Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Nes
Alkotások száma: 18
Regisztrált: 2006-05-24
Belépett: 2010-03-12
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
-Versek (10)
Képgaléria
-Fotók (7)
Feltöltve: 2008-04-12 12:17:05
Megtekintve: 609
Hering vagy nem hering?

A várost róttam. Épp késésben voltam, mint mindig - de ez amíg otthon történt velem sosem zavart. Megoldottam, a gyaloglás soha nem okozott fájdalmat. Ezt a várost viszont még nem ismertem. Egy csepp voltam a hatalmas tengerben. Ki vette volna észre, hogy a lakosság száma érkezésemmel megnövekedett? Hajtás volt a főutcán, kábult fejek tömege jött szembe velem. Szinte sugárzott arcukról a reggeli ingerület, amint a csörgő órát csapják le éjjeli szekrényükről. Fülembe csengett a –„Megint egy hétfőő!!” kezdetű kijelentésük. Kevés mosolygós arcot láttam s egy kirakat mellett elhaladva, mintha egy másik ember tekintete tükröződött volna vissza rám. Különös az ember…hogy bezárkózik, ha máshol van, mintha nem is én lettem volna. Felemeltem a kezem, hogy lássam, az valóban az én tükörképem-e. Kénytelen voltam beismerni, hogy ugyanolyan szürke emberként mozgok az utcán, akárcsak a szembejövő, morcos, „Megint egy hétfő” kijelentésű tömeg. Eddig igyekvő lépteimet, most ólomlábak betonhoz súrolódása vette át. Olyan mélyen magamba szálltam és elgondolkodtam, hogy nem figyeltem már semmire.
Így elveszítenénk önmagunkat, csak mert hirtelen egy személyben csöppenünk máshova? Hirtelen félni kezdtem. Félni attól, hogy majd én is asszimilálódom, (ha pusztán a megélhetés céljából is). Semmiképp nem akartam változni. Nem akartam ezt, az egy reggel alatt szemem elé táruló látványképet bővíteni. Nem akartam e rémes festmény részévé válni. A sarokban meghúzódó tekintet akartam maradni. Olyan, aki első ránézésre jelentéktelen ugyan, ám ha kicsit is odafigyelnek rá, észrevehetővé válik, hogy mindentudó. Hogy ő a szem. Látó látvány akartam lenni.
Belém jött egy testes, agresszív (olyan fánkzabáló féle) ember és leöntött egy pohár kávéval. - Nem mondom meg, hogy hova küldött el és hány dioptriás szemüveget javasolt, amiért nem vettem észre, de nem számított. A szitkozódásait én még így is csak valahonnan messziről, hátulról, egy zárt burkon kívülről érkezőnek hallottam. A mai napon pedig már bizonyosan elkéstem. Már más foglalkoztatott. A látottak okozta félelmem hirtelen átalakult. Kedvem lett volna megállni a tömegben akár egy oszlop az úton, amit kerülgetni kell. Állni és nem csinálni mást csak figyelni ezt a tömeget. Miért csak lett volna hozzá kedvem? Mert valójában nem tettem meg. Nem álltam le és kezdtem narrátorként fürkészni a terepet, szemüregembe ültetett „gépemmel” vakuzni a tömeget, mert rájöttem, hogy a művelet fordítva sült volna el, abban a pillanatban, amint a tömeg közepére cövekeltem volna le. Ha így tennék, megbolygatnám azt a hangyabolyt, ahol mindenki tudatosan teszi a dolgát, igyekszik valahova anélkül, hogy bármiféle hosszabb gondolatokat szövögetne magában. Olyan rövid távú célokkal mozognak minthogy, be kell érjek időben a munkahelyemre/ ma el kell hoznom a gyereket az iskolából vagy, hogy mit főzzek ma vacsorára? Az út közepére való letáborozásommal ezt a folyamatot, ezt a sodrást zavarnám meg. S nem én nézném őket, ahogy elterveztem, hanem engem néznének furcsa tekintetek, hogy miért teszek másképp, mint ők.
- Mit áll ott? Nincs jobb dolga?! - csengne a fülembe valamelyik Bözsi néni hangja a sok öreg néni közül. - Nézd már a naplopóót!!- hallanám a másiktól. – Ne álljon az utamba! –szólna egy keményebb hang.
S mindez miért? Mert szabad akaratomból meg mernék állni ott, ahol mindenki más ugyanazt teszi: halad az árral. A szomorú, hogy én sem tettem. Nem álltam le, hogy nézhető nézelődővé válljak. Az íratlan szabálynak tettem eleget, nem kezdtem árral szembe úszni. Nem tettem, mert én egyedül voltam, ők meg sokan velem szemben. Már nem éreztem a lábaim, olyan nehezen vonszoltam magam után. Olyan nagyon elszomorodtam, nem akartam semmivé, láthatatlanná válni. Ilyen könnyen lemondanék az egészről? Semmi harc vagy küzdelem, csak mert egyedül vagyok? Csak úgy elfogadni, heringgé válni?
Dühös lettem. Már miért ne állhatnék meg? Sőt, akár futhatnék is!! Leelőzhetném ezt az ütemesen folydogáló tömeget. Felülkerekedhetnék rajta és a félelmemen is… Már szinte időm sem volt teljesen átgondolni mindezt, már futottam is levetkőzve magamról minden gátlást. Félre dobva táskát, kabátot, eszeveszett rohanásba kezdtem. Pillanatok múlva vettem csak észre, hogy nem kell kerülgetnem senkit. A heringek önszántukból úsznak félre utamból, mintha megzavartam volna őket. Kimelegedtem, és nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Annyira szabad érzés töltött el, hogy úsztam az értetlen tekintetekben. Kifulladásig rohantam és jó érzés volt bármilyen furcsa is. Egy oszlopnak támaszkodva fújtam ki magam. Olyannak, amilyen én is lenni akartam. Csak miután megpihentem, vettem észre, hogy egy idős ember áll mellettem. A következő feliratú táblát tartotta: „Ha látnád a szíved, jobban vigyáznál rá!” – és ledöbbentem. Mennyire igaz és egyértelmű, mégis, szinte senki nem figyel rá. Egyedül volt a tömeggel szemben, akárcsak én lettem volna, ha oszlopként állok az út közepére.
Egy épp a szél által felém fújt kartonlapféleségre írtam: „Heringek, figyeljetek ráá!”
Egész nap ott álltunk, néhányan ránk figyeltek és talán el is gondolkodtak, de nem számított. Volt egy szép napunk.




Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!