Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Rosso
Alkotások száma: 14
Regisztrált: 2006-03-14
Belépett: 2012-09-20
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (2)
-Versek (12)
Feltöltve: 2006-04-12 11:01:44
Megtekintve: 492
Temetés
A temetés lezajlott. Nekem egyáltalán nem tetszett, persze egy temetés sose szép, de ez különösen lehangolt. Szegény életében még egy nagyon gazdag fogorvos-feleség volt, úgyhogy pénz és műsor volt bőven, de talán ettől lett az egész olyan személytelen. A beszédre próbáltam ráhangolódni, és vártam hogy elhatalmasodjon rajtam a szomorúság és a keserűség, de amikor már huszadjára olvasta a pap hogy doktor xyné doktor vz, akkor tényleg úgy éreztem, hogy ebben az egészben semmi emberi nincs, mintha semmi más nem lett volna szegény egész életében mint doktor. Én úgy érzem, hogy ilyenkor az embert vesztjük el nem a foglalkozást, miért kell a foglalkozást és a státuszt még ilyenkor is ennyire görcsösen hangsúlyozni. Belátom én, hogy biztos nagyon sokat tanult hogy doktor legyen, és biztos nagyon lelkiismeretesen dolgozott hogy elismerjék az emberek, és erre életében biztos nagyon büszke is volt, de szerintem a sírjánál már nagyon ízléstelen folyton csak és kizárólag doktorként emlegetni. Ha máshol nem, ott már úgyis mindenki egyenlő. A pap után még a volt főnöke is tartott beszédet, ez még inkább túlszervezetté tette az egészet, a szertartás egy éves értékelő értekezlethez kezdett hasonlítani, ami ugye teljesen kizárja az elérzékenyülés lehetőségét. A következő dolog, amitől szintén megint majdnem hánytam, hogy a pap a beszédében rengetegszer megköszönte a családnak a sok adományt meg segítséget a templomépítésben. Itt úgy éreztem, hogy ez már gyalázat. Ez legyen a végtisztesség egy életút végén? Ennyit bírunk összekaparni egy órai emlékezés gyanánt? Tényleg ennyi egy ember? Munka és adomány? Én eddig azt gondoltam, hogy szentimentális lélek vagyok, hát én bizony bármilyen temetésen tudok sírni. Na ez az állításom kapásból megdőlt, sírni a végéig nem sikerült - szívtelennek is éreztem miatta magam - és elérzékenyülni is csak akkor tudtam, amikor ránéztem a lányára és annak gyerekeire, és láttam a szemükben az igazi emberi érzést, a fájdalmat, és ezáltal átéreztem a veszteséget.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-06-13 15:43:08
Ez teccik.Szeretem,ha valaki nyiltan vállalja az érzéseit és nem egy mesterkélt hülyeséget alkot csak,hogy jobb színben tünjön fel.Teccik.Nagyon
2006-04-13 10:40:11
Jól esik hogy olvastad, soraid megnyugtatnak. Ezek szerint mégse vagyok szívtelen. Köszi.