Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Proklos
Alkotások száma: 243
Regisztrált: 2004-03-14
Belépett: 2012-06-28
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (20)
-Egyéb prózai alkotások (8)
-Mese (15)
-Versek (39)
Film / Zene
-Zenekritikák (12)
-Filmkritikák (3)
Képgaléria
-Festmények (31)
-Rajzok (61)
-Tattoo (11)
-Fotók (20)
-Digitális alkotások (12)
-Street Art (2)
Műfordítások
-Novellák (2)
Feltöltve: 2005-05-25 11:42:54
Megtekintve: 529
Kapcsolatok (szeretet, szerelem - beteljesülés)
A tested nem más, mint egy pohár forró kakaó. Amíg forró, addig jó – élvezhető. Ha kihűlt kiöntöd.
Furcsa talán, de a lelkünk a pohár, mely majd alkalom adtán újra mohón gőzölgő kakaót fog melengetni – reinkarnáció.
A kanál mellyel kevergeted a kapcsolataid; egy barátnő, barát, feleség, férj, élettárs.
Találd meg a kanalad, mert így jobban tudod élvezni az élet ízeit, de vigyázz ezzel az eszközzel, mert ha sokat kevergeted, hamar kihűlsz…

Azt mondják a belső számít, mondjuk ezt nagy meg győződéssel, de nem szívből. Igenis a párválasztás a külsőre megy rá, az alapján választ. Az első benyomás a legfontosabb, a karrier építésében nem jó ómen egy elrontott inrtó. De az igazat kell adni abban, hogy a belső az igazi érték, a gondolkodás, és a külső pedig egy burka, melynél vagy kegyes volt velünk a teremetőnk vagy nem. Úgy gondolom a belső értékekre épülő kapcsolat sokkal tovább tarthat, kevésbé halványul el, igaz idő is kell hozzá, hogy valaki a számára jelentéktelen vagy esetleg visszataszító külső mögött belsőt is keressen.
Nekem nem mennek a kapcsolatok, mikor voltak, akkoris is azon gondolkodtam, hogy ez milyen szép, meg jó, de mikor lesz vége. Az emberekre alapvetően haragszok, kevés emberhez állok hozzá automatikusan kompromisszum mentesen. Aztán azzal az emberrel nem találkozom többet, távol kerül, és ha már ismertem, akkor egy időután újra pozitívan közeledek felé, pedig soha sem kedveltem. Soha nem akkor, csak sokkal később kezdenek hiányozni, s akkoris legtöbbször be sem vallom magamnak.
Ez is olyasmi érzés, mint a külső és a belső, nálam mégis a külső jelenik meg, azzal tudom újra konstruálni, hogy ahhoz az emberhez mi kötött. Mikor egy ember nincs már köztünk, akkor nem is annyira ő maga hiányzik, hiszen az alakja és az arca egyre halványabb, aztán már képekről köszön vissza. Hanem az érzés, az az érzés, amiket ő okozott, szavaival, tetteivel, hangjával stb.
Ha valaki felkelti az érdeklődésem, akkor mindig van benne valami, ami csak rá jellemző, vagy erős stílus jegy, s lehet ez szinte bármi, de még ígyis bizonyos határok közzé zárom, holott minden ember jobbik esetben egy-egy külön karakter, csak mi az élet nevű képregényben harcolunk egymással.
Ígyhát az ember nem csak a külsőségben (mint test, és arc), hanem mondjuk egy hajon, ruhán is fennakad, holott a külsővel amúgy semmi baja.
Platón szerint elvesztettük másik felünket, s azt keressük egész életünkben, hogy aztán egészek lehessünk, s ha megvan, akkor onnantól boldog élet, a vissza lévő idő egy kiegyensúlyozott értékrend, mely kapcsolatonként változik.
Arról is szó van itt, hogy a teremtő nem egy helyre sodorja a kettémetszett lelkeket és testet, hanem a világ minden részére. Mi meg emberek naiv hiú lények vagyunk, aztán keressük, ám ritkán van meg.
Betegesen tapossuk egymást, s közben nem vesszük észre, lehet, hogy azzal jobban jártunk volna, akit előbb dobtunk el.
Ághhh, annyira durva ez az egész, hogy az emberi élet milyen is, minden úgy megy, mint egy forgatókönyvben, s a környeztemben rengeteg embernél ezt tapasztalom. Nézem a TV-ét, ahol reggel fel kell a fiatal feleség az ágyba hozza a kávét. Iszonyatosan idilli kép, nagyon jó lenne nekem egy reggel, de nem minden reggel! Képtelen lennék együtt élni egy emberrel, bezárva érezném magam, s nem sexuálisan vagy érzelmileg, hanem lelkileg. Én szeretek egyedül lenni, csak akkor az utcán lenni, ha nekem kedvem van hozzá, s csak akkoris addig, míg nekem jó. Persze, nem lehet mindig elbújni a világ elől, szembesülni kell vele, de ha tehetem magam vagyok. Furcsa, mert vágyok az emberekre, de félek is tőlük, holott én is ember vagyok, csak már rég nem úgy élek, mint a környezetem, más az értékrendem.
Furcsa, de ugyérzem képes vagyok látni az emberek viselkedéseinek okait, mert én ezekbe a hibákba nem esek bele, benne élek, de mégis minden oly távoli. Persze egy normális embernek meg talán félelmetes, de mindenképpen elítélendő egy szerhasználó életforma.
A kapcsolatok amúgy 4 dolog miatt mennek tönkre, 1: elhalványul a szerelem, lassan már csak szeretetként áll fenn (ez inkább a régóta házasságban vagy kapcsolatban élőknél lép fel),
2: egyik vagy másik fél, negatív szokásokat vesz fel, melyek taszítóvá teszik a kapcsolatot, és ingerülté. 3: a féltékenység, mely legyünk őszinte, egy egészséges kapcsolatban nem áll fenn, hiszen a kölcsönös bizalom adott és elvárható, mindig valamiféle belső félelemről szól. Nos és a 4. ez a legfontosabb: az ember egy mohó lény, senki ne titkolja, ritkán vagyunk valamivel igazán megelégedve, mert hát nehéz is, ilyen fejlődésben mindig lesz jobb, szebb, egyénibb. Az embert sokban a mohósága segíti, hogy éljen, s néha ez a veszte is. A mohóság és a kapzsiság, nem ugyanaz, a mohó embernek jobb kell, több kell, de a kapzsi embernél ez betegségszerű már, erre ott a spanyol hódítok és az arany kapcsolata…
Persze az emberben vannak érzések, melyek mások, így ha valamit vagy valakit nagyon megszeretünk, akkor hiába van helyette jobb, szebb, forróbb, hidegebb stb., mégis ragaszkodunk ahhoz. S a ragaszkodás, az, ami a kapcsolatokban megintcsak utat vág, a megtartásra, szakításra, vagy újból egymásrátalálásra.
A férfiak azt mondják, nem értik a nőket. Azt tudják, hogy meglehet őket fogni, a lóvagiasággal, pénzzel, erővel, bundával vagy ékszerekkel (bár úgy gondolom ezek többsége materialista érték, és az embernek a lelkiségre is szükségük van).
A nők azt mondják értik a férfiakat, de ez nem így van. Azt mondják, a férfihoz a gyomrán átvezet az út, és meglehet fogni a sexualítással (szerintem ez sem ilyen egyszerű, a testiség és a lelkiség csak együtt elsöprő, külön-külön idő multával laposulnak).
Valójában nem értik a nők a férfiakat, s fordítva is így van, nem értjük egymást, csak tudjuk, mi az ami a másikat érdekelheti, amit a nemének sztereotípiái rábélyegeztek a korok során.
De akkor még mindig nem beszéltem egy mégérdekesebb dologról:

A szerelemet egyik fél se érti, csak megérzi, átéli, rosszabb esetben elveszti, elhagyja, megöli.

A szerelem egy nagyon megfogatlan érzés, sokan a gyertya lángjához hasonlítják, s azt hiszem ebben a hasonlatban semmi tévedés sincs. Hirtelen gyúl ki, táncol a láng, aztán vagy leég a gyertya, vagy elfújják, de mindenképpen elveszti eredeti értelmét, átalakul szeretetetté, gyűlöletté, keserűséggé és legvégül emlékké, melyekhez érzések társulhatnak vegyesen.
Tudjátok, mit neveznek szer-szerelemnek? Mondjuk egy 0.3as pakk heroin (ennyibe nem halsz bele, legalábbis nekem soha sem sikerült). Annak az érzése tökéletesen konstruálja azt, ami a szerelem.
Mindkettőbe belehalhatsz, a szerbe, meg a sima szerelembe is, mindkettő emberi, emberi érzések, vágyak, beteljesedések - embereknek. Mindkettőre rátalálhatsz az utcán, egy szórakozóhelyen, vagy egy kisebb társaságban. Mindkettőért fizetsz, egyik mindig nálad lehet, de illegális, másik csak amikor viszonozzák.
Egyiknél külsőségekre van szükséged, a másiknál tűre, mindkettő fájhat, bármelyikre vágyhatsz, vágyakozhatsz, beteljesülhetnek, de együtt nem működnek. Féltékenyek egymásra?
Vicces kérdés, igaz?
Pedig igaz.

Szembesülni mindig rossz,
de másokkal könnyebb, mint önmagunkkal.
Mások elől van hová, vagy van mivel;
de önmagunk elől nincs hová, s valójában nincs is mivel…

Önmagunk, önmagunk vagyunk;
legyőzhető vagy legyőzhetetlen félelmeinkkel;
beteljesülő vágyainkkal, meg valósíthatatlan álmainkkal.
Önmagunkban önmagunkat találjuk meg,
másokban másokat,
s csak ritkán önmagunkat.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!