Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-04-24 10:01:32
Megtekintve: 805
Művér - 1
1.
Balambér tűzgömbbé válva elhagyta a bűnös várost. Meg sem állt a Mindenható Atya birodalmáig. Még jóformán ideje sem volt leporolni magát, máris az Úr elé vezették. Kérdi tőle az Úr.
– Na, Balambér uram, hogy érzi magát?
– Megmondom őszintén Mindenható Atyám szarul, de büszkén. Küldetésem csak részben tudtam beteljesíteni, elbuktam az emberi gyarlóság, kapzsiság, ostobaság rám zúduló szennyes árjában. Mondhatnám úgy is, ha nem szabadítasz ki onnan, abból a gyehennából, akkor elveszejtenek a bűnös város maffiózói. Kímélj meg uram az ilyen küldetésektől! – könyörgött térden állva a nagy Balambér mester, de az Úr csak mosolygott vergődésén, hiszen újabb feladattal készült megbízni őt. Így fordult hozzá.
– Kedves mesterem, csodadoktorom, okleveles feltalálóm új megbízatásom van a számodra.
– Ne, Uram! Oda vissza nem megyek! – visított kínjában Balambér
– Sajnos a feltalálók élete rázós. És aki még ráadásul ezoterikus is, annak egyenesen göröngyös az útja. Vissza kell menned, az emberiség léte a tét!
– Kegyelmezz nagy jó uram! – könyörgött kecskeszakállát tépve Balambér, de az Úr nem tágított.
– Vissza kell menned pár nap múlva. Új feladattal látlak el: meg kell mentened az emberiséget.
– De Uram, miért pont én?
– Mert te vagy a feladatra a legalkalmasabb. Öt nap pihenőt kapsz. Addig a rendelkezésedre állnak a paradicsom hurii. Élvezd ki a szerelmüket…
– De Te is tudod Uram, én a fiúkat szeretem…
– Ja, erről egészen elfeledkeztem. Látod, milyen maradi vagyok… bocsáss meg, nézd el nekem ezt a tévedésem! Fiatal szűz, tejszagú kerubokat adok melléd szolgálóul. Kiélvezheted a szerelmüket öt napon át.
– De uram, nem jó ez így! Odaküldesz engemet ezek, a vadbarmok közé, mint egy áldozati bárányt. Legalább adjál mellém egy-két fiút segítségül…
– Nem leszel egyedül, melléd adom Csiger Antit, a lánglelkű keresztes lovagot, a híres szabadkőműves mozdonyvezetőt…
– De uram, biztos, hogy kielégíti minden vágyamat ez a Tóni?
– Na látod, ebben nem vagyok egészen biztos, és ha jól meggondolom, úgyis elkél a segítség: kapol két kerubot is. Na, áll az alku?
– Így már más a helyzet Atyám, legalább nem érzem magam egyedül: áll az alku. Mit kell tennem?
– A teendőd a következő. Mint tudjuk az ördög nem, alszik, és bizony erősen munkálkodik az emberiség elpusztításán. A háborúkba való kergetés, a holokauszt nem jött be. Az emberiség csak szaporodik, egyre szaporodik. Így a Sátán egy bukfenccel a fertőző és genetikai betegségeket küldte rájuk. Először a spanyolnáthával tizedelte őket 1918-ban, aztán mivel csak egy része pusztult ki, jött a torokgyík, a rák, az ebola, az aids… de az ördög próbálkozásai mindenütt megbukni látszanak. Így most a csirke-influenzával akarja kiirtani az emberiséget. Ez ellen nincs oltás, nincs orvosság, itt nem segít a sebészkés, a kemoterápia, a sugarazás… Ennek kell gátat vetnünk!
– Hű-ha… az annya köcsögit! Nagy fába vágjuk a fejszénket nagy jó Uram!
– Nem eszik olyan forrón a kását! Nézzed, van ott a sárgolyón a Mucsi tanyához közel egy daruszőrű mozdonyvezető, aki nem ismer lehetetlent. Ő fog neked segíteni, mint már említettem. Általa megkapod tőlem az instrukciókat. Elő kell állítanod a művért, amit az emberiség arra érdemes egyedeibe beinjekciózva, lecserélve a teljes romlott vérkészletét, ellenállóvá kell tenni. A technológiát menet közben kapod meg. A szervezés Csiger úré, a tied a kísérletek és a minták elkészítése, majd a tömeggyártás beindítása.
