Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-05-05 08:29:53
Megtekintve: 603
Kékmadár - 11
Lilibáróné


Egyik kora tavaszi napon zilálva állított be hozzánk Bundateranénénk. Ki sem fújva magát mamámhoz fordulva rákezdte– meghalt a Lili! – Mamámat a gyászhír úgy érte, mint derült égből a villámcsapás. Kissé megszédült, és a szék karfájába kapaszkodott. Aztán a meglepetéstől magához térve megkérdezte Teranénit.
– Aztán, hogyan te, Terka? Ágyban, vagy valami baleset érte tán?
– Nem látszott azon semmi sem, hogy beteg lett vóna. Tudod, az ilyen boszorkafélékkel, hogy van ez? Egyszer csak felül a seprőnyélre azt, huss! Vagy eljön érte az ördög azt magával, viszi a pokolba!
– Aztán mikor?
– Csak annyit hallottam én is, hogy már több napja halott volt, mikor a postás rátalált. A szerencsétlen belezavarodott a látványba és birokra kellve a kutyákkal megharapott egyet.
– Szűzanyámuramisten! Ez igaz?– hányta magára nagyanyám a kereszteket.
– persze, hogy igaz, de most nem ez a lényeg, hanem, hogy a Lilit fel kéne kenetni, ki kék teríteni! Illően elbúcsúztatni.
– Hát csak búcsúztassuk, búcsúztassuk, Terám, iszen szegről-végről mégiscsak rokonok voltunk, ha nem is jártunk vele annyit össze, mint veletek.
– Kellene egy helység, ahol kiteríthetnénk, virraszthatnák mellette, elsiratnánk, ahogy illik ilyenkor! Én rátok gondoltam. Itt van ez a nagy, üres istálló. Semmire sem használjátok. Szépen felsepernénk, lepókhálóznánk és a hostokot letakarva, azon kiterítenénk a Lilit. Na, mit szólsz hozzá?
– Én szívesen adok helyet neki, de mért nem lehetne a házánál kiteríteni?
– Tudod te, mi van ott? Bűz, mocsok és harminckét őrülten vinnyogó vadmacska! Na, meg a kutyák! Gondolhatod, miért vesztette el az önuralmát a postás!
– Mért, na mondjad már, mert furdal a kíváncsiság!
– na, szóval az úgy volt, hogy a postás csengetett a kapun. Nem jön ki senki. Lenyomja a kilincset, nyitva. Gondolta, nem hallotta a Lili, bement, hogy átadja neki a leveleit. A verandára érve félrehúzta a megszürkült, pókhálószerű függönyt és belesett a nagykonyhába. A mocskos ablaküvegen át, homályosan csak annyit látott, hogy a Lili a kopott vesszőfotelban ül. Óvatosan lenyomva a kilincset, benyitott. Borzalmas látvány tárult elébe. Valóban, Lili menyasszonyi ruhát öltve ott ült a fotelban. Fején a fátyol kissé félrecsúszott, a macskák kúsztak-másztak rajta. Némelyik egy-egy darabot kiharapott már az arcából. Lili leesett állal, kitátott szájjal mintha kiáltott volna! Ettől a postás megrémült, elbotlott egy kissámliban. Az ebek rá! Hempergőzött a földön velük, és, hogy megszabaduljon tőlük, megharapta a Cézárt, az óriás Snautzer kant.
– jesszusom!– kapta ijedten szája elé halk sikollyal a kezét mamám.
– Szegény Misi, még másnap is a hatása alatt volt a történteknek.– sopánkodott Teranéném
– Olyan különc volt ez mindig világéletében! Minek is tartotta vénségire azt a sok állatot magakörül? Együtt aludt velük. Csupára elrothadt a sezlonja, ágyneműje. Merő, egy büdösség ott minden. Olyan, mint a disznóól. Hát ezért nem tudunk ott ravatalozni. Áthozatjuk valakivel, lesikáljuk, kifódjuk valahogyan az arcát, lefátyolozzuk és kiterítjük. Jó lesz így Viktus?
