Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes
Alkotások száma: 1408
Regisztrált: 2004-05-15
Belépett: 2014-01-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (278)
-Egyéb prózai alkotások (471)
-Mese (64)
-Gyermekrovat (Versek) (111)
-Versek (430)
Irodalmi kritikák
-Verselemzések (1)
Feltöltve: 2009-10-24 10:07:17
Megtekintve: 677
A csavargó, meg a csirke
Volt egy varázsló, annak meg egy Fáni nevű csirkéje. No nem csupán csirkéje, hanem kutyája, macskája is volt a háznál, meg hiú papagáj, amelyik mindig más-más tollruhát kért a varázslótól.
Gazdájuk megtanította őket az emberi beszédre. Bár a kutya, macska tekintete enélkül is igen beszédes, azért így mégiscsak könnyebb volt szót érteni velük.
Fáni, a csirke, nagyon kíváncsi, nyughatatlan, kapirgálós teremtés volt. Kiment a kertből a mezőre. Ott megijesztette a héja. Bemenekült az erdőbe. Ezzel eljutott Kapirgálóországba! Bogarakat, remek rovarbábokat, ízletes gilisztákat kotort ki a sűrű avarból, és élvezettel lakmározott. A nagy élvezkedés közepette nem vette észre, hogy már mélyen bent van az erdõben. Eltévedt.
Az éjszakát egy fán töltötte. Rosszul, mert tizenkétszer riadt fel bagolyhuhogásra. Másnap kijutott az erdőből, de az ellenkező oldalon, mint ahol bejutott. Ott meglátta egy földműves. Rádobta köpenyét.
Fogoly lett Fáni.
Az ember összekötözte a csirke lábait. Éppen a városba igyekezett. Talált csirke, talált pénz. Gondolta: ott majd eladja a csirkét a piacon.
Aznap szokatlanul kevés volt a vásárló, viszont sokan vittek eladni kacsákat, libákat, pulykákat, csirkéket. Mégis felfigyelt Fánira egy legény: Őgyelgő Pál. Pálnak volt egy kis kidűlt-bedűlt vityilója, de az ritkán látta. Nem volt valami csavaros eszű Pál, viszont szeretett csavarogni, nézelődni, ide-oda elkószálni. A munkát nem túlontúl kedvelte, igaz, rendszerint a munka sem őt: kezében a legügyesebb szerszámok is ügyetlenkedtek.
A csirke odasúgta Pálnak:
- Vegyél meg engem, legény! Szabadíts ki ebből a fogságból! Megkapod érte a jutalmad, meglásd!
Pál megtapogatta zsebében egyetlen rézgarasát, de óvatoskodott-kételkedett:
- Mi a csudabuda? Mi a hasapasa? Talán aranytojásokat tojsz majd nekem? Hiszi a piszi!
- Ilyet nem tudok tojni - vallotta be a csirke. Ám az igazi gazdám nem akárki: varázsló. Hiszen hallod, hogy emberi nyelven beszélek!
- No és? - vonogatta vállát a legény. Én is emberi nyelven beszélek. Akkor mi van?!
A csirke látta, hogy a legény elméje nem valami éles, erősen köszörülésre szorul. Türelmesen magyarázta:
- Ha ember embernyelven beszél, abban nincsen semmi csoda, de ha egy csirke...
A csirkét áruló koma gyanúsnak találta a sugdolódzást, habár, kissé nagyothalló létére, nem értette miről van szó.Valamikor tűzér volt ugyanis, és a csatákban füle mellett kiabált az ágyú. Sürgetően szólt Pálnak:
- No legény, megveszed ezt a csirkét vagy nem?! Három garas nem sok érte!
Pál megvakarta fületövét:
- Hüm-hüm, három garas ezért a bolond csirkéért?! Emberi nyelven beszél! Egy kerékkel több van neki, vagy kevesebb!
Megijedt a csirke. Gyorsan lefeküdt a földre, pislogott, majd behúnyta szemeit. Betegnek tetette magát.
Az alkalmi csirkeárus bosszús lett. Bolond ez a legény, gondolta, de akár bolond, akár nem, jobb odaadni neki ezt a döglődő csirkét, akár olcsóbban is. Így lett Őgyelgő Pálé Fáni egy garasért. Pál pedig hóna alá vette és vitte amerre a beszédes csőrös mutatta az utat. Déltájban már ott is voltak a varázslónál.
A bűvöspálcás úr igen megörült. Pompás ebédet hipphoppolt össze. Belakott a legény, mint a duda. A lakoma végeztével a varázsló azt tudakolta Páltól, hogy mit szeretne jutalmul a visszahozott Fániért.
