Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Proklos
Alkotások száma: 243
Regisztrált: 2004-03-14
Belépett: 2012-06-28
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (20)
-Egyéb prózai alkotások (8)
-Mese (15)
-Versek (39)
Film / Zene
-Zenekritikák (12)
-Filmkritikák (3)
Képgaléria
-Festmények (31)
-Rajzok (61)
-Tattoo (11)
-Fotók (20)
-Digitális alkotások (12)
-Street Art (2)
Műfordítások
-Novellák (2)
Feltöltve: 2004-03-16 13:07:01
Megtekintve: 898
Gyülölet 03
XXII.

11-kor ébredek, ruhák után kapkodom, felöltözök és rohanok le reggelizni. Anyám megmosolyogja a kapkodásom:
- Ma szombat van fiam, ma nincs suli.
- Ághhh, tényleg?
- Igen, tényleg.
Én is elmosolyodok az egészen, de ez inkább amolyan erőtlen maszk, hogy kinevetem önmagam.
Képtelen vagyok normálisan gondolkodni, semmit sem érzek, semmit. Anyám beszél hozzám valamit, de annyira távoli, mint ha a vízben átbeszélne, egy másik kabinból, egy másik hajóról, egy másik tengerről… olyan, mint ha egy másik dimenzió planetáriumát hallgatnám.

Figyelném a csövekben élő és lélegző testek apró szív-nászát.
Figyeld csak a vak derengő életét, földalatti fura történelmét.
Figyeld, figyeld, majd pedig lásd! Lásd az igazságot!
Lásd, amit soha se tudtál, lássad azt, amibe lehullottál.
Itt csak fagy van, örök verem, rácsnak feszülő izzadt testekben álmodó rejtelem…

Anyám hangosan szól hozzám, felzavar; hirtelen minden újra tiszta, nincs se rím, se vakok tébolya.
- Fáradt vagyok. – mondom, és visszamegyek a szobámba, magamra zárom.
Le szeretnék feküdni, pihenni és elzárni a világot. De az ágyam, nem olyan mint egy ágy, inkább egy hatalmas mikroszkóp üvegvilága mögül gennyedző seb, varrat melyben a fonal ezer felé szalad. A vér
betörte, kényelmetlen feküdni benne, kényelmetlen és visszataszító. Lehúzom a vánkosokat, a lepedőt és a paplant, alig bírom le-letépkedni a huzatot. Ahogy mozgatom őket, úgy törnek meg az apró vérrögök.
Összegyűjtöm az egészet, egy nagyobb reklámzacskóba gyűröm. Újat hozok és kezdem felráncigálni a kis vánkosommal kezdem, lehet hogy gyerekes, de én szeretem.
Anyám hangját hallom, a kilincset ráncigálja, az ajtón dörömből. A zárhoz nyúlnék, amikor eszembe jut valami, és kiver a hideg a gondolattól: a rendőrség jött értem! Csak anyámat küldték fel, hogy ne legyen olyan feltűnő! Elvisznek! Elzárnak!
Remegő hangon válaszolok: Mi a baj? Mi történt?
- Most mondták be a rádióban, hogy újból meghalt egy 17 éves lány a városban. Miért nem engedsz be?
- Ághhhh, most éppen fontos dolgom van, nem érek rá. Ne zavarj most!
Megfordulok és a redőny apró résein beszűrődő fényben a számítógépemet nézem. Egymerő alvadt vér a billentyűzet. Azokat nyomkodom hangosan, hogy a gépelés hangját imitáljam. Ez azonban elég vérszegény, hiszen a gombok többsége be van ragadva és egy massza az egész. Az ESC-pet és az F1, F2-t nyomkodom. Ezeknek még van hangjuk. Anyám végül elmegy és magamra hagy, de én még 5 perc múlva is a gombokat nyomkodom, már fáj az ujjhegyem. Képtelen vagyok elhinni, hogy elhitte. Folyik rólam a víz, szívem egyre gyorsabban és gyorsabban ver, majd végül összeesek. Nem tudom meddig fekszem a szőnyegpadlón, csak arra emlékszem, hogy mikor magamhoz térek, akkor fáj a karom, mivel ráestem.
Körülnézek, a szobában megdöbbentő látvány fogad, mely eddig is ilyen volt, csak nem láttam.
Lassan másfél hónapja nem volt takarítva, szelőztetve, mindenhol vér, szétdobált papírok, könyvek.