– Csak ennyi uram?
– Nem elég ez fiam?
– De, túl sok is. Oly nagy a feladat, hogy érzem, beleroppanok.
– Bízzál bennem, mint magadban! – szólt az Úr és befejezte az audenciát.
Balambér öt napon át, élvezte a paradicsom kényelmét. Telhetetlen kéjvágyát az ég kerubjaival elégítette ki. És amikor eljött az indulás napja, két gyönyörűséges hamvas bőrű, tejszagú ifjú kerubbal átlépte a dimenzió-kaput.

2.

Tónink befejezve küldetését, a börtöntöltelékekkel, ügynökökkel teli szerelvényt eljutatta a pokolba. Lucifer szalutált neki, egy-két dicsérő szóval illette, vállon veregette és visszaküldte a földre a dimenzió-kapun keresztül.
Tóni gödrös díványán heverészve élvezte a boldog semmittevés délibábos nihiljét, amikor hirtelen megszólaltak a rézcsillárra kötött szélcsengők: a Mindenható Atya hivatta. Hirtelen felugrott a díványról, magára kapta a vasutas esőkabátot, fejére húzta a csuklyát és hatalmas ingakoloncát lábai között meglóbálva, bejelentkezett:
– Te vagy az, Mindenható Atyám?
– Igen, én vagyok az.
– Mi a parancs?
– Új feladattal bízlak meg. Este alkonyatkor lemégy a Mucsi tanyára, bemégy a tyúkólba, pontosan hatkor. Megállsz az ajtóban, és a dimenzió-kapun át, belép három ember. Az idősebb Balambér mester és két fiatal segédje. Őket, hármukat kell elhelyezned a Mucsi tanyán. Ki kell alakítanotok az istállóban egy művér előállító kísérleti laboratóriumot. Meg kell szervezned az alapanyag-termelést, begyűjtést, és el kell készítenetek a próbaüzemet.
– De Uram – aggodalmaskodott Tóni – csak úgy, ukk-mukk-fukk, hogy gondoltad? Nem érzem magam képesnek erre a feladatra! Még egy-két trént elfuvarozok a pokolba, de ilyen művérrel? Ki hallott már ilyet! Ennyi tengelyen töltött év után, vegyészkedni?
– Tedd, amit mondok, nem bánod meg!
– Ha, így gondolod uram, állok elébe! – adta meg magát Tóni.
– Szóval, a Mucsi tanyát berendezitek egyes számú bázisnak. A tanya körül elterülő három hold legelő, szántó köré vonok egy mágikus kört: élő ember rajtatok kívül se be, se ki nem megy onnan. Gondtalanul munkálkodhattok. Mindennel el lesztek látva.
– És, ha fentről uram, a műholdakról, felfedeznek bennünket? Mi lesz?
– Arra majd ráérünk akkor. Egyelőre a védelmem alatt álltok, és ez elég. Munkálkodjatok, és ha jól dolgoztok, akkor meglesz az eredménye. Rajtatok múlik az emberiség sorsa!
– Uram, ne tedd ezt velem! Ekkora súly alatt leszakad a vállam!
– Nem leszel egyedül. Veled lesz Balambér is.
– Köszönöm uram, hogy így megosztottad a rám nehezedő terhet. – mondta Tóni búcsúzóul, és megszakadt az összeköttetés.
Még aznap átküldte az Úr Balambért és két segédjét a dimenzió-kapun. Mariska néni éppen a tehén tőgyinek vallatásával volt elfoglalva, amikor éktelen rikácsolás hangja ütötte meg a fülét. Józsi bácsi szokás szerint a budin ült és a Népszabadságot böngészte. Hátra szólt neki élete párja.
– Hé, apjuk! Nézzed mán meg, nem görény garázdálkodik ott benn, igen rémüldöznek a baromfiak! – az öreg kénytelen kelletlen felkászálódik a budiról és elindul a tyúkól felé. Kinyitja az ólajtót és földbe gyökerezik a lába a látványtól. Három ember néz vele farkasszemet a kupacban rájuk repülő tyúkok, és az őket tépázó kendermagos kakasok gyűrűjében viaskodva. Kivágja az ólajtót sarkig, földhöz csapja kopott nyúlszőr usánkáját, ami még negyvenötből maradt itt az oroszok után, egy zsíros pufajkával és egy vászon zubbonnyal egyetemben, amikor a németek kilőtték belőle a muszkát. ..
