Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Proklos
Alkotások száma: 243
Regisztrált: 2004-03-14
Belépett: 2012-06-28
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (20)
-Egyéb prózai alkotások (8)
-Mese (15)
-Versek (39)
Film / Zene
-Zenekritikák (12)
-Filmkritikák (3)
Képgaléria
-Festmények (31)
-Rajzok (61)
-Tattoo (11)
-Fotók (20)
-Digitális alkotások (12)
-Street Art (2)
Műfordítások
-Novellák (2)
Feltöltve: 2004-07-16 17:29:14
Megtekintve: 1050
Gyülölet 10
Megkapom a gyógyszerem, 2 szem rivotril és 1 szem zyprexa, kis kék szocreál tálcán nyújtja felém a nővér, aki reggel is mosolygott rám. Most ezt szépen beveszi. ? mondja vidáman. - És akkor minden rendben lesz. Én visszamosolygok és felhajtom a mellé adott vízzel, vagy tea félével. Lefekszek, s valóban nem sokkal később álom félébe lépek, kikapcsolok, aztán néha be, de inkább ki, mert ott jobb. El egy olyan helyről, ahol diktafonba rejtve őrzik az igazság példatárát, és az emberség szót csak kutya filmekből ismerik a kereskedelmi csatornákról. Nekik való! Vagy neked??!! Most ideges vagy? És? Tettél ellene?! Tudod mi folyik a falakon túl?
Most már igen! Ne kerülj be! ?.xxxx?. ??xxxxx?.. ?..xxxxx?.. ?.. xxx ?.
Este kapok még 1 adag gyógyszert és alszom megintcsak reggelig. Azért néha elgyengült a gyógyszer hatása, megimbolygott és 5 percig képben voltam, aztán újra magával ragadt, mint egy kislány a babáját, viszi magával, egyre távolabb és távolabb, el a világ elől, a szülei elől, a felelősség elől, minden elől, EL! A hálóterem: 10-nél is több férfitest raktára, férfiké, akár egy hibernált jövőbeli űrlegénység, de mennyire is deviáns az a hajó, amivel szelik a csillagrendszereket. A férfitestek többnyire nyugtalanul forgolódtak, hemperegtek a takaró éteri fehérségében, ahogy a hold bevilágított a sűrűn rácsozott ablakon, s meg-megcsillant egy reménykedő égitest. Vagy csak az én szemem káprázott? Lehet, csak ne keljen látnom a kórtermet, csak neeee! Férfitestek, szétgyógyszerezett, nyugtatokkal ki-be baszott emberek, akiknek az egyetlen búvóhelyük éppen EZ! Eszembe jutottak azok az idők, amikor napokat aludtam át, vagy ha felébredtem már nyúltam a következő adagért, csurgó nyállal az arcomba operáltam a szereket és folytattam a világ KI KAPCSOLÁSÁT. Sikeres volt, csak éppen értelmetlen. És ez itt benn? Úristen! Forgolódtak, vagy a leglehetetlenebb pozitúrában feküdtek, melyek némelyike valósággal fájdalmas volt, még nézni is. És az arcok? Már amelyiket láttam? Gyógyszerezéstől félrebillent fejek, tartós görcsben lévő testek, akár egy mészárlás után. Nah igen, ezt az orvostudomány végzi, és az orvosok és a gyógyszergyártó cégek lobbizó mocskos üzletei, és szerződései véres összegek és szenvedés ízlelte pecsétek mögül. S mindezt a gyógyítás fogalmával teszik, bemocskolva az amúgyis kenő és hálapénzekkel tarkított közvéleményt az orvosi társadalamról? és még nem is beszéltem a műhibákról, és végzetes beteg cserékről! Mikor fáj a kisfiú foga, akkor nem fogorvoshoz visszük el, hanem kap egy fiolányi lidokaint a fájó részre, majd adunk neki egy nyalókát. Ő szépen elveszi, a szájába próbája tuszkolni, de nagy, így hát a felét fogja meg, izzadnak a kis ujjai a fa pálcán, majd ráharap? A nyalóka finom, a kisfiú elégedett, a foga nem fáj, és ha mindennap megtesszük, egészen szép pénzt kereshetünk a nyalóka, de legfőképpen a lidokain tartós és rendszeres fogyásával, úgymond FOGYASZTÁSÁVAL. Még itt is visszaköszön a kapitalista fogyasztói társadalom, akár a karácsony? Melyet bemocskolt a pénz, s ma már csak reklámfogások, és akciók tárháza, meg azé, szedjük el a balfasz vásárlótól az utolsó fillérjét is? Vásároljon, fogyjon! Vigyék! Csak tessék! Csak tessék! Szép portéka! Mint régen a búcsúkon, csak ma ez a szupermarketekben és bevásárló centrumokban történik, nem mondják, nem mutatják, látjuk mi magunk is a fénylőn ragyogó kirakat mögül. Ránk kiabál az a termék és a mellé rejtett ár cinke: MINŐSÉGI! OlcsÓ, óóóó igen az, csak húzzam ki fizetésik, kihúzom, kihát, ki mint a farkam a pinából. Mindegy, hogy egy időután már nem az számít, hogy együtt a család, meg meleg van, karácsonyfa, csillagszóró, kis-karácsony, nagy-karácsony, hanem hogy mit kapott, mit adott, hol vette, örült-e neki, túlszárnyalta-e a másikat, jah és én mit kaptam cserébe??!!
