Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Miss melon
Alkotások száma: 14
Regisztrált: 2006-04-12
Belépett: 2006-05-17
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (9)
-Mese (1)
-Versek (4)
Feltöltve: 2006-04-13 07:30:28
Megtekintve: 535
Számkivetettek
Egy idősek az emberiséggel. Ősidők óta élnek közöttünk láthatatlanul. Védtelen emberek testéből és lelkéből táplálkoznak. Nem akarnak mást csak élni, akár mások élete árán is. A sok megmagyarázhatatlan eltűnés zöme, valószínűleg velük hozható összefüggésbe.


„Vigyázz, ha jön az éjszaka, mert lesben állnak és magukkal ragadnak oda, ahol a sötétség a halál az úr!”

-A környékről eltűntek a hajléktalanok.-nyugtázta elégedetten a középkorú férfi, miközben átvágott a parkon, hogy lerövidítse a haza vezető utat. Késő este volt, talán tizenegy lehetett. Fázósan húzta össze magán a felöltőjét. Ügynökként egy sikeres napot tudhat maga mögött. Ha haza ér, megjutalmazza magát egy csészeforró teával. Na jó, talán egy kis rum is kerül bele. Gondolatban már felpolcolt lábakkal, kedvenc fotelében hátradőlve kortyolgatta forró italát. Már csak ötven méter és kiér a parkból. Nem vette észre, hogy pár lépésre tőle felemelkedik a csatorna fedele… Aztán valami megragadta a jobb lábát és meg rántotta, mire az oldalára esett és éles fájdalom hasított a lábába Az a valami vasmarokkal szorította, és húzni kezdte a kanális felé. A meglepetéstől és fájdalomtól mozdulni sem tudott, csak hagyta, hogy a karok tehetetlen bábként húzzák magukkal a mélybe. Még egy pillanatra látszott rémült, torz grimaszba fagyott arca, azután eltűntek a sötét lyukban. Martin valaha jobb napokat is látott. A harmincas évei végén járhatott, de vagy jó ötvenesnek látszott. Szakálla csakúgy, mint a haja, régen nem látott borbélyt, kinyúlt norvég mintás pulóvere és szürke szövet nadrágja pedig elég viseltes volt már. Összes személyes holmija elfért egy háncs szatyorban. Jelenleg egy tíz emeletes ház legfelső szintjén húzta meg magát. Szabad úszó írónak vallotta magát, valahogy egyik kiadóval sem tudott egyezségre jutni. Állandó jövedelme nem volt, kisebb alkalmi munkákat vállalt, egyik napról a másikra élt. Várta élete nagy storyját, melyből majd sikerkönyv lesz. Ült a parkban egy padon és elmélkedett. Nézte a csillagokat, mintha onnan várna ihletet. Ekkor a fák közül elindult felé… Kicsit mintha bicegett volna. Fekete elnyűtt tengerészsapkát viselt mely alól kilógott ősz, csomókba ragadt haja. Az arcát gennyedző sebek borították, a kifakadt hólyagokból sárgás nedv folyt végig a szakállán. Mikor Martin háta mögé ért, felemelte a kezében lévő üveget, és lesújtott vele a férfi fejére. Martin aléltan csúszott le a padról a fűbe. Ekkor a támadója megragadta a lábait, és elkezdte vonszolni a közeli csatornához.
• Kinyitotta a szemét, de időbe telt, míg hozzá szokott a félhomályhoz. Egy beton tömbön ült háttal a falnak, lába a mocskos vízbe ért. A haja a homlokára tapadt a rá száradt vértől, és a feje is fájt. Hirtelen rá döbbent a föld alatt van, valami csatornában. Hatan ültek vele szemben. Az egyikük asszony lehetett. Mindannyian rongyokba burkolódzva kuporogtak. Arcukat, kezüket elborították a sebek. Lábuk előtt emberi maradványok. Nem szóltak egy szót sem, csak nézték, figyelték, ahogyan a ragadozó méregeti zsákmányát. Martin nem tudta megszólítsa-e őket, hogyan reagálnának. Első rá nézésre olyanok, mint a legtöbb hajléktalan, akiket eddig az utcákon látott. De ezeknek vad tűz égett a szemében. Távolabb a sötétben mozgolódás támadt. Három férfi érkezett az egyik még szinte gyerek. Mezitláb voltak a lábukat térdig fekélyek borították. Térd fölött valami nadrágfélét viseltek, ami inkább szakadozott rongynak tünt. A kabátjuk feslett kopott, beazonosíthatatlan színű és anyagú. Az idősebbnek ruha csomó volt a vállára vetve, ami két kis lábszárban végződött Leemelte a válláról a csomagot, Martin és a hat társa elé dobta a sekély vízbe. A csomag egy hatéves forma kislány volt, szép szőke haja szétterült a vízben. –Egyetek!-dörögte ellentmondást nem tűrő hangon. A kis csoport, mintha csak erre várt volna, rá vetette magát az élettelen kis testre, cibálta le róla rózsaszín kabátját. Martin döbbenten tehetetlenül nézte, amint sebes kezeikkel, csupasz körmükkel mohón tépték a bőrt, a húst, és tömték hólyagos duzzadt ajkaik közé a vértől csepegő húscafatokat. Elégedett nyögéseik, csámcsogásuk visszhangzott a félhomályban. A kis rózsaszín kabátkát már nagy vörös foltok tarkították. Martin nem bírta tovább a fal felé fordulva hányni kezdett. Nem fordult vissza de látta maga előtt a kislányt, aki nemrég még játszott, sírt, örült, a szülei szeme-fénye volt, és ÉLT. Most pedig ezeknek az elfajzott embereknek az étvágyát elégíti ki. És ekkor, mint egy szikra… hirtelen megvilágosodott, felülkerekedett benne valami új érzés. Hiszen itt a story élete nagy lehetősége. Nem gondolt már a néhai kislányra, csak a regényére. Őt nem bántották talán valami szándékuk, van vele? Fejében már megfogalmazódott a Nagy Terv. Elnyomva feltörő hányingerét, kavargó gyomrát megfordult. Közben az embereknek eme elkorcsosult fajtája végzett véres vacsorájával. Az idősebb férfi megragadta a már nem csak rózsaszín kabátot, összefogta, mint egy kendő négy sarkát, és elvitte a szörnyű maradványokat. –Én. én író vagyok. Látom maguk… hm… értelmes embereknek tünnek. Szívesen írnék magukról az új könyvemben-próbálkozott. Azok mintha nem is hallották volna, ott guggoltak mind a nyolcan a víz mellett, és elmélyülten tisztogatták magukról a vért. Ekkor visszajött az öreg. „-Valami vezető féle lehet”-futott át az agyán. Megállt Martin előtt. –Te nem vagy olyan, mint a „fentiek”. Melyik alagútban élsz?-kérdezte. –Tulajdonképpen hol itt-hol ott húzom meg magam. Kik maguk? Honnan jöttek?-kérdezte Martin. –A mi fajtánk már nagyon régen a csatornarendszerekben, alagutakban él. Valamikor mi is a felszínen éltünk. A legtöbben önhibánkon kívül kerültünk ide. Az emberi társadalom kirekesztett bennünket. Már nem jutott hely odafent, ide menekültünk. Kolóniákban élünk idelent. A legtöbben már beszélni is elfelejtettek, az újszülötteket már nem tanítják szólni. Sokan meghalnak fekélyekben, betegségekben. De egy meghal, öt újabb kirekesztett érkezik a helyébe. Az elhagyatottak száma napról-napra nő. –De hát embert esznek!-méltatlankodott Martin. –Azt esszük, ami van, ami jut.-felelt az öreg vészjóslóan. –A mi fajtánknak semmije sem maradt. Elvesszük, ami kell! Leült Martinnal szembe a többiek mellé. –Tudod, először istenhez imádkoztak a jobb életért, de az sem segített. Már nem hisznek benne. Senkiben sem hiszünk! Azért élünk, hogy együnk és azért eszünk, hogy éljünk. Ahogy beszélt Martin mintha megvilágosodott volna. Hirtelen úgy érezte, megtalálta a helyét, ő ide tartozik. Pokolba a kiadókkal, pokolba mindenkivel! Ez egy új lehetőség. Rájött, gyűlöli az embereket! Mindent elvettek tőle. De talán még nem késő… Őrdögi gondolat fogalmazódott meg benne, amit azonnal tettekre is váltott nem számolva a következményekkel. Hirtelen felállt, és a kődarabbal-amit közben marokra fogott-lesújtott az öregember fejére. Aztán újra… meg újra… meg újra. A többiek kifejezéstelen szemmel nézték, ahogy Martin üti vezetőjük fejét, míg abból szép lassan csak egy pépes massza maradt. Felegyenesedett, őrült fény csillogott szemében. –Most már én vigyázok rátok! Szót fogadtok, engedelmeskedtek nekem, és bármit elérhetünk! Bosszút állunk a „fentieken”! Az emberi roncsok félelemmel, vegyes csodálattal néztek rá. Letérdeltek elé és vértől csöpögő kezét csókolgatták, mely még mindig a gyilkos követ szorongatta. Végre fontosnak, erősnek és különlegesnek érezte magát. Most már tartozik valahová. –Menjünk a többiekhez! Ismerjék meg az új mesterüket!



Otthontalan emberek mindig voltak és sajnos lesznek is. Az utcákról elkergetik őket, a kartonlapok, rongyok nem védenek a hideg ellen. Éheznek. A szégyen és a hideg leüldözte őket a mélybe. A szennyvíz csatornákon át bárhova eljutnak. Amikor lent már nem találnak élelmet, mikor eltűnnek a patkányok is, a felszínről visznek le táplálékot. Testüket sebek, fekélyek borítják. Először csak saját halottaikat fogyasszák el, majd az éj leple alatt ki merészkednek, és már emberre vadásznak. Minden nappal csak egyre többen és többen lesznek. Egy nap, amikor már nem férnek el odalent, feljönnek, hogy újra elfoglalják a földet. Akkor megkezdődik a számkivetettek inváziója!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!