A három jövevény kitódult az ólból. Mariska néni akkora pánikba esett, hogy a szegény pára ijedtében nagyot rántott a tehén csöcsin, amitől az fájdalmában elbőgve magát, fejőszékestől felrúgta őt az eperfa tetejére. Ott hányta magára óbégatva a kereszteket.
– Uramisten, uramisten! Visszajöttek a komenisták…
A helyzetet a drótszamáron éppen beérkező Tóni mentette meg Rögtön átlátta az eset komolyságát és így szólt a megriadt vén párákhoz.
– Emberek, őrizzék meg a nyugalmukat: nem ufók, nem kommenisták, ők az új bérlők…
– Miféle bérlők, he? – kérdezte óvatosan Józsi bácsi, kifele tessékelve az újonnan érkezőket a kezében fenyegetően suhogtatott kerítésléccel.
Tóni a jövevények elé sietve, rögtön pártfogásába vette és a gémeskút előtt álló roggyant, kecskelábú asztalhoz vezette őket, s leültette valamennyit egy-egy akácfa-tönkre. Így szólt az öregekhez:
– Ide figyeljenek Kendtek! Maguk már elég idősek ahhoz, hogy ebbe a világba itt küszkölődjenek. Nem hallották, mennyi gyilkosság van a tanyavilágban? Itt ez a Balástyai rém is , úgy öli a tanyasiakat, mint valaha a Pipás Pista… szóval, segíteni akarunk maguknak!
– Kik azok a mink, te Tóni?
– Hát, a Családsegítő Központ, na meg a Jóisten, meg én, meg ezek az urak itten, akik bérbe veszik maguktól a tanyát, kísérleti laboratóriumuknak. Maguknak nem kell semmit se tenni. Végzik a dógukat, mint eddig. A többit bízzák ránk!
– De, nem lesz ebből baj? – sipákolt Mariska néni a fa tetejéről. Mire Józsi bácsi alátolta a tyúklétrát, hogy kászálódjon már le onnan…
– Mi bajuk lenne. Kötünk egy eltartási szerződést magukkal. Beírjuk, hogy ezek a magyar igazolvánnyal rendelkező erdélyi kettős állampolgárok itten karitatív tevékenységet végeznek magukon…
– Rajtam ne végezzenek semmit! – ellenkezett Józsi bácsi – Levágom én még sarjúszénát, megkapálom a veteményest…
– De meddig? Ne ellenkezzen már velünk vén pipamocsok, hány éves maga?
– Nyolcvankettő…, de az állóképességem, Mariskám a megmondhatója, még a régi! Minden hónapban megekecselem egyszer-kétszer!
– Na, ne ellenkezzenek, itt írják alá a szerződést, aztán pofa súlyba! – lépett Tóni a tettek mezejére, és orruk alá tolta az előre elkészített okiratot. Azok remegő kézzel alákaparták a neveiket és Balambérék máris birtokon belül, helyezték magukat.
– Egyelőre az egyetlen szobában helyezzük el őket.
– És velünk mi lesz?
– Magukat kirakjuk a fészerbe!
– Akkor inkább a tyúkólba tegyenek be bennünket, ott jó meleg van a tyúkoktól! – rimánkodtak az öregek, de Tóni hajthatatlan maradt. A dimenzió-kapu miatt nem engedhette oda őket. Így replikázott.
– A tyúkól lesz a lepárlóhelység. Szigorúan titkos üzem… nem léphet be oda senki, megértették? Maguknak az ellátás a dolguk. Mariska néni főz rájuk, tej van, köles van, csirke van, mi kell még?
– És, ha elfogy a készlet – akadékoskodott Mariska néni – a tavalyi lisztből is csak egy fél hombárral van mán.
– A beszerzés az én dolgom. Maguk csak azt tegyék mindig, amit mondok! – szólott Tóni és bevonultak a tisztaszobába, hogy kihordva az öregek motyóit átköltöztessék őket a fészerbe. A nagy családi ágy, egyelőre maradt, arra szükségük volt a jövevényeknek. Az öregeknek friss szalmát szórtak le a fészer padlatára.
Miután így elrendezett mindent, magukra zárva az ajtót, stratégiai megbeszélésbe fogtak a jövevényekkel. Mariska néni pedig nekiállt Riskának, hogy befejezi a fejést, és utána valami melegvacsorát készít az uraknak.
