Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bogumil
Alkotások száma: 553
Regisztrált: 2005-12-27
Belépett: 2008-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (150)
-Egyéb prózai alkotások (224)
-Elbeszélések (119)
-Versek (24)
-Úti kalandok (34)
Feltöltve: 2006-06-05 00:02:09
Megtekintve: 808
Kurtafa - 3
3.

Benő állta a szavát. Olyannyira komolyan vette elhatározását, hogy már másnap feladta a hirdetést a Helyi Mocsár elnevezésű napilapban, hogy eladó a lakásuk. Három nap alatt a harminc jelenező közül a legtöbbet ígérővel megegyeztek a vételárban is. Elmentek az ügyvédhez és megkötötték az adásvételi szerződést. Benő, mindig is a tettek embere volt, így már nem volt kec-mec: nincs visszaút!

Felültek hát a hatalmas, nagy, böhöm oldalkocsis motorra és irány Darány! Kurtafára előre! Úgy száguldottak a poros országúton hatalmas porfelleget kavarva, mint a Kis Mukk a varázsszőnyegen. Koradélután érkeztek meg a falu bekötőútjához. Leállította a motort. Kiszálltak és kifújták magukat. Panka összecsapva aprócska tenyereit csak ámuldozott az elébük táruló látvány szépségétől.

–Istenkém, jaj Devlám! Hova hozott engemet ez a magyarember? Hát nemhogy a paradicsomba érkeztünk te Benő? Mindenütt erdő, mező, virágos rét, kis patak! Hogy lehet innen elmenekülni? Milyen emberek laktak itt, akiknek volt szívük itt hagyni ezt a tájat? – sápítozott és új járt a szája, mint a kereplő. A szóáradatot Irma biciklicsengője zavarta meg. Hazatérőben volt Kókányfáról. A keresztútnál lefékezett Benőék mellett és kezét nyújtva ismerősként üdvözölte elébb Benőt, majd Pankát is.

–Éreztem én, itt, legbelül, hogy visszajönnek! Mert akit egyszer rabulejt ez a környék, azt úgy fogva tartja, mint macska a púposegeret! Hát, akkor kerüljenek beljebb! Igyunk egy kávét nálam, aztán megejthetjük azt a háztűznézőt! Invitálta őket beljebb és kerékpárját magamellett tolva elindultak befelé, a faluba. Gusztibácsi szokásszerint kinn ült a pletykapadon, sárga agyarai közé szorítva csibukját, bodor füstfelhőket eregetett az égre. Mellette félszemű, korcs ebe, Pemete feküdt elnyúlva a pad árnyékában a szikrázó délutáni napsütésben.

–Agyonazisten!
–Magának is!
–Tuttam, hogy visszagyünnek!
–De, biztos a dolgából öregapám! És, ha csak kirándultunk egyet? Errejártunk, benéztünk…
–Aki egyszer idetéved, azt fogva tartja a táj! Tudom, én is így kerültem ide jó Negyvenéve is, van annak már. Ittragadtam egy lyány miatt. Aztán hoztam magam után a szüléimet is. Úgy éltünk mi itt a szocializmusban, mint a Marci a Hevesen.
–Hát, maga nem őslakos itt Gusztibátyám?–meredt rá Benő hűdötten.
–Ha, azt a negyvenöt évet számolod, amit itt leéltem, akkor akár az is lehetnék, de a Fazokaséknak még mindig csak gyüttment vagyok.– mondta Guszti és felkecmergett a lócáról, majd elindult befelé a gangra. A többiek pedig utána.

A gangon letelepedtek a kecskelábú asztal mellé. Guszti belépett a kamrába és kisvártatva hideg bort tartalmazó üvegkancsóval, poharakkal tért vissza. Közben Irma az asztal sarkára pakolta a kenyeret, tejet, gyufát és légypapírt. A napi bevásárlást. Ugyanis a nyugdíj felvétel mellett Gusztibácsinak is ő vásárolt be. Irma a konyhából tiszta törlőruhát vett elő és fényesre törölte a poharakat. Tálcát rakott alájuk és Gusztibácsira tekintett. Az öreg szótlanul telitöltötte a poharakat.

–Isten hozta nálunk az új lakosokat! –rikkantotta és koccintásra emelte a poharát. Ittak. Aztán ott folytatták a beszélgetést, ahol az imént abbamaradt. Benő szólalt meg először. Kibújt belőle a népművelői kíváncsiság.
–Aztán honnan fújta ide a szél Gusztibátyámat, ha nem veszi tolakodásnak a kérdésemet?
–Megmondom. Nem titok az: Penészlekről…– Pankának felcsillantak a szemei, hogy földijébe ütközött és így kiáltott fel:– de, hiszen mi földik vagyunk! Én meg Geszterédi lyány lennék, ha igaz! – na, erre az öregnek könny szökött a szemébe! Megölelgette Pankát és így dürrögött neki.
–Aztán isszák-e még arrafelé a durát?
–Isszák ám!
–Akkor csak nem halt még ki a magyar virtus!–rikkantotta vígan és akkorát harapott a csibuk szopókájába, hogy csakúgy reccsent.

