Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-04-21 08:04:08
Megtekintve: 579
Európa a csalfa menyasszony - 2
4.
Az Egyujjasban igencsak vidáman zajlott az élet. A hűvös, ködös, november-végi napon az emberek behúzódtak a büdös, füstös, de meleg kocsmába. Megelégedetten iszogattak, fogyasztották a zúzapörköltet, pacalt, babgulyást, amire lehetett inni.
A terep kissé átrendeződött a négyes, hármas, ötös asztalokat összehúzták és békésen ülték körbe a szocik, ellenzékiek és semlegesek. Kezdett eltűnni a pártoskodók közötti szakadék és kezdtek közös nevezőre jutva egymásra, hangolódni. Hogy mi lehetett ennek a nagy pálfordulásnak az oka, azt csak a jó isten és Tóni tudná megmondani, de mindketten hallgatnak. Hála Tóni uniós megbízatásának és sikeres szereplésének az ország üres kincstára lassan, de biztosan elkezdett feltöltődni. Az új kormány, élén a cvikkeres, vagány csávónak ható miniszterelnökkel, jó szélbe állította az ország vitorláit. Jutott egy kis béremelésre, pár ezer forinttal betömték az ágáló egészségügyiek lyukas zsebeit, kaptak az önkormányzatok is szociális segélyekre, aztán a nyugdíjasokat is megtámogatták egy 53-ik heti nyugdíjjal, karácsony előtti hangulatjavításként.
Szóval, ez a nagyjóléti változás összebékítette az eddig egymás ellen acsarkodókat. Na, de ennyire?
Bizony ennek a nagy összeborulásnak még volt egy másik oldala is. A múltkori ígéreteket tett követte. Csócsa és Lófej vezetésével megalakult a jugóverő kommandó. Két rozzant Trabanttal mozgékonnyá téve magukat, átugrottak Jugóba egy kicsit rendet tenni, megmutatni nekik a magyarok istenét! Felszerelkeztek nuncsakuval, bunkós botokkal, zsákokkal és sí-maszkokkal. És elkezdődött az akció.
– na, szóval ez úgy volt – vitte a szót Primőr –, hogy átérve terepszemle után bementünk a legelső szerb kocsmába. Beléptünk, felmértük a terepet, s láttuk, hogy öt-hat szerb iszogatott, kettő meg gépezett.
Besettenkedtünk, öten az iszogatók mögé álltunk, Lófej a pultnál sörét szorongató csetnik mögé lépett, és elegáns mozdulattal kivette a kezéből sörét és lassan, komótosan felhörpölte. A csetniknek leesett az álla ekkora pimaszság láttán, de mire szóhoz jutott volna, kapott egy akkora fület, hogy elfeküdt.
– Kér még egyet valaki? – tekintett körbe Lófej, és intésére mindegyikre ráhúztunk egy krumpliszsákot, és adj neki! Jól elagyabugyáltuk őket. A csaposnőt megkötöztük és jól hangsúlyozva, hogy megértse, elmagyaráztuk neki, hagy ahány magyart megvernek, mi tízszer annyi jugót-szerbet abriktolunk el!
– És még azt is mondjad, hogy a falra felírtuk, hogy itt járt Rózsa Sándor! – tett hozzá Csócsa a hitelesség kedvéért.
Ettől a beszámolótól belelkesülve újabb gyorsítóval és sörökkel erősítették meg öntudatukat a modern Rózsa Sándorok, és újabb akciójukhoz kezdtek el kalapozni. Mindenki dobott a kopott vasutas-sapkába a magyarok védelmezőinek benzinpénzre.
– Ha az állam tutyimutyisodik, akkor nincsen kec-mec, nekünk, a népnek kell cselekednünk – mondta a tanár úr, és elegánsan egy ötezrest hajított a sapka-perselybe.