Cigaretta csikkek az asztalon és a földön, kidűlt ragadó kóla, higítósüveg, üres szifonok, használt, szennyes ruhák. Össze kell pakolni, rendet tenni, ez nem maradhat tovább így. Rendet tenni itt és magamban egyaránt, véget vetni ennek a kibaszott tébolynak, felállni és lélegezni. És ezt is teszem. Felkelek a földről, kinyitom az ablakot, fellélegzem, feljebb húzom a redőnyt, vagy 3-4 résnyit, kint kellemesen süt a nap, a szél boldogan kavarja és játszik a halott avarral. A járdán emberek mennek, a sarkon autók fordulnak be. Csak bámulom őket homlokommal a redőnynek nyomódva. Figyelem őket derengve, és gondolkodom, vajon nekik vannak-e gondjaik, ők csalódnak-e vagy sem. A reklámszatyorba tömöm a tegnapi éjjeli ruhákat, majd a hátizsákomba rakom a másik zacskót az ágyneművel együtt. Hipós vizet hozok és lemosom az asztalom, összeszedem a szemetet. Mikor nagyjából mindennel végeztem, a belső laktanyába megyek, és ugyanott égetem majd el a bizonyítékokat ahol a múltkor. Az idő közben lehűl, a szél felkerekedik és erősen tép hajamba, de én csak megyek előre. Benzin nélkül nehezebben gyullad be és ég a ruha, leveleket hozok, de nyirkosak, fakón hidegek. Éppen jó az idő, jó, hogy fázom és nem izzadok a pulóveremben. Miközben égnek a ruhák és az ágyneműk, a lobogó fény tükrében karjaimat nézem. Sok heg már begyógyult, de akadnak még frissek, az égés nyomai makacsul vörösek, néhány még gennyedzik, viszketve folyik. Fájva élőn rothad, korhadva vándorol a húsban mohón lélegezve. Lassan minden elég, az émelyítő füst szállingózik az ég felé, mint ősszel a madarak, szárnyukon útnak indulnak, elmennek messzire, ahol melegség bújik testükbe. A fekete füst szétoszlik az épület különböző helységeiben, szürkére festi a levert korhadt plafont, belepi akár a lepra a beteg testet. Hazamegyek, befejezem az ágynemű felhúzását, tavaszias friss virág illata van. Közben kicserélődött a szobám áporodott levegője. Becsukom az ablakot, a radiátor kellemesen meleg. Depeche Mode-t hallgatok, furcsa, de semmit sem érzek, csak törölgetem ronggyal a poros polcokat, semmit sem érzek, semmit sem látok. Kicsit zavar is talán hogy semmilyen gondolat sem jár a fejemben, se jó, sem rossz, sem szenvedően délceg. Eszem, aztán bezárkózom, beveszem a maradék szem Depridolt és fekszem. Szokatlan feküdni az ágyban, hogy nem tör és sehol sem nyom az összeragadt paplan vagy takaró. Friss tavaszias illatot áraszt az ágynemű, mely egész szobámat körüljárja. Kinn pedig lassan az idő télre vált. Nyugodtan fekszem, nincsenek gondolatok, sem fájdalom, csak a csikkek nyomai viszketnek néha. Üres minden, üres, üres, boldogan üres.

Lemerülök az időben, mint halott tengeralattjáró a múlt csend tengerébe,
búvárgömb, bubérékhajó... magzatburok a semmi mezsgyéjén libeg,
csont korlát szent földbe vész és a világ tere virággá süpped.

Néztél, ó igen, néztél,
néztél, te föld kínjai embrió,
néztél, te magzat álmodozó,
figyeltél te, te halálnak édes magzata,
ott ülsz a nukleáris üveggömb anyádban,
nyüzsgő csontú gömb fájdalom, magzatburkában.

Mint kifakult, megtört filmkockák,
elszakadva, csapdossák a vetítőgép oldalát,
a moziban csak én ülök, a sok szék között, egyedül...
nézem múltam, amit agyam vetít és a szívhangom a narrátor.
A film címe: Üresség... mondja a hang, további jó estét!
majd szétpattan...

Azon tűnődök, vajon mikor voltam ennyire semmilyen, mikor nem volt bennem ennyire semmi. Nem tudok válaszolni, a semmin gondolkodok, ezt a fogalmat kerestem, mint kulcsot a zárhoz, ezt kerestem talán régi gyermekkoromban, ezt kántálom magamban. Gondolatok, édesek vagy keserűek? A fájdalmak felforgató robbanásai is csak azt adják amit a világ, semmit. Lassan hat a gyógyszer, tompulok, de én gondolkodni akarok! Gondolkodni akarok! Gondolkodni! Most minden üres, minden a semmié! Most mondd meg agyam, miért tapad kezemhez ártatlan vér? A filmkockák lassan pörögnek, lassan... vetítő hangja monoton, fénye el-elgyengülő. Lassan, majd gyorsan...majd újra lassan... fordított vektorral, görbék az x tengelyen.
Görbék a vektorokba, szenvedve, összeolvadva, mint a pók hálójában, marcangolva, nevetve és sírva egyszerre. Majd eljön a minden színe, kollekciója az új tavasz mely a télre ébredést fakaszt. Csak forognak,
egyre csak forognak, kockák a vetítőből, abból a kurva szobából, fent az emeletről, a székekbe rúgok és eldobom kiömlött kólám, a pop corn is csak szemét, zilált gyermeki derengés. Szenvedések a gyönyörrel,
nincs merevedés, nincs aktus... csak a hangok, csak a színek. Gyermeki nevetések, baráti maszk ölelések,
ütlegelések, felrepedt arc az árokban, megcsonkított test a padon a földbe folyva. Egyre sodródó magány,
zárkózódó szobák fénye, szekrények mélyén éles penge. Hiszed vagy sem, nincs test mely nem érezné a
lüktetést. Mi ez a némaság? Mi ez a kibaszott faszság? Bennem forgódó penge, igazság lelke, álmatag szavak nyomorult keletje, nincs más benne csak kelepce. Nincs Moszkva csak koktélok, monotóvan vonaglanak... elaprózott.
