Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes
Alkotások száma: 1408
Regisztrált: 2004-05-15
Belépett: 2014-01-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (278)
-Egyéb prózai alkotások (471)
-Mese (64)
-Gyermekrovat (Versek) (111)
-Versek (430)
Irodalmi kritikák
-Verselemzések (1)
Feltöltve: 2010-06-16 16:15:07
Megtekintve: 446
Politikamentes költészet
A XX. század második felében úgy vélték: politikamentes költészet van, de ez az "elefántcsonttorony"-költészet elítélendő. Petőfinek is az volt a véleménye: aki a közösség problémáival, gondjaival nem foglalkozik, az valójában nem költő. El is tanácsolja őket a lant húrjainak pengetésétől "A XIX. század költői" című versében:

"Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed;
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd."

Megértem Petőfi álláspontját. Ám én nem vagyok olyan szigorú az ilyen "szűk tematikájú" költőkkel szemben. A "szent fát" miért ne pengethetnék azok is, akik csak a természetről, egyéni örömükről, fájdalmukról akarnak írni, - főként ha jól pengetik?

Más kérdés: miért szűkítik le témakörük? Ha erre őszintén felelnének önmaguknak, érdekes válaszok születhetnének. Kiderülhetnének "politikamentes" költészetük igazi okai. Kiderülhetne, saját maguk előtt is, mások előtt is: mi van - majdnem mindig - a "politikamentes költészet" álarca mögött?

Nagyon nem jó, ha egy országban (és a nagyvilágban) igen kevesen gondolkodnak becsületesen, még a lantpengetők is másról lantolnak, amikor az igazságot kérik számon rajtuk. Márpedig ez történik Petőfi szülőhazájában is: Magyarországon.

Létezhet politikamentes költészet?

"Politikai" érzékenység nélkül egy-egy alkotó költészete létezhet, de nem létezhet nagyobb közösség, egy ország költészete. Ilyen sohasem létezett, és nem lesz a jövőben sem. Akik ez tagadják: ostobaságból teszik, vagy pedig - "érdek-ostobaságból", vagyis csak megjátszák magukat. Az ostobaság színlelése hasznos lehet számukra (ezért teszik), de nem becsületes dolog.

Van olyan internetes irodalmi fórum, amelyiknél sokféle tematikai "doboz" van,
de a "társadalomra" vonatkozó nincsen, és szerkesztősége hisztérikusan reagál a "politika" szóra.

A "politikai" szót azért tettem idézőjelbe, mert nem annyira a "napi politikára" kell gondolni itt, bár egy-egy konkrét eseményhez is kapcsolódhat vers, ám ez ritkábban fordul elő. Utóbbira olyan költő is példákat ad, aki - egyéni érdekeit követve - inkább egy elefántcsonttorony-költészetet valósított meg verseivel, de olykor lelkiismerete közelebb kényszerítette a valósághoz: Babits Mihály. Elég ha csak "Május huszonhárom Rákospalotán" című versét említem.

Ám e poltikai küzdelmektől, tásadalmi igazságtalanságoktól inkább elhúzódó költő említett verse is sokszorosan erősebb kritika kora társadalmával szemben, mint azok a nagyon-nagyon ritka bírálatok a mai költők verseiben a társadalmi renddel szemben. Ha Ady Endrére, József Atillára és másokra gondolunk a XX. századból, és az akkori költészetet összehasonlítjuk a mai költészet-látszattal, könnyen rájöhetünk: ma valójában nem is létezik költészet Magyarországon. (Ez nem azt jelenti, hogy itt-ott, inkább csak az irodalom peremvidékére száműzötten, ne volnának alkotók, akik a múltról és a mai társadalomról ne mondanák el az igazat, de ők igen kevesen vannak, és alkotó tevékenységüket a hatalom sokkal hathatósabban gátolja ma, mint ez a múltban a cenzúra eszközeivel történt.)

Költészet egy ország szintjén nem létezhet olyan költők nélkül, akik elgondolkodnak az adott társadalmi rend jellemzőin, problémáin, jelzik ezeket, és esetleg képesek valamilyen elképzelést kialakítani a jövőt illetően is. A múlt nagy neveinek emlegetése, olyanoké, mint Vörösmarty Mihály vagy Kölcsey Ferenc is hamissággal telten történik, így viszont inkább üres és nevetséges, mint a múlt iránt tiszteletet ébresztő. A "Szózat" költője (Vörösmarty), vagy a "Himnusz" szövegének alkotója (Kölcsey) oly mértékben és olyan bátran bírálta korát (a jövő érdekében), hogy az sok tekintetben megmutatja milyennek kell lennie a társadalom kérdései iránt is érdeklődő költőnek, - annak, aki valóban költő. A Himnusz mai olvasói, éneklői ezt legtöbbször fel sem fogják.

A mai irodalmi fórumok messze túlnyomó többsége nem a költészeté, hanem szinte teljesen az eszüket játszó irodalmi különcöké, bumfordi, sőt, sokszor ízléstelen bohócoké, eleganciát mutatni akaró törtetőké, a társadalmi rend konc után ácsingózó udvaroncaié, tehát egy öltözetében meglehetősen vegyes, de összességében visszataszítóan homogén, haszonleső társaságé. Igaz, ez az érdek-gyáva, gerinctelen társaság minden korban elmaradhatatlanul jelen volt, de talán sohasem volt annyira jellemzően jelen, mint napjainkban.

Tudom, hogy lesznek, akik arra gondolnak: mindezt valamiféle irígység miatt írom. Aki engem ismer, az tudja: nem így van, hiszen a dicsőség régóta nem érdekel, csak az igazság, és bár én is különc vagyok, hiszen egy kicsit mindenki az, aki kész szembefordulni az igazság érdekében a közvéleménnyel, a népbutítással is. Különc vagyok, de nem tartozom fentebbi, "eszüket játszó" különcök közé.

A költészet jól látható hiánya azonban nem csak a fentebb említett "társaság" önérdek-magatartásával függ össze, hanem azzal is: verset írni, amelyik valóban vers, tehetség esetén is csak őszinteséggel, az igazság tudatában lehet. Ami a mai kort, mai társadalmat illeti, szinte semmiről sem született olyan költemény, amit e társadalom vezetése (a "hatalom") egyébként oly hangosan, oly nagy pántlikázással ünnepel az utóbbi évtizedekben. Számomra nagyonis érthető ez: versben nehéz hazudni, sokkal nehezebb, mint prózában, mert a versnek "lelke" van. Versnél igen hamar érezni lehet az őszinteség hiányát, legalábbis ha olvassuk, mert ha tehetséges színész szavalja, az esetleg őszinteség illuzióját keltheti néhány pillanatra, - de hamar elillanak ezek a pillanatok, ott marad a halott költemény szóteteme. Másutt is rámutattam már: József Attila talán egyetlen rossz verse a Trianonról szóló "Nem, nem, soha!" E rendkívül nagy tehetségű alkotótól is olyan lett, mint e témakörben más dilettáns munkák, amelyekből tizenkettő éppen egy tucat.

Költészet nélkül van ország? Olyan ország, amelynek nincs őszinte, becsületes jelenkori költészete, valójában azért nem ország, mert abban sok minden egyéb is hiányzik, aminek egy ország eszéhez, szívéhez, lelkéhez hozzá kellene tartoznia.

A költészet, ha valóban költészet, mindig becsületes, még akkor is, ha egyben-másban esetleg még csak keresi az igazságot.

(2010)

(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!