A reggel szörnyű volt, az ápolók ébresztettek mindenkit, reggeli, 8 lehet, talán 9, itt benn az idő elvész, akár az emberek személyiségei a nagyvárosok zajában. A reggeli előre megkent vajas kenyér, mellé langyos kakaó, a gyógyszereket megint ezek elfogyasztása után kell bevenni, aztán pár óra semmit tevés? a szétgyógyszerezett arcok, a folyóson ültek, fel-alá járkáltak, valaki csuklott, valaki szart, más bőgött, vagy éppen böfögött, majd kihányta az amúgyis vérszegény reggeli émelyítő tartalmát. Míg az emberek a folyosókon ténferegtek, addig a takarítók felmosták a hálótermeket, ilyenkor nem szabadott bemenni, lefeküdni sem. Áthúzták az ágyneműket, majd nappalra többnyire kulcsrazárták, az emberi raktárokat. Hogy miért használom ezt a szót? Mert este már a szerek hatása miatt, mindegy, min és hol alszol el, csak hagyjanak békén. Kulcsa zárt fehér éteri helyiség, tiszta, manipuláltan, akár egy szike, fertőtlenítőszagú linóleum, valószínűleg
secusept pulver és hypo hígított elegye lehetett, mikor végeztek a takarítók, akkor felmosták, a folyósokat is, szabályosan körbe mosták az embereket, akik embrió testtartásban a székekbe vonszolták magukat vissza. Aztán cigarettaosztás, ez volt a nap egyetlen, valóban örömteljes pillanata, melyet nem a hazug antidepresszánsok adtak, hanem az ápolók. Minden dohányzó embernek 2 száll? el is lehetett szívni egy erre kijelölt külön helyiségben, itt már rég sárgák voltak a falak, sehol a friss meszelés nyoma, és a nikotint és a kátrányt, akár az ujjunkkal is lehúzhattuk volna az évtizedek alatt beszívta falról, a passzív dohányos! Minden napra volt valami, mind fel lehetett volna írni, ha lett volna hová, vagy mire. Ezen a napon egy férfi kezdte verni az ajtót, le akart feküdni valószínűleg, majd mikor látta minden ajtó zárva, neki ált levetkőzni, mindenkin egyforma kék pizsamaféleség volt, piros megkopott betűkkel a jobb mellnél: Városi pszichiátria.