Tóni elővette ingakoloncát, s bejelentkezve az Úrhoz, instrukciókat kért a továbbiakhoz. Az eligazítás után elfogyasztották a hirtelen elkészített kukorica gánicát, megittak egy meszely lófingatót, fél pint csigert és elvackolódtak a nagy családi ágyba. Tóni pedig drót-szamarára pattanva hazakerekezett hűséges asszonykájához, hogy szokás szerint magáévá tegye. Miután jól megekecselte, lefordult róla és mély álomba zuhanva gőzmozdonynak képzelte magát, amint hatalmas rézfütyülőjével sípolja bele a világba az élet egyszeri és megismételhetetlen szépségét.


3.

Balambér a Mindenható Atya elképzelései alapján elkezdte a művér készítéséhez szükséges eszközök beszerzését. Legelőször is kellettek a csiger erjesztéséhez műanyaghordók. Az elő erjesztéshez műanyag dézsák. Ezeket gyerekjáték volt beszerezni a gazdaboltból. Már kényesebb kérdés volt a lepárló beszerzése. Ehhez hatósági engedély, KÖJÁL, meg mindenféle hercehurca árán lehetett volna csak hozzájutni, ami a titkos üzem leleplezésével járt volna.
Éppen ezért arra az elhatározásra jutottak, hogy a vízszereléshez alkatrészeket árusító boltban megveszik a rézcsöveket, vesznek egy hatalmas, melegvíz-forraló bojlert, amit a rézcsövekkel, mint hűtőcsővel kibélelve, megoldják a párává, főzött cefre lepárlását. Ezt Tóni, mint ezermester mozdonyvezető precízen elkészítette.
Az alapanyagok beszerzése is gyerekjátéknak tűnt. A mikroelemeket és alginsavakat tartalmazó fő hatóanyagot, az alginitet, mázsa szám be tudták szerezni a gazdaboltból, hiszen a gazdák trágya helyett talajjavításra használták. A citrom- és borkősav beszerzése csak protekció kérdése volt csupán.
Cukrot Romániából, a hazai ár felénél is olcsóbban, tonnaszám tudtak beszerezni.
A réten a kísérleti, adaghoz elég sarjúszéna termett. Úgyhogy lassan összeállt a kép.
Miután az első sarzshoz való anyag és az eszközök egy része összegyűlt, egy utolsó stratégiai megbeszélésre ültek össze, melybe bevonták Józsi bácsit is.
– Na, öreg! Meg van még a katlanja a rézüsttel, amivel a szilvalekvárt főzték?
– Meg, valahun a palláson. Rég nem hasznátuk mán. Utoljára az abalét főztük benne disznóvágáskor, de hun van ammá? Mióta megszűnt a TSZ, nincs háztáji, nem lehet tápot lopni, azóta nem éri meg hizlalni…
Hozzátok le a padlásról az üstöt, a katlan meg ott van hátul a fészer mellett. Csak fa köll, aztán meg köll rakni, alágyújtani és mán lehet is főzni a cefrét.
– A kaszája meg van fenve, éle ki van verve öreg? – kérdezte Tóni az öreget.
– A kasza megvan, fenőkő van, üllő van, kalapács van…
– Mennyi sarjúszéna van a laposon? Vallatta tovább.
– Most tegyük félre a Riskát! A kísérleti főzéshez kell nekünk egy ampa sarjú széna. Amennyi a Riskának köll, annyi.
Hajnalban kimegy a fiúkkal, levágják saroglyára, teszik, befuvarozzák. Addigra Mariska néni felaprítja a tűzifát, alágyújt az üstnek a katlanban. A többi a mi dolgunk! Na, értsük egymást! – fordult szembe az öreggel Tóni. Az csak pislogott, mint a rimóci nyúl. Tóni ingerülten rákérdezett
– Mi nem tetszik öreg?
– Csak annyi, hogy ki feji meg a Riskát, ha az asszony a katlannal lesz elfoglalva?
– Ne törődjék avval kend! Addigra kiérek én, azt akár én is megfejem azt a jószágot. Nagydolog – fejezte be az eligazítást Tóni és felpattanva drót-szamarára haza kerekezett hűséges asszonyához.
Balambér és két segítője jól bevacsoráztak a Mariska néni által feltálalt paprikás-krumpliból, és ágynak estek. Egy kiadós gruppen-szexben oldották a napi feszültséget és eltették magukat másnapra.