Majd egy tiszta perc, egy rohadt másodperc... csak egy tized a sok ezerből , csak egy csepp a tengerből, csak egy... Lángra kap a tekercs, megolvad, sisteregve lángol a vetítőgép. Megolvad a film, végre, végre... s tűzre kap az elme. Végre, végre! Minden ég, égnek a székek, égnek a bús nukleáris vetítőgépek. Ég a vászon, s ég a ruhám, s égek én magam. De nem mozdulok, mert minek? Nincs ember aki engem érez. Ég az egész épület, ég és olvadva éget. Húsomba kap, s én nem érzek, nem érzek, pedig hiszen égek! Ég már minden, ég már a város, s ez a fény nem a neon, ahogy ez a forróság sem radiátor. Ég már minden, de én csak ülök, várom, várom, hogy elnyomjon az álom...

XXIII.

Aztán ahogy teltek a napok, úgy repkedtek tova reményeim. A kezdeti üresség lassan újra gondolatokba gyökerezett, vagy a semmi lombja és új hajtások voltak a gyűlölt gondolatok? Nem tudom, de még ha tudnám annak se lenne semmi értelme.
Az egész város az új gyilkosságról beszélt, két hónap alatt 2 áldozat. Ugyanabból a középiskolából, ugyanabból az osztályból.
Megsűrűsödtek a rendőrségi igazoltatások, az emberek rettegtek, érezni lehetett a megdöbbenést és a félelmet. A szülők nem engedték este sehova gyermekeiket, a kollégiumok megszigorították a kimenőket.
A kisváros kezd felébredni, ellenőrzik a szórakozóhelyeket, a lakosságot nyomatékosan felszólították, hogy minden gyanús külsejű ember esetén azonnal értesítsék a hatóságot.
Mindez a külvilág… de ők csak félnek, s mit sem sejtenek rólam, aki nem is jár sehova, otthon ücsörgök.
Nem hiszik azt amit én, nem érzik azt, amit én. Ők boldogan nevetnek, őszintén… én csak azért, hogy maszkot húzzak arcomra. Nem gondolnak olyan dolgokat, amiket én, nem szenvednek, csak félnek, nem gyötrődnek, csak kétségbe esnek. Félnek a haláltól, az ismeretlentől, a fájdalomtól.
A történetek belekerülnek a híradóba is, minden újság címlapon közli le a képlékeny tényeket. Nevet adnak a gyilkosnak: X. Onnan a furcsa név, hogy ismeretlen az elkövető, illetve mindkét áldozatnak X-et vágtak az ajkába. Hosszú sorokon keresztül közölnek le ezt-azt, felhígítják a tényeket.
Csavarral kellett találkoznom, szükségem van rá, a gyógyszerekre, az erőt adó szavaira. Mégis keserű volt ez a találkozás, azt hiszem beszélni akar velem, és talán jól is sejtem… A belsőlaktanya omladozó, enyészet morzsolta épületei közt. Délután négyre lett megbeszélve, 10 perccel előbb mentem, ő már ott járkált oda-vissza, jobbra-balra. Kezében cigaretta füstölög, nagyokat szív belőle, a másik kezében az öngyújtót szorongatja. Közelebb léptem, észrevett, odajött. Össze szoktuk ütni a jobb öklünket, aztán kezet fogunk, úgy mintha szkanderoznánk, majd egy erős szorítás és közben halkan suttogjuk: Kitartás!
Nyújtottam az öklöm, de ő nem ütött bele, csak tovább szorongatta a már filterig leégett cigarettát.
Kitartás! – mondtam bátortalanul, elcsukló csalódott hangon.
Hagyd már ezt a faszságot! Fontos dolgok történtek mostanában!
Meghökkentett a tény, nem fog kezet, és fontosabb dolgokról van szó, mint az eszméi, az eszméink…
Eltaposta a parázsló csikket és újra rágyújtott egy másikra.
Nem is tudtam, hogy dohányzol.
Nem is szoktam, de most gondok vannak, nagy gondok. Ismerted azt a lányt akit a napokban megöltek?
Igen, ismertem. Osztálytársam volt.
Remek… s nagyot szívott a cigarettából.
Szóval ismerted? És mennyire?
Nem nagyon, nem szoktam vele beszélgetni.
Értem. Szóval ott a gond, hogy a lány szervezetében Depridol-t találtak, ez egy erős drogpótlószer. Nehéz hozzájutni, csak rehabilitációs intézetekben, elvonókon és pszichiátriai kezelések során használják az erősen narkotikus elvonások enyhítésére. Tudod mi a gond?
Nem, nem tudom.
