Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes
Alkotások száma: 1408
Regisztrált: 2004-05-15
Belépett: 2014-01-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (278)
-Egyéb prózai alkotások (471)
-Mese (64)
-Gyermekrovat (Versek) (111)
-Versek (430)
Irodalmi kritikák
-Verselemzések (1)
Feltöltve: 2005-11-14 15:07:07
Megtekintve: 580
A HÁROM CSÓNAK
Három fiútestvér vándorolt a világban.Nemigen tehettek egyebet: házuk leégett, szüleik meghaltak a tűzben, állataik dögvészben pusztultak el, kis földjükbõl pedig nem tudtak megélni.
Már egy éve volt kezükben a vándorbot, amikor sebesvizű folyóhoz érkeztek. Közepe baljóslatúan örvénylett.
No, ez nem csoda, de amit a parton találtak, az igen! Három csónak hevert ott: egyik, a legnagyobb, vakitó szíaranyból, a másik ezüstből, de gyémántokkal díszítetten, a harmadik durván kifaragott fából. A legkisebb fiú nagy lelkesedéssel ugrott az aranycsónakba, a középsõ kitörő örömmel az ezüstcsónakba. A legidősebb azonban mindkettőjüket visszaparancsolta:
- Várjatok, hékások, ne vegye el eszeteket az öröm! Feljebb a parton kis házikót látok. Lehet, hogy abban lakik a csónakok gazdája. Nézzünk be oda!
Be is néztek, de látszott: régóta lakatlan a házikó.Az egyik sarokban két hosszú kötelet találtak.Így szólt a legidősebb testvér:
- Keljünk át a folyón, de ne az arany- , sem pedig a gyémántos ezüstcsónakon! Ha ezek felborulnak, menten el is süllyednek. A facsónak viszont nem süllyed el, még ha fel is borul. Oldalához fogantyúkat erősíthetünk, végszükségben azokba kapaszkodhatunk. A másik két csónakot itthagyjuk a part szélén, de én majd kötelet kötök az orrukon levő karikába.
A folyó közepe félelmetesen forgott, örvénylett, mintha ezer ördög verekedne odalent. Valójában egy gonosz szellem forgatta-pörgette alulról a vizet hosszú ujjaival.A legidősebb testvér észrevette őt, jókorát húzott rá az evezőlapáttal. Néhány pillanatra elcsendesedett a víz. Ez elég volt ahhoz, hogy baj nélkül átjuthassanak a túlpartra.
A kincset érő két csónak ottmaradt a folyó másik partján, de náluk voltak a hozzájuk kötött kötelek. Megfeszítették minden erejüket, de alig kezdték húzni , máris engedelmesen átsiklott hozzájuk a vizen mind az arany, mind pedig a gyémántveretes ezüstcsónak. Ekkor a legidősebb testvér utasítására a két vagyont érõ csónakkincset elásták a parton. Majd később - gondolták - kitalálják mi legyen velük.
Amint továbbmentek, egy fához kötözött emberre bukkantak. Jóságos, fehérszakállú bácsikának látszott, de igen különöset kiabált feléjük:
- Mentsetek meg , gonosz lelkek! Én vagyok az ördög, a ti királyotok!
A három testvér tanakodott. Mit is csináljanak vele? Azt mondta a legkisebb:
- Bevallotta, hogy õ az ördögkirály! Öljük meg! Nagy jót teszünk az emberiségnek, egycsapásra híresek leszünk, meg gazdagok!
A középsõ fiú is helyeslõleg bólogatott erre a beszédre , de a legidősebbnek más volt a véleménye:
- Ha tényleg ő lenne az ördögkirály, majd bolond lenne gonosz lelkeknek nevezni minket, hiszen azt sem tudja még rólunk, kik vagyunk! Szerintem valamiféle kényszer mondatja ezt vele. Kérdezgessük csak a pokolról!
Úgy mutatkoztak be a fához kötözött embernek, mintha tényleg gonosz lelkek volnának, majd pedig kérdezgetni kezdték. Hát az öreg semmivel sem tudott többet a pokolról, mint ők. Méghogy ő lenne az ördögkirály?!
A legidősebb tetvér megszabaditotta köteleitől.Az öreg megrázkódott és egészen más hangon kezdett el beszélni. Bevallotta, hogy boszorkányok kötözték meg, varázslatuk adta szájába ezeket a szavakat. Semmi köze pokolhoz, ördögökhöz! Végül így szólt a három legényhez:
- Ez a föld gonosz varázslatok rejtelmes földje lett! Él itt három szépséges, jóságos királylány, meg három fertelmesen rút testű-lelkű boszorkány. Ám nehéz felismerni melyik melyik, mert a három csúf boszorkány valami varázslat révén éppen úgy nézhet ki, mint a gyönyörû királylányok. Szintén e bűbáj az oka, hogy a három királylány is, meg a boszorkányok is, mind boszorkányoknak mondják magukat. Ugye, nagy a kavarodás ezen a bús tájon?!
- Meglehetősen - felelte a legidősebb testvér. Hanem, öreg, nemcsak neked szerencse, hogy megszabadítottunk, hanem nekünk is, mivel így elmondhattad ezt a fontos dolgot.
Elbúcsúztak az öregtől, mentek tovább.Hamarosan tágra nyílt a szemük: három gyönyörűszép leány üldögélt egy dombon. A leányok kedves, csengõ hangon, de így kiáltoztak:
- Boszorkányok vagyunk! Ne közelítsetek! Ha leány ér hozzánk, õ is boszorkány lesz, ha legény - menten szörnyethal! Hozzánk ne érjetek! Nem akarjuk halálotok!
Egy kis vizslakutyus volt a leányokkal. Nem ugatott a három legényre, hanem barátságosan futkározott körülöttük.