A hajnali nap első sugara már a réten találta Józsi bácsit, amint a sarjúszénát kaszálta. Balambérék megfrüstököltek, aztán vizet húzva a gémeskútból, csak úgy a vödör alá állva, megmosakodtak a friss, hideg vízben. Mariska néni végezve a favágással, alágyújtott az üstnek. Balambérék pedig telihúzták vízzel az üstöt.
Mire megérkezett Józsi bácsi a sarjúszénával, és befutott Tóni is, már belemérték az alginitet az előerjesztő műanyag dézsába, hozzámerték a cukrot, borkősavat és a megérkezett friss szénát is hozzáadták. Míg Mariska néni a vízforralással volt elfoglalva, addig Tóni nekiállt a Riskának. Igen ám, de a betyár jószág nem adta olyan könnyen magát. Balambér fogta a rúgkapáló állat farkát, a két kerub meg a két fülét, ügyelve, nehogy feldöntse a fejő zsétárt.
Aztán egy óvatlan pillanatban hátsó lábaival rúgott egyet, Tónit sámlistól felrúgta az eperfára, Balambért utána hajította, farkát megcsóválva még a két kerubot szarvaira kapva, szintén a fa tetejére hajította. Ott gubbasztottak, amikor Mariska néni felegyenesedett a tűzrakásból. Mondani sem kell, alig tudta egy kis marharépával kedveskedve lecsillapítani a felbőszült nagy böszme jószágot.
Miután jobb belátásra bírta, így szólt a gyászvitézekhez.
– Na, lejöhetnek az urak!
Az intermezzo után nekiálltak a cefre bekészítéséhez.
A gazdaboltban vásárolt fajélesztőt langyos vízben feloldották, az előmelegített vizet rátöltötték a bekészített alapanyagokra, és moslékkeverő lapáttal megkeverték a zagyot. A borkősav hatására az alginit azonnal felhabzott, és máris reakcióba lépett a cukorral. Ekkor adták hozzá a fajélesztőt.
– No, emberek, most már nincs más hátra, mint várni. – mondta Balambér – Ha igaz, hét nap múlva elérjük a zajos erjedést, aztán még hét nap és kész a csiger…
Így is történt. Hét napig figyelgették, kerülgették a kotyvalékot, de az nem igen akarta az igazságot. Lassan indulgatott erjedésnek. Az öreg segítette ki őket.
– Idefigyeljenek, én sok csigert lefőztem életemben, előttem sose volt akadály. Nekem úgy forrtak a cefréim, mint a hajderménkü.
– Hát akkor áruljon el mán valamit öreg abból a fene nagy tudományából: mi hibádzik? – bíztatta Balambér az öreget.
– Na, idefigyeljenek! Ez hadititok: egy hektó cefrébe két szívlapát marhaganyét kell tenni, jó hugyosat. Attól meggyorsul a forrás
– Viccelsz, vén pipamocsok? – ragadta meg az öreg grabancát Balambér.– Gúnyt űzöl belőlem, egy daruszőrű feltalálóból… – az öreg csak verte a tüzet.
– Nem hallott maga még arról, hogy az ammóniumfoszfát meggyorsítja az erjedést? Ezer éve marhaganyéból, lóhugyból főzzük a legjobb lófingatót… De ez államtitok! – tette mutatóujját a szájára, jelezvén, hogy pofa súlyba, erről egy szót se senkinek. Így is tettek. Beletették a trágyát, a trágyalét, és csodák csodája tíz nap alatt kiforrt a szép, zöld színben pompázó csigert.
– Mi a fene ez? – kérdezte Tóni, amint lefejtették a cefréről az újbort.
– Nem hallott még Tóni bátyám a zöld borról? Nyugaton ez a menő?!
– Értem én, értem, de hogy ebből művér?
– Na látja, evvel kell még kísérletezni egy keveset. Először is lepároljuk a szeszt, ami természetesen kifehéredik, olyan lesz, mint a lófingató, de már benne lesz az összes emberi szervezetnek hasznos mikroelem, amit az alginitből nyerünk ki.
– És utána csak meg kell inni?
– Nem, ezt nem inni kell ember, ez művér.
– Gondoltam, ha megisszuk, vérré válik bennünk…
– Nagy tévedés Tónikám, ezt be kell injekciózni a betegekbe, és máris felgyógyulnak.
– Örökre? – kérdezte kiguvadt szemekkel Tóni.
– Hát, ha túlélik – bizonytalanodott el Balambér és berekesztette az ülést.
