Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-06-02 16:15:17
Megtekintve: 722
Kurtafa - 1
1
Valahol Göcsej, dimbes-dombos lankái közt búvik meg a két domb között asztfalkigyóként tekeredő bekötőút két oldalán Kurtafa. A Budafai, valaha működő olaj és gázmező kútjai innen pár kilométerre rozsdásodnak, mivel kimerült az olaj és gázmező. A kis zsákfaluban 21 ház áll még. A többi az enyészetévé lett az idők folyamán. Volt egy Népboltja, egy kocsmája és egy kispostája. Mivel közigazgatásilag a közeli Kókányfához tartozott, így nemhogy Tanácsháza, de még temploma sem volt. A szocializmusban különben sem dívott a templom és kápolnaépítés.

Amint lekanyarodik a közútról az ide tévedő vándor a másfél kilométeres aszfaltútról, egy göcsei kis faluban, találja magát. Az út kétoldalán az utcafrontra néző hosszú házak sorakoznak a hatalmas porták végében. A porták többszáz méteres hosszú csíkokban nyúlnak el a közeli erdők széléig. A porták nincsenek bekerítve, mint az Alföldön szokás. Nem hiányoznak senkinek sem a hatalmas erődszerű kőfalak, vasalt kapuk. Nem, ehelyütt minden porta nyitott, hiszen egy kis összeszokott faluközösség élt itt hajdanán. Nem volt egymástól féltenivalójuk.

A házak egy kaptafára készültek. Megkockáztatom, hogy egyazon kűmívesmester kezemunkái, mind. A húszméter hosszú, négy méter széles, hófehér, valaha meszelt falú házakat zsindellyel fedték, hiszen itt a fa adott. Zsindelytető van a hosszú kukoricagórén, a kerekes kút fölött és a gazdasági udvarban elhelyezkedő tágas pitvaron is. A pitvar ugyanolyan méretű, mint a ház, csak a pitvaron kétszárnyú, vasalt faajtók vannak a sarokvasakra felszerelve, hiszen ide lovas, vagy ökrösszekérrel is be lehetett állni, ha meghozták a terményt, vagy a télirevaló tűzifát.

Némelyik portán hátul aszaló helyezkedik el, a faluban bőven termő szilva és körte aszalására szolgálva. Van, ahol még működőképes a konyhából nyíló búbos kemence. Másutt a kemence kinn van az udvaron. A porta legvégében mintegy a telekhatárt megszabva, a telek végének háttal támaszkodva a sertés, baromfi és kecskeólak helyezkednek el. Végfaluk gerendából és a vesszőfonattal összerősitett vázra készített sárral betapasztott paticsfal. Oldalfaluk pedig gyalulatlan deszkafalból épült.

A hatalmas telkeken régen metszett, félig elvadult szilva és körtefák termik bőven ennek a mini édenkertnek gyümölcseit. Az eladhatatlan, kihalt házak félig romosan várnak a feltámadásra. Vannak olyanok is, amelyeket a rokonok, unokák látogatnak. Amolyan hobbikertként, víkendházként megtartva. A Népboltot hét éve bezárták, mert a helyben maradó, akkor még 23 lakosnak nem volt érdemes fenntartani. Hiszen, akár kerékpáron is be tudtak szaladni a közeli Kókányfára. Ott működött az általános iskola, az orvosi rendelő és a postahíval is. Miután a helyi postát bezárták, abban Kaktusz Irma, volt postáskisasszony lakott tovább, mivel a posta az ő szülőházában működött, amig működött. Most immár harminchétévesen, szülei halála óta egyszál magában lakja a rideg, nagy házat és Kókányfára jár be az ottani postahivatlba dolgozni.

A langymeleg kora tavaszi, március eleji napsugár kicsalogatta a gangra Gusztibácsit. Úgy gubbaszt a kissámlin, mint egy beteg, vedlett, öreg madár. Lábainál elnyúlva hever Pemete, félszemű korcs ebe. Ilyenkor délután, háromóra felé az ebédutáni szundikálásból felébredve ki szokott ülni a gangra és szemeivel az utat pásztázva figyeli, hogy mikor tűnik fel Irma kerékpáros alakja. Irma, a szemközti ház lakója. A tekintélyes kőház a postának adott otthont hetvenéven át, amig be nem zárták. Mióta megszűnt működni, azóta Irma a szomszédos Kókányfára jár be a körzeti postahivatalba, dolgozni. Hazafelé bevásárol Gusztibácsinak, önmagának és kihozza a faluban még hírmondónak, megmaradt pár embernek a levél, pénz és esetleges csomagküldeményeket. Természetesen a nyugdíjukat is ő veszi fel megbízás alapján. Így nem kell azzal fáradniuk, hogy bekecmeregjenek Kókányfára.

