Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes
Alkotások száma: 1408
Regisztrált: 2004-05-15
Belépett: 2014-01-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (278)
-Egyéb prózai alkotások (471)
-Mese (64)
-Gyermekrovat (Versek) (111)
-Versek (430)
Irodalmi kritikák
-Verselemzések (1)
Feltöltve: 2010-04-17 18:28:35
Megtekintve: 581
Fortuna és a két színész
A színtársulat, sajnos, csődbe ment. Csőd az, amikor már egy fia pénz sincs a ládafiában, és ráadásul remény sem, hogy keríthetnek bele.

A színészek szétosztották maguk között a jelmezeket, kellékeket. Kódor Tódor látszólag jól járt: királyi korona, palást, bársonynadrág, sarkantyús csizma jutott neki. No meg kard, abból volt elég. Barátja, Kender Károly, szintén szerzett kardot, azonfelül lovagi öltözetet, ló nélkül. Persze, Tódor sem kapott az aranyozott rézkoronához királyságot…

Együtt kóboroltak tovább: Tódor és Károly. Hitték erősen: rájukmosolyog majd a Szerencse. Fortuna istenasszony azonban kicsit kérette magát e mosolyt illetően, ezért evett a két színész egy igen szép erdőben csigapörköltet. Az éhes gyomor azonban sok mindent befogad, ha nem is francia.

Útközben is gyakorolták mesterségük: egymásnak játszottak. Tódor volt a király, Károly az őt szolgáló hűséges herceg. Így történt, hogy Szorgos Éva, a fogadós egyik leánya, gombaszedés közben felfülelt arra mint felségesurazza Károly Tódort. Megdöbbent: két nagyúr bóklászik errefelé, valamiért titokban, álruhában, szolgák nélkül! Az egyik valószínűleg király. Hű! Erről tudnia kell apjának, anyjának!

Hazaszaladt. A fogadós és felesége izgatott lett. Micsoda díszes cégér, hírnév-hozó lenne, ha a két titokzatos idegen náluk szállna meg! Eléjük sietett az erdőszélre.

A két színész úgy benne volt a szerepében, hogy a fogadós előtt is igen előkelően viselkedtek. Az meg nagy hajlongások közepette meghívta őket vendégfogadójába.
Erre Tódor elnevette magát és összecsapta kezeit:
- Most nem dúskálhatunk az aranyakban, fogadós uram! Elvesztett ország, üres zseb… Legfeljebb két rézpénzecskét tudnánk fizetni naponta!
A fogadós - nagy meglepetésükre - tovább hajlongott:
- Nagy megtiszteltetés volna számomra, ha igénybevennék alázatos szolgálataimat. Két rézpénzt fizetnek, hát kettőt, ha egyet, hát egyet…

Károly Tódorra kacsintott. Ennek az embernek nincs ki minden kereke, lehet, hogy nem is fogadós!
Hamarosan azonban kiderült: nagyonis az, és ráadásul két gyönyörű leánya van. Az egyiket Évának, a másikat Irénnek hívják.

Hegyekre néző, igen szép szobát kapott Tódor és Károly. No meg a kulcslyukon bekandikáló leányszemeket, kívülről az ajtóra tapasztott leányfüleket. Sőt, asszonyszeíiváncsi természetű volt. Tódor és Károly hamar megsejtette: itt valamiféle titokban vándorló nagyuraknak nézik őket. Így - bár egyedül voltak a szobában - játszottak kicsit a hallgatódzó füleknek is. Tódor keserves sóhaj kíséretében jegyezte meg:
- Nagy ember volt az a Dárdarázó Vilmos! Ám azt is neki köszönhetem, hogy országom több darabban…
- Most pedig szegény menekülőkként kell élnünk… Mindenünket elveszítettük… Emlékszik még, felséged? “Országomat egy lóért!”

No, ha sok mindent el is veszítettek, volt amit megszereztek. Szorgos Éva mind szorgalmasabban nézegetett fel a szépszavú Tódorra, testvére, Irén, pedig Károlyra. Ez a nézegetés, majd epekedés hamarosan kölcsönössé vált, még a fogadós macskájának is feltűnt. Egyszer azután Irén elsírta bánatát Károlynak: ő Károlyba szerelmes, Éva pedig Tódorba. Reménytelen szerelem! Ilyen nagyurak biztosan nem vehetnek el olyan egyszerű sorból származó leányokat, mint ők. Igaz, apjuk, a fogadós, messze földről jött, valójában nemesember volna, de az ezt tanúsító, kutyabőrre pingált oklevelét, sajnos, megették a disznók, amikor szolgálójuk, az a tenyeres-talpas Mari…

Károlynak igen kedvére volt Irén vallomása, és rögtön biztosította a leányt: cseppet se búsuljon, a szív hatalma erősebb, mint a királyoké. Megtarthatják az esküvőt, sőt, véleménye szerint, a kétszeres esküvőt, mert Tódor exkirályőfelsége is ugyanúgy gondolkodik Éváról, mint ő Irénről. Persze, ne verjék nagydobra a dolgot! Nehogy ellenségeik fülébe jusson! Főleg Dárdarázó Vilmosékéba ne!

A fogadó, mióta a két titokzatos úr, vagyis Tódor és Károly, beköltözött, mindig tömve volt bőkezűen költekezőkkel, vagy pénzt-mégiscsak-kiguberálókkal. Így a fogadós, meg a felesége, nagyot ugrott örömében, mikor a titkos esküvő tervét a leányok kétoldalról apjuk, anyjuk fülébe súgták. A lakodalom is titkos volt. Egy vendéget sem hívtak meg, mégis eljött kétszáztizenkettő. Ingyen ettek, ittak, azután táncoltak, adomáztak, akiknek illett, azoknak sok boldogságot kívántak, csak nem tették hozzá milyen alkalomból. Még a kutya is azt ugatta, még a macska is azt nyávogta: a titok maradjon titok.

Nászútra ment a két boldog házaspár. Itt akár le is zárhatnám a történetet, amelyben nincs feleannyi hamisság sem, mint gondoljátok: a jó színész koldus is, király is egyszemélyben…

No de most jön a DE! Kódor Tódor egy olvasó ember képesújságjába lopva bele-belenézegetett a kávéházban. Nem való ez, de pénzkímélő kíváncsiság. Az újságban látott két ölebet, egy négyárbócos vitorláshajót, - meg a saját fényképét! Kiderült: őt keresik, ha hó hull, ha eső esik, ha nap süt!

Most már rászánta magát: vett egy példányt az újságból. Miért kutatnak utána? Csoda történt: örökölt! Dúsgazdag, jó humorú nagynénije, akitől életében többnyire csak szűkszavú képeslapokat kapott cserében az ő hosszú leveleire, meghalt és merő tréfából ráhagyott egy kastélyt, harmincezer hold földet, négy erdőt, három hegyet, meg száztizenkét versenyparipát.

Tódor lógatta az orrát, mert igen szerette nagynénikéjét. A hatalmas vagyon is zavarba hozta. Barátja, Károly, vigasztalta:
- Ilyen az élet, felség, együttérzek Önnel! No meg ráadásul ott az örökség: nagy vagyon nagy gond. Mégis, majd csak lesz valahogy, felség. Ha annyi szűkölködést kibírtunk, ki fogjuk bírni a bőséget is!

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!