Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-05-24 07:23:23
Megtekintve: 755
BUKTA - 2
A kórterem hideg, fehér csendjében kábultan ébredezik Bukta. Feje olyan súlyos, mint az ólom. Az arcát paskoló nővér szava távolról jut el a tudatához. Lassanként feleszmél, magához tér.
– Hogy érzi magát, kismama? – kérdezi a nővér kedveskedve.
– Köszönöm nővérke, tűrhetően, csak a fejem, az… olyan, mint az ólom. Látom, hozta a tálkát is a nővérke.
– Lefejjük a tejecskét, jó, segítek.– serénykedett a nővér, de Bukta elhárította.
– Köszönöm nővérke, hagy próbáljam meg én, egyedül! Olyan jó itt benn, bár sose kellene hazamennem!– szakadt ki belőle a sóhajtás.
– Ó, kedveském, ne törje most ezen a fejecskéjét! Még odább lesz a hazamenetele. Eltelik még egy kis idő, amíg felépül. Jó alaposan elbántak magával.
– Bárcsak én haltam volna meg! Lehet nekem még valaha gyerekem? Jaj, én ostoba liba, mit tettem?– szipogta szemeit öklével törölgetve Bukta. A nővérke így vigasztalta
– Nyugodjék meg kedves, nem kell sírni! Most elsősorban a gyógyuláson van a hangsúly. Rendesen megkapja a szülési szabadságot, mert az jár. Hamarosan felépül. Találkozunk mi még itt, amikor szép egészséges kisbabát fog szülni, meglátja!
– Jaj, ezt a szégyent! Hogy tudok ezekután az emberek szemébe nézni? Nem akarok a faluba visszamenni! A gyárba meg pláne, mit fognak gondolni rólam a munkatársaim?
– Ugyan már, ejnye, no, kismama! Minden csoda három napig tart. Majd elfelejtik, elmossa az idő. Megbocsátják a népek.– próbálta vigasztalgatni a nővér, de Buktát csak marta belülről az önvád és kibukott belőle.
– Ezt nem bocsáthatja meg nekem senki. Egyedül én adhatok magamnak felmentést. Vagy még én se. Magamnak kell elszámolni azzal, amit tettem. Mért törődik velem maga is? Köpjön le inkább, szidjon meg az ostoba tettemért! Bárcsak ütnének agyon, mint egy szukát!
– Nyugodjék meg kismama!
– Hogy nyugodhatnék, meg amikor belülről mardos az önmád. Maga is azt mondja nekem, hogy kismama! Milyen kismama az ilyen, baba nélkül?
– Ne rágja magát ezen, halva született! Van ilyen…
– Kisfiú lett volna, szép nagy, tökös gyerek. Három kiló ötvennel született. Legjobb lenne meghalnom, ahogy ő is.
– Szedje össze magát, bemegyünk a főorvos úrhoz! Egy pár kérdést meg kell neki válaszolnia! Na, jöjjön, segítek!– nyúlt hóna alá a nővér, de Emma habozott.
– Ne, nővérke, ne… félek!– torpant meg a kórterem ajtajában.
– Jöjjön csak!– biztatta a nővér és máris a főorvosi szoba ajtaja előtt álltak.
– Tessék– jött a főorvosi szobából a kopogásra a válasz.
– Mi vagyunk főorvos úr, az Emma kismamával, bemehetünk?– kérdezte és benyitott az ajtón. A főorvos az íróasztala melletti székre mutatva hellyel kínálta Buktát. Majd bemutatta a háttérben álló civil férfit.
– Az elvtárs az életvédelmi csoporttól van itt. Egy pár kérdésre kell válaszolnia neki. Ez csak formalitás, de túl kell esnünk rajta. Neki a körülmények tisztázása a feladata, aztán lezárjuk az ügyet.– mondta és átadta a szót a kérdezőnek.
– Mondja el nekem annak a napnak a történetét Emma, úgy ahogy emlékszik! Ne, hagyjon ki semmit, amit fontosnak tart!
– Hol kezdjem?
– Kezdjük onnan, hogy bement a munkahelyére.
– Élőbbről kezdeném. Reggel arra ébredtem, hogy tócsában fekszem. Fáztam, a hideg is kirázott. Hányingerrel küszködtem. Valószínűleg elment a fejvize a gyereknek, de mit tudtam én, hogy mit is jelent ez? Tíz óra felé már sűrűbben érkeztek a fájások. Cudarul éreztem magamat, hazakéredzkedtem.
– Miért nem ment az üzemorvoshoz, az ott van helyben?
– Nem akartam, hogy kitudódjék
– A faluban mégis elment a körzeti orvoshoz. Miért?
– Kellett az igazolás.
– Nem félt attól, hogy felfedezi a terhességét, hiszen a laikus is felismerte volna, hogy terhes.
– Mért féltem volna, nem is látott! Szóltam a nővérnek, hogy görcsölök, hazajöttem a melóból, kell egy igazolás! Bement, és már hozta is. Ennyi az egész.
– Meg sem fordult a fejében, hogy ott helyben, orvosi segítséget kérjen?
– Nem.
– Arra sem gondolt, hogy édesanyjának őszintén feltárja a helyzetét, hátha tudna segíteni magának?
– Nem.
– Tehát elhatározta, hogy egyedül szüli meg a csecsemőt, aztán majd lesz vele valami?
– Igen, mást nem tehettem.
– Arra sem gondolt, hogy ha komplikáció lép fel mi lesz magával?
– Nem.
– Tehát, semmi elgondolása nem volt, hogy a megszült csecsemővel mit tesz a továbbiakban? Hova teszi, hogyan tünteti el?
