Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes
Alkotások száma: 1408
Regisztrált: 2004-05-15
Belépett: 2014-01-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (278)
-Egyéb prózai alkotások (471)
-Mese (64)
-Gyermekrovat (Versek) (111)
-Versek (430)
Irodalmi kritikák
-Verselemzések (1)
Feltöltve: 2009-09-27 19:07:19
Megtekintve: 748
A csengettyűvirágok
Kövi Pistának nagyon megtetszett Harangos Éva. Előbb megtetszett, azután fülig szerelmes lett a gyönyörű és kedves hajadon leányba. Éva fülét azonban egyre rágták a leány szülei:
- Nincs ennek a Pistának semmije! Se földje, se lova, se tehene. Csak az a kis házikója… Abban akarsz lakni vele, ninccsel foltozgatni a semmit?
Márpedig Pista hamarosan megkérte a leány kezét. A szülők nem titkolták, hogy más vőre vágynak. A leány elpirult, bizonytalankodott:
- Kedvellek, Pista, sokkal jobban, mint a többi falubeli legényt, mégis zavarban vagyok. Két malom között őrlődöm. Te azt mondod, hogy szeretsz, de szüleim nem nézik jó szívvel udvarlásod. Azt mondják: szegény vagy, nekik meg harminc hold földjük van. Mit tegyek? Nem akarlak hitegetni, egyelőre maradjunk jóbarátok!
Elszomorodott Pista, megígérte, hogy barátok maradnak, de ezt követően nem tért be többé Éváékhoz. Igaz, a többi lányos házat is elkerülte.
Éva szülei eleinte nagyon örültek, hogy Pista elmaradt a háztól, de később már feleannyira sem, mert lányuk egyik módos kérőt a másik után utasította vissza. Még Kalapos Karcsit is, pedig annak ötven hold földje és négyszobás háza volt.
Egy napon Kövi Pista hívatlan vendéget talált házikójában. Kissé malacképű emberke volt, félig manószerű, félig törpeszerű, és eléggé udvariatlan. Az ablakon mászott be /igaz, az ajtó zárva volt/ és minden lábasba belenyúlt a kezével, úgy evett. Egyikből babot babrált ki, másikból kását karmolászott ki magának. A főtt krumpliszemet pedig úgy vitte a szájához, hogy előbb beleszúrta a mutatóujját.
Pista mindezekért mégsem dorgálta meg. Úgy érezte: félig-meddig vendég a jövevény, ha nem is az ajtón sétált be. Majd elmondja mit akar, ha fület jól megvakar.
A malacképű emberke azonban nem sokat beszélt, hanem, miután jóllakott, Pista elé dobott az asztalra egy kicsike csomagot:
- Mi ebben van nem ősz tincs, hanem bizony szép őszi kincs! Vesd el, s ami majd kinő, megbámulja azt a nő! Meglásd, szépen csengettyűz, minden bút, bajt messze űz!
Eltűnt az emberke, ottmaradt a csomagocska. Kiderült: magok vannak benne. Fogta a legény az ásót, elvetette a magokat a kertben. No, gondolta, micsoda furabudás, badarbodros növények kéredzkednek majd ki ezekből a napvilágra? Talán hasonlóak lesznek a bolondos emberkéhez…
A magokból tavasszal rézvörös virágok nőttek, de nem ám közönségesek! Csodaszépen csengettyűztek, hangjukat messzire elvitte a szél, színük pedig még az éjszakai sötétben is fel-felvillant. Meglátta e virágokat a gróf, akit nagyon süvegelt a nép, mert száztízezer hold földje volt, meg tizenkét kastélya. Hóbortos volt ez a gróf, meg kóborlós, de hatlovas hintóban kóborolt ide-oda. No meg rettentően nagy virágszerető. Ez a gróf olyat tett a virágok láttán, amit még addig soha: kopogtatott Pista kapuján. Nagyon kedvesen arra kérte a legényt: ősszel adjon majd neki ezeknek a csodálatos virágoknak a magvaiból. Pista megígérte, hogy adni fog.
Harangos Éva kíváncsi lett: adna-e neki Pista egy szálat ezekből a varázslatos virágokból? Persze, nem ad majd, gondolta, hiszen kikosarazta őt. Igaz, a legény megígérte, hogy barátok maradnak, de hát az csak olyan udvarias illemígéret.
A leány nagy meglepetésére Pista az első kérő szóra leszakított egyet a csengettyűző virágokból, meghajolt a leány előtt és átnyújtotta. Éva köszönetfélét hebegett-habogott zavarában, és gyorsan elsietett. Hű, gondolta, milyen nagylelkű ez a Pista!
Az ottmaradt virágok, számszerint tizenegy, mindegyike egy-egy magot hozott őszre. Pista egyet megtartott magának, a többit elküldte a grófnak, ajándékba. A gróf cifra körmondatú levélben köszönte meg az ajándékot és Pista azt hitte: ezzel vége is a dolognak. Aznap este azonban a jegyző lóháton ellátogatott Pistához, de a legénnyel korántsem beszélt lóhátról, hanem tisztelettel. Írást hozott. A gróf minden virágmagért három hold földet ajándékozott Pistának viszonzásul, így harmincholdas gazda lett a legényből. Ki is ötlött menten egy nagy káposztatermelési tervet.