Így várakoztak Irmára miközben az idilli csendet fülsértő motorberregés törte meg. Egy hatalmas Duts Hudzon közeledett a bekötőúton. Mikor a szélső házak előtt elhaladt, a falu közepén álló volt Postahivatal előtt lefékezett. Megtámasztotta a motort és lepattanva róla kiegyenesítve derekát, megropogtatta csontjait. A bukósisakot levéve a motor kormányára akasztotta, majd hangosan beköszönt a gangon ülőknek. Gusztibácsi agyonazistennel válaszolt, míg Pemete barátságosan dobolt farkával a kövezeten. A, jó 190. cm-es magasságú, behemót, vöröshajú, szakállas óriás elindult a nyitott kapu felé.

–Szép napunk van–mondta és várta a beljebb való invitálást, vagy legalább a szóbaelegyedés lehetőségét. Guszti kiköpött a csibuk szopókája mellől. Szívott még egyet rajta, majd odvas fogai közül kivéve, marokra fogva előre mutatott a ház előtt álló kispadra.
–Üjjék kend le, ne vigye el az álmomat, menek én is!
–Köszönöm a megtiszteltetést, élek is vele. –dörögte az óriás és leült a padra. Kisvártatva lebotorkálva a lépcsőkön mellé telepedett Gusztibácsi is. Rögtön káderezni kezdte, kiféle, miféle a jövevény.

–Hát maga hun jár erre, ahol a madár se jár? Mi szél fútta ide.
–erre jártam, gondoltam benézek–válaszolta Benő.
–Azt jól tette, mert tudja meg, hogy hozzánk csak az jön bé, aki eltéved, véletlenül ránklel.
–Vegyük úgy bátyám, hogy én most magukra ráleltem.
–Ahogy gondolja az úr. Aztán mijáratban errefelé?
–megmondom őszintén, bátyám, hogy egy hete járom a gyönyörűséges zalai dombvidéket, Göcsejt. Egy helyet keresnék, ahol el lehetne bújni a világ elől. Ahol újra ember módjára lehetne élni, a természet lágy ölén.

–Hátha megunta kend az életét, akkor hazatalált. Ez a falu eladó!
–Mért néz úgy rám? Nem látta a falu elején kitéve, hogy mi van rá kiírva?
–Kurtafa– mondta megdöbbenve Benő.
–És a tábla hátulján is elolvasta az írást?
–Nem.
–Hát ott van kiírva magyarán: Ez a falu eladó.

–Ne bolodítson meg öreg! Rögtön eldobom az agyamat!– rikkantotta Benő és felugorva visszaszaladt a bekötőút elejéig. Valóban, a falutábla hátulján ott diszlegett a felirat: Ez a falu eladó. Amint böngészgeti a feliratot, guggolásából biciklicsengő riasztotta fel. Egy fiatal nő kerekezett és kanyarodott le a főútról. A csodálkozástól, hogy eleven embert lát ezen a kihalt tájon, majdnem lefordult a drótszamárról. Ha Benő vasmarokkal meg nem támassza kormányánál fogva a biciklit, lehet, hogy el is dől Irmával együtt.
–Maga mit keres itt?–kérdezi szoknyáját lesimítva Irma.

–Falut szeretnék venni, kisasszony!–mondta harsányan, vakítóan fehér fogsorát kivillantva szőr, szakáll, bajusz keretezte arcából Benő.
–Kaktusz Irma postás–nyújtotta kezét bemutatkozásra a nő. Benő lapáttenyerébe fogva a puha kis kezet szintén elrebegte: Kukucska Benő kirúgott népművelő, szabadúszó, munkanélküli…
–Hát, akkor? –nézett vele farkasszemet Irma és megfogva a biciklikormányt elindult a házak felé. Benő mellette lépkedett. Beszélgettek.
–Szóval eladó a falu?

–Na, nem az egész, csak nagy része. Öt ház lakott a huszonkettőből. Mi vagyunk itt az utolsó mohikánok. Ha az öregek meghalnak, akkor én is elköltözöm és kihal a falu.
–Infrastruktúrával hogyállnak kisasszony?
–Villanyunk van. Még a faluvillamosítás elején vezették be 1954-ben. Akkor százon felüli volt a lakosok száma. Népboltunk, kocsmánk, postánk volt. Most meg a nagy nihil. Halotti, néma csend, mintha fel lenne ravatalozva az egész falu.
–Mennyiért mennek itt a házak?
–Semennyiért uram–vetette közbe a padon üldögélő öregember, amikor mellértek–itt nincs értéke a házaknak. Mindenki szabadulna tőle. Kísértetfaluba csak a bolod költözik.