– Jó. – válaszolta mamám és feltette egy nagy fazék vizet melegedni a halott fürösztéshez.
Lili mamám unokahúga volt. Egy faluból indultak az életbe. Mig, mamám férjhezmenve, családjával a faluban maradt, addig Lili messzebbre vágyott és Pestig meg sem állt vele a vonat.
Pesten aztán az angyalarcú, szőke hajzuhatagot viselő, kékszemű fiatal tizenhét éves lány a neki legmegfelelőbb helyre, az Angyal utcai kuplerájba került. Protektora Teréznéni, anyai nagynénje, a kupleráj főmadámjának szakácsnőjeként ott lakott a földszinti cselédlakásban. Magához vette átmeneti időre Lilit. Mivel abban az időben igen nehéz volt munkát találni Lili nem sokat kísérletezett, beállt kurvának. Lilike kapós lett. Szépen táncolt, jó hangon énekelt és hamar belejött a mesterség csinjába-bínjába.
Meg tanult társalogni, viselkedni, divatosan öltözködni. Nem sokáig kellett a szőke hercegre várnia. Igaz, hogy nem jött fehér lovon, de egy vérbeli báró, Dibáczi Antal belehabarodott. Lecsúszott arisztokrataként a katonai pályát választva a Katonai Elhárításnál szolgált. Szabadmozgása volt mindenhová. Fittyet hányva a dúló háborúnak élték világukat. Háromszobás, cselédlakással ellátott bérleményébe magához vette Lilit és Teréznénit. Itt vészelték át az ostromot.
– Teréznéni, aki valaha szülésznőként dolgozott, míg el nem szegődött az Agyalutcai kuplerájba angyalcsinálónak, magával hozta műszereit és kitanította Lilit is a szakma fortélyaira. Míg Dibáczi a fronton szolgált, az alatt ők magzatelhajtással mulatták az időt.
A háború után Dibáczit leszerelték, s kényszernyugdíjazták. Jó, húsz évvel volt idősebb Lilinél, de ez nem látszott rajta. Dibáczi egy páncélládikában őrizte a Kohn család ékszereit. Rábízták megőrzésre, míg visszatérnek Auschwitzi deportálásukból. Sose tértek haza. Amig tartott az ékszerekből, addig mulatóból mulatóba járva élték a nagyvilági életet. Negyvennégy karácsonyán összeházasodtak.
– Ötvenkettőben osztályellenségként deportálták őket vidékre. Így kerültek Szolnokra. Dibáczi éjjeliőrként helyezkedett el az akkor épült bútorgyárban. Lili pedig a helyi népboltban lett eladó. Hétvégeken bementek a Tisza Szállóba szórakozni. Olyankor fiákeren hajtattak hajnalonta haza. Karácsonyeste, húsvétkor, jeles ünnepeken átlátogattak hozzánk. Ő, Dibáczi báró volt az én drága, örökké vidám, elegáns keresztapám.
– Ha meghallom a Menyből az angyalt mindig ő, jut az eszembe. Csupa vidámságot, derűt és kacagást hoztak a nyomorúságos, szürke világba. Az ötvenes évek végén keresztapám az éjjeliőrségből is nyugdíjba vonult és gombászni járt a rétre, ahol kecskéket legeltettünk. Sokszor találkoztam vele. Teréznéni is ott lakott velük haláláig. Halála után gyógynövény tudását, magzatelhajtó szerszámait Lili örökölte. Bizony a Ratkó korszak magzatelhajtási tilalmát kijátszva, szakmányban végezték együtt, majd Teréznéni halála után már önállóan, a tiltott műtéteket. A környék szívébe zárta Liliéket. Soha, senki nem akadt, aki beárulta volna őt a hatóságoknak.
Dibáczi nyolvankétévesen távozott el az örök vadászmezőkre. Lili hatvanévesen gyönyörű nő volt. Kaptak volna a szép özvegyasszony után százan is, de Lili soha nem ment másodszorra férjhez. Szívében őrizte Dibáczi emlékét. Egyedüli rokonokként az ünnepeket mindig velünk töltötte. Hatvanévesen nyugdíjazták, mint boltvezetőt. Ettől kezdve csak a macskáinak, kutyáinak és a gyógynövényeinek élt. Sokan fordultak hozzá, hogy kuruzsolja meg őket. Ő pedig készségesen segített mindenkinek.