– Tegyük el magunkat holnapra – indítványozta, és másnapra hagyták a munka dandárját.
Másnap aztán beütött a krach! Beindították a lepárlót. Betöltötték a cefrét, alágyújtottak és lassú tűzön elkezdődött a főzés. Délfelé csurgott le a rézeleje. Ebből aztán bekóstoltak egy kissé az urak, de a bőséges ebéd után kissé magukhoz tértek. Kupaktanácsra ültek össze és megfokolták az első liter főzetet. 52 fokosra sikeredett.
Miután lecsurgott, a visszamaradó cefrét lefejtették és félretették. Az volt a terv, hogy újraerjesztik, mint a csigert. Tudniillik, bár szeszfoka nem volt, de rengeteg mikroelemet tartalmazott.
Nekiálltak az újabb adag lepárlásának, s mivel igencsak lassú volt a lefőzési idő, a társaság tagjai bevonultak a szobába ultizni, és megbízták az öreget, hogy ügyeljen a főzésre. Éjfél felé járt az idő, amikor hatalmas durranással felrobbant a főzőüst. Szétnyomta a tyúkól falait, és a megperzselődött tyúkok tűzgolyóként röpködtek az éj sötétjében. Lett nagy riadalom. A tűzijáték láttán a tanya-szomszédok azonnal riasztották a tűzoltókat. Még a szomszéd megyéből is jöttek az égig érő tüzet oltani, hiszen begyulladt az eddig lefőzött több hektó pálinka is. A légnyomás felrepítette Józsi bácsit az eperfára, Riskát meg a fészer tetejére. Ott bőgött, mint egy marha.
A tűzoltók azonban a bűvös kör miatt nem tudták megközelíteni a tűzfészket, csak tisztes távolból locsolgatták a tűz fészkét… Ebből lett az első kalamajka. Ment a jelentés a rendőrségnek, hogy nem tudták eloltani a tüzet, mert akadályba ütköztek.
Másnap jött a rendőrjárőr, a hatósági tűzvizsgáló. Természetesen addigra a Mindenható Atya feloldotta a bűvös kört, visszaállította a tyúkólat, meg a fészert. Jöttek ámulva a hatóságiak, beköszöntek, Józsi bácsi a fa tetején kummogott, a tehén a fészer tetején bőgött, Mariska néni meg a tyúklétrán próbált felmászni hozzá a tejes zsétárral, hogy megfejné, ha tudná. A rendőröknek leesett az álla a csodálkozástól. Mennek beljebb, ott Tóniék húzzák a lóbőrt. Felköltik Őket, és kérdik, mi történt itt az éjszaka. Tóni mit sem tudva a tűzijátékról, tagadásba ment át.
– Itt, hát mi történt volna urak? Semmi. Aludtunk, mint a tej.
– Szóval nem láttak semmit?
– Semmit!
– Akkor jöjjenek velem! – mondta a parancsnok, és tyúkólhoz vezette őket, kinyitva az ajtót a megpörkölt tollú baromfiak orrfacsaró bűze csapta meg az orrát.
– Hát, itt meg mi történt? Tán az égből hullottak ide ezek a sűltcsírkék? – kérdezte gyanakvóan. Tóniék csak a vállukat vonogatták. Az eperfán gubbasztó öreg kapcsolt a legelőször, és így óbégatott:
– Gömbvillám lehetett, a’ mán biztos, mert úgy felvágott a fa teteibe, mint a pelyhet.
– A Riskát meg az ól teteibe repítette – toldotta meg Mariska néni.
– Szóval, a gömbvillám… nemhogy a pálinkafőző robbant fel öreg. Olyan cefre bűz van, hogy be lehet tőle rúgni! Na, ki vele, adják elő e zugpálinkát, mert még mindig jobb, ha mi kobozzuk el, mintha magukra hozzuk a fináncokat.
Mit volt mit tenni, töredelmesen bevallották, hogy az öreg elaludt pálinkafőzés közben, és így történhetett a robbanás, aminek persze nyoma sincsen – kivéve a félig sült kopaszseggű tyúkokat – viszont a pincében akadt pár liter lófingató, ha meg nem sértik vele a járőrt, akkor adnának egy-két teli marmonkannával.
Így is történt. A korrupt rendőrök felvették a kamu jegyzőkönyvet, hogy gömbvillám vágott a tyúkólba, és az elektroszmog lökéshulláma nem engedte közelebb jönni a tűzoltókat. Ezzel le is zárták az ügyet. Békességgel elváltak egymástól.