–Akkor én leszek az első bolond! Mutassanak nekem egy jó állapotban lévő házat, amit kis ráfordítással ki tudok javíttatni!
–Mingyá hozom a kulcsokat. Mutatok én hármat is, ha kell!–állt fel az öreg és befelé indult a veradára. A bejárati fa tartószlopról leakasztotta a kulcskarikát és visszacsoszogott az utcára. Irma feltalálva magát, rögtön a helyzet magaslatára emelkedett. Így rikkantott örömében.
–Amig nézgelődnek, addig én főzök egy koffét az uraknak! Oksza?
–Oksza–dürrögte Benő, mint egy fajdkakas és követte az öreget.

A harmadik háznál lecövekeltek. Benő úgyérezte, mintha mindig is ebben a házban szeretett volna élni. A hosszú, magtárt, tisztaszobát, nagy konyhát, kemencével, aztán onnan két egymásbanyiló kisebb szobát mustrálgatva máris elképzelte hol lesz majd a dolgozószobája, a hálószoba, a gyerekszoba! A ház érintetlenül is olyan volt mintha most menetek volna el belőle dolgozni és hazavárná a lakóit. A tisztaszoba plafonig polcolt ágyneművel bevetve. A falakon szentképek, Háziáldás, családtagok bekeretezett képei.

Tulajdonképpen azonnal beköltözhetően hívogatta vendégeit. Egy alapos padlósúrolással, pókhálózással, tisztasági meszeléssel máris beköltözhető lenne. A barnára festett padlásgerendák melegséget sugároztak az elhagyatott házba. A plafonról régimódi, cilinderes villanykörte lógott le. Felkattintva a villanykapcsolót, sárgás fény áradt szét a lehúzott spaletták miatt félhomályban derengő szobában.

–Kié ez a ház? Hol találom a tulajt?
Az öreg a pipával a mellére bökött.
– A ház az enyém. Apai örökség. Húsz éve haltak el a szüléim. Hétéve a feleségem is a temetőben nyugszik. Amig az unokák kicsik voltak, egész nyáron, sőt téliszünetben is itt vendégeskedtek. Később ide hozták a barátaikat is. Voltak itt disznótorok, karácsonyok… gyerekzsivajtól volt hangos a ház. Most már mindnek családja van. A fiamék beköltöztek Egerszegre. A lányom Pesten lakik. Oda köti a munkahelye, a családja. Egyre ritkábban néznek rám. Néha megcsörren a karácsonyra kapott mobilon. Megkérdezik jól vagyok-e, aztán ennyi.

–Van ára a háznak Gusztibátyám?
– A hozzávaló hatalmas telekkel együtt annyi, hogy kifizeti az illetéket. A házat ráadásul adom a földhöz. Két hektár földem van, amit nem művel a kutya sem. Majd megegyeznek a fiammal, ha érdekli. Én nem szólok bele.
–Akkor megegyeztünk!–csapott Gusztibácsi tenyerébe Benő és elindultak visszafelé. Ahogy haladnak, már kinn ült egy idős emberpár az egyik ház előtti padon.
–Agyonazisten! –köszöntek rájuk.
–Jónapot kivánok!–viszonozta a köszönést Benő. Guszti csak biccentett feléjük. Így konferálta fel őket. Ők a fazokasék. Ármin az utolsó fazekas volt a környéken, amig bírta erővel. Már nem korongozik. Nem bírja meggyúrni az agyagot. Kikezdte az izületeit a podagra.

Szótlanul, elgondolkozva haladtak tovább, míg a postához nem értek. Belépve a postahivatalon át, vezetett a lakásba az út. Minden berendezés érintetlenül állt, hiszen magántulajdon volt. A posta nem vitt el semmit. Még az egyetlen telefonvonalat is meghagyta Irmának szolgálati vonalnak. A nagyszobába érve már várta őket a gőzölgő kávé. Irma igencsak megörült Benő komolynak látszó vételi szándékának. Kissé gyanakodva bár, de magában reménykedve biztatta.
–Benő! Jöjjenek el kedves felségével! Nézzenek jobban körül! És ha megtetszik neki is, mi szeretettel befogadjuk magukat. Legalább életet lehelnek ebbe a holt faluba.
–Megígérem Irmuska, hogy napokon belül visszatérünk.
Bizonygatta sűrűn Benő, és jóízűen kortyolgatta a finom feketét. Még elidőztek kicsit, aztán Benő felpattanva hű motorbiciklijére búcsút intett Irmának és Gusztibácsinak.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!