A férfi franciául habogott, de igazából csak szójátékokat gagyogott. Nem is annyira beszélt, inkább rikácsolt, és közben vetkőzni kezdett, le a felsőt, s le a nadrágot, majd meztelenül végül a papucsával ütlegelte magát fejbe, de rá-ráhúzott egyet másokra is, Napoleonak képzelte magát, most ő lázad, mert száműzték, s nem feküdhet le aludni, hangja egyre erősödik, és toporzékol, úgy a 40es évek körüli férfi. Majd megunja két ápoló egyik a falhoz löki, a másik gyomron térdeli, és már adják is be a nyugtatót. Kihúzzák a vénájából a tűt, és már látni hogy meggémberedik az előbb még hadvezérnek képzelt alak, felöltöztetik, kinyitják az ajtót és lefektetik, az meg csak hagyja magát, akár egy bábu, nem látszik a szeme, csak a fehérje, a nyála folyik, és a szája sarkából vér türemkedik ki. Senki sem háborodik fel, ez itt természetes, mondom, minden napra akad valami, ami eltér a szokásostól, és arra utal, hogy nem egy sebészeti osztályon, hanem egy zárt osztályon várom a gyógyulásom napját, mely fogalmam sincs mikor jön el. Ennek törvényszerűsége minden nappal egyre gyengébb, hiszen mindennap beszélek az orvosommal a szobájában 45-50 percet, s minden alkalom arra enged következtetni, hogy még huzamosabb időt töltök el itt benn. De nem háborít fel a tény, hogyan is tenné, naponta 2x kapok 1 szem zyprexsát, 3x 2 db rivotrilt (2 mg-osat), minden reggel és este 1 szem remeron, és minden délben 2 szem floxetet. Első kettő idegnyugtató, utóbbi kettő antidepresszáns, ekkora gyógyszermennyiségtől semmi sem háborít fel, semmi sem ejt kétségbe, s persze ha nő lennék akkor teherbe sem, hiszen, ilyen gyógyszereknél még a petesejtek illetve a sperma befogadó és megtermékenyítő hatása is vajmi kevés. A legális sterilizálás, vagyis az ingyenes fogamzásgátló.
Mindegy. Esténként furcsa álmaim vannak, érdekes hogy éppen itt benn tudok álmodni. Egyik éjjel azt álmodom, hogy kisgyerek vagyok még, úgy 6-7 éves körüli, s egy elhagyott templomban vagyok, a freskók és a szobrok többsége vagy lepattogott, vagy megrepedt, minden csupa pókháló és a megrepedezett ablakokon tódul be a tavasz ábrándozó fénye. Az oltár fölött Jézus a feszületen, alatta nájlonzsacskókba csomagolt gyerekek, némelyik sír, némelyik nevet, de mind fel felé néznek, a kifeszített Jézusra, ki az emberek bűneiért lett képkeretezők munkássága. Jézus és a kereszt között kis szöveg olvasható, egy latin írás góth betűkkel: ?Nemo judex in proparia causa?. A pontos jelentését nem tudom, de valami olyasmi, hogy senki sem dönthet más helyett büntetlenül. Mindegy. Nem sokáig időzőm az oltár előtt, inkább a poros barna padok között bújócskázom, és élvezem ezt a nyugodtságot, azt hogy itt nem talál rám senki, nem bánt senki. Itt is éjszakázom, nagyon bátor vagyok! Éjjel csak nézem a csillagokat a berepedezett ikonizált ablakból, egy elhagyott templomban, nem tudni hol, és mikor, és talán rá sem találok a válaszokra már soha, mert reggel ébresztő van.
Azért egy hét alatt kiderül, hogy reggel 8-kor van az ébresztő és nem 9-kor, ennyit az időérzékről? Reggeli, majd gyógyszer majd semmit tevés délig, mikor ebéd van. Később kiderül, hogy például a remeron-t, igazából étvágyhozó gyanánt kapom, ez egy olyan antidepresszáns, mely ügyesen egészíti ki a többit, és közben folyamatosan gyenge éhség érzetet ad, azt mondják alultáplált vagyok, itt majd meghízom. Nah, de ebből a kosztból? A hajléktalanszálókon korrektebb ételét kapnak az emberek, igaz, erre csak tippelek, hiszen soha nem voltam abban a helyzetben, de inkább az utca és a tetvek, mint ez itt benn. Délután 2-től csoportosterápia, ahová szerencsére nem kell járnom, mert hogy nekem nincs szükségem rá, meg amúgyis rendbontó egyéniség vagyok, és rombolnám a csoport