Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-04-18 20:42:39
Megtekintve: 898
Térdre Amerika - 2
5.
– Isten hozta drága jótevőnk, darutollas, keresztes lovagunk! – állt fel a bejövő tiszteletére a miniszterelnök és intésére két háziszolga máris begördítette az uzsonnázó asztalokat. A finom nassolnivalókat a vendég tiszteletére lófingatóval és echte akasztói csigerrel lehetett lenyomatni. Tóni meghatódott ennyi figyelmesség láttán, azonban a józanabbik esze figyelmeztette, hogy itten csapda készül. És igaza lett.
Az uzsonnázás végeztével a miniszterelnök a szivarszobába invitálta, ahol már szakértők, államtitkárok, tolmácsok hada várta.
– Bemutatom amerikai vendégeinknek a mi Tony Csiger máltai lovagunkat. – a szolgák három hórihorgas amerikai mellé állva fordítottak. Így lett Tóniból Tony of Csiger, de hungarikum. Az amerikaiak közelebb húzván székeiket, rögtön a tárgyra tértek.
– Amerika bajban van. A szesztilalom teljesen forradalmi hangulatba hozta a népet. Olyannyira elmérgesedett a helyzet, hogy félő, polgárháború robbanhat ki. A benzinhiány pedig lassan megbénítja az ország gazdasági életét, lerombolja az infrastrutúráját. A nagy testvér fordul most a kicsiny, de lélekben hatalmas Magyarországhoz segítségért…
– Miben segíthetek? – kérdezte Tony, és az intésére lófingatóval töltött kupicáját a többiek elé tett kupicákra sandítva koccintásra emelte. Az amerikaiak borzadva emelték remegő ajkukhoz a fertelmes nedűt, és kidülledt szemekkel nyeldekelték. Hiába, a cél érdekében azt is le kellett nyelniük.
– Nos, halljam, miben segíthetek? – fordult a padlizsán-lila arcú küldöttséghez Tóni. Azok levegő után kapkodva kezdték mondókájukat.
– Könyörögve kérjük, hogy adják el nekünk a vízautó licenciáját. Cserébe elengedjük Magyarország adósságállományának felét.
– És, mi lesz a másik felével? – kérdezte vérszemet kapva Tóni.
– Azt akkor engedjük el, ha működik a rendszer – a pénzügyminiszter hatalmasat kacsingatva jelzett Tóninak, bólintson rá. Az, kis habozás után befejezve az, amik kifacsarását, rábólintott.
– Akkor, hát áll az alku uraim? – kérdezte a miniszterelnök felszabadultan.
– Tulajdonképpen a szerződések elő vannak készítve, csak alá kell írni mind háromszáz oldalt melléklettel együtt – mondta az államtitkár. Tóniban megállt az ütő, méghogy ennyit írni, ez nem az ő kenyere.
– És el is kell olvasni? – okvetetlenkedett.
– Nem szükséges, csak írja alá, majd az államtitkár úr elmondja a lényeget! – súgta a fülébe, mint egy búgó vadgerlice a miniszterelnök.
Tóni pedig szép komótosan elkezdte az aláirogatást. Végezve a másik fél kezdte meg az ellenjegyzést. Miközben azok írtak, az államtitkár slágvortokban felvázolta a szerződés tartalmát.
– Amerikától kapunk egy óceánjárót, azon berendeznek nekünk egy autószerelő szalagot. Kiépítenek a szabadalom szerint egy vízmotor-gyártó sort. A betanított munkásokat a munkanélküli népességből, főleg kisebbségből toborozzák. Körülbelül húszezer cigánynak tudunk munkát adni, ezzel megoldjuk a roma problémát – szavalta lelkesen az államtitkár.
– És vissza is hozzák őket? – kérdezte Tóni, azon aggódva, mi lesz, ha vissza akarnának jönni.
– Nem, arról szó sincs – vigasztalta meg az államtitkár – ezek azonnal megkapják a letelepedési engedélyt és az Amerikában létesítendő Csiger Mobil népautó széria gyártásában előmunkásként lesznek alkalmazva. Semmi gond, ez benne van a 187-ik oldalon. Aszongya, hogy a retyerutyájukat, feleséget, gyereket pedig egy másik óceánjáró hozza utánuk.
– És, mi lesz ebből Magyarország haszna? – kérdezte Tóni bambán.