Ilyen gyógyszert én nem is olyan rég adtam neked, más senkinek sem. 10-12 személyt kezelnek csak az osztályon ilyen problémákkal, az ő adagjukat faragtam le neked. Ezt a gyógyszert csak így lehet beszerezni és sehol máshol nincs a környéken olyan kórház ahol lenne ilyen. Ha eljutnak hozzám, én feladlak. Úgyis unom már hogy állandóan gyógyszereket hordok neked, mint pl. most is.
De, de nekem az kell, anélkül nem tudok aludni. És mi az hogy feladsz? Ez neked a bajtársi elv?
Nem az? Na ne mond! Mi a fasznak kellett adnod neki? Minek? És aztán miért kellett megölni?
Nem, nem, nem, én senkit sem öltem meg!
Nem tudom mit tettél, de nem vagy teljesen normális. Nem értem mivé is válsz.
Az iskolába adtam neki 3 szemet, könyörgött, és én adtam neki. Tudom hiba volt, tudom jól és bánom, de a gyilkossághoz semmi közöm. Én akkor éjjel aludtam. Hidd el! Higgy nekem! Kérlek!
Erre azt is mondhatnám, hogy a te verziód, a te életed, de ehhez az egész szarsághoz nekem is közöm van sajnos. Ne keress a pszichiátrián, se telefonon, se személyesen! Majd én felhívlak ha van gyógyszered. Itt van az amiért jöttél. Fogd!
Kezembe nyomja, majd sarkon fordul és káromkodva elmegy. El sem köszön. Csak távolról hallom, ahogy köhögve beszél magában: - A kurva szemét életbe, ezt a szarságot, ezt a kibaszást! Ez a kurva cigit is miatta szívom, kibasznak az állásomból és még pár év börtönt is rám vágnak. Hülye gyerek!
Kicsit időzök még ott, nézem, ahogy a lenyugvó nap ködös foszlányaiban végleg eltűnik alakja.
Hazaérek, azon gondolkodom, amit Csavar mondott, azokon a kényszerű tényeken, amiken képtelen vagyok változtatni. Előkerestem a tapétavágót, pengéje kicsorbult, erőtlen, megtört, fáradt. Szinte semmi éle sincs. Ezzel már semmit sem lehet kezdeni, de nem is akarok, ha nem kapnak el, akkor soha többé nem teszek meg semmit, még akkor sem ha a gondolataim elsorvasztanak, eltaposva meggyaláznak, felszántják éteri hangok néma szárnyait, s zajokba tömve postázzák a világ szürkesége felé… Soha nem teszem meg! Soha többé! Soha!
Az iskolán tűnődök, az osztályon, Nikin és Annán. Csak tűnődök, tűnődök… mint fény a megpattant tükör sivár lapján, mint vonagló test az álmok hullámain, tűnődve, tűnődve is tündökölve, a semmit sem felejtve figyelve a világ tékozló mocskát. Csak tűnődök. Fájt az amit tettem, éreztem a közös emlékek dagadó hatalmát, sárguló dokumentumok kérdő tekintetét:
Miért tetted? Miért?
Valamiért! Életért! Örömömért!
Miért?
Életért, örömért!
Nem! Te irigységből öltél! Nem fájdalomból, nem szánalomból, nem tekintetből és nem pénzért, csak az irigységért…
A hangnak igaza van, sajnos igaza, és ez még jobban fáj. Ami igazán fájt az maga a csók. Megdöbbentett az az érzés, az a forró éteri valami, amit én soha sem érezhetek, ami nekem tiltott és bűn. Magam tiltom meg magamnak, magam okozok fájdalmat magamnak, magam taposom el magam, de tehetetlen vagyok magammal. Magammal és a világgal, a benne forgó forrongó tényekkel, eszközökkel, ábrándokkal.
Tehetetlen vagyok a gondolatimmal, a keserűségemmel, a fájdalommal, ami belül feszít szét, mint a fiatal élet a szülőburkot.
Napok telnek el, szürkék, némák, csendesek. Az iskolában mindenki az új gyilkosságról beszél, mindenki lehangolt és valahol legbelül talán félnek is. Már másodszorra szembesülnek a halál látványával és kényszerű tényével. Hiába nevetnek, és mosolygó maszkkal fedik fájdalom nyomorította arcukat. Őket a szeretet gondterhelt hazugsága öleli át, a szerelem mámora mely soha sem tiszta, soha sem éteri, csak erotikával fertőzött vágyak násza. Ők valójában félnek, félnek az átléphetetlen ismeretlentől, a megfoghatatlan ismerttől, a mezsgyétől hol már az igazság igaz, és az őszinteség őszinte.
Aztán a harmadnap lassan egy rendőrautó követett a külső városrésztől… a kórháztól jött, lassan. Lassan és egyre közelebb és közelebb. Próbáltam úgy figyelni, hogy ők ne vegyék észre, hogy én látom őket. Kivert a víz, elfehéredve lépegettem a zsúfolt utcán, az arcokat figyeltem, az embereket, üresen, monoton tekintettel, mintha átláttam volna rajtuk, a testük csak üveg, törékeny kristály a szmogos járdák nedvező csatornájában. Világában, világban, ahol színek és ízek veszik körül a lépkedő képzelet sugallta látomásokat .Éreztem, hogy remeg a hangom, ahogy levegőt veszek, érzem ahogy a tüdőmben dobog a szívem. Már képtelen voltam gondolkodni, képtelen… csak azt vártam, hogy megálljanak, megszólítsanak és betuszkoljanak a hátsó ülésre. Ordított belül a hang, kapzsin gyűjtötte el a megriadt sejteket, ordítva, ordítva… majd suttogva mesélt: Most elkapnak, most bevisznek, most elzárnak, már figyelnek!