hangulatát. Fasza. Nem csak a külvilágban rekesztenek ki, s diszkriminánsak velem, de még itt benn, a BOLONDOK között is. Basszák meg! Nem az idegesít, hogy nem vagyok ott benn és ülünk a székeken és beszélgetünk problémákról és azok megoldásairól, és ily módon a csoport fejlődik, hiszen a csordaszellem mindig erőt ad, hanem az fáj, hogy még oda sem vagyok való. Akkor hová? Hova? Merre? De nem idegeskedem, 1x mert nem érdemes, másodszor meg a gyógyszerek miatt igazán mélyen amúgysem tudom magam felhergelni. Aztán este 7-kor vacsora gyógyszerosztással összekapcsolva, majd 9-kor takarodó. Megint megtelnek a hálótermek emberekkel, mindenki elfoglalja az ágyát, felvesz egy pozíciót és alszik, vagyis kikapcsolja magát, én pedig kicsit nézem az ablakon beszűrődő holdfényt, majd lecsukom a szemeim, s álomba merülök. Megint kisgyermek vagyok, most tanultam nem rég meg járni, egy gyertya lobog előttem, a fényét nem látom, mert mintha egy láthatatlan kéz minden másodperben oda vágna egy képet helyette róla. Így vontatott a fénye, de nem zavar. Magamhoz veszem a gyertyát a gyertyatartóval együtt és elindulok a sötét folyosón. Bal láb, jobb láb, bal láb, jobb láb. Tipegek, s közben nyikorog alattam a hiányos parketta, a falak néhol beáztak, és a tapéta sok helyen le van tépve, ablak sehol. De én megyek előre, bátor vagyok! Nagyon bátor! Bal láb, jobb láb, tipegő gyermek valami sötét helyen. Aztán a falak először téglaszerűek, majd öntött betonná vállnak, s a talaj is egyre inkább már csak egyenlőtlen beton. Rá kell, hogy döbbenjek, ez egy katakomba. De én csak megyek előre, a gyertya fénye nem mozog, hiszen a láthatatlan kéz fotókat rak elé, s a fotók atmoszférája adja a fényt. Aztán a folyosó végére érek, ahol nagy vasajtó van, rozsdás és megfáradt, akár az öregekotthonának társadalmi élete. Mindegy. A hatalmas vasajtón, egy lakat van, de kilincs sehol, aggasztó, elpityeredek, apró könnycseppjeim úgy ragyogtak a szemembe, mint a nukleáris mezők tövébe épült város felett a vörös ég, az érzékeny aszfalt csupa üveg, s süvített az örökkévalóság a drótokban, előre ADSL! Nyerjen a kábelNET! Kicsi voltam, és sírtam, szinte gombnyomásra, mint amikor aprót dobsz az automatába, vagy mikor a kódodat beütve leveszed a fizetésed a kártyádról, és bosszankodsz, hogy mennyit húzott le tőled a bank. Felvetül benned a kérdés ösztönösen, ahogy a mai 14 éves lányok rábuknak a faszra? ezért dolgozom ÉN? NEM, nem ezért dolgozol, DE ezt KAPOD.
Már nem sírok, zokogok, kétségbeesetten verem, püfölöm pici karjaimmal a hatalmas gólemszerű ajtót. Aztán mozgást hallok a hátam mögött és ott állok ÉN. Az idősebb én, aki most vagyok. A teste megfáradt, nem olyan, mint egy 17 évesé, még 30nak is túl elgyötört, szemei táskásak, karja csupa heg, vénájából bugyog ki a barna heroin, akár valami befőtt vagy massza.
Gyere! Segítek! Nem kell ez neked! ? ezzel eldobja a gyertyát, és felkapcsolja az elemlámpáját, kézen fog, és elindulunk az ellenkező irányba. Nem szól semmit, de hallani, ahogy suttogja: bal láb, jobb láb? Igaz, amíg ő egyet lép, én addig kettőt, hármat, de tartom az irányt. Bátor kisfiú vagyok! Anyukám megdicsérne, apám meg kezet rázna. Elérünk egy másik vasajtóhoz, kinyitja s közben azt búgja a fülembe: TE NE LEGYÉL ILYEN 20 ÉV MÚLVA! Elmosolyodom, ő is. Te nem jössz? ? kérdem az idősebb éntől. Erre ő csak annyit mond: Nekem még dolgom van itt. ? majd magára zárja a hatalmas vasmonstrumot. Kinn a tavasz üde képe, mezők, fák, bodzabokrok, szabadság és feloldódódás. Minden szép, de nem értettem a jövőmet, vagy inkább a gyermekkoromat? Már soha nem tudom meg, reggel a mosolygós arcú nővér ébreszt, egy újabb éber nap, ott ahol csak sötétben jó.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!