– Hogy micsoda? Minden Csiger Mobil után, ami legördül a szalagokról a magyar állam 1 dollár licenc-díjat, kap. Hihetetlen összeg ez az éves húszmilliós szériát alapul véve.
– És mi ebből az én hasznom?
– Az ön haszna a megdicsőülés. Tömegek fogják éltetni a kikötőben, az elnök személyesen fogadja az ovális irodában. Az amerikai magyarok szobrot állítanak Önnek. Parkot, teret, iskolát neveznek el magáról. Ember, felfogta ennek az erkölcsi értékét!
– Értem én, értem, de ez nem hoz vizet a konyhámra, legalább a nyugdíjamat emelnék meg!
– Ó, kis csacsi lovagom – negédeskedett vele a miniszterelnök – Látszik, hogy nem jártas a nagyvilág dolgaiban. Ön meg fogja kapni az elnöki szállító titulusát.
– És, mit érek egy papírral?
– Hogy mit-e? Amerika a lábai előtt fog heverni. Milliomosok keresik a kegyeit, hogy fényképezkedjenek magával, autogrammért esedeznek, sőt közvetlen vonalat kap az elnökhöz. Ha valakinek protekcióra lesz szüksége, csak felemeli a telefont, rácsörög magára, maga az elnökre, és máris s számláján landol s protezsált több milliós hálapénze. Hamarosan a milliomosok táborában találja magát barátom. – veregette a vállát a miniszterelnök és pertut ivott vele a rettenetes bűzös lófingatóval.
Az amerikaiak úgy néztek a miniszterelnökre, mint egy hősre, egy Dugonics Tituszra! Megpecsételendő az egyezséget nekik is ki kellett inni a keserű, akarom mondani lófingatóval teli poharakat. Némelyiket a hányinger kerülgette és a billikomokba töltött csigerrel, mosták le utálatukat. Aztán kitárultak a szárnyas-ajtók és beengedték a sajtó képviselőit.
Mondani sem kell, hogy Tónink a kérdések kereszttűzébe került. Ő pedig csak állt csendesen a kérdések záporában és szerényen mondogatta:
– Uraim, én csak egy kis szürke egér, egy feltaláló vagyok, aki ráadásul pechjére magyarnak születék. Hisz országomban ősi jelszó „ej, ráérünk arra még” Én csak szerettem volna megmutatni, mit tud a magyar. Mér, kell ebből ekkora ügyet csinálni? Kihúzzuk Amerikát a szarból, az meg kinyitja a bukszáját és fizet, mint a katonatiszt. Üzlet, az üzlet. – Fejezte be az interjút. Aztán a családjáról faggatták, hogy él, milyenek a körülményei, és ő mesélt.
– Hogy hogyan élek? Ezt kérdezik tőlem, uraim? Eszem a nyugdíjasok keserű kenyerét, hű nejemmel egy panelkuckóban éljük szürke életünket. A volt gyerekszobában van a kísérleti műhelyem, ott modellezem a találmányaimat.
– És az állam, mennyire segíti a munkáját? – szegezték neki a kérdést innen is onnan is.
– Hát, öö – kezdte, de a miniszterelnök integetve bíztatta, hogy csak jót mondjon, ne égesse le a magyarokat. De Tóniba nem lehetett belefojtani a szót, rendületlenül folytatta – az állam, az segít. Felemelték a nyugdíjamat, így naponta megihatom a két kupica lófingatómat az Egyujjasban, s még lottóra is telik.
A riporterek elborzadva hallgatták és a kabinetfőnökre meredtek. Az pedig mentendő a helyzetet, átvette a szót.
– Csak viccel a báró úr. A legnagyobb kitüntetéseket kapta: kineveztük daruszőrű keresztes lovaggá, megkapta a Mária valagrendet az összes szarcsimbókokkal, okleveles közgazdász doktori címet is adományoztunk neki. Kiutaltuk neki a Mucsi tanyát, kísérleti műhelynek… – Tóni csak bólogatott bambán kimeresztve azt a jóságos borjúszemeit, és a továbbiakat ráhagyta az okosokra. Sarkon fordult és kibotorkált a hátsó lépcsőhöz, hogy hazaszédelegjen panelkuckójába asszonykájához, aki csülkös babalevessel várta.
– Hiába, ez az én világom! – nyújtózkodott egy nagyot, és hozzálátott asszonyának megekecseléséhez. Miután végzett vele, hanyatt vágta magát a gödrös díványon és belehortyogta a világba a magyarok dicsőségét. Álmában csigert ivott Bush elnökkel az ovális irodában.