A szerbek kissé megszeppentek, s pár napig szüneteltek az atrocitások. Hanem, éppen amikor a köztársasági elnökünk járt náluk, és ellátogatott a helyszínre, na, arra a napra időzítve, jól elvertek egy-két magyar diákot. Ez aztán végképp betette a kaput. A szerbek elnöke ígérgetett, fogadkozott, majd ő rendet tesz, aztán maradt minden a régiben. Hát, ezt szeretnék most megtorolni az igazság bajnokai.
Most annyi pénz összejött, hogy négy Trabanttal indultak nyolcan-tizen bosszút állni. A csapatba bekerülni, az akcióban részt venni kitüntetésszámba ment. A tanár úr és Kottafejű, bár elég cingártermetűeknek látszottak, annál nagyobb lelkesedéssel fenték a fogukat a bosszúállásra.
– Emberek! Az a javaslatom, hogy vigyünk egy-két molotov-koktélt is, és dobáljuk be a rendőrség udvarába, hadd térjenek észre, hogy tenni kéne valamiit az ártatlan magyarok verésének megfékezésére. – javasolta Csócsa, de Szakáll Lajos a Fideszes honatya máris überelte.
– Mi lenne, ha egyenesen ezt a Sesely-vajdát tanítanánk móresre, fejétől bűzlik a hal!
– Úgy van, Igaza van! – rikkantották lelkesülve a sok gyorsítótól – verjük el a Sesely-vajdát!
– De azt őrzik, te bibas! – lohasztotta le a kedélyeket Primőr.
– Nem akadály, a Debla Margitot az ablaka alá küldjük csaléteknek, kicsalja egy kefélés erejéig, na, ő is férfi, csak nincsen tán fából. Majd úgy rendezzük, mintha defektet kapott volna a kocsija, pont a vajda háza előtt… aztán, amikor kijön segíteni, mi a lesből zsákokat húzunk a testőrök fejére, meg a vajdára is, és jól elagyabugyáljuk őket. Sok lúd disznót győz! Így kell ezekkel a disznókkal elbánni – tódították többen is!
És ebben maradtak. Megtervezték a következő akciót és a végén, záróra után az össznépi kibékülés és összeborulás jeléül szocik, polgárok és Miépesek összekapaszkodva eljárták a guggolóst, majd elénekelték a „hej bunkócska, te drága” című orosz népdalt, és hazaballagtak, hogy aztán otthon belehorkolják az éjszakába: él még a magyar virtus!
5.
A nagy magyar égen viszont újra gyülekeztek a viharfelhők. A csalfa Európa újabb provokációja tette próbára az új kabinet és a daruszőrű miniszterelnök tűrőképességét. Bejelentették, hogy hamarosan szemlészek jönnek a Natotól, felmérik az ország csapásmérő képességét, harci erejét, eszköz-ellátottságát és a katonák rátermettségét. Új kvótákat állítottak fel a nemzetközi terrorizmus ellen. Így Magyarországnak 120 ezerben állapították meg a hadi létszámát, s a harckocsik számát 6 ezerre emelték.
A kiszivárogtatott adatok hallatán a miniszterelnök epegörcsöt kapva, dolgozószobája padlóján, a szőnyegen fetrengve, lerágta a szőnyegrojtokat… kissé magához térve, azonnal hivatta a hadügyminisztert. Az sietve jő!
– Na, miniszter elvtárs, mi újság van, hogy állunk?
– Jól miniszterelnök elvtárs. Leszereltük az utolsó katonát is. A laktanyákat privatizáltuk lakások, kollégiumok, kuplerájok számára. Az albánoknak eladtuk a ruházatot, a vedlett, régi gázálarcokat az afgánokra sóztuk rá, a kézifegyvereket a csetnikek vették meg egy koszovói rajtaütésre készülve… a harckocsikat eladtuk a parasztoknak traktor gyanánt kilóra…
– Állj, ne folytassa maga, maga elfuserált hadügyér! Túllihegték az egészet! Minek kellett ezt úgy elsietni!