Hanem, milyen az ember? Szószátyár!
Csak kiszivárgott a rejtélyes tűzeset. Meg hogy honnan lehet jó erős lófingatót jutányos áron a hallgatás fejében beszerezni. Így aztán lassan híre ment a dolognak.
Tóniék mit sem sejtve erjesztették a csigert, s gyártották a zöld bort, meg a lófingatót. Hanem a Népegészségügyi Hatóság sem ült ölbetett kezekkel malmozva. Tették a dolgukat, végezték az országos felmérést. Az összesítésből kiderült, hogy a Mucsi tanya körüli aglomerizációban élő népesség immunitása mindennek ellenáll. Nem fog a környező népeken semmi. Még a villám sem csap beléjük.
Nosza, kutatni kezdték, mi ennek a nagy immunitásnak az oka. Természetesen kiderült a pálinka és a zöldbor származási helye. A Köjál bevizsgáltatta az italokat és felkapták a fejüket.
Nem igaz! Ezek a lőrék úgy megnövelik a vitálkapacitást és az immunitást, hogy aki ebből bekáfol, az, rezisztensé válik mindenféle fertőzésre, és hatalmas ellenállás fejlődik benne még a munka irányában is.
Elhatározták, hogy kettős vakpróbát végeznek. Mivel a szálak az Egyujjasba vezettek, a hatóság kitalálta, hogy begyűjti a kocsma törzsvendégeit, kontrolanyagként a kísérleti patkányokkal szemben, akikkel nem itattak lófingatót. A kocsmatöltelékeket is és a patkányokat is megfertőzik búbópestissel. Amelyik csoport túléli, az lesz a nyerő. Így is történt.
4.

Az Egyujjasban szokásos módon zajlik az élet. A törzsvendégek behúzódtak a kinti zimankó elől a cigarettafüstös, büdös, jó meleg kocsmába. A négyes asztalt végleg összetolták az ötössel, mert időközben Balambérral és az odapártolt Tanár úrral, Keszegivel a sánta suszterral, már nem fértek volna el egy asztalnál.
Az amerikai utazás már rég a feledés homályába merült, most új, izgalmas témák borzolják a kedélyeket. Az Uniós csatlakozás olyan nagyméretű szigorításokat hozott a népgazdaság kiviteli oldalán, hogy abba beleroppanni látszik az ország gerince.
Az Uniós biztosok tanácsába sikerült benyomni adó és vámügyi népbiztosnak a volt külügyért, így némi protekciót remélhetett az ország. De alighogy megmelegedett a valaga a poszt bársonyszékében, máris az Unió érdekeit kezdte előtérbe hozni
Na, erről szólt az Egyujjasban a vita.
– Most ide figyeljetek cimborák! Én nem mondom, hogy nem ért hozzá, de minek megy abba bele, hogy a hungarikumokat lesöpörjék az asztalról – vezette elő a témát a Tanár úr.
– Mert a románok megfingattak bennünket, elorozták a pájinka védjegyet, azt mondták, meg kell osztani velünk, jobb a békesség.
– De a tokajit is gyárthatják a tótok, sőt a franciák is Elzászban Tokay néven, így ipszilonnal, nemesítve! Az anyuk úristenit, hát mikor láttak azok a szőlők tokaji talajt… – vélekedett Csócsa ingerülten, de Kottafejű lehűtötte a forró fejét. Így okította, miközben hüvelykujját felemelve intett Irmának, egy kör erejéig…
– Hát, idefigyeljetek nagyokosok, a balfasz magyarjaink belefingottak a nulláslisztbe, akarom mondani a paprikába! Hát, megmérgezték vele az emberiséget.
– Meg hát, mert olyan árut készítettek, aminek az alapanyaga bárhol megterem a világon. Brazil paprikával hamisították a saját maguk által hungarikumnak kikiáltott kalocsai, meg szegedi piros paprikát. Akkor mire ez a felháborodás, nem mindegy az, ki hamisítja a hungarikumokat? – vetette közbe Kottafejű, és közben a megérkezett csigerbe fojtotta ingerültségét.
Miután kiitták a zamatos, bódító zöld csigerüket, kissé felhangolódva tanakodni kezdtek, miként lehetne kihúzni az ország szekerét a kátyúból. Megint csak a Tanár úr vitte a prímet.