Aztán nem álltak meg, nem szóltak és nem vittek be, de az iskoláig követtek. Beléptem az ajtón, egyenesen az első wc-ig mentem, beléptem és hánytam. Csak a harmadik órára derült ki, hogy egy srácot kaptak el, aki a suli előtt szokott néha ácsorogni. Drog díler volt, abból a rosszabbik fajtából. Drágán adta a szar cuccait és nem lehetett benne megbízni. Sokan idegeskedtek a suliban, hogy majd a srác feldobja őket, de én bíztam benne. Szoktam tőle venni néha korongot. Talán az volt az egyetlen, ami jó volt nála és az ára is megfelelő. Néha vettem tőle, ha meszkalinban úszó mikroszkopikus estét akartam. Érdekes volt az amit adott, amit vetített, amit táplált… nem, soha sem a széket láttam, hanem a párnájának bolyhait. Azt láttam, amit amúgy soha. A nyitott ablak miatt huzat volt, és a bolyhok mozogtak, oda, s vissza, jobbra és balra. A bolyhok, amiket a szoba másik sarkából láttam, szemléltem valamit, amihez gyengébb kivetítő vagy mikroszkóp kellett volna, de ehhez mégsem kellett semmi tartozék, csak egy kis korong. Várni míg hat, míg elemészt és ámultba ejt. Ha a kezemre néztem, nem a bőrömet láttam. Ó nem, nem, nem! Nem a bőrömet, hanem apró sejteket és valami eszméletlen topográfiát. Imádtam, imádtam az egészet, azt a titkos és tiltott mozdulatot, amíg kerestem egy dílert, amíg beszéltem vele, furcsa gesztusok, amik ilyenkor elhagyják a testünket és a másikban bizalmat, varázsol, elolvaszt. Jó volt, mert tiltott, mert illegális és rossz. Rossz? Ó, de még mennyire, rossz volt annak, aki nem használta, aki nem ismerte. Nem merte, vagy pénztárcája nem engedte. Megszereztem… furcsa bizsergés, furcsa remények, feldobottság, élmény, remény. Majd irány haza, bezárni az ablakot, berakni valami mindent szétesésre késztető ritmusok tört nászát, ipari kolompot, gyári munka zajt, repedt hangszórók düledező torz hangja, a távolságban szertefoszló bolyhok moraja… leülni a földre, elővenni, a 0,5 cm vastag, 3-6 cm átmérõjű keserű ízű, kemény korongokat. Szétharapom vagy felaprítom, golyókat formálok belőle és lenyelem… s élvezni a látványt. Imádtam. Imádtam.
Imádtam és újra csak imádtam. Hogy miért? Mert mindent felnagyított, mindent eltorzított, de ezek a torzok értem éltek, s születtek meg a valóság képtelen képsíkjában. Furcsa mikroszkópok vinnyogó fényben úszó üvegjeinek hasábjaiban… ott osztotta meg a nyers realitás macskakövekkel mohón kirakott mezsgyéit, útjait, ösvényeit. Jobb volt, mint a sav, sokkal jobb. Az LSD soha sem adta azt, amit a meszkalin. Persze hasonlóak, de még mennyire. De nekem mégis a korong jött be jobban. Más volt, más… bennem más, nekem más és más dimenziókat nyitott meg és zárt be, valóság földhözragadt hantokban vegetáló emlékei. Olyan dolgokat adott, amit semmi más, és senki más. Mit ér egy ember a droggal szemben? Semmit. Soha sem érezhetünk át dolgokat eszközök és adalékok nélkül. Mindenhez kell valami, mindenben van valami. Olyan dolgokat adott, amit semmi más. Nekem pedig gyakran kellett valami ilyesmi, valami új, vagy inkább régi, de újból átélve, újból megtervezve, vonalzóval, mértékekkel, ábrákkal, körzővel és elipszisekkel, a tervrajzok ábrándaival, furcsa fehér képével, fekete pontos vonalaival, értékekkel. Mit ér egy pohár víz? Nem sokat, de ha nincs akkor ára elérhetetlen. A drog is ilyen. Nem ér sokat ha az ember boldog és semmi sem hiányzik neki. De ha a hiányt nem tudja semmi sem pótolni, üresség marad az üresség helyén, s fertőtlenített steril kesztyű a sebben, bevarrva, mélyen. 500-600 mg tiszta meszkalin hatása 2-3 óra alatt fejlõdik ki, és rendszerint 4-12 óra hosszan tart. Az anyag minősége sok mindent meghatározott, de mindig garantált volt a 3-4 óra út a végtelen nagyítók titkok világába, rögzített és eldobott képek az új idegen test alkotórészeként.

XXIV.