Egy télvégi napon Pista megint ott találta házikójában a malacképű emberkét. Ajtó, ablak zárva volt, így a kéményen keresztül mászott be a kis furcsaság. Mire Pista megérkezett, kormos csizmájával már mindent összejárkált, piszkos kézzel mindent összefogdosott, sőt, a kamrában mindenbe beleevett: disznó módon a disznósajtba, hol-mász-módon a kolbászba. A véreshurkából nekéresshurkát csinált, a májashurkából pedig nevárasshurkát. Mint fért el ennyi pusztítanivaló abban a pöttöm emberkében? Rejtélyes! Hanem azért, mielőtt eltűnt volna, megint csak Pista elé dobott egy kis csomag virágmagot.
Mit szaporítsam a szót, a virágokból tavasszal hihetetlen szépségű, ezüsthangú csengettyűvirágok lettek. Harangos Éva is meghallotta a hangjuk és szíve nagyot dobbant. No de, gondolta, most már mit tehet? Kikosarazta Pistát, amikor eléállt szegényen, most meg fusson utána, amikor harmincholdas gazdává lett a legény? Nem engedi ezt a büszkeség! Még a falu azt hinné: a legény földje miatt teszi. Nem is kért Éva az ezüsthangú csengettyűvirágokból, lábai mégis Pista portája felé vitték. Vagy inkább nem is annyira a lábai, mint inkább a szíve?
Meglátta Pista a leányt, leszakította a legszebb csengettyűvirágot és átnyújtotta:
- Fogadd el tőlem, hiszen barátokként váltunk el!
Évának könnycsepp szökött a szemébe, de titkolni igyekezett érzéseit, nevetni próbált:
- Barátként váltál el egy olyan kétfülű szamártól, mint amilyen én vagyok! Most pedig még virágot is adsz ennek a szamárnak?!
Átvette a virágot és hazaszaladt.
Ősszel a tizenegy virág mindegyike magot hozott. Pista egyet megtartott magának, a többit a gróf elkunyerálta, látszólag csak úgy, ajándékba. Ám hamarosan jött a jegyző, lóháton, ő nem ajándékot vitt, hanem hozott. A grófét, ötven hold földről. Egyből nyolcvanholdas gazda lett Pista, de lett is ám dolga! Munkásokat fogadott. Becsülettel megfizette őket, de dolgoztak is azok a jó bérért tisztességgel. Káposztát termeltek, amely hamarosan híressé vált. Nemsokára úgy hívták Pistát a környéken, de még a hetedik faluban is: a Káposztakirály.
Télutóján megint benézett Pistához a malacképű emberke. Ekkor már háromszobássá bővült Pista háza, békésen duruzsolt benne a nagy vaskályha, de a különös emberke igen elégedetlen volt, a tűz miatt ugyanis nem tudott a kéményen bemászni, pedig először arrafelé próbálkozott. Kénytelen volt bekopogtatni. Pista beengedte és hálásan szorította meg a kezét, köszönetet mondott a virágmagvakért. A malacképű kalapját és télikabátját feldobta az ingaórára, röfögött, betöfögött a konyhába, beleturkált a túróba /igaz, ezért a macska megkarmolta, mert a cicus is éppen akkor dézsmálta a túrót/. Az egérlyukba ementáli sajtot tömött a fura féltörpés félmanó, majd le sem ült, csak Pista elé dobott egy magokkal telt patkánybőr tokot, vette kabátját, kalapját, leakasztotta és hóna alá csapta az ingaórát, majd az utóbbival együtt eltűnt.
Azokból a magokból hetedhéthatáron túl is hallható, varázshangú, álomszép aranycsengettyűvirágok nyíltak ki. Harangos Éva most már annyira titkolni igyekezett Pista iránt feltámadt szerelmét, hogy biztonság okáért közelébe se ment a legény portájának. A virágok hangját, persze, főleg ha feléjük fújt a szél, jól hallotta. No, meg szülei feddő szavait is:
- Bolondulsz azért a Pistáért, mégis feléje se nézel! Mindig mondtuk: neked ilyen legény kell, mint Pista. Szorgalmas, becsületes!
- Így beszéltek róla most, hogy nyolcvan hold földje van! Akkortájt másképpen szóltatok, amikor szegény volt, mint a templom egere! Azt hiszitek, hogy engem a gazdagsága érdekel?! - válaszolt Éva keserűen és befutott a szobába, sírdogálni. A leány apja erre csak olyasféléket hümmögött, hogy “Holvan már a tavalyi hó!”, meg “Nem kell hallgatni mindenféle badar beszédre…”
A leány kerülte Pistát, de az “baráti ajándékként” küldött Éva születésnapjára egy szál aranycsengettyűs virágot, meg egy gyönyörű, ezüstkapcsos, őzbőrkötéses naplónak valót, hogy a leány abba írja majd be gondolatait. Éva szemébe könnyek szöktek az ajándékok láttán. A csengőhangú virágot vázába tette. Az üres naplót viszont kisöccsével visszaküldte Pistának azzal az üzenettel, hogy “a szamár nem tud írni és restelli bevallani mekkora szamár volt, így már mindörökre szamár marad”.
Pista a küldöncnek - Éva kisöccsének - sípot, messzelátót és “ördögbőr” hátizsákot ajándékozott, mindezzel a csöpp legénykét teljesen lekenyerezte, örömmel vállalta tehát, hogy visszaviszi testvérének az ezüstkapcsos könyvet, meg átadja a levelet is a Pista költötte versikével:

Mikor veszi észre már
egy világszép kis szamár,
hogy fülesnek mily csacsi?
Imádja őt valaki!
Szamár volnék én is tán,
ha ezt be nem vallanám!
Virágocskám, csengettyűz,
bút, tévedést messze űzz!
Költő ehhez többet fűz,
s áll, mint a szomorúfűz.
Ám költő nem lehetek:
én káposztát termelek!

Megvidámodott a kisöccse által hozott verstől Éva csudamód. Szép piros festékkel, ecsettel pingált valamit az ezüstkapcsos naplóba, felkapott egy asztalkendővel letakart kosarat és futott Pista házához. Bekopogtatott:
- Szükség van itt szamárra?
- Ha ilyen gyönyörű, mint Ön, akkor nagyonis! - nevetett a legény. Persze, csak akkor, ha nem túl csökönyös szamár és nem ragaszkodik a kikosarazáshoz!
- Ellenkezőleg! - kacagott Éva. A bekosarazáshoz ragaszkodik. Ezzel háta mögül elővette a kosarat: tele volt sajátmaga sütötte fínomságokkal. Azt is felmutatta, hogy mit pingált az ajándékba kapott naplóba:

IGEN OLCSÓ SZAMÁR VAGYOK!
CSÓKOT KÉREK CSAK, NEM ZABOT!

Hű ezen azután nagyot nevettek mindketten! Hamarosan meglett a lakodalom.A gróf egy vagyont fizetett Pistának az aranycsengettyűvirágok magjaiért. Legfőbb hóbortja ugyanis az volt, hogy díjakat szerezzen virágkiállításokon. Szerzett is, persze, irígységet is, mert siker és irígység gyakran együtt sétafikál.
Eltelt néhány év, Pistáéknak már három gyermekük játszott a kertben. Egyszercsak Éva meghökkenten rohant be a házba, férjéhez:
- Pista! Pista! Nagyon különös, malacképű emberke mászkál négykézláb a kertben! Röfög, károg, trombitál, kukurikúzik, kotkodácsol! A gyerekek meg ott ülnek a hátán! Ki ez az emberke? Nem fogja bántani a gyerekeket?
Pista kinézett az ablakon, megcsóválta a fejét és elmosolyodott:
- Bántani nem bántja, de, attól félek, nem sok jót tanulnak majd tőle az illedelmes viselkedés terén. Úgy látom, minden vakondtúrásba belenyúl.
Egyik lábán lyukas félcipő, a másikon medveszőrös csizma. A kalapján meg nem fácántoll van, hanem egy eleven szarka ül és cserreg. No mindegy, hadd játsszon a gyerekekkel! Ismerem! Annyi bizonyos: csudamód ért a virágkertészethez, virágai meg az emberszívekhez…
Azon a nyáron Pistáék kertjében csodáspiros csengettyűvirágok nyíltak. Aki hangjuk meghallotta, máris jobb kedvre derült. Soknak meg egyenesen a boldogság érzését jelentette ez a hang. Segített a szerelmeseknek, felszínre hozta a szívek egészséges, szeretetre éhes vágyait. Az eddigi csengettyűvirágok között ezek voltak a legcsodálatosabb virágok, mert a legegyszerűbbeket, mégis legszebbeket zengték: szerelmet, szeretetet, hűséget, azok megértését, becsülését, akik ezt ki is érdemelték… Mindazt amire titokban még azok is vágynak, akik hirdetik, hogy nevetni kell az ilyen “érzelmes dolgokon”!

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!