Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Jykeva
Alkotások száma: 23
Regisztrált: 2006-05-13
Belépett: 2013-02-20
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (3)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Versek (11)
RPG
-Shadowrun Novellák (1)
Feltöltve: 2007-04-10 17:13:10
Megtekintve: 686
Félek (1.)
1.

-Végre egyedül -gondoltam szomorkásan.
Enyém az egész lakás, mindenki elment itthonról. Szüleim valamilyen bálba mentek, húgom barátnőjénél alszik. Enyém a lakás, csak az enyém... Azt tehetek, amit csak akarok, senki sem szól bele. Emeleti szobám ablakából elmélázva bámultam az eget. Tél volt, s mint ilyenkor, hamar besötétedett, az égen a hold és a csillagok kálváriája ragyogott... Elfojtottam egy könnycseppet- valahogy mindig ilyenkor érzem, milyen magányos vagyok, és mégis, milyen gyönyörű , ami körülvesz… A sötét éjszaka, a hűvös levegő, a természet... Ilyenkor jön meg az ihletem, ilyenkor a depresszióm ...beteges lennék? Nem hiszem ...csak magányos...
Elkeseredve sóhajtottam egyet. Mindegy már, tudom, úgysem lesz senkim. Írnom kell... Az legalább megmarad Nekem. Verset, novellát, egyremegy. Vannak, akik szerint jól írok. Eleinte hittem is nekik- de aztán rájöttem, úgyis csak áltatnak... Beteg vagyok. Nem akarok meghalni, mégis jólesik önmagamat sanyargatni. Hánynom kell.
Sajgó lélekkel fogok az íráshoz. Felkapcsolom lámpámat, tollat ragadok, feltekintek mégegyszer a holdra.
-Te megmaradsz Nekem... Mert másom úgyse lesz- hunyom le szemeim, szorítom össze ajkaim.
Elkezdek körmölni. Valami fiúról írok, aki rémeket lát, akinek senki sem hisz, de ő TUDJA hogy ott vannak, LÁTJA őket... Azok nevetve kergetik őrületbe, míg a többi ember csak fejcsóválva néz... Idáig jutottam elméletben (ez a történet nagyon ismerős volt, közelinek éreztem- bár nem tudom, honnan), mikor a lámpa kialudt. Nem először történik ilyesmi, így a szobám másik felébe megyek, hogy felkapcsoljam a másikat- de az sem világít.
-Remek- füstölgök magamban.
Megint a biztosíték. Mivel nem lakunk közel a városhoz, megesik az ilyesmi, de sosem elég gyakran, hogy hozzá kelljen szoknunk. Körbenézek. Az egész lakásban csend. Halálos csend. És sötét. Nem félek. Próbálok nem félni. Egyszerűen hiába vagyok 17 éves, túlságosan sokat képzelődöm- és ilyenkor jön elő a legszörnyűbb, és egyben legvonzóbb érzésem: a félelem. Kívánom ezt az érzést, de taszít, nem bírom ki vele. Imádom, közben gyűlölöm. Mindig egyre nagyobb kortyokban öntöm lelkembe, hogy a végén csonkán, megtörten, elveszve eszméljek fel: vége van. Éjszaka, mikor tudom, hogy nincs ott semmi, LEHETETLEN, hogy legyen ott valami, de én látom, ÉRZEM... Milyen furcsa: valaMI, és nem valaKI. Látod, most is miket hordok össze...

2.


Halványan dereng csak a hold. Így kísértetiesen ömlik be a fény, a helységek nagy része továbbra is sötétségbe burkolózik. Kilépek a szobámból. Jobbra tőlem a fürdőszoba, a nyitható ablakon szűrődik be az éjszaka... Nem látok be teljesen a sarkokig, a használati tárgyak árnyékai sejtelmesen vigyorognak rám odújukból. Balra tőlem az előtér- itt is csak egy ablak van, nem elég semmire... Innen az enyémmel együtt három szobára nyílik ajtó- mindegyikből árad a fekete homály... Szívem egyre hevesebben ver... Félek. Lassan, tapogatózva megyek le a lépcsőn, ahogy leérek, megállok a teraszajtóval szemben. Kinn világos van, a kertünket locsolja a csillagok fénypatakja. Céltudatosan balra fordulok, a nagy méretű nappali ablakain lehúzva a redőny, semmi sem szűrődik be rajtuk, ömlik a feketeség a szobából. Mellette a háló, a függönyözött ablak mérsékelt világost enged be... Lassan lépkedek előrébb, de valami halk, elfojtott hangot hallok... Folyamatosan szól, egyre idegesebb leszek, félve nézek körül. Minden ajtó csukva, senki más nincs itthon, de valami akkor is... Rájövök. Én szuszogtam. Ijedezek a saját lakásomban. Elmegyek a tükör előtt, félve nézem alig látható kontúrjaimat, nem bírom kivenni saját alakom. Mint valami szörnyeteg, termetes alakom rémként tornyosul előttem... Végre ott állok a pinceajtónál. Mögöttem a hálószoba, az előbb benéztem oda is. Majdnem elsírom magam, ahogy kezdek hozzászokni a sötéthez. A szekrényajtók csukva, elmosódott vonalakat látni csak, sejtem, mi hol van, de nem látom, nem merek jobban odanézni... Sötétkék derengés járja körbe az éjsötét szobákat, de nem enged látni, egyszerűen körbeölel az éj, nem vagyok biztos benne, minden ott van-e, ahol gondolom... De már nem is érdekel, kétségbeesetten nyitom a pinceajtót, a feketeség szinte tapintható, a mögűlem jövő fény semmire nem elég... Tapogatózva jutok le a keskeny lépcsőkön, majdnem el is esek, szívem megőrül a félelemtől... Majd egy pillanatra meg is áll, ahogy szemem egy vigyorgó alakra mered...
-ÚRISTEN...- meredek le.
Felkiáltani se tudok, annyira megrémülök a látványtól... Megtántorodok, háttal a falnak esem, majd lecsúszok róla...
-.. ordítok fel némán, csak elmémben sikoltok.
Iszonyatos rémületben, megőrülve menekülök minél messzebb, pókmászásban az alaktól... Fejem asztalba verem, bemászok alá, és a falhoz simulok...Vacogok félelmemben, a hidegtől, majdnem elbőgöm magam... Nem merem kinyitni szemeim, úgy érzem, belehalok... Erőteljesen szuszogok, csendesítem a szívem. Csak kinyitom a szemem- az alak nem mozdul. Jobban szemügyre veszem, kezdek hozzászokni a sötéthez: csak a fény játszott velem, a malteros, téglás falra vetődő hold volt az, ami úgy nézett ki, mintha...
-Mintha mi?...- kérdem magamtól.
De nincs ott semmi, nem lehet semmi, egyedül vagyok itthon, ne félj már, mitől félsz?... És a legborzasztóbb, hogy nem tudok válaszolni...
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2009-05-07 22:50:05
Olvastam a verseidet is, ezt a prózát is. Azt mondják, jó prózát nehezebb írni.
Nekem a prózád jobban tetszett. Írjál még, más-más témákról! Kiváncsi vagyok rájuk!
Magnólia
2009-04-17 01:18:46
A félelem egész életünkben elkísér... Ha hagyjuk!
Ne hagyd! Tetszik amit leírtál!
Üdv
Longinus
2007-04-11 18:33:49
Tetszett a leírás, olyan ismerős az efféle félelem nekem is ...