6.
Azonban nem sokáig pihenhetett babérjain. Az amerikaiak nem lacafacáztak, komolyan gondolták a dolgot. Megegyeztek a magyarok gazdasági miniszterével és felállítottak egy menedzsmentet. Kidolgozták a lebonyolítás ügymenetét. A Hamburgba érkező hatalmas óceánjárót átkeresztelték Lófingatóra, és hatalmas betűkkel az oldalára ráfestették az új nevét. Az alsó három szinten rendezték be az alkatrész-raktárakat és a munkások szállását. A negyedik szinten az összeszerelő szalagot állították fel, míg az ötödik szinten a kész, vízbontással működő autókat raktározták.
Tóni azonban ragaszkodott hozzá, hogy a motor lelkét, a vízbontó dűznit, egy saját maga által toborzott stábbal készítse el őrökkel vigyázott hatodik emeleti táborában.
A hatodik szint egyik végében volt a dűzni-készítő műhely, a másik végében Tóninak és stábjának berendezték az Egyujjas mását, Irmástól, csapatostól, szakácsostól együtt. Ha tehát a kimerítő napi munka után pihenésre vágytak, akkor fedélközben lévő szaunában átgőzölhették magukat, majd egy izmos néger szolga megmasszírozta elpettyült izmaikat, és kifeküdve az úszómedence partjára elábrándozhattak sorsuk pálfordulásáról.
Irma, és a mellé beosztott négy, monokinibe öltözött, azaz félig vetkőzött, cigánylány feszülten leste minden parancsszavukat.
– Hát, bizony királyi jómódba segített bennünket az Úr! – fohászkodott Csócsa.
– Attól félek cimborák, hogy ez a pünkösdi királyság nem fog örökké tartani, megisszuk mi még ennek a levét – aggodalmaskodott Kottafejű. – Ha átadjuk a szállítmányt, utána seggbe rúgnak bennünket, feltesznek a legelső szenes-hajóra, azt irány darány! Útilaput kötnek a talpunk alá. A miniszterek meg bezsebelik a dicséreteket.
– Nem úgy van az cimborák – szólt bele a vitába Lófej – Tóni sem esett a fejelágyára. Addig nem adja ki nekik a dűzni titkát, amíg be nem zsebeljük a lét. Így van-e cimbora? – fordult Tóni felé. Az pedig nagy busa fejével igenlően bólogatott. Miután így meghányták-vetették a sorsukat, intettek Irmának, és máris előttük termett a terülj-terülj asztalkám. Betolták a cicababák a zúza-pörköltet, babgulyást és Irma pedig szervírozta a lófingatót és a csigert, hogy hazai ízek is legyenek a palettán. Utálkozva nézték a hajófenéken a kolhozkonyha Mac’ Donals nevezetű gyorséttermében tudjafene milyen fűrészporral kevert fasírttal és hagymával, ketchuppal megtunkolt szendvicseken rágódókat, kólával nyomva le undorukat. De hát az amerikai állampolgárságért meg kell szenvedni! Az biztos, hogy a három hónapos hajóút alatt a cigányok beleszoktak a munkába. Itt látszott megdőlni az évezredes szólás-mondás igazsága, hogy „ nem szokta a cigány a szántást!” Hát, ezek beleszoktak!
Az öt cimbora esténként a fedélzeten nyugágyaikban heverészve el-elnézte az óceán kékjében fehér vitorlaként lebegő sirályokat, halfarkasokat, a hajót kísérő delfincsapat ugrabugrálását. Aztán jól bepálinkázva, borozva elénekelték a Bazsamári libáit, meg egy-két katonanótát, és belefáradva a napi munkába, nyugovóra tértek.
Így ment ez minden nap. Hanem, úgy az út közepén beütött a menykő! Azt már sose lehet megtudni, hogy szándékos szabotázs akció folyamán, vagy csak úgy spontán, valaki véletlenül kinyitotta a több ezer gallonos olajtank csapját, és elfolyt az üzemanyag. Hajnalra leálltak a motorok!
Reggel aztán arra riadtak kómaszerű álmukból Tóniék, hogy áll néma csend, hajómotor nem zakatol. A kapitány halálra váltan rohan hozzájuk.
– Uraim, nagy baj van – Sehol a környéken egy olajkút, egy tankhajó, ahonnan vételezni lehetne. – Nekem végem van! – nyüszítette és már hurkolta is a kötelet, hogy felakassza magát.