Ám minden szépségben ott a korhadás és az enyészet keze oly keserű, minden álomban ott a felébredés, és újra járni... nem egyszerű... minden szentségben ott a kárhozat. Semmi sem örök, minden egyszer véget ér és elmúlik. Az üresség lassan újra hatalmába kerít, nyomorult belső gondolatok, mint csatára sorakozó hadsereg, újra és újra felállnak. Ellenem, én bennem, magamba, testembe, lelkembe. Újra repülni visz, megragadja karom és szárnyal… a fájó sugallatok kertjébe tévedten, megtépve, véresen. Leültet hát egy korhadt asztalhoz, teával kínálgat, mint egy régi vándort. Az ital elbódított, karjaim az asztal síkjába folynak, a szék lassan átfon, mint törzset a fagyöngy. Csak egyetlen dolog maradt meg bennem, egyetlen kellemes percben fürdő sóhajtózó törött stopper. Csak egyetlen fura fény, tény, ábránd, halotti lepel. Tény… s annak tiltott gyümölcse, csak egy, egy, egy… egyetlen ezerarcú fájdalom, benne megtört gerincekre bontott zengő világ kattogó ölelése. Anna csókján gondolkodom, azon milyen jó is volt, milyen furcsa is. Közben az agyam másik fele, a „rosszabbik”… ontotta magából a talányokat, képtelen plazmákat utánzó ellenérvekbe füsttel vergődő téziseket, láncokat, magvakat, melyek bennem csíráznak. Legszívesebben kitépném őket, ki-ki, ki mindet, egyenként, apró pontossággal. Letépném a láncokat, mindet, egyszerre vagy egyenként, de letépném őket, úgy ahogy Sámson tette azt a Filiszteusok vasaival. Estek darabjaira csörögve, sikongva, mereven, megtörten. Élesen hasadtak az oszlopok, ahová ki lett kötve.
Bármit is érzek, a gondolataimat felülvizsgálják, elrejtik őket. És nem a kormány, nem egy nép vagy egy gép, hanem én magam. De én nem, nem hagyom őket! Nem hagyom magam! Kurva életbe! Nem hagyom!
Nem hagyhatom! Törtem ki ordítva az ágyamon ülve. A tenyeremben szorongatott ceruzát önkéntelenül a karomba vágtam, mint ha ezzel nyomatékot tettem volna akaratom végére. Megmutatva a gondolatimnak hogy én vagyok a test, bennem és belőlem élnek. Mint valami tompa kalapács, úgy vágott fejbe a fájdalom. Szétestem és lecsúsztam az ágyamról, egy másodpercre elvesztettem mindent ami körülvett, egy másodperc sötétség és fura magány. Aztán a következő kocka már az, hogy ülök a szőnyegen, hátammal az ágyat támasztva. Jobb kezemmel próbálom elszorítani a karom, tenyeremmel elfedni a sebet. Hiába szorítom el, újjam alatt lassan csurogni kezd a vér. Mint valami makacs és oktondi olaj a földből, mélyről, legmélyebbről… lassan tör fel a felszínre. Nem érdekli hogy várja-e itt valaki, csak jön, tör előre. A tompa fájdalom lassan a fejemből alábbhagy, egy másodperc tűnődő káprázat és már érzem hogy hasogat a kezem. Elengedem a sebet, papírzsebkendőt keresek buzgón, forrón lüktetve préseli ki magát a seb, konokul csurog. Nem találok persze egyik zsebemben sem, miért is lenne ha egyszer szükség lenne rá? – teszem fel magamnak a kérdést, de megválaszolni már nincs időm, ha nem kezdek valamit vele, akkor az egész ágyat barna, száraz foltok fogják ékesíteni, beszívva magába a folyékony életet, s mélyre rejti… mélyre, mélyre, legbelülre. A ruhás szekrényemhez botorkálok és az első pólót, amit találok a sebre szorítom. Hamar átüt, mély, s csak egyre tódul ki a vér. A jobb kezemmel és a fogammal meghúzom rajta, kötést formálva, majd elfekszek a földön és csak hallgatom testem, testem apró pumpáit, ahogy a kamrákon és pitvarokon keresztül préseli a levegőt. Csak hallgatom testem görnyedt fájdalmát, arcán feszülő bőr, iszonyat lassan marta, elkaparta, elmosta, hátra hagyva… Nem tudom mennyi vért veszítettem, de nem is igazán érdekelt, teljesen más dolgok jártak bennem: úgy érzem, hogy én vagyok Ábel és a világ, a maga sürgő-forgó mocskával, és hamis fényeivel Kain. De ez nem lehet! Nem bizony! Hiszen én bántom a világot, akkor én vagyok Kain és ami körülvesz az testvér. Én vagyok az irigy, igen az vagyok, de még mennyire.
