Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Creature
Alkotások száma: 11
Regisztrált: 2006-05-05
Belépett: 2008-03-12
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
-Versek (4)
Képgaléria
-Fotók (5)
Feltöltve: 2006-05-05 19:22:47
Megtekintve: 336
Londoni félóra
-Neeeem! Ez már tényleg nem történhet meg velem! Miért én? Annyi sok öngyilkos közül miért épp engem nem enged a sors csak egyszerűen meghalni?- így gondolkodott D, mikor pontban négy óra ötven perckor leugrott a híres londoni óratorony tetejéről, és fönnakadt a percmutató végén.
Világos, drapp színű zakója és hasonló színű csíkos nadrágja szinte teljesen beleolvadt a régi óralap sárgás hátterébe. Csupán a számokból takart ki egy keveset, de azokból se sokat. Így lógott a zakójánál fönnakadva. És az idő telt.....
Miért nem tudtam csak egészen egyszerűen leesni?- gondolta.- Miért kellet ennek a semmirevaló életnek még egyszer belém rúgnia ilyen kegyetlen és megalázó módon? Miért nem tudok még meghalni se nyugodtan?- ordította a szélbe mely durván arcába csapott.
Miért kell még ennyit szenvednem? Mit követtem el? Mi olyat tettem én, amivel ezt kiérdemeltem? Hisz én semmi rosszat nem követtem el ebben a vacak életben, de az egész világ utál érte és mindenki csak ellenem van.
Ja, vegyük csak a melót, ha még lenne egyáltalán. Mert, miért is ne, kirúgtak, ugye, mert én már nem felelek meg! Kiégtél D nincs már benned a régi tűz, ennyi voltál! Bezzeg előtte két kézzel kapkodtak értem, és mondogatták, hogy itt majd arany életed lesz és, hogy itt majd mindent megtalálsz! Persze a család az már nem fér bele, hagyd el őket, úgy se látod egyiket se soha! Majd jól meglesznek! Úgyis csak állandóan veszekedsz az asszonnyal, a gyerekeid meg magáznak! No meg ehhez a munkához teljes ember kell!
Én meg persze elmentem. Nem volt nehéz, csak visszaordítottam valamit és már be is csapódott mögöttem az ajtó! Úgy is utáltak mind. A lányom a fiam a feleségem, az anyósom meg ugyan úgy rohadna meg, mint én most itt!... Hogy velük kellett volna maradnom?... Á, dehogy! Csak az állandó veszekedések, hogy sose vagyok otthon, a gyerekeknek meg csak a pénz, meg a videojátékok! És ÉN? Velem ki fog törődni? Hát persze, hogy elmentem! Semmi értelme nem volt!... De most már úgyis mindegy!... Talán a �Dögöljetek meg mind ahányan vagytok ti vérszívó szörnyetegek� egy kicsit erős volt búcsúzásnak�. Lényegtelen�.
Engem mindenki utál! � Merthogy foglalkozzam velük egy kicsit többet, ne dolgozzak annyit, a munkahelyen meg, hogy hagyjam el őket, úgyis meglesznek, max fizetsz nekik valamennyit!... ÁH� Talán,.. lehet,� hogy, hogy maradnom kellett volna. Maradni otthon, meg a régi helyen. Talán, akkor más lett volna�. talán�. Igen, olvastam valahol, hogy a gyerekek sokszor a vásárlásba menekülnek a szülői szeretet hiány elől!�. talán�.
Na de akkor meg még ott van az asszony! Az persze dolgozni akart! Meg még mit nem?! A feleség dolga az, hogy otthon maradjon, vigyázzon a gyerekekre, főzzön vacsorát és várjon haza esténként engem. Dolgozni, peeersze!
Én a belemet kidolgozom, hogy neki ne kelljen de akkor még ő nyavalyog, hogy nincs elég pénzünk vagy ha meg van akkor meg hogy nem lát engem. Ezeknek éljek? Ezeknek nem érdemes!
Mert, mi lett volna akkor, ha ő is dolgozik? Jó fáradtan ért volna haza minden este és még ennyi időnk se lett volna együtt, mint így volt! Akkor, akkor,�akkor,�akkor talán én sem megyek el arra a másik helyre dolgozni, akkor talán mehettünk volna a hétvégéken sétálni, kirándulni! Akkoriban még ráértem. Akkor talán játszhattunk volna a srácokkal, bár nem ennyi pénzből, de talán boldogabbak lettünk volna. Úgy mint az elején, amikor még minden jó volt meg szép és nyugodt�
Persze az anyósom már akkor is utált! Az állandóan azzal fúrta a Sziszit, hogy én biztos megcsalom, mert én egy olyan fajta vagyok!... Hát, talán őt se kellett volna leringyóznom, mikor úgy elfajult az a vita. De, akkor még olyan meggondolatlan voltam és annyira fiatal! Különben is engem évekig vert az apám. Utálom is érte! Akkor megfogadtam hogy nem leszek olyan mint ő és, és, és� olyan lettem.
- D rápillantott az órára. 5:05.- Jé, emberek! Ezek is biztos utálnak, merthogy nem látják tőlem rendesen az időt! Pedig én nem tettem semmi��.jót. Hát nem. Valóban nem.
Sohasem kérdeztem meg a kedvesemet, hogy mit szeretne, hogy mire vágyik, sohasem gondoltam senkire! Még magamra se! Sohasem tettem semmit azért, hogy a magam akaratából cselekedjek, és sohasem gondoltam át, hogy mit fogok csinálni!.....
Ott van egy család is! Ott, lenn a parton! Olyanok, mint ha mi volnánk, csak egy másik életben, egy másik valóságban, egy VOLNA-világban! Melyben máshogy élünk. Jó volna innen lemászni! Jó volna vinni egy csokor virágot Sziszinek, és mindent újrakezdeni, jó volna egy kicsit ÉLNI.
De most csak itt lógok. Pedig, ha akkor inkább megcsókolom Sziszit, és inkább maradok, és többet foglalkozom a srácokkal, akkor talán szebben éltünk volna, és akkor mentünk volna a kilátóhoz és sétálni és piknikezni és beszélgettünk volna és��
- így merült el D a volna világában, és képzelte maga elé a csodálatos életét. Egy szebbet. És az idő telt� 5:15-kor egy könnycsepp gördült végig arcán, hisz akkor tartotta először kezében unokáját, és érezte magát az életében először igazán boldognak.
-Jó volna még élni, de talán megérdemlem a halált�.
5:20
Lezuhant.
Egy ember odalépett a testhez a bámészkodó tömegből, de már mindenki tudta: Meghalt.
Ekkor fordult először elő a világon, hogy az összes televíziónéző egyszerre sóhajtott fel, és ugyan az a gondolat futott át milliók fején:
Vajon, mire gondolt?
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!