– Hát, nem a kabinet és az országgyűlés sietette a gyors leszerelést, merthogy már a NATO védőszárnyai alatt vagyunk?
– Nem, azaz, hogy igen, de… változott a helyzet: meleg a pite!
– Csak nem, miniszterelnök elvtárs, mi a téma?
– Mi lenne, az Unió belefingott a nulláslisztbe! Egy hónap múlva szemléznek. 120.000-es hadsereget, 6 ezer páncélost és gyorsreagálású hadtestet követelnek. Előbbre tolták a Shengeni határokat. Mi lettünk Európa védőpajzsa!
– Kegyelem! – könyörgött a hadügyér, és azonnal beadta a lemondását. A miniszterelnök tombolt. – Most, amikor már olyan szépen kezdtek menni a dolgok, beleköptek a levesünkbe! Ezek az Uniósok az ellenzék malmára hajtják a vizet! Most, micsináljak? – töprengett, aztán egy égi sugallat szállta meg az agyát és bülbülszavú hang suttogta füleibe:
– Hivasd a Csiger Tónit, az, ki fog húzni a bajból. – Így megvilágosodva azonnal csengetett a kancellária miniszterének, és utasította a Tóni előállítására.
Máris robogott a fekete autó Tóniért. Tóni az esti dorbézolást pihenve ki, fújta a kását, amikor nekifeküdve a csengőnek felébresztették. A jól ismert szekrény nagyságú testőrök zúdultak be a lakásba. Azon mód, ahogy volt, gatyában, felkapták, mint a pelyhet és bedobták a fekete autó hátuljába. Gázt adtak és robogtak vele egyenesen az országházba. Az ülésteremben együtt voltak a képviselők mind egy szálig, és gyászos hangulat uralkodott. Most elmaradtak a másik oldal piszkálódásai, a késhegyig menő személyeskedések. Úgy várták Tónit, mint a messiást. Kisvártatva felpattant az ajtó, s a teremőrök becipelték a tubigatyában toporgó, az álmatlanságtól vörös szemeit dörgölő Tónit. Egyenesen az elnöki pulpitusra állították.
– Drága jótevőnk! Tisztelt báró úr, nagy a baj! – kezdte elővezetni a témát a miniszterelnök.
– Nos, hadd hallom! – szólt bele a tirádát félbeszakítva a panaszáradatba Tónink.
– Egy hónap múlva szemle, jön a NATO vezérkara hadsereget, fegyvereket, harckocsikat kell prezentálnunk…
– Hát prezentáljanak.
– De nincs miből: leszereltük az utolsó katonát is – makogta a frissen leváltott hadügyminiszter.
– Hát ez pech uraim… bizony, nagy pech – ingatta busa fejét Tóni és hatalmasra kerekedett szemeivel bánatosan tekintett végig az országgyűlésen. Azok meg, mint a megszeppent kisdiákok, fülüket, farkukat behúzva kushadtak széksoraik mögött.
– Mit kíván a magyar nemzet? – kérdezte Tóni.
– Pénzt, paripát, fegyvert – ordította bele a fojtott csendbe a miniszterelnök. – Százhúszezer állig felfegyverzett katonát kell kiállítanunk egy hónapon belül ütőképesen.
– Csak ennyi? – mosolyodott el Tóni, és meglóbálta ingakoloncát cingár tubigatyába bújtatott lábai között. A mennyei Mindenható Atya azonnal jelentkezett.
– Mi baj van fiam? – kérdezte, s Tóni előadta a nagy bajt.
– Csak ennyi? – kérdezte az úr.
– Ennyi.
–Kinevezlek ezenneli hatállyal a magyarok hadügy-miniszterévé! – menydörgött az úr. – Az országgyűlés szavazza meg, hitelesítsék és vedd át a hadügyeket! A többi a mi dolgunk! – szólott az úr, és úgyis lőn. Tónit tábornoki ruhába öltöztették és bevezették a hadügyminiszter irodájába. Mától az övé a rezidencia.
