Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Aelle
Alkotások száma: 54
Regisztrált: 2006-03-29
Belépett: 2013-04-02
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (3)
-Haikuk (8)
-Dalszövegek (3)
-Versek (31)
Feltöltve: 2006-07-25 11:42:15
Megtekintve: 840
Nem vagyok egyedül
A háborúban elesettek emlékére...

Mindig is szerettem Esztergomot. Nagymamám ott él, egészen kis koromtól fogva jártam hozzá, volt olyan nyár is, amikor két tanév között minden időmet nála töltöttem. Talán a fiatalkori élmények hatására maradt meg a város emlékezetemben a béke és a nyugalom szigeteként. Ma, frissen érettségizett diákként is szívesen ellátogatok oda, s igyekszem barátaimat is rávenni, tartsanak velem. De az sem baj, ha egyes-egyedül vagyok.
Hanyatt fekszem a Duna partján. Mögöttem az Erzsébet tér narancs utcalámpái ontják fényüket, pólóm alatt harmatos fű zizeg. Éjfél lehet, bár lusta vagyok ránézni a telefonom órájára. A folyó fekete hullámain a szlovák város, Párkány fényei imbolyognak. Távolabb áll kihaltan, saját fényében fürödve a Mária Valéria híd, melyet csupán pár éve építettek újjá. Most alszik mindkét város és én is lassan ebbe az állapotba kerülök. Hajam szétterül a párnaként szolgáló összegyűrt pulóver redőin, szemem lecsukódik. Finom meleg nyári este - suhan át az agyamon.
Puha álmaiba merült már mellettem az a lány is, aki ezúttal barátomként tartott velem a történelmi városba. Szőkésbarna hajából egy tincs lelóg szeme elé, minden egyes lélegzete meglebegteti a kósza fürtöt. Persze erről mit sem tudok, a csend és a béke varázsa nemcsak a gyermeki elmére van hatással, hanem a szinte felnőtt ember agyára is. Talán még érzem a fű illatát, vagy már az is álom.
Maró homok csap az arcomba. Távol egy furcsa objektum száguld át az égen, s amint lehull, lángok csapnak fel körülötte. A hang csak később ér el, az omló beton és a becsapódás zaja megszédít. Mellettem arab káromkodás. Ijedten nézek fel. A Duna egykedvűen folyik orrom előtt, ismét csend van, ám a fülemben egy távoli robaj visszhangzik. Társam is felkel, zavartan körülnéz, majd megszólal:
-Csak egy kapu csapódott be... Úgy tűnik, elaludtunk.
-Jah, elaludtunk...
Nem is beszélünk többet. Kicsit közelebb húzódik hozzám, aztán ismét a vízre bámulunk. Nem kell semmi szó, a látvány és az érzés magukért beszélnek. Újra a nyugalom andalító felhője lengi be az egész teret. Negyedóra, gondolatok nélküli lebegés után oldalt nézek. Kedves barátom ismét alszik már.
Én nem tudok. Internetfüggőként nem kerülhette el figyelmemet a hálón megjelent cikkek sorozata, amelyek a Közel-Keleten zajló háborúról szóltak. Ennek egy momentuma ragadott meg álmomban, s visszaemlékezve már nem tudnám megmondani, a mellettem elhangzó szavak milyen nyelven is lettek kimondva. Akkor és csak akkor tudtam, most már nem.
Pillantásom a hídra téved. Egy autó vagy gyalogos sem igyekszik át rajta, sem szlovák oldalról, sem magyar oldalról. A némaság most megváltozik, mintha háborús övezetben lennék. Láttam már másik hidat is, igaz, csak pixelekben, de láttam. Azt is emberek építették fel. De le is rombolták. Egy pillanatig sikerült lelki szemeimmel a Mária Valéria látványát az interneten látott képpel összemosnom. Kifacsarodott vas alkotórészek, megtört beton. Aláhulló kődarabok. A vízió korántsem volt olyan békés és megnyugtató, mint amit Esztergomban megszoktam.
Itt fekszem, magyar ember. De lehetnék szlovák vagy német is. Teljesen lényegtelen. Elborzadva gondolok a látott képekre és olvasott szövegekre, de mégsem tudok szabadulni tőlük. Az élmény fogságában már egy másik gondolat fogalmazódik meg bennem, az, hogy hogyan lehetne segíteni. Tekintetem ismét kitisztul, most a sötéten ringatódzó víz ejti rabul. Párkány fényei egymástól elszakítva lebegnek a hullámokon, olybá tűnik, sosem érik el egymást. S igen, talán mások is vannak, akik véget vetnének a háborúnak, de nem áll módjukban. A tehetetlenség ökölbe szorítja kezem, de a kín nem enyhül. Újabb kapu csapódik be a közelben, durva zaja sokáig a házfalak és a fák között repked, hogy aztán erejét vesztve alámerüljön a vízben.
-Szerinted... szerinted hányan haltak ott már meg? - Barátom tekint rám ijedt szemekkel.
-Nem tudom... nem tudom. - Nem akartam számokat mondani. Pedig tudtam volna.
-Gyere menjünk mamához. Még a végén aggódni fog - szólok egy percnyi néma hallgatás után.
Felálltunk, a nedves füvet lesöpröm a fejtámaszként szolgáló pulóverről. Tétován nyúl felém egy törékeny kéz, a lány keze. Én is nyúlok felé, s a következő pillanatban már kézenfogva, a hatalmas folyamnak háttal sétálunk el az Erzsébet térről. Egy kósza szellő felborzolja a vízfelszínt, s Párkány két lámpájának fénye azon a hullámon egy pillanatra egybeolvad. Nem vagyok egyedül...

2006. július 16.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!