– Gyerekek, olyan termékkel kell kirukkolnunk, aminek az alapanyaga csak itt terem meg nálunk, Magyarországon. Ezt aztán nem tudják a bibasok hamisítani. Itt van például a lófingató, meg a zöldcsiger. Szerintem a világon nincs olyan ember, aki ezt hamisítani tudná, igaz-e Balambér uram? Mondjá’ mán valamit, hiszen te vitted tökélyre a terméket.
– Igazatok van cimborák: ez hamisíthatatlan és egyszeri és megismételhetetlen készítmény: gyógybor… tulajdonképpen csupán találmányomnak, a művérnek a mellékterméke. De hát adott volt feladat, művért kellett kikísérleteznem, mert most erre van szüksége a világnak. Elkezdtük a munkát, de melléktermékként zöldcsiger és lófingató keletkezik. Ezt visszük be a melléküzemágba, s kettéválasztva a dolgokat, a másik ágon meg elkezdjük a művért programot…
– Aszondod, elválasztjuk a szart a májtul? – kérdezett rá nagy szemeket meresztve Csócsa.
– Azt én! – húzta ki magát Balambér – Nézzétek, az ezermester mozdonyvezető barátom nélkül még sehol sem tartanánk. Ketten teszünk ki egy lángelmét…
– Igaz: lángelmék ülnek körünkben – tódította Lófej a vasöklű kazánkovács. – Csak el ne süjjön a fejük – tette hozzá lakonikusan. Primőr így replikázott.
– Ugyan cimborák, most ne azt nézzétek, mi lehet a buktató. A jövőre koncentráljunk! Én, mint zöldséges, óriási jövőt látok ennek a terméknek. Egy csapásra megoldjuk a tömegtermeléssel a mezőgazdaság problémáját: nem kell a földmíveléssel bajlódni, aggódni a gabonaárak miatt, nem kellenek közraktárak. Be se kell vetni a földeket, a fű akkor is megterem. Tehénszar van, fű van, mi kell még? Annyi zöldbort készítünk amennyit, csak kell: ellátjuk vele a világot…
– Van benne valami, én mellette vagyok – húzta ki magát Keszegi.
A nagy politizálásban megéheztek a cimborák és megrendelték Irmától a harapnivalót.
– Nyolc pacal, nyolc lófingató rendel! – intett Irmának Csócsa és az étel megérkeztéig folytatták az eszmecserét.
– Hallottátok, mi hír járja? – vette át a szót a Tanár úr.
– Kérdezőbiztosok járják a vidéket és az egészségi állapotokról, étkezési szokásokról érdeklődnek.
– Tudjuk, csak azt nem tudjuk, mire megy ki a játék, – vetették közbe innen is, onnan is.
– Hát arra, hogy feltérképezzék, hol a legegészségesebbek az emberek, és mi az oka az ellenálló-képességüknek?
– Mármint a munkához való ellenállásnak? – kérdezte Kottafejű – mert akkor először ott fenn kellene kérdezősködniük. Az Országgyűlésben egy ülésen ketten- hárman lézengenek abban a nagy teremben…
– Túl van méretezve, te bibas – igazította helyre Csócsa, de amaz csak folytatta az információ közlését.
– Szóval a kör egyre szűkül, lassan bezárul. Úgy hallottam hamarosan guruló laborokat küldenek széjjel, vért vesznek, vizsgálódnak…
– Már itt is vannak cimborák – vetette közbe jól informáltságát fitogtatva Primőr – A fél várost már le is szűrték… csodálkozom, hogy rátok még nem került sor…
– Mér te mán vótá?
– Voltam hát. Leszűrtek mindenkit, aki önként bement a laborjukba. Aki meg nem, azt majd viszik – mondta Primőr, amikor elsötétült a bejárati ajtó és fehérköpenyesek, kommandósok lepték el a helységet. Felkapták az asztaltársaságot, mint a pelyhet, és már vitték is ki őket szűrő-kocsiba.
– Na ugye, megmondtam – dörmögte szakállába kárörvendően a hetesnél Szakáll Lajos és vigyorogva kiitta zöldcsigerét.
Miután leszűrték a jómadarakat, visszaengedték őket a kocsmába, hogy a tortúra után elfogyaszthassák marhapacaljukat. Hanem Tónit és Balambért nem engedték el. Őket a kormányőrök betuszkolták a lefüggönyözött, nagy fekete kocsiba, és máris repítették őket Pestre. Meg sem álltak az Országházig.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!