Tóni pedig elkezdte a szervezést. A határidő szoros volt, vészesen közeledett a szemle napja. Magához rendelte a kancellária kommendáns részlegét, egy kétszáz személyes ebédet rendelt meg Söjtörön.
Egyenesen a Gurmandot kérték fel a menü összeállítására. A háromezer személyes címeres herendi étkészletet, ezüstneműt, serlegeket, kancsókat az Eszterháziak zárolt kincstárából hozatták fel. Odarendeltek száz rutinos kurvát, szobalány jelmezbe öltözve.
Az volt a stratégia, hogy a NATO vezérkart tábori körülmények között a Nemzeti Múzeumtól kölcsönzött királyi és nagyvezíri sátrakban helyezik el. Söjtörön és a kastélyban terítenek a villásreggelihez és a díszebédhez. A pincérnek maszkírozott beépített embereknek: Csócsának, Kottafejűnek és Primőrnek az volt a személyes megbízatása, hogy a főtiszteknek búgatóport keverjenek az italába, hogy olthatatlan kéjvágyat érezzenek a szobalányok iránt. Miután a szobalánynak álcázott kurvák kifacsarják őket, mint a citromot, a harmincfogásos díszebéddel úgy telizabáltatják őket, hogy az agyukból a vér a gyomrukba száll, és csak homályosan emlékeznek a látottakra.
De mire fel ez az óvatosság?
Hát éppen ez az! A Mindenható Atya a következő stratégiát dolgozta ki. A szemle a várpalotai gyakorlótéren lesz, ahol a valaha volt Varsói Szerződés hadgyakorlatait és szemléket tartották. A szemledombon, ahol valamikor Kádár, Czinege, meg Malinovszkij tartották a szemlét, felállították II.Szulejmán óriási vezíri sátrát. Alant a több ezer négyzetméteres gyakorlótéren pedig elhelyezkedtek a csapatok. A seregtestek mozgatása ősi kürtjelekkel történt. A gyakorlatvezető egyenesen Hunyadi János őrgróf volt, több ezres nehézvéres lovassága élén. A jobboldali kiserdőben a Bercsényi huszárokat, mögöttük Esze Tamás talpasait helyezték el. A baloldalon az ellenségnek kinevezett janicsár gúnyába öltöztetett cigány statisztákat állították, akiket a produkció rendezője, a Kossuth-díjas filmrendezőnk, szerződtetett jó pénzen. Ezek jatagánokkal voltak felszerelkezve. Aztán velük szemben Kapisztrán János keresztes serege úszott a Tiszának kinevezett mesterségesen felduzzasztott patakon dereglyéikkel. És hátvédként ott voltak Dózsa kaszás, kapás paraszt seregei. A sort a csata végén felvonuló Rákóczi és kurucai zárták.
A Mindenható Atya már három héttel előbb feltámasztotta az évszázadok óta halott vitézeket, és egy nagy összekovácsolási gyakorlatban szoktatta őket, az embert próbáló feladathoz.
Ment is minden, mint a karikacsapás. A belügyesek több kilométer mélységben lezárták a területet, nehogy a pórnép megrémüljön a középkori vitézektől, és verekedés törjön ki közöttük. Egyhónapos szesztilalom lépett életbe. Sajnos így is kiszivárgott azonban egy s más a különleges gyülevész népségről, és környékbeliek aggódva terjesztették a pletykát.
– Feltámadt Rákóczi, meg a Hunyadi, itt a világvége, lejön hamarosan az isten az égből és Mihály arkangyal megfújja a trombitákat! – mondogatták
És eljött a nagy nap!

6.
