Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Crimson
Alkotások száma: 56
Regisztrált: 2006-06-29
Belépett: 2006-09-04
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
-Mese (6)
-Versek (24)
Film / Zene
-Filmkritikák (3)
Képgaléria
-Fotók (22)
Feltöltve: 2006-07-03 13:36:09
Megtekintve: 794
Nikita
Luc Besson: Nikita (1990)



Bevezetés

Az elemzésül választott filmrészlet a film első hat és fél percét tölti ki. Ez egy kerek, önmagában is megálló epizód, a film előtörténetét hivatott magyarázni, de természetesen fontos a szerepe abban is, hogy megadja a film erős érzelmi töltését, valamint a képi világ erős, sötét színeit. Ez az expozíció egy rablási epizódba építve ábrázol egy sajátos szubkulturális csoportot, ami nem más mint a konkrét céllal cselekvő fiatalok társasága: a cél nem a pénz, hanem gyógyszer. Hogy a kábítószernek milyen gyógyító hatásai vannak, azt nem tudjuk meg ebből a filmrészletből, csak azt, hogy a csapat azért tör be egy patikába, mégpedig egyikőjük szüleinek boltjába, hogy a lánynak megszerezze az adagot. A lány a film későbbi főszereplője. Eddigi élete homályban marad, viszont a betörés során ő, ahogy a társai is rendőröket ölnek meg. Ez a tény és az, hogy közülük csak a lány marad életben, vezeti tovább a film cselekményét, és idővel megszületik Nikita.
A filmrészlet elemzése során két dolog hangsúlyos: egyik a lány szenvedésnek is nevezhető szocializációs folyamata (ez majd a film végi eltűnésével válik teljessé), a másik pedig az egész filmre jellemző kommunikációhiány és a belőle származó meg nem értés, illeteve félreértés.


Előtörténet

A film egésze négy nagyobb egységre osztható: első a részletesen elemzett bevezetés (a betöretlen, öntörvényű szabadság mesevilága és annak szétzúzása). A második a “felkészülés” (a negatív, bérgyilkosnő-szerep fokozatos felvétele, egyúttal az ártatlanság és vadság). A harmadik a “nagyvilág” (az első igazi gyilkosságtól a film végi bukásig) majd a “visszatérés” a valódi életbe, kilépve a rossz szerepből, de tanulva belőle, már tapasztaltan, képesen a saját életre.

Az első szerkezeti részt a film legjobban megkomponált részének tartom. Számtalan, az események iramának fokozódásával egyre több (kb. 60) vágással dolgozik itt a film, végig tudatosan: a beállítások hol a szereplők jellemét magyarázzák, hol a helyzetet árnyalják, végig fanyar humorral és szánalommal teli megértéssel viszonyulva az élethez. Nem hagyható figyelmen kívül a színek és a fények kontrasztja és a zene szerepe sem.

Az “első kamera” felülnézetből mutatja a városi utcát: kocsizás, a kamera először felülről mutatja az utat, majd lassan “perspektívát ölt” és megmutatja a helyszínt annak térbeliségében is, míg meg nem pillantjuk a “főhősöket”. Éjszaka van, az út tiszta víz, csillog, közben megjelennek a főbb szereplők nevei. A sejtelmes zene akkor vált át ritmusossá a dobok hangjával, amikor a kamera “felnéz” a szereplőkre, egyúttal megjelenik a főcím. Négy alak vonul az úttesten, a zene ritmusára lépnek, minden mozdulatukban lazaság és valami félsz. Hátulról látjuk őket, kitöltik a teret, a kamera “gurul” utánuk. Fejük felett, a távolban sok ablakkal világító nagy házak tömbjei. Nem tudjuk, de sejthetjük, hogy útjuk valahová oda vezet: a kivilágítottan is sötét utcákról a fényekkel tele házak felé. Így hátulról nézve, a zene ritmusával kiegyensúlyozott, jó társaságnak tűnnek, a négyes harmóniáját azonban egy ötödik személy töri meg: még nem tudjuk ki az, csak látjuk, amint a Zack nevű, hosszú hajú, megtermett fiú fél kézzel vonszolja-húzza őt maga mögött. Ez az ötödik mindenképp kilóg közülük: lány, nem a saját lábán halad (ahogy később sem, egészen a film végéig – hiszen ez a lány a későbbi bérgyilkosnő), de mégis közéjük tartozik, ahogy a beállítás is belefoglalja a képkeretbe.
Az első vágással a kamera a szereplők elé kerül, őket mutatja most szemből, a zene ugyanaz, a ritmus is, a képkompozíció majdnem: a szereplők fölött most, híd, neonok fényei és a csillagos égbolt vonul el. A beállítás kb. térdük vonalától felfelé mutatja őket, ezzel alakjuk és tetteik szinte heroizálódnak, de már öltözetük és mozdulataik elárulják, hogy ez csak hősködés. Modern westernhősök, amolyan spagettiwestern minduntalan pórul járó alakjai. A néző sejtheti, hogy annak a tervnek amit forralnak, nem lesz hepiendje. Nagyságuk elzárt, nem tart kapcsolatot a külvilággal, éjszaka van, rajtuk kívül senki kinn.
A híd alatti elvonulásukig a kamera együtt mozog velük, ezután viszont statikus kép következik: perspektivikusan elnyúló, hosszan kivilágított utcát látunk. Az öt ember jobbról érkezve tölti be lassan a képet, megint csak a hátukat látjuk. Szembetűnő, főleg az első vágásig, hogy senki nem szól a másikhoz, senki nem fordul a másik felé, az arcok rezzenéstelenek, a lábakban sehol egy remegés. Vagy mindenki nagyon tudja a feladatát és ez a hallgatás oka, vagy a félelem még a saját hangjuk hallásától is, attól, hogy ha megszólalnak, az öntudatuk egyből “parázni” kezd és megálljt parancsol. Az is lehet, hogy nincs semmi mondanivalójuk, mert nincs mondanivaló – egy ilyen esti-hajnali órán. A zene alatt hallani, ahogy a lány súrlódik a “flaszteron”.
A harmadik vágás után állókép megint: ismét szemből, a négy trappoló embert úgy hagyja le a felvevőgépet, hogy kettő az egyik, kettő a másik oldala felé