Pál sokáig támasztotta fejét két erős öklével. Sorra vette ötletekért gyermekkori meséit. Végül kibökte:
- Én csupán egy kacsalábon forgó kastélyt kérek, Varázsló Uram! No és még azt, hogy ha sültgalambot látok, az az én számba repüljön, ne máséba!
Mosolygott a varázsló. Feldobta a köpönyegét, azután elkapta. Nocsak-nicsak-bicsak, - mit húzott ki alóla?
Egy kacsalábú kastélyt, pontosabban annak csecsemő gyerekét. Úgy nézett ki, mint valami nagyobbacska gyerekjáték. Mégsem volt kastély-babácska. Megperdítette, pörgött, mint a pörgettyű, és közben gyorsan nőtt. A végén akkora lett, mint az eredeti mesebeli vagy még nagyobb. Kacsalába pedig olyan gyönyörű sárga volt, hogy öröm volt nézni. Ám olyasféle bűvös szavakra, hogy "Háp-háp-háp, hephephep, most meg, kastély, kisebbedj!" - lassan ismét gyerekjáték-nagyságúvá változott.
- Arra vigyázz: ne dobd fel a levegőbe, mert elrepül, vízbe se ejtsd bele, mert elúszik! - figyelmeztetett Pált a varázsló.
Hátizsákjába tette a legény a kacsalábú kastélyt, megköszönte. Hanem, ahogy hazafelé baktatott, csak előhuzatta vele a kíváncsiság. Jaj! Ebből lett a baj. Beleejtette a patakba. Utánaugrott, de hiába. Ő vizes lett, a kacsalábú kastélyt meg elsodorta a patak.
Igaz, a sültgalambok a legény szájába repültek, ha valaki éppen galambokat sütött Pál szemeláttára. Ám ez nem fordult elő túl gyakran, így, ha mindennap enni akart, dolgoznia kellett. Idővel azonban belejött a munkába, a szerszámok is kibékültek vele, a feje lágya is benőtt. A csavargásról leszokott. Házat épített a viskó helyébe, négyszobásat-szépszobásat. Lett felesége, gyermekei születtek. Bár nem éltek nagylábon, csak a saját lábukon, és kacsalábon nem forgó kis házikóban laktak, azért mégis boldogan éldegéltek. Nem kacsa ám, hogy a boldogsághoz nem kell feltétlenül kacsalábon forgó palota! Elég hozzá szívből jövő szeretet és értelmes, békés idő, amelyik a munkás kezeket és alkotó gondolatokat egyaránt megbecsüli.
No de mi lett a kacsalábon forgó kastéllyal?
Azt vitte, vitte a patak, de ahol a víz kiszélesedett, és elkezdődött a nádrengeteg, meg sok sás és káka nőtt, elakadt. Körülötte éppen egy vadkacsa keresett fészekrakó helyet. Megtetszett neki a kacsalábú házikóféle, abba építette a fészkét.
Egy orvvadász később arrafelé leselkedett, töltött puskával. Észrevette a vadkacsafészket. Odébbrepült a vadkacsa, de mielőtt odébbrepült volna, szárnyával megperdítette a házikót, az meg elkezdett nőni.
Megrémült az orvvadász, azt hitte: az erdész figyeli őt az egyre magasabbá váló házféléből. A puskáját beleejtette a patakba, ő maga meg elfutott.
A vadkacsa visszament és nagyon csodálkozott az igencsak megnőtt fészekrakó helyen, amelynek ajtaján most be kellett repülnie. Berepült, folytatta a tojások kiköltését. Hét kiskacsa született, a kacsalábon forgó kastélyt igen megszerették, imádták amint forgott velük. Ám napközben azért mégis inkább a vízben úszkáltak anyjuk gondos vezetésével, falták a békalencsét, keresték az aprócska halakat.
Ősszel elköltöztek a vadkacsák. A varázsló viszont éppen arrafelé járt, meglátta a kacsalábon forgó kastélyt, elmosolyodott és így szólt:
- "Háp-háp-háp, hephephep, most meg, kastély, kisebbedj!"
Fogta a megkisebbedett kastélyt és hazavitte.
Másnap a róka nagy szemeket meresztett: se vadkacsa, se forgó kastély! Sokáig mormogott valamit az egyre bolondabbá váló világról.
Róka, nem róka, móka, nem móka, - ha jobban utánagondolok, azért volt némi igaza a veresbundásnak! Ha pedig tovább gondolkozunk, rájöhetünk: nem is kevés.



Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!