Mások nevetése, mosolya, gondtalansága nekem fáj. Viszont azzal ha megölöm azokat akik boldogok, nem érek el semmit sem, nem adják át az örömüket, mint a mester a tudást a céhekben régen. Nem kapok boldogságot, csak a fájdalmat kapom meg tőlük. A fájdalmukat, ahogy összeomlanak a karjaimba… a fájdalmukat és az emléküket. Mégis, nem találnak meg, és nem mondják azt hogy nee! Nem fogják meg a kezem, nem veszik ki belőle a pengét. Nem mondanak semmit sem. Én vagyok Kain, nem ölhet meg senki sem, mert az átkozottabb, mint én magam. Csak bujdosok magam elől. Felkelek, kirohanok a fürdőbe, hideg víz alá rakom a kezem, érzem ahogy összehúzódnak az erek, de ezzel a lüktető érzés nem múlik el, továbbra is sajog. Előre dobom a hajam és a kupámra is engedek hideget. Kicsit jobban leszek tőle, kiöblítem a mosdót, és nézem hogy folyik szét a vér a fehérségben. Egyik percben még sötétvörös, aztán egyre jobban halványul, csak nézem hogyan tűnik el a lefolyóban, közben spirál alakban furcsa formákat adva. Visszamegyek végül a szobámba, de nincs erőm összetakarítani. Nem foglalkozok azzal hogy minden véres körülöttem, nem csak azért, mert képtelen vagyok mozogni is, de ott van valahol bennem, mélyen egy motoszkáló gondolat: a testvér és gyilkosa jár az agyamban. Régen olvastam már, nem is igazán emlékszem rá, és sok múlhat rajta, úgy érzem ebben megoldást találhatok problémámra. Előkeresem így hát a Bibliát.
„ A testvérgyilkosság (Mózes első könyve, 4. Rész) Egyszer aztán Kain és Ábel együtt elindultak a mezőket járni. Kain közben megint haragra gerjedt, amiért az ő áldozatát elfogadta és figyelt rá az Úristen. Kain szíve egyre jobban megkeményedett, elhatalmasodott rajta a düh, és akkor agyonütötte Ábelt, a testvérét. Aztán megszólította Kaint az Úristen: - Hol van Ábel, a te testvéred? – Kain pedig azt mondta: - Nem tudom. Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?
Az Úr pedig így felelt Kainnak: - Mit cselekedtél? A testvéred vére kiált énhozzám a földről. Azért átkozott légy a földön, mely megnyitotta a száját, hogy befogadja a testvéred vérét, melyet te ontottál ki! Akkor ezt mondta Kain az Úrnak: - Nagyobb annál az én büntetésem, mintsem elbírhatnám. Elűzöl engem a föld színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akárki talál rám, megöl engem.
Az Úristen pedig azt felelte Kainnak: - Aki téged megöl, az hétszer megbűnhődik. – És megbélyegezte Kaint az Úr, hogy senki meg ne ölje.”
De én önmagamat is bántom, és lassan legyőzöm, megölöm. Ezek szerint én vagyok Ábel is. Végül kiegyezek és talán meg is világosodok, de az eredmény egyáltalán nem ad megoldást. Sőt! Csak még
több gondolatot hoz el, ahogy friss levegőt a szél a vihar előtt. Testem Ábel és a gondolataim Kain, a világ is Ábel, és én vagyok Kain, de nem lehetek Kain, mert Ábel is vagyok. Nem tudok dönteni, csak fáj. Fáj… belül és kívül egyaránt.
Lefekvés előtt leszedem a nyomókötést, az átázott és megnyúlott pólót a szemétbe dobom. Tiszta gézzel és kötszerrel szorosan bekötöm, de előtte még lemosom és megnézem magát a sebet. Majdnem félcentis lyuk látványa fogad, lassan lüktet. Mintha lélegezne. Mintha a tüdőm lenne, vagy velem együtt élne. Új ágyneműt húzok fel, nagyon nehézkesen megy, alig tudom mozgatni a karom. Reggelre kicsit átázik, a lüktetés is alább hagy.
Napok telnek el, a várost újabb szörnyűség rázza meg, de ez most nem az én művem. A Penny parkoló egyik konténerjében egy újszülöttet találtak, véresen zacskóba gyömöszölt, megfojtott csecsemőt. A kukában ételt kereső hajléktalan, akit az élet már megedzett, mégis könnyezni kezd mikor megpillantja a kisbabát. Nem értem, nem tudom megérteni. Hogy lehet valaki ilyen? Ilyen gonosz vagy felelőtlen? Eltapos egy fiatal életet, egy testet, melyet még nem szőtt át a világ mocskának általános atmoszférája. Elkaparni egy elmét, melyet még nem fertőzött meg az objektív tudomány. Ő csak egy test volt, picinyke lélegző, magatehetetlen test. Nincs benne semmi boldogság, hiszen a születés egy fájdalom, tortúra. A gyerekek mindig szépek, és boldogságuk őszinte, hiszen megadatott nekik. Ők még valósak, gyermetegek, éteriek.