A szemle
Minden úgyis történt, ahogy eltervezték. Több milliárd Euró árán teljes légtér, vízi és szárazföldi zárlatot rendeltek el a szemle idejére. Egymás után szálltak le a Söjtöri táborban a magas-rangú tábornokii kar helikopterei. Az ismerkedési est, az éjszakai elszállásolás, a kurvák bevetése, minden ment, mint a karikacsapás. A baj ott kezdődött, amikor a belga törzsfőnök előzetes terepszemlét akart tartani a gyakorlótéren és a Hajmáskér Gyulafirátót közötti kukoricás melletti réten landolt helikopterével. A gyakorlóteret lezáró nehézvértes lovasság előremeredő lándzsákkal támadt az égből pottyant gépmadárra, s a helikopter szárnyait levagdalva, agyonra szurkálták szerencsétlen járművet. A törzsfőnök ájultan dörgölte ökleivel szemeit, azt hitte, álmodik.
– Nem, ez nem lehet igaz uraim! – fordult kíséretéhez – mi ez, rossz álom?
Többet szólni sem tudott, mert karikásostorral lasszóba fogva az egyik alparancsnok, Dugonics Titusz, felrántotta maga mellé a nyeregbe, és hadizsákmányként gúzsba kötve, magamögé szíjazta a nyeregkápára. A többiek is hasonlóképpen jártak. A lovasok egy birkaólba zárták őket, erős fegyveres őrséget állítva melléjük. Hiába óbégattak a nagyhatalmú szemlészek, senki sem figyelt fel rájuk.
Másnap aztán a nagy-gyakorlat idején senkinek sem tűnt fel a hiányuk. Szépen elindult a kocsisor a szemledombra, mindenki elfoglalta a helyét. A NATO főparancsnok és a szemlészek kukkereiket szemeikhez emelve kémlelték a látóhatárt Egyenlőre csak hatalmas porfelhőt, láttak közeledni. Bercsényi huszárjai kergették a cigánystatiszta janicsárokat, hatalmas hujj-hujokkal kardlapozva őket, gyorsabb szaladásra buzdítva a lemeradozókat.
A főparancsnok nem akart hinni a szemének!
– Mi ez a komédia? – fordult a mellette álló Csiger Tóni hadügyminiszterhez. Az pedig hidegvérrel magyarázta.
– Ez uram, a támadó török hadsereg, nyomában az őket kergető Bercsényi huszárokkal…
– De hiszen a törökök NATO szövetségesek, hogy kerülnek az ellenséges oldalra…
– Hogyan, hogyan, hát valakit csak ki kellett nevezni a gyakorlat idejére ellenségnek. Neveztük volna ki a franciákat?
– Nem, azt mégsem, diplomáciai bonyodalom lenne belőle. – mondta a főparancsnok, és ámulva nézte a dereglyéken lefelé csurgó keresztes sereget.
– Ki az a maskarába öltözött papféle, kezében égő kereszttel?
– Ja, ő… ő a Kapisztrán János, a keresztesek vezére. Ők mentették meg Nándorfehérvárt anno… na mikor is, lényegtelen… valamikor.
De nem volt idő a további kellemetlen kérdések feltevésére, mert megindultak Esze Tamás talpasai, Rákóczi kurucai és elkezdődött a hadijáték. A kiserdőből, a dombok mögül elővágtattak a tatár lovasok, és nyílzáport zúdítottak a vezéri sátorra. Elsőre a tatárok értek a szemledombra és gúzsba kötötték a részegen motyogó, megrémült szemlészeket. Miután a csetepaté véget ért, a tribünre lovagló aranyvértben pompázó Hunyadi előtt elvonultak a zsákmányul, foglyul ejtett NATO hatalmasságokat nyakukon kötéllel a nyeregkápához kötözve vonszoló seregek. Amint beért egy seregtest, a vezér felment a tribünre és elhelyezkedtek oktatási négyszögben a csapatok. Mire mind a százhúszezer fegyveres a foglyokkal és a zsákmánnyal bevonult a nagyrétre, már a tribünön álltak a magyarok: Hunyadi, Rákóczi, Zrínyi, Kapisztrán, Esze Tamás, Dózsa és még a többi főkapitány.