A hetvenen is túl rászokott a hallucinogén szerekre. Vadkenderből, gombákból, s egyéb kábító anyagokat tartalmazó drogokból hol teát főzött magának, hol cigarettát sodort. Az állatsereglete egyre szaporodott. Mindenféle kóbor, kidobott állatot befogadott. Az utóbbi időben már harminckét macska és öt kutya élt vele együtt a lakásban. Egyre nehezebb léptekkel, súlyos cekkerekben cipelte haza a vágóhídról a nyesedéket, csontokat az állatoknak. Az állatok hálásak voltak neki és nagy szeretettel vették körül. Az öt kutya beszerző körútján elmaradhatatlan kísérőjeként falkaként követte őt, mint falkavezért.
Egyszer aztán úgy gondolta, hogy ellátogat a mennyországba, megkeresi régen halott valaha, hű társát Dibáczit és oltár elé állnak az isten színe előtt. Felöltözött hát menyasszonyi ruhájába. Fálytat tett a fejére és jó adag boldogságport bevéve örök álomba szenderült. Álmában a menyországban járt, ahol rátalálva Dibáczira, kézen fogva egymást az Úr elé térdelve eljegyezték magukat az örök élettel.
Az elhagyott kísértetház lomtalanítását, kitakarítását Zsidó Árpiék vállalták magukra. Lilit Árpi kétkerekű tollgyűjtő tragacsára fektették. Alája szalmát raktak,s egy lópokrócokkal terítették le. A menyasszonyi ruhában pompázó, szétmarcangolt arcú halottat egyszerűen áthúzták a halottas háztól két kilométerre, levő portánkra. Mi gyerekek előtte, mögötte szaladgálva kísértük őt utolsó útjára és közben eszeveszetten kiabáltuk. – hozzák a Lilit! Meghalt a Lilibárónő!
Nagyapám szépen felseperte, kitakarította az istállót. Középen helyezték el a fekete lepellel letakart hostokot. Ez lesz a Lili ravatala. Míg nagyapám a ravatalozó kiglancolásával foglalatoskodott az alatt a nagykonyhában Lilit levetkőztették a halottmosó asszonyok és tisztára sikálták. Macskarágta arcát rizslisztből gyúrt tésztával kipótolták, pirosítóval megfestették. Szemöldökét szemealját szemceruzával kihúzták. Lila ajkait vérvörös rúzzsal kifestették. Haját szépen kifésülték, majd felöltöztették menyasszonyi ruhájában, arcát tüllfátyollal takarták el.
Abban az időben a halotti bizonyítványt a körzeti orvos állította ki a halottas háznál és háromnapig lehetett őt felravatalozva elsiratni. Aztán koporsóba tették és elszállították a temetőbe. A sírt a rokonok ásták ki, és vállukon ők vitték ki a sírhoz a koporsót. A pap beszentelte a sírt és leeresztették a köteleken a sírba a halottat. Aztán felhantolták. Középre beleszúrták a kereszt alakú fejfát, ráírva a halott nevét.
A szépen feldíszített istállóban kecskelábú asztalokat toltunk össze, mint a lakodalmakban szokás. Az asztalokra bor, pálinka, pogácsa és egyéb sütemények kerültek. A padokon a rokonok, sirató asszonyok foglaltak helyet. Az újonnan érkezők sorra a középen felravatalozott Lilihez járultak, kezet csókoltak neki és egy búcsúpillantást vetetek rá.
Elsőre Bundateranénémék érkeztek. Imrebácsi egy ötliteres csobolyóban hozta kerítésszaggatóan savanyú lőréjét. Ettől bizony bánatában úgy ordít az ember, mint a svábhegyi betegeszamár. Ha többet iszik belőle a kelleténél, még a könnyei is kicsordulnak tőle. Lojziék egy hatalmas púpozott tál tepertős pogácsát hoztak. És sorra mind, ki- ki tehetsége szerint hozott ezt, azt. Egymásután érkeztek Leidekker, Fejgli Csula, Bódi, Szaros Piros, Köcsög, Ficzere, Bumbusmaris Matykóval, Pirinéném és még sokan mások.