Tóni azonban nyugalomra intette. Pár perc türelmét kérte, míg elvonul a kabinjába.
Behúzva maga mögött a kabinajtót, elővette hatalmas ingakoloncát és meglóbálta lába között. Hamarosan bejelentkezett az Úr.
– Te vagy az, Mindenható Atyám? – kérdezte, mire megjött a válasz.
– Igen, én vagyok. Mi a kérés?
– Nagy a baj.
– Tudom.
– Szabotőrök kifolyatták az üzemanyagot. Leállt a hajó. Mit tegyünk?
– Semmit se tegyetek! Készítsetek elő egy tízszeres méretű dűznit. Hat órátok van rá, hogy elkészítsétek! A többi az én dolgom – mondta az Úr, és megszűnt az égi összeköttetés.
Az események gyorsan követték egymást. Mentek a táviratok az USA Nemzetbiztonsági és Energetikai ügynökségéhez, az Interpolhoz, az FBI-hoz. Amerika lázban égett. Nyomban kiszivárgott a hír, hogy a csodaautókat és csodabogarakat hozó hajóval gond van.
– Bin Laden keze lehet ebben! – csapott az asztalra Bus elnök. – Hát, nem tudjuk megfékezni ezt a pokolfajzatot? – fordult az FBI főnökhöz. Az körmeit rágva toporgott, félő volt, hogy kínjában összehugyozza magát. Majd nyüszítve megszólalt.
– Elnök úr! Ez maga a sátán. És a Sátán ellen nincs fegyverünk.
– Ha így áll a dolog, akkor hivassátok a bíborosokat, az inkvizítorokat, kerítsetek hittérítőket. A Sátán ellen a Bibliával kell harcolni.
– Sajnos, lépéskényszerben vagyunk uram! Ha nem igyekszünk, Bin Ládenék az útban lévő két gyorsnaszáddal megcsáklyázzák a hajót, és elrabolják a titkos laboratóriumot, a dűznikkel együtt. Erre megy ki a játék uram!
Az elnök dermedten ült, és szemeit az ég felé fordítva, így fohászkodott az úrhoz.
– Nagy Úristen! Lemondunk inkább a vízautókról, csak robbantsd fel a hajót, nehogy ellenséges kézbe kerüljön a titok!
– Uram, – szólalt meg félénken az interpol elnöke – meg kellene várni, amíg Bin Láden a hajóra lép, így két legyet üthetünk egy-csapásra!
– Igazad van, hogy én erre nem gondoltam! Robbantuk fel őket, mindet egyszerre! – mondta megkönnyebbülten az elnök, és elbocsátotta embereit.
Az élet ment tovább a maga kerékvágásában. Egyet felejtettek ki a számításból: Bin Láden és vezérkara még Hamburgban beszivárgott a hajóra, elvegyülve a bér-rabszolgaként behajózott cigány melósok közé. Ezzel két legyet ütöttek egy-csapásra. Egyrészt a hosszú hajóút alatt kitanulták a vízmotoros autók szerelését és megszereztek egy dűznit. Így már birtokába is voltak a titoknak.
Azonban Bin Ládennek nagyobb, sokkal messzebbre-látóbb tervei voltak. Ő a dűznik atyját, Tónit akarta elrabolni, hogy Afganisztánba hurcolva, agyát a terrorizmus szolgálatába állítsa. A terv az volt, , hogy amint partot érnek, és lezajlik az ünnepi fogadtatás, a terroristák elvegyülve a húszezer Csiger mobil vezetői között, szépen ki- és elhajtanak a hajóból. Mivel protokolláris lesz a fogadtatás, semmilyen vámkezelés, személyazonosság ellenőrzés nem lesz. Simán letérhetnek az új autók raktárához vezető útról, egyenest neki Amerikának: reszkess Amerika!
Így is történt! Tóninak az Úr segítségével sikerült átalakítani vízmeghajtásúra a hajó-motorokat, és elindult a szállítmány New York felé. Mikor a kikötő elé értek már látták az üdvözlésükre felsorakozott zászlókkal és transzparensekkel integető tömeget. Milliom egy TV és rádió riporter, újságíró nyüzsgött, hogy elsőnek készítsenek interjút a hős magyar feltalálóval és stábjával.
Igen ám, de volt egy kis bibi. Mivel a szállítmány fogadására megjelent az elnök stábjával, a kongresszus prominens személyiségei, élükön Tom Lantossal, Georg Patakival és Toni Curtissal, mint magyar-ajkú képviselőkkel. Így már Toniéknak is ünneplőbe kellett öltözni. Csak nem állhattak kopott melegítőben, klottgatyában, herélt svájci-sapkával a fejükön a világ érdeklődésének középpontjába.
Az egész világ a CCN adásán lógott. Tóni a Mindenható Atyához fordult ebben a nagy kutyaszorítóban.
– Mindenható Atyám! Hogy tegyünk eleget a protokollnak, amit ezek az, amik követelnek tőlünk?
Az Atya így bíztatta.
– Ne törődj semmivel, mire kiköttök, akkorra díszmagyarban, lóháton fogtok pompázni. Úgy lépdeltek a piros szőnyegen, mint Árpád vezér: fehér lovon… vagy mint Horthy Miklós, amikor Budapestre vonult ’19-ben.
Így is történt. Mire a kikötőbe értek mindannyijukon farkas-prém kacagány, medvebunda feszült, kócsagtollas forgóval ékesített föveg a fejükön, hatalmas kard az oldalukon. Úgyhogy az alájuk varázsolt fehér lovak roskadoztak a tehertől. Mivel nem voltak szokva a lovagláshoz, hol jobbra, hol balra csusszantak le a lóról, úgyhogy a személyzetnek fel kellet kötözni őket a lóra, hogy valahogy ülve maradjanak.
El lehet képezni, hogy a negyven fokos hőségbe, mit élhettek át a szerencsétlenek a prémek alatt.
Szó, mi szó, az elnök elindult lefelé a tribün lépcsőjén a vendégek elé, míg azok kicammogtak a leeresztett hajópallón, elindulva a vörös szőnyegen. Az elnök elé érve, az elnök nemes gesztussal megfogta Tóni lovának kantárját, s várta, hogy az leugorva kezet szorítson vele. Csakhogy a szerencsétlen fel volt kötözve a lóra, és abbeli igyekezetében, hogy valahogy lekászálódjék, elkezdett pörögni, mint egy ringlispil, a ló hasaalja meg a háta között. A többi ugyanígy sergett-forgott! Lett ebből kabaré! Az egész világ TV készülékei előtt ülők szájtátva, lélegzet visszafojtva figyelték a hatalmas hőségben dunsztolódó kacabajkás magyar küldöttséget. Gondolták, ez a magyar virtus, ez is benne van a koreográfiában.
Míg Tóniék a megvadult lovak hasa alatt sürögtek-forogtak, megpróbálván kikászálódni ebből a kutyaszorítóból, addig Bin Láden és stábja elindult a vadonatúj Csiger Mobilokkal a rakpartra. A mazsoletteknek álcázott haramiák közrefogták Tóniékat, és lecibálva őket a lovakról, beültették mind az ötüket külön-külön egy-egy vízmotoros automobilba, melyeket a mazsolettnek álcázott terrorista vezérek vezettek. A menet tiszteletkört imitálva elindult, és megkerülve a tribünt, gázt adtak és pillanatok alatt eltűntek a láthatárról.
A biztonsági embereknek felocsúdni sem volt idejük, mert abban a pillanatban, hogy a menet eltűnt a kanyarban, hatalmas robajjal, füst és lángfelhőt okádva, felrobbant a hajó. Lett nagy kavarodás! Az egész világ izgatottan figyelte ezt a nem várt tűzijátékot, megfeledkezve az árkon-bokron túl levő terroristákról. Természetesen nem véletlenül robbant fel éppen abban a pillanatban a hajó: előre kitervelt, a terroristák által telepített időzített bomba által történt a robbanás.
Odaveszett az egész rakomány, dűznistől, autóstól, hajómotorostól, mindenestől. Az így keletkezett káoszban senki sem figyelt az eliszkoló terroristák autóira. Igyekeztek az elnököt menteni.
A Tónit és stábját szállító autó hirtelen egy golf-pályára kanyarodott, ahol már beizzított propellerekkel várta őket a külön-repülőgép. Meg sem álltak Afganisztánig. Egyedül Bin Láden tartott csak velük, hogy mutassa az utat hazafelé. A többi terrorista felszívódott. Úgy tűntek el, mint a kámfor. A TV képernyők pillanatra elsötétedtek, majd megjelent egy gyászkeretes felirat: RESZKESS AMERIKA!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!