A rúgkapáló foglyokat, a közben előkerült törzsfőnökkel együtt, a tribün elé vezették, és Bercsényi kardjával szalutálva hollófekete lovát megtáncoltatva kérdezte a főparancsnok Hunyadit
– Mi legyen? Fejüket vegyük-e valamennyinek?
Hunyadi intett és eloldozták a foglyokat, majd felvezették őket a tribünre. Csiger hadügyminiszter elnézést kért a félreértés miatt, és lefújta a szemlét, a katonákat körleteikbe parancsolta. Az eszüket vesztett tábornokokat pedig egy újabb Söjtöri ebédre invitálta a vendégházba.
Az ebédtől és a tetemes mennyiségű bundapálinkától, az Akasztói Csigertől kissé visszanyerték öntudatukat és a jelentés megfogalmazásához, láttak, hogy kibocsájtsák a kommünikét az eddig karantéba zárt tudósítóknak. Mielőtt azonban aláírta volna Tóni, felolvastatta a tolmáccsal a szöveget, és lilára változott arccal, mint egy pulyka kakas ordítani kezdett.
– Mi ez a szemét uraim? Maguk becsmérlik, ócsárolják a magyar hadsereget! Azonnal írják át ezt a förmedvényt, hogy nekem is tessen!
A tábornokok azonban húzódoztak.
– Uraim, tartsunk egy kis szünetet! Gondoljuk át a dolgokat! Jöjjenek velem a vezíri sátorba: hátra van még a fekete leves!
Hogy ott mi történt, azt fedje a feledés jótékony fátyla, tény, hogy míg azok a kávét itták és magukba roskadtan háborogtak fogva tartásuk miatt, Tóni elvonulva kapcsolatba lépett a mennyei Atyával.
Uram, most segíts meg! A magyarok presztízse forog kockán, töröld ki az agyukból ezt a három napot és véssed be a tudatalattijukba, hogy láttak egy modern ütőképes hadsereget, ami mindenben megfelel a normáknak. Ettől függ a sorsom, a magyarok jövőbeli megítélése. Uram, segíts most! – fejezte be a fohászt, és mire előjött kisimult arcokkal találkozott. A NATO főparancsnok átnyújtotta neki a kívánt okmányt, és máris szétosztották a másolatokat a sajtó képviselőinek.
Így ért véget a nagy magyar NATO hadgyakorlat. Tónit az Úr visszarepítette élet párjához panelkuckójába, hogy az izgalmak levezetéseképpen jól meghágva asszonykáját, mély kómaszerű álomba merülve kiheverje ezt a hatalmas megpróbáltatást.

7.

Az események folytak tovább. A szemlészek pozitív jelentése az Unió főtitkára elé került és a parlament megszavazva jóváhagyta. Ezzel újabb megpróbáltatásoknak lettünk kitéve. Mivel a shengeni határok őrizetére megfelelőnek tartották az országot, elkezdődtek a tárgyalások a gyakorlati kivitelezéshez. Először is a lebontandó osztrák szuperbiztos határt át kellett telepíteni keletre. Aztán számvetést kellett készíteni a teljes határzár kiépítésére.
Magyarországon is peregtek az események. Mentek a panaszos feljelentések a belügybe, hogy a várpalotai lőtéren táborozó hadak fosztogatásból és rekvirálásból tartják fenn önmagukat. Se egy tyúk vagy nyúl-ól, se egy disznóól, istálló nincs előlük biztonságban. Elviselhetetlen az arcátlanságuk. Vagy élelmezze őket az állam, vagy küldjék őket vissza a múltba!
Igen ám, csakhogy a helyzet nem volt ilyen egyszerű. A tárgyalások befejeztéig egybe kellett tartani ezt az ütőképes martalóc bandát.
A minisztertanács üléseire rendre felrendelték a három prominens vezért: Rákóczit, Hunyadit és Zrínyit.