Hogy tudja ezt tenni valaki a saját gyermekével? A saját vérével? Sajnáltam, hiszen semmit sem tett, csak létrejött. Bűnös az aki ilyet cselekszik, na igen én is az vagyok… súgja a hang belül. De én olyan embereket öltem meg, akik már éltek, és már megrontotta őket a világ. A hang elfogadja az érvet. Haragszom még az újságokra, végre van megint min csámcsogniuk. Érzéketlen hiénák, keselyűk, kik rácsapnak egy hírre, és addig tépik, marcangolják, amíg az apró darabokra szakad. Minden újság az első oldalon közli le a történteket, a kisvárost a „halál birodalmának” titulálják többen is. A statisztikák szomorú ténye mereven vág az emberek szívébe: két hónap alatt három brutális gyilkosság, két öngyilkosság, egy kábitószer túladagolás, a hat halálesetből négy nem töltötte a 18. életévét.
A rádiók és a TV-ék egyfolytában erről harsognak, szörnyű! – mondják. És talán igazuk is van, mert hát az.
Nagyonis. És miért? Kérdem magamtól - hát attól, hogy ha megszüli, akkor is rengeteg helyre viheti el a gyermeket anonym. Rengeteg kórház előtt ott az inkubátor. Ezrek szeretnének örökbe fogadni nemtől és bőrszíntől függetelenül, és még nem is beszéltem a lombikbébikről. Harc egy új életért. Akik gyermek után áhítoznak, azoknak semmi sem drága. Időt és fáradságot nem kímélve, fájdalmat és lelki megpróbáltatást vállalva könyörögnek, hogy segítsen nekik valaki… harc egy új életért. Erre jön valaki, aki minden lehetőséget felrúg, számításba sem veszi őket. Eldob hát egy fiatal életet. Eldobja, mint az elégett csikket az utca kövére. Három kiló húsz dekás egészséges kisfiú. Rá két nappal aztán meglett az anya is. Egy 18 éves varrónő. Munkatársától volt, az pedig nem akarta, hiszen így is nehézkessen éltek, de nem ez lett volna a megoldás… mondom magamban halkan, miközben könnycseppek halványkéken gurulnak végig arcomon délcgen. Zavar az, hogy ennyire felkavarhat egy ilyen hír. Nem értem magam. Hogy lehet bennem ennyi érzés? Sajnálat, szánalom, fájdalom. A másik oldalt pedig érzéketlen gyilkos vagyok. Sokszor nem értem önmagam, képtelen vagyok rá. Másoknak ez is adatott. Aztán elgondolkodok és talán nem is a csecsemő halála rázott meg ennyire, hanem ma lesz Anna temetése délután háromkor.
Fájó volt elmenni rá, látni ahogy a koporsó a földbe süllyed, s vele együtt egy test is, a hozzá fűzödő emlékek: a mosolya, nevetése, csengő aprócska kislányos hangja. De ami leginkább elgondolkodtat, az a csókja és az a kényszerű tény, hogy én öltem meg. A rendőrség most is tehetelen, nem talál igaz nyomokat, csak találgat és bukdácsol az ismeretlen ködjében. Nem találnak semmit sem, nem is találhatnak, hiszen én vagyok Kain. Aki engem megállít, megöl, az hétszer megbűnhödik. Mondotta az Úr.
Olyan a temetés, mint a többi, ugyanolyan, csak fájóbb és keserűbb, ez az én bűnöm. Ez csakis az én bűnöm! Senki másé! Bánom amit tettem, de megtettem, mindig csak bánom, de ezzel a bűnöm nem változik. Az enyém marad, a testemé, a lelkemé, belül, belül, legbelül. Más ez a bűn! Más ez! Megtettem!
Nem tudom magam visszatartani, lassan utat talál bennem a fájdalom. Mintha nem hinne nekem, hogy fájó ez. Mintha nem bízna bennem, így hát a valóságra, a nyers realitásra igyekszik. Eltaposva, félrelökve mindent, ami útjába kerül. Keserű belül minden, szürkén keserű. A hang se szól, hallgat… hallgatja a papot, szép, s ékes szavait. Keserű, keserű krisztályos-cseppek, némán indulnak meg a pólusaimon, át arcomon, át arcomon. Néhányan oda néznek, hátra fordulnak, mikor a zokogás halk hangja feltör a tűdömből. Áthatol a torkomon, át mindenen, tűzön és vízen, testemen, lelkemen. Feltör, mint az olaj a földből, feltör, akár a nyomorból a kétségbeesés. Feltör… fel a tüdőm lebegő burkaiból, áthatol a szervek furcsa ágain, a szabad űrbe fújva a hang keserű sugarait. Hangosan zokogok, képtelen vagyok megfékezni önmagam. Ha nem engedek, úgy érzem megfulladok. Zokogok, két kezem védelmező börtönébe temetem arcom, könnyel mosom el tenyerem bűnös vérhez tapadt sejtjeit. Létra, ó igen az. Létra ez a ködös rideg űrbe, dörmögő ködláng, fény az őscsöndbe.
Mikor vége van az egésznek, megfordulok, és jól látom azt amit éreztem, valaki háturól figyelt. Csavar volt az. Csak néz, néz, néz… szeme fénylő tükre, szeme előtt elbukott óriások, időt magasztaló megrontott évszámok. Szeme előtt füstölgő látomások, szeme előtt moha lepte jelenések: roppant titok-szívverések.
Tudom hogy tudja! Érzem, hogy tudja! Tudom, hogy tudja, hogy én voltam!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!