Tanakodtak a testvérek, hogy mitévõk legyenek.Azt mondta a legkisebb:
- Ne kockáztassunk! Igaz, gyönyörűszépek és kedves a hangjuk, de, ha tényleg boszorkányok, a végén õk érintenek meg bennünket, - és meghalunk! Hagyjuk itt őket, menjünk más irányba!
A középső testvér is osztotta ezt a véleményt, de a legidősebb így szólt a többiekhez:
- Ne siessük el a dolgot, nem vagyunk mi Hebehurgya Pálok! Az óvatosság viszont nem árt. Maradjunk egyelőre a nyomukban, pár lépés távolságra. Beszélgessünk velük! Elõbb-utóbb kibújik a szög a zsákból: boszorkányok-e vagy királylányok.
Elkísérték hát a lányokat hegyen-völgyön keresztül. Kérdezgették őket erről-arról. A lányok meg tőlük tudakolták ezt-azt. Jöttek a válaszok itt is, ott is, szívesen, de csak nem lett okosabb a három fiútestvér a lányok boszorkány-mivoltát illetően. Okosabb nem lett, de szerelmes igen. A legidősebb testvér a legidősebb leányba, a középső a középsőbe, a legkisebb pedig a legiatalabba. Ám a legkisebb is nagyon-nagyon!
A harmadik völgybe értek már, amikor mit látott a legidősebb legény? Két virág között feszülő pókhálót. Abban a hálóban csodálatosan szép pillangó vergődött. A legidősebb leány titokban, hogy a legények ne lássák, kiszabadította. Ám a legidősebb fiú éles szeme csak észrevette a dolgot: ez a jószívű teremtés nem lehet boszorkány! Közelebb lépett a leányhoz:
- Bevallom , első pillantásra belédszerettem és pillanatról-pillanatra nő bennem ez az érzés! Most már dehogy félnélek átkarolni, megcsókolni! Még attól sem félek, hogy akkor meghalok, annyira imádlak. Ám, ha nem akarod, kisujjam sem mozdítom feléd!
Elpirult a csodaszép leány, majd pedig lehajtott fejjel, zavartan, kötelességszerűen hadarta, mint valami bemagolt leckét:
- Ha megcsókolsz, halál fia vagy! Boszorkány vagyok! Seprűn szoktam lovagolni, denevérek laknak barlangomban...
A legidősebb legény átölelte és hosszan megcsókolta. Nem lett halál a vége, hanem újabb és újabb csók, szerelmes szavak, leánykérés.
A másik két tlegény is észrevette a csókolódzó párt, elnevették magukat. Nevetni kezdett a másik két lány is. A kis vizsla vigan ugrándozott körülöttük. Mire a következő hegy csúcsára felértek csillagot nézegetni, a leány-legény szívügyek gyönyörűen elrendeződtek
A folyóparton ekkor perdült egyet a fából készült csónak. Mérges boszorkányleánnyá változott. Az arany- és a gyémántos ezüstcsónak is csúf boszorkányleányként dugta ki fejét a földből. Óriási denevér libegett oda a fák mögül, akkora szárnya volt mint egy háztető. A boszorkányok felültek rá, és már utaztak is, kitudjahová.
Reggel gyönyörűen ragyogott a nap. Ezerféle virágot ringató-dajkáló réten találták magukat. A távolban hatalmas , sivárnak tűnő kőrengeteg terült el, zúgó folyóval, még távolabb komor hegyek álltak zöld erdőkoronával a fejükön. Vadság, szelídség, fenséges költészet és rideg valóság egyszerre volt jelen ezen a különös hangulatú tájon.
A kis vizslakutyus megrázkódott: kisfiú lett belõle. Ott állt csizmásan, bársony nadrágban, hófehér ingben, tollas kalapban, és tisztelgett a kardjával. Kiderült: a három királykisasszony öccse volt, amit még azok sem sejtettek eddig! Nála csak most ért véget a varázslat! Nővérei csókolgatták örömükben, a legények kezet fogtak vele. A kőrengetegben nagy ház bukkant elő a sziklák mögül. Előtte fehérszakállú bácsika mosolygott, koronával a fején.. Az az ember, akit a boszorkányok megkötöztek, a legények kiszabadítottak! Most sokkal fiatalabbnak látszott. A királykisasszonyok és a kisfiú az õ gyermekei voltak. Megölelte őket, de a három legényt is. Már sejtette a szerelmes pillantásokból, hogy három lakodalom közeledik. Magát mentegetve fordult a három fiútestvérhez:
- Hát, látjátok, fiaim, ez a mi birodalmunk..Türelmetlen folyók, türelmes kövek, kő, kő, kő, szigorú hegyek, erdők..Szinte restellem kimondani, mert, bárhogy szeretjük is, nem érzem most találónak a nevét: Tündérország..No meg a tündérek sincsenek már itt, a gonosz varázslattól is éppencsak most szabadult meg ez a föld..
A legidősebb fiú picikét elkomorodott:
- Ne mondjon ilyeneket, királyapám! Három világszép leánya talán nem valóságos, csodálatos tündér?! Ez a föld számunkra, ha családjába fogad, Tündérország lesz! Azzá tesszük munkával, ésszel, szorgalommal, bátorsággal és hűséggel!
A másik két fiútestvér tapsolt, a három leány boldogan mosolygott, kisöccsük tisztelgett a kardjával.A király pedig ismét megölelte mindegyiket, és könnyes szemekkel, meghatottan mondta:
- Úgy legyen! Úgy legyen , drága gyermekeim!
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2005-11-16 23:00:10
Kedves Miklós, ilyenkor örülök, mert látom, hogy a mese nem halott, hogy él még a gyermeki én! Őszintén gratulálok, nagyon tetszett az írása!