Rákóczi felelt volna az észak-keleti végek védelméért, Hunyadi a dél-vidékért, míg Zrínyi a Dráva-közi végekért. Igen ám, de ők csak úgy lettek volna hajlandóak a védelmet ellátni, hogyha visszaállítják az ezeréves határokat. Rákóczi ragaszkodott Erdélyhez, Hunyadi a Temesközhöz, a Krassószörényi, Temesi és Macsói bánsághoz, míg Zrínyi a horvát bánságot követelte vissza. Egy akadály volt: ez a trianoni egyezmény revízióját jelentette volna. Mivel Magyarország elvesztette az első világháborút, így joggal vették el a területeit, s csatolták a kis sakál államokhoz. Igen ám, de az Európai Unióval megváltozott a helyzet. Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesett és a jogfolytonosságuk megszűnt. Vissza kellene adniuk az elorzott területeket, de nem adják. És itt jön a svédcsavar: az ősi jussokat visszakövetelik, a Trianon előtti időkből okmányokkal bizonyítani tudók. Így váltak a magyarok kezében a feltámasztott ősök ütőkártyává. A NATO főparancsnokságon késhegyig menő vita tárgya lett az új shengeni határok kijelölése. A románok, szlovákok, horvátok szokásuk szerint a franciáknál mószeroltak bennünket. Folyt ez mindaddig, amíg egyszer csak Bin Láden terroristái felrobbantották az Eifeltornyot. A franciák azonnal beadták a derekukat. Az ingadozó igazságbajnokainak kikiáltott angolok önbizalmát is megrengette a Tower felrobbantása. És elérkezett a nagy nap, s a magyarok mennybemenetele.
Aláírásra gyülekeztek az Unió képviselői. Két okmányt írtak alá egyszerre. Először is semmissé nyilvánították a Trianoni egyezményt, másodszor kijelölték az új határokat.
Uniós biztosunk Csiger mellett kézjegyével látta el az okmányt a daliás, kacagányos II. Rákóczi nagyságos fejedelem, a fekete vértbe öltözött Hunyadi kormányzó és a nyusztprémes, kócsagtollas Zrínyi, a horvát bán is.
Az okmány értemében Zrínyi köteles megszervezni a muzulmán és szerb hordák támadásai ellen a horvát bánságot Nándorfehérvár székhellyel, egészen a Macsói bánságig. Hunyadidél-Erdélyt, a Temesközt védi seregével Szörényi bánként, míg a nagyságos fejedelem főparancsnokként észak-Erdélyt és Kárpátalját védi a moldvai és más keleti hordák ellen. Nem volt apelláta a románoknak, szerbeknek összébb kellett húzni magukat Európa békéje érdekében.
Magyarországon zúgtak a harangok. A lelkes tömeg kifogta a mozdonyt a hazatérő küldöttség elől, és úgy húzták be a különvonatot a Keleti pályaudvarra.
A rendkívüli kormányülésen Tóni megkapta a legmagasabb kitüntetést közreműködéséért: a köztársaság csillag rendjét a gyémántokkal. Aztán egy fényes bankettal befejeződtek az ünnepségek. A seregek felvonultak az új határsávokba és visszazökkent az élet a rendes kerékvágásba. Tóni hazament panelkuckójába, és miután elfogyasztotta hűséges neje paprikás-krumpliját, lefekvés után megkecselte az asszonyt, lefordulva róla, mély álomba merült. Úgy fújtatott álmában, mint egy kiszuperált keshedt gőzmozdony. Álmában, a paradicsomban járt és a mennyország legszebb huriival szeretkezett a végkimerülésig.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-04-21 12:37:08
Elkel a szorítás. Köszi.
2006-04-21 11:32:58
Erika!
Ezt a regényt amiből ezek vannak közölve Szemfényvesztők cimen beküldtem a Nyugati Jelen 5000 dolláros pályázatára. Remélem megnyerem vele valamelyik dijat. Annyira a mai élő valóságot példázza hogy bizom a sikerben. Bogi