Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Winner
Alkotások száma: 93
Regisztrált: 2006-04-24
Belépett: 2017-03-23
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (10)
-Haikuk (20)
-Egyéb prózai alkotások (6)
-Gyermekrovat (Versek) (4)
-Versek (53)
Feltöltve: 2007-03-02 14:35:23
Megtekintve: 567
Tanár úr
Ülök a padon és élvezem a napsütést. Nem jószántamból teszem. A tárgyalás végeztével visszaérve a kocsimhoz látom, hogy kerékbilincs van rajta. Tény, hogy megszegtem a szabályt és jóval tovább parkoltam, mint amit kifizettem. De egy tárgyalás közepén nem lehet felugrani, hogy bocsánat leszaladok befizetni még egy órát. Még az se illik, hogy telefonon rendezem a további befizetést, igaz nem is tudnám, mert fogalmam sincs, milyen számot kell felhívni.
A lényeg a kerékbilincs. Taxival elmentem a parkoló társasághoz, pótdíjat befizettem majd vissza az autóhoz. Most itt várom, hogy jöjjenek és levegyék azt a fránya kerékbilincset. Egy nem túl fontos találkozom lett volna, amit lemondtam. Mást nem tudtok tenni, élvezem, hogy csak ülök a padon és süttettem magam a kora tavaszi napon.

Elmerülök az újságba és csak kis idő multán veszem észre, hogy figyelnek. Valahol periférikusan érzékeltem, hogy valaki jön az úton, de csak miután a lassú haladás megszakadt és ott áll tőlem öt méterre és engem néz, figyeltem fel az idős férfire.
Alacsony jóval a nyolcvan felett lévő férfi nézett. A ruhája és egész megjelenése furcsa, valami hiányról árulkodik. Nem tudom mi ez a hiány, hiszen tiszta ápoltnak tűnik, és mégis valami furcsa. Nem az, hogy kopott a nadrág és az ing, meg a kardigán agyonmosott.

- Szerbusz fiam. Nem ismersz meg, igaz? - Szól hozzám a férfi.
- Nem! - Dadogom és kutatom az arcát, amiben valahogy ismerős vonásokat vélek felfedezni.
A férfi megindul felém és leül a padra. Figyelem a mozgását, ismerős az is. Nehézkesen mozog. Látszik rajta, hogy nehezére esik a menés. Biztos, hogy ismerjük egymást ő, tudja is ki vagyok, de nekem nem ugrik be.
- Látod, megöregedtem László fiam. Mintegy jelezve, hogy a nevem is tudja.
- Bocsásson meg, de nem tudom, hogy ki is tulajdonképpen.
- Ne szabadkozz, több mint 30 éve nem találkoztunk. Utoljára talán az érettségin. Milos Péter vagyok, vagy ahogy ti hívtatok a hátam mögött a Törpe krampusz.
- Tanár úr? - Kérdezem egyszerre zavartan és meglepődve.
- Igen én. - Mosolyog rám hiányos fogsorával. - Látom igen komoly ember vált belőled, a magadfajta mindig szalad. Nem is értem, hogy csak itt üldögélsz. Nem jellemző a mostani középkorúakra. Vagy munka nélkül lebzselnek, és töménytelen idejük van, vagy pedig rohannak, mert két ember feladatát kell ellátniuk.

Nézem a férfit. Egykori középiskolai tanáromat. Mennyire tiszteltem nagy tudása, igazságossága, és amit akkor nem értettem csak éreztem, kiváló pedagógiai érzéke miatt. Szerettem, ahogy tanított. Egy matematika, fizika szakos tanárt szeretni nem könnyű, de öt még azok a diákok is szerették, akik bukásra álltak nála. Aki nála megbukott az valóban reménytelen volt. Képes volt kihozni a diákokból a maximumot. Ezt a minden diák által utált két tantárgyat képes volt közérthetően és élvezetesen tanítani. Volt valami megmagyarázhatatlan benne. Mindig mindenkivel szemben jóindulatú volt és mégis érezte a diák, de még a tanár kollegái is, hogy felettük áll. Egy megmagyarázhatatlan szellemi fölény birtokában volt, amivel soha nem élt vissza. Én, aki az általános iskolában utáltam mindkét tárgyat nála négyes olykor ötös tanuló voltam. Élveztem az óráit.
És most itt ül mellettem, megöregedve, de ez a szellemi fölény és a jóságos kisugárzás most is
benne van.
- Hogy van tanár úr? -Teszem fel a bugyuta közhelyszerű kérdést.
- Hogy lehet egy magamfajta öreg csont? Élem a nyugdíjasok szürke életét. Rozoga egészségi állapotban egyedül. De nem tudok mit csinálni, ez van.
- A kedves felesége? - Kérdezem bátortalanul. Legendásan példás házasságot élt. Ezt mi diákok is éreztük. Pedig egy diák mit törődik a tanára családi életével, pláne ha matematika fizika szakos tanár.
- Két éve meghalt. - Mondja halkan. Nekem kellett volna elmennem, és erre az asszony hagyott itt. Kaptam egy súlyos infarktust, a fél oldalamra lebénultam és mire összeszedtem magam szegény Klárimat, elvitte a szíve. Nem bírta az izgalmakat.
Nézem a töpörödött kis öreget és beugrik mi az, amit első látásra hiányoltam. Az asszonykéz az hiányzik szegény öreg öltözékén. Minden kifogástalan tiszta az öltözékén, túl azon, hogy kopott és elhasznált. A nadrág éle félrevasalva, és az ingen is a vasalási tudás hiánya kiabál. A kardigán egyik gombja más színű cérnával van felvarrva.