– Nem gondoltam én akkor semmit. Csak túl akartam lenni ezen az egészen, mihamarabb elfelejteni! Folyton az járt a fejemben, hogy ha ez kitudódik, akkor a faluban nem lesz maradásunk. Csak szegény szüleimet sajnáltam. Ekkora szégyent nem éltek volna túl.
– Miért nem kért segítséget a gyermek apjától?
– Magánügy.
– Ha magánügy, magánügy, de jó lenne azért tudnunk, hogy őt is meghallgassuk, hátha a segítségünkre tudna lenni a tények feltárásában. Egyáltalán tudott a maga állapotáról, hogy az ő által nemzett gyermeket hordja a szíve alatt?
– Tudott mindenről, de mivel nős ember, a faluban lakik így neki vége lett volna, ha kitudódik. Úgy döntöttünk, hogy titokban megszülöm, beleteszem egy cipődobozba, kiviszem a Budira, ő átjön, kocsiba rakja és beviszi a városba. Leteszi egy kuka tetejére, biztosan meglelik. A többi már nem a mi dolgunk.
– Rosszul gondolta. Megszülhette volna a kórházban, lemond róla, bárki szívesen örökbe, fogadta volna. Ez az út nem járható, a kórházban sokan vannak, valaki meglátott volna, aki ismerős a faluban, vagy éppen egy földim és máris széjjelkürtölik, botrány lett volna belőle. Csak a titokban szülés jöhetett számításba.
– Tehát a rendelőből egyből hazament?
– Haza.
– Hogy telt a délután?
– Fél egyre hazaértem, lefeküdtem. Édesapám fél öt felé jött meg. Evett, aztán szokása szerint elment a kocsmába társasági életet élni. Utána megjött édesanyám is.
– Neki sem tűnt fel semmi?
– Nem, mert tudta, hogy mindig erős vérzéssel, görcsökkel jön meg a menzeszem.
– Az sem tűnt fel neki, hogy a külalakjában nagy változás állt be?
– Nem, mert elfűztem magamat. A fűzőt bedobtam az ágy alá, megtalálják biztosan.
– Nem gondolkodott azon, hogy mégiscsak be kellene avatni édesanyját a dologba?
– De, gondoltam rá. Már hetek óta húztam, halasztottam, hogy elmondom neki. Mikor reggel elment a fejvíz, s kezdődtek a fájások, már-már azon voltam bevallom neki, de mégsem mertem. Pedig lett volna rá alkalom. Reggel bejött a szobámba, leült az ágyam szélére, megsimogatta a homlokomat és megkérdezte mi a baj? – a szokásos– tértem ki a válasz elől, felöltöztem, siettem a buszhoz.
– Tehát elhalasztotta a lehetőséget? Pedig még nem lett volna késő. Hátha tudott volna rá valamiféle megoldást?
– Aztán estefelé, amikor már nagyon rosszul voltam megint bejött. Látva cudar állapotomat rémülten kérdezte– mi van veled kislányom?– még mindig elmondhattam volna neki, nem tettem. Magam sem tudom, hogy miért, de lehet hogy már szülés előtti pánikba estem? Mielőtt apu hazajött volna a kocsmából, úgy féltíz körül anyu újra benézett, nem hagyta a dolog nyugodni. Akkor már kínokban fetrengtem. Elárultam neki a bajom okát.
– Mit tett az édesanyja? Nem rohant orvosért?
– Nem, mert megtiltottam neki, és apu is éppen akkor ért haza a kocsmából. Kiment enni, adni neki, aztán apu lefeküdt a konyhában. Olyankor, ha beiszik, a konyhában dől le ruhástól. Van ott egy dikó, arra.
– Szép dolog, mert maguk féltek azért kellett egy életnek elpusztulni! – a nyomozó kemény szavaira Bukta elsírta magát, mire a nyomozó ingerülten leintette.– Ne sírdogáljon itt nekem, most már késő bánat!– Bukta könnyfüggönyén át megkérdezte tőle– Mi lesz velem, becsuknak? Az majd eldől a végén. Most egyelőre a lelkiismeretével próbáljon elszámolni! Viszontlátásra!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-05-27 17:13:18
Igen,nem kellett volna eltitkolnia,de viszont a szomszéd akivel összeszűrte a lev et nős volt,és akkora gyerekei voltak mint a Bukta. Szétrobbantotta volna a családi tűzhelyet.
Nes
2006-05-27 12:13:31
És ez a szomorú. Azért ez nem semmi. A faluban sem könnyű az élet mert mindig mindenkiről tudni mindent és ezt vagy elfogadják a lakók vagy beleőrülnek ha szörnyű dolgokat cipelnek a vállukon. Sajnálom az iletőt, agyon nehéz lehetett neki:( elszomorító, hogy így kell élnie:'(
2006-05-24 18:06:50
Tudod az a szomorú,hogy én ismertem a leányt,és az eset 1978 ban történt.Nem ment soha férjhez. A faluban ,ahol laknak a szülei,most egy 84 éves báűcsival kötött eltartási szerződést és 8 éve nála lakik. Soha sem ismeri meg a gyereknevelés örömeit. Egyébként büntetlenül megúszta.
Nes
2006-05-24 17:10:29
Hát elég megrendítő és életszerű. A szomorú az, hogy manapság sok ilyen eset van. Nyilván számít a körülmény is, de ezen gondolkozva minidg arra jutok, hogy legjobb az őszinteség és, hogy én sztem nem lennék képes ilyenre, bár a kényszer nagy úr...... az tény, hogy mindenhogy nehéz de bármi jobb a legrosszabbnál.