Irma kíváncsian faggatni kezdte az öreget.
–Ugyan elárulná nekünk Gusztibácsi, hogy mi lenne az a magyar virtus.
–Mért ne árulnám el, nem titok. Aki a durát issza, vágyik annak szíve vissza! Szóval a dura, az, mifelénk nemzeti italnak számított akkoriban, a szegénység vitte rá az embereket. Úgy készül, hogy a 96%-os denaturált szeszt megvesszük pár forintért. Aztán égetett cukorral összeforraljuk és literenként két darab faszenet dobunk bele. Mire kíhűl, a faszén magába szívja a bűzét, amivel megkezelték, hogy nehogy valaki italozásra használja! Másnap pedig belekeverünk egy akármilyen aromát és kész a konyak, whisky, csokilikőr, vanyilia likőr, na szóval a kalap és a kontyalá való.

Istenem, milyen kicsi a világ! Nem gondoltam, hogy még életemben földimmel találkozom. Aztán milyen a világ arrafelé? Változott-e nagyot a negyvenötév alatt, mióta nem jártam arra?
–Gusztibátyám, vakon is odatalálna! Mindent úgy talána, mint amikor eljött onnan! Semmi sem változott. A cigányok ugyanúgy lopnak, a durát most is főzik és nyakalják a jó magyaremberek! Mert tetszik tudni, hogy van az?
–Már, hogy ne tudnám leányom: úgy szép a magyar, ha részeg, úgy jó a zsidó, ha taknyos!
–És a cigány?
–Nem volt nekünk a cigányokkal semmi bajunk. Néha elemeltek egy-két csirkét, leböngészték a határt, ami elhullott aratás után, azt összeszedegették.

–Vótak ott a szomszédban a Kácsa cigányék, a teknővájók! Na, azok rendesemberek voltak. Egy –egy szezonban kivágtak egy hatalmas nyárfát, azt minden porcikáját feldolgozták. Az augusztus 20-i vásáron eladták a sok teknőt, szapulót, kanalakat, fatányérokat, sajkákat. Vajon élnek-e még?
–Csak nem a kacska Kácsáékra gondol kend?
–De, bizony, hogy azokra! Ismeritek őket?
–Hát, mond az, magának valamit, hogy az én nevem Kácsa Anna, de csak Pankának szólítanak?
–Rokona lennél te a Kácsa cigánynak?
–a nagyapám.
–Atyagatya! Rögtön lerakom a hajamat! Együtt jártam vele elemibe! Szóval él a vén gezentor?

–De, még mennyire hogy él. Harminkét unokája hetven dédunokája van és él a nagyanyánk is a Trézsi! Erre varrjon gombot Gusztibácsi!
–Hát én, most bevallom férfiasan nektek, se, köpni se nyelni nem tudok. Ígérjetek meg nekem valamit!
–Mi legyen az?
–Ha letelepedtek, elhozzátok az én gyerekkori pajtásomat!
–Elhiza!
–Akkor nincs miről tovább beszélnünk! Tiétek a középső ház!– mondta és leakasztva a kulcskarikát elindult az eladó házhoz. A többiek utána. Mikor megcsikordult a rozsdás zárban a kapukulcs és recsegve-ropogva kitárult a nagykapu úgy léptek oda be Benőék, mintha hazajöttek volna. Amig Panka és Irma a ház belsejét szemrevételezte, Benő rögtön nekiszegezte a kérdést az öregnek.
–Mit kóstál Gusztibátyám?

Az öreg leakasztotta a kulcskarikáról a kulcsot és a következő szavak kíséretében a kezébe, nyomta.
–a tiétek a ház!
–na, ezt nem gondolja komolyan? Csak van valami ára?
–megmondtam neked a múltkor, amikor itt jártál, hogy kifizeted az átírást és az illetéket és ágyesz-bugyesz! Csak nem kérek pénzt a földijeimtől! Micsinálnék én két házzal. Az enyémnek is csak a konyháját használom. Vegyétek úgy, hogy nászajándékul kaptátok tőlem! Erről nem akarok többet beszélni!

A végszavakra léptek ki a lányok a házból. Panka meghatódva össze-visszacsókolta az öreget, majd Irmával egymás nyakába borulva örömkönnyeket hullattak. A vizit után átmenetek Irmához az elárvult Postaházba. Guszti megvárta amig lefő a kávé. Megitták a gőzölgő fekete levest és Gusztibácsi hazatért, magukra hagyva a fiatalokat. Úgy döntöttek, hogy ott éjszakáznak Irmánál. Másnap pedig levizitálnak a szomszédoknál.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!