Nagyapám középen, a halott feje mögött foglalt helyet, mint a legközelebbi rokon. Kopott vesszőfoteljában ülve pipázással ütötte el az időt. A búcsúbeszédek sorát Teranéném nyitotta meg. Így szónokolt.
– Barátaim, rokonok, itt fekszik előttünk az örökkévalóságba átszenderült szeretett halottunk. Búcsúzzunk el tőle tisztességgel, beszéljük ki erényeit, hibáit. Semmit se vigyen át a túlvilágra. Nem volt ő, sem, angyal sem ördög. Közönséges halandó volt, mint valamennyien. Búcsúztassuk illendően!
– Azt nem mondhatnánk rá, hogy fukarul bánt a kegyivel. Főleg a férfiakat részesítette előnyben–, jegyezte meg Szaros Piros, arra célozva, hogy míg őneki igencsak meg kell a rútsága miatt küzdeni egy-egy férfi ölelésért, ekecseléért, addig a Lili ölébe úgy hullottak bele a férfiak, mint mézesvizbe a legyek.
– Te, csak ne irigykedjél Piros! Nem szép dolog ez tőled! Főleg az után, hogy ötvenkettőben a te magzatodat változtatta elsőként angyallá a Lili, mikor megkezdte áldásos tevékenységét a vidékünkön. – tette helyre nagyapám.
– Nagyon is megfizettem a Lilinek a munkáját. Tudom, sokat tett értem. Mert mit is tehettem volna a két gyerek mellett egy harmadikkal özvegyen? Ki nevelte volna fel a muszka zabigyerekét.
– Nem kellett volna összefeküdnöd a megszálló csapatok fegyveres testületével!
– Igazatok van, fátylat rá! Hanem, attól a magzatelhajtótól, úgy kiszőrösödtem, hogy a Leidekkerhez kell járnom hetente borotválkozni, mint egy férfinak!
– Tegyük félre egy kis időre testvéreim a múlt felemlegetését és mondjunk el egy sor imádságot Lili üdvéért! Kezdjük az Üdvözlégy Máriával!– szólalt meg Teranéném és szép, csengő hangján előénekelt egy versszakot. A többiek követték. Zengtek az egyházi, istenes énekek a kommusta éjszakában! Aztán eszem-iszom, dinom, dánom, tovább folytak a megemlékezések. Éppen Ficzerén volt a sor.
– Tudjátok meg, most elmondom, hogy nekünk a Lili milyen sokat segített. Átjártam hozzájuk ezt-azt segíteni a házkörül. A kertet felásni, metszeni, kapálni satöbbi, satöbbi… Amikor a gombaaszalót eszkáboltam nekik az öreg Dibáczi erősen kínálgatott pálinkával, borral. Mikor készen lettem kifizettek. A Lili meg küldött egy kétdecis üvegben magzatelhajtót a Marisomnak, amit betettem az egyik zsebembe. Antibátyámtól kaptam szintén kétdeci bundapálinkát, amit a balzsebembe tettem. Elindultam haza. Útközben leültem megpihenni az árokparton, és sorra kiittam a két üveg tartalmát. Nem szégyen, amúgy istenigazából berúgtam.
– Úgy, hogy a Köcsög tolta haza! Aztán annyira megkanosodott a magzatelhajtótól, hogy megfarkalta az ólban mind a négy kecskét, még Fricit, a bakot is. – hatalmas kacagásba fulladt a Bumbusmaris kiegészítője. A kollektív röhögésnek mamám vetett véget, amikor behozta a gőzölgő toros ciberelevest. Kimerte a tányérokba és mindenki kanalazni kezdett. Miután felmelegítették a gyomrukat, nekiestek a behozott krumplislángosnak. Aztán ott folytatták a múlt felemlegetését, ahol abbahagyták. Imrebácsi így fordult mamámhoz.
–Viktus, te ismerted a legjobban a Lilit, hiszen unokatestvérek voltatok. Nemhogy boszorkány volt ez a némber? A háború után jóslással, kuruzslással, bűvöléssel is foglalkozott…
– Nem, ő csak egy talpraesett teremtés volt, aki mindenre fogékony volt. Potosan a Trézsitől leste el a jóslást, de erről te tudnál mesélni Trézsi, te még mai napig is jósolsz. Nem te jósoltál az Ancinknak, negyvennyolcban, hogy mi van az urával? Hadifogoly az ura, vagy hadiözvegy az Annus? Nem így volt leányom, szóljál már!– nézett mamám nagynénémre. Az pironkodva adta elő a mesét.
Átlahívtam a Trézsit, hogy jósolná, meg mi van a Jóskámmal, mert több kérőm is akadt. Most várjak, rá, vagy nyilvánítassam halottnak? Erre kerestük a választ. Abból a harminc tojásból, amit adtam neki honoráriumként egyet beleütött egy tál vízbe. Kevergetni kezdte, majd a bekormozott lámpaüvegen keresztül nézte, csak nézte a vízen úszó tojás alakzatot. Aztán felegyesedett és szembefordulva velem a következőket, mondta: – barna katonaládán ül és levelet ír. Ettől ájulás kerülgetett. Trézsi belédiktált egy deci rumot, amibe kisdarab faszenet dobott. Ezt kellett meginnom, majd egy fekete kendőt terített a fejemre és bele kellett révednem a lavórba. – na, látod már a Jóskádat?– szuggerálta Trézsi és én isten bizony, innen ne keljek fel, ha nem igaz, láttam a Jóskámat a katonaládán ülve és két karját felém kitárva hívogatóan intett fejével felém. Mintha előttem lett volna. Még ki is nyújtottam a tenyerem, hogy megérintsem az arcát… aztán levette a kendőt rólam, és vége lett a varázslatnak. Azóta is várom haza a Jóskát.– fejezte be nagyném és minden szem a Trézsire szegeződött.
– Így volt, Trézsi?– kérdezték többen is?
– Minden szava igaz!
– Hihetetlen, hiszen nem is a Lili, hanem te vagy itten a boszorkány, jósolnál nekünk, hagy menjen az idő?– kérlelték. És Trézsi kötélnek állt. Kávézaccból, kártyából végigjósolta a virrasztókat. Miközben folyt a jóslás felemlegették, miként húzta ki a reumáját nagyapámnak a Trézsi negyvenötben.
– Az úgy volt, hogy hazajőve a frontról iszonyúan kínzott a reuma. Nem tudtam létezni. Ekkor fordultam a Trézsihez, a Liliék még nem laktak itt. A Trézsi beásatott nyakig a trágyadombba, és forró zsurlófőzettel locsoltatott három napon át.
– És, meggyógyult, István bátyám?
– Hogy meg-e, úgy kihúzta belőlem a rosszbajt, hogy az óta sem jött elő!
Így folyt a múlt felemlegetése három napon át, amíg estefelé meg nem érkeztek a cigányok. Ettek, ittak, majd gyantázni kezdtek. A férfiak kezdték a régi katonanótákkal, majd a Bazsamárival, Sneider Fánival folytatva végigénekelték az egész maggyarnóta kincsestárát. Míg a férfiak nótáztak, kártyáztak, addig az asszonyok hol kórusban siratták a Lilit, hol meg kézimunkáztak.
Miután letelt a gyásznap, s kellően el lett siratva a Lili, koporsóba tettük és kihúztuk a temetőbe, ahol már várta őt a férfiak által kiásott sír mohó szája, hogy örökre elnyelje őt. A pap beszentelte a sírgödröt, Lilit beleeresztettük a gödörbe, felhantoltuk, fejfát tűztünk a sírhant fejéhez. Koszorúkat raktunk köré és egy-két imát elmondva, elénekeltük az Úrangyalát, majd hazaballagtunk. Lilit pedig átadtuk az enyészetnek.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!