzlányt! Höhöhö…– göcögött és nekiesett a traktának. Éhét elverve, miután telizabálta magát, szembefordult a Miniszterelnökkel, és így szólt.
– Hallgatlak. – az meg kiküldte a személyzetet és hangját suttogóra fogva rákezdett.
– Kedves barátunk és megmentőnk. Most aztán nagyon nagy szükség van a tudományodra és a földöntúli összeköttetéseidre. Sok pénzről, még annál is többről van szó, amit gondolsz. A magyarság fennmaradása a tét.
– Enni vagy inni, ez itt a kérdés – dünnyögte szarkasztikusan a Miniszterelnök idegeit borzolva Tonca, és egy kaviáros szendvicset nyomott le a nyeldeklőjén. A Miniszterelnök verítékezve, homlokát kockás zsebkendőjével törölgetve folytatta.
– Egy hét múlva jön az UNIO-s szemlebizottság.
– Ha jönnek, itt lesznek – dobta felé hanyagul a szavakat Tóni, s az öntudatát újfent jókora billikom whiskyvel erősítette meg. Ettől a Miniszterelnök haja az égnek állt, s a szája széle elkezdett idegesen remegni. Könyörgőre fogva a dolgot, így rimánkodott Tónihoz.
– Ó, hatalmas, mindent elintéző, titkos és homályos ügyek megoldója, Isten barátja, földi helytartója: Zarvahustra mester, segíts!
– Mi a gond Miniszterelnökkém? Mond mi a teendő, s megoldjuk!
– Tudod az úgy volt, hogy az EU csatlakozásra különböző PHARE pénzeket lehetett lehívni az UNIÓ bankjából Elő kellett, készíteni az országot a nagy ugrásra. Az autósztrádákat, az ország szennyvíz-hálózat kiépítését, szennyvíztisztítótelepek létesítését és a mezőgazdaság átstrukturálását kellet ez idáig elvégezni.
– Mennyiből?
– Egymilliárd Euró volt a keretösszeg.
– És akkor mi a gond? Lehívtátok, beinvesztáltátok, elkészültek a műtárgyak, ezek meg jönnek szemlélni, ha jól értettem.
– Igen, elköltöttük, de nem arra, amire adták.
– Atyaisten! Csak nemhogy, elszabotáltátok a műtárgyakat?
– Ugyan, hova gondolsz. A műtárgyak megvannak mind, csak nem ott, ahova tervezték azokat... Kissé átstrukturáltuk a dolgokat.
– Igazatok van! Mit parancsolgatnak ezek az EU buzik nekünk! Elköltöttétek a pénzt?
– El, az utolsó vasig!
– Megvannak a műtárgyak?
– Azok meg mind egy szálig.
– Hol?
– Itt meg ott. Szerteszéjjel a világban. A Szeshel szigetektől a Madeirákig mindenfelé. Ez a gondom, hogyan mutassam meg neki a sok kéjlakot, a golfpályát, a tengerentúli üdülőparadicsomokat, jachtokat és luxusrepülőgépeket?
– Hát, csak ennyi a baj?
– Nem elég ez drága megmentőnk? Soroljam még tovább?
– hát idefigyelj! Hivasd ide a reszortosokat, és addig megbeszélem a Mindenhatóval, mit lehet itt tenni. Aztán megtartjuk a válságstáb ülését – mondta Tóni, s hátat fordítva a telefonon intézkedő Miniszterelnöknek, hatalmas koloncingáját elővéve, meghimbálta azt a térdei között, s kérdéseit feltette az úristennek. Mire végzett az égi tanácskozással, máris együtt állt a stáb. A szobában a piros szőnyegen kihallgatásra rendelt Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési miniszter, a PHARE miniszter, a Közlekedési és Vízügyi miniszter, segédtisztjeik kíséretében. Ott hajlongtak előtte mind. Tóni így fordult hozzájuk.
– Na, gyerekeim, milyen rossz fát raktatok már megint a tűzre? Hadd hallom, vezessétek elő szépen sorjában! – fordult hozzájuk Tonca, alias Zarvahustra Züriel, égi összekötő és mindent rendbe-hozó főmettőr.
– Hát az úgy volt kedves főmettőr uram, hogy a far pénzeket szépen leosztottuk. Ami az ezermilliárdból a mezőgazdaság és vidék fejlesztésére jutott, azt a csekélyke 500 milliárdot öntözőcsatornák, kistérségi régió fejlesztésére, családi gazdaságok gépesítésére kellett volna fordítanunk. Ugyanis, a most kiszálló szemlebizottság a jelenlegi készültségi állapothoz méri a hátralévő húszévi szponzorálását az országnak. Ha alacsony a szint, akkor minimális a lóvé, ha nagy, akkor akár a csillagos égig is elmehetünk a támogatásokban.
– És, most hogy állunk? – kérdezte Tonca kíváncsian a nagyhatalmú, bőbeszédű minisztertől. Az habogva, mekegve nyikorogta...
– Háát, az, az igazság, hogy sehogy. Azaz állunk: ahogy eddig is álltunk. A marhákat kivágattuk, mert belefulladtak a gazdák a tejbe, a sertéseket elvitte a sertésvész... A földek fele parlagon, mert nincs ára a gabonának. A parasztok az öklüket rágják!
– Vagy inkább rázzák, Józsi bátyám – vetette közbe a Miniszterelnök. – Emlékezzél a legutóbbi búzaégetésekre, kérlek alássan!
– ja, a Karsai féle intermezzóra gondoltok? Hát én éppen az ország számára fontos kéjutazáson tartózkodtam, amikor ez történt. Nem ért el hozzám a híre. Meg mit számít ez ahhoz, a grandiózus chilei cseresznye-szerződéshez képest, amit megkötöttünk. Államelnöknek kijáró pompával fogadtak. Majdnem kezet csókolt az a bugris maszáj törzsfőnök, meg aztán a Burung Burungokkal kötött krokodiltojás csereegyezmény... Melegen hengerelt biliacélért krokodiltojás. Ez aztán az üzlet. Elmocsarasítjuk a Tisza árterét, krokodilokat tenyésztünk benne. Aztán krokodilbőrt exportálunk Tasmániába. .. Grandiózus.
– Ügyes – bólint Tóni, és ekkora baromság hallatára újabb meszely skót whiskyvel erősítette meg az öntudatát. Elhallgattatván a bőbeszédűt az Út és Vízügyi miniszterhez fordult.
– Hát, a kend háztáján mi újság van?
– Ajajaj, sok a baj. A részünkre kiutalt 246 millió Eurót elköltöttük mind egy szálig, azt még sincs, látszatja... Egy méter autópálya sem épült, a gátak romokban hevernek a tavaszi árvíz után a vasút lepusztulva. Sínek nincsenek mióta becsődöltetve a diósgyőri síngyárat, nincs aki a MÁV-nak sínt gyártana. Szóval, pusztulat az egész.
– De ember, hova lett az, az irgalmatlan sok pénz?
– Hát, az, jó helyen van. Mindenféle ál KFT-ken átfuttatva, tisztára mosva, számlákkal fedezve el lett költve.
– De mire? Valamire csak elköltöttétek?
– De mennyire! Hétszáznegyven vállalkozásunk virágzik Thaiföldön, Cipruson és más OFSORT birodalmakban. Hozzák a pénzt kamatostul.
– Kinek?
– Hát, nem az országnak, az biztos – jegyezte meg rezignáltan a miniszterelnök – Talán tudnál kérlek némi felvilágosítással szolgálni felénk? – szegezte neki a kérdést az Útvasútügyi miniszternek.
– Hááát, némi felhomályosítással esetleg, de tudod kérlekalásan a banktitok, meg a magántulajdon sérthetetlensége.
– És a tisztakezűség, meg az elszámolási kötelezettség hol marad miniszter úr?
– Hát, nem tudom, ha a számvevőszék kötelezne minket, akkor talán, de akkor borul a bili és a szar mindenkit elönt. Ne feszegessük a milliárdok útját miniszterelnök úr, mert akkor a pártpénzek, székházak, a luxusutak, tízmilliós terepjárók hollétére, képrombolásba torkolló dáridókra is fény derül, s ez senkinek sem tenne jót.
– Igazad van, hagyjuk, ne feszegessük a dolgokat, de akkor mit mutassunk a szemlészeknek? A luxusnyaralókat, a külföldi Offshort beruházásokat, magánrepülőgépeket, luxusvonatokat nem lehet elszámolni! Azok a szakemberek nem hülyék.
– Talán megmutathatnánk nekik a millenniumi földalattit!
– Vadbarom! Azzal dicsekedjünk, amit Ferenc Jóska építtetett! Elment magának az esze! Jobbat találjanak ki!
– Megoldjuk – bólintotta a szaporán jegyzetelő Tóni, és ingáját meglengetve az Atyaúristenhez fordult megerősítésért. Az rábólintott.
Tóni most egyenesen a Fhare-miniszterhez fordult.
– Nos, hogy állunk Fáhrminiszter uram?
– Hááát, állunk! Nyakig a szarban állunk, álldogálunk égi főparancsnok ura, nagy a baj.
– Mekkora? – meresztette kigűvedt szemeit a miniszterelnök.
– Annál is nagyobb, mint amit gondolsz kérlekalásan – húzta be a nyakát a Phare ügyekért felelős legfőbb koordinátor. – Elfolyt a pénz, erre meg arra, aztán mire észbe kaptam csak a sara maradt.
– Úgy érted, hogy még a fennmaradó kétszáz-valahány milliót is eltapsoltátok Imre bátyám?
– Mind egy szálig Viktorkám.
– Atyaúristen! Vadbarmok! Kalodába záratnálak legszívesebben titeket, és úgy mutogatnálak a Kossuth téren benneteket, mint a majmokat! Hadd dobáljanak a népek benneteket záptojással, szarral, végül kövezzenek meg, mint a mohamedánok a házasságtörőket, megérdemelnétek. Így belehúzni engem, az országot a csávába!
– Az vesse ránk az első követ, aki nem korrupt, csaló, hazug gazember az apparátusban. Szemfényvesztésre épül itt minden: patyomkin ország lettünk! Rémálom az egész! És akkor ezek meg jönnek, szemléznek! – kesergett a miniszter.
– Mit tegyünk drága megmentőnk? Mérlegelj, ítélj, adj tanácsot nekünk! – kérlelték térden állva a miniszterek, kezeit és lábait csókolgatván, a földön henteregve Tónit. Az , kissé szabódva, újfent megerősítve az öntudatát, a sarkain billegve így fordult az előtte térdeplőkhöz.
– Hát, ha több kalácsot nem is, de egy tanácsot, azt tudok adni. Azonnal elcsapunk benneteket! Megkapjátok a nektek járó harmincmilliós végkielégítést, és száműzetésbe mentek a Comorra szigetekre. Oda nevezlek ki benneteket az OFFSORT paradicsomba nagykövetnek, kereskedelmi attasénak és vasútügyi szaktanácsadónak. Remélem, hasznosítani tudjátok a közszolgálatban eltöltött idő alatt szerzett tapasztalataitokat. – feddte őket a Miniszterelnök és Tónira nézett, mennyire van megelégedve a döntéssel. Tóni ingáját lóbázva égi fölöttesével társalogva, végül is megkapta a legfelsőbb hatalom jóváhagyását a kinevezésekhez.
– Rendben van, a Mindenható Atyám beleegyezett menesztésetekbe. Tünjetek el! Szűnjetek meg a közszolgálat számára! Boldogítsátok a Burung Burungokat, remélem, hamarosan sikerül tönkretenni őket is. Aztán ha kiűzettek az adóparadicsomból, akkor bukott angyalokként visszaveszlek benneteket táskahordozómnak. Menjetek isten hírével! – szólt és elbocsátotta az eloldalgó minisztereket. A miniszterelnök lesújtva ült mellé a kerevetre és átölelve cuppanós csókot nyomott Tóni ráncos, pergamenszerű pofalemezére.
– Drága megmentőm! Ha csak azt nézem, hogy megmentettél ezektől a hiénáktól, már az is felér egy győzelemmel! És most hogyan tovább?
– Bízzál rám mindent. Átveszem az irányítást. Összevonjuk a három minisztériumot. Kinevezel Csatlakozási miniszternek teljhatalommal. Holnapra felállítom a stábomat, kiosztom a reszortokat és egy hét múlva, jöhetnek a szemlészek.
– Istenem, ez igaz lenne! Csípjél meg cimbora, nem álmodok? – kérlelte a felajzott miniszterelnök Tónit. Az meg jó nagyot csípett a fenekébe, és megveregetve pofáját, mint egy lónak, így beszél hozzá.
– Fel a fejjel cimbora! Átvettem a hatalmat. Azt teszed, amit mondok és dől a lé! Meglásd felvirágoztatjuk Magyarországot! Európa virágoskert, s hazánk lesz a bokréta rajta! Meglásd, világraszólót alkotunk mi ketten!
– Talán még Erdélyt is visszanyerjük?
– Mit, hogy Erdélyt? Mindent: Erdélyt vissza, mindent vissza! Csonka Magyarország nem ország. Nagy-Magyarország mennyország! Eljön még a Kánaán, meglásd! Kisüt még a nap a magyarokra. Attila kardja. Isten fasza! Minden!
– Még tán Uniós elnök is lehetek egyszer?
– Mi, az hogy! Nagyobb leszel, mint Busch elnök. Nehogy mán Amerika dirigáljon nekünk. Jól nézünk ki, hogy a farok, csóválja a kutyát.
– Még tán király is lehetek, ha jól megfirkáljuk a dolgokat – szavalta a felhevült miniszterelnök, és fenékig itta a teli pohár whiskyjét.
– Hát, amíg Ottó királyfi él, addig talán nem, de ha, sohse lehet tudni, lehet, hogy a javadra lemond a trónigényről, megelégszik az Európai Parlamenti elnökséggel is.
– Köszönöm, drága jótevőm, holdfény kapitányom! Ha isten velünk, ki ellenünk?
– Senki, mert miénk a hatalom és az eszme. Egyedül az idő az ami ellenünk dolgozhat.
– Miért?
– Nézd, meg kell várni, amíg befagy a Duna. És az nem minden évben fagy be.
– De minek? Mondd égi időmágus, holdfény-kapitányom, mit számít az idő?
– Nem az idő a jég számít, de az nagyon. Ha nincs jég, akkor nincs választás. Na, kapizsgálod már?
– Aha, csak nem? Uram! – sikkantott a miniszterelnök és hasra vetve magát átölelte Tóni lábait, így fohászkodott – Királyt csinálsz belőlem, úgy, mint Mátyásból... Rákosmezején, a Duna jegén akarsz királlyá koronázni!
– Eltaláltad! Saját kezemmel teszem a fejedre egy év múlva a szent koronát! Na, proszit! Éljen I. Győző – harsogta Tóni. Az intésére belopakodó zenészek pedig belecsaptak a húrokba. Győző király és Holdfény kapitány összekapaszkodva eljárták a tápéi darudöbögőst.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!