- De te mesélj László fiam. Mi van veled.
És én elmesélem mi történt velem mire jutottam az életben. A kisöreg láthatóan élvezettel hallgatja, néha, néha kérdez csak közbe.
- Örülök, hogy sokra vitted, tudtam én ezt, éreztem már akkor is. Nem véletlenül tusoltam el azt a buta stiklidet, amit érettségi előtt két hónappal csináltál az osztálynaplóval.
- Tanár úr tudta, hogy én voltam? - Kérdezem rákvörösen.
- Persze, hogy tudtam. Ha akkor felfedem a kilétedet nem engednek érettségire és lehet egészen másképpen alakul az életed. Valószínűleg elkallódtál volna. Na ezt nem akartam, fiam. De a többiek hasonló dolgaira is rendszerint rájöttem. Gondolod, nem tudtam, hogy a Faragó Tomival, hogyan puskáztok. De azt is tudtam, ha egy diák puskázik és azt nem a könyvből teszi, hanem a puskát előre elkészíti, akkor azzal is készül.

Gépkocsi fékez az autóm mellet, overálos férfi szál ki az autóból és leveszi kocsimról a kerékbilincset. A kisöreg figyelmét nem kerüli el ez sem.
- Csodálkoztam is, hogy ennyire ráérsz. Már látom kényszer szülte ráérés volt ez. Nem is tartalak fel, biztosan sok a dolgod.
- Már lemondtam a programomat, ráérek. A tanár úr nem siet?
- A nyugdíjas klubból jövök. Tudod, oda járok ebédelni. Utána sakkozunk, kártyázunk vagy a politikai hovatartozás szerint vitatkozunk. A magunkfajtának rengeteg ideje van. A legfontosabb, hogy időben bevegyem a gyógyszereket, és már az is öröm, ha nem fáj a lábam vagy nem hasogat a derekam.
- Tanár úr! És a gyerekei?
- Azok is rohannak nap, mint nap. Hétvégeken eljönnek, vagy ők, vagy az unokák. Négy felnőtt unokám van, és két dédunokám. Szegény Klárim nem élhette meg a dédunokáit, pedig biztos nagyon boldog lett volna.
Nézem a kis öreget, hallgatom, ahogy a családjáról mesél és szégyen ide, szégyen oda, szemem megtelik könnyel.

Beszélgetünk régi iskolai élményekről, amit mi így, ő úgy élt meg. Már a parkolóórát sem kell nézni, hiszen elmúlt hat óra. Kérdezgeti kiről mit tudok, és szoktunk-e összejönni legalább az érettségi találkozókon.
- Tanár úr! Jövőre lesz érettségi találkozó, adja meg a címét és meghívjuk magát is. - Kérlelem az öreget, de csak a fejét ingatja.
- Nincs ott semmi keresni valóm. Tudod fiam nem tervezek már egy évre előre. De sokszor egy hétre sem. Nagyon örülök, hogy a sors összehozott veled és láttam milyen derék ember lett belőled. Hidd el nekem ennyi elég.
Azzal feláll kezet nyújt és lassú nehézkes léptekkel elindul. Nézem apró vézna alakját, míg csak a sarkon be nem fordul.

Egy óra múlva is ott ülök a padon, magamban mélyedve. Az ég lassan ólmos szürkére vált, én pedig gyönyörködöm az előbukkanó holdban.
A telefon csörgése riaszt fel. A feleségem hív. Először kinyomom a telefont, majd rájövök, hogy biztos ideges ezért visszahívom.
- Szerbusz édesem, hol vagy? Csak nincs valami baj? Hallom a feleségem aggódó hangját.
- Nincs semmi baj, minden a legnagyobb rendben, mindjárt indulok haza.
Fölkászálódok a padról, és lassan megindulok az autó felé.

Budapest, 2007. január 21.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2007-05-02 17:42:03
Kedves RCS és F. Moon!
Köszönöm, hogy megtiszteltetek.
2007-03-14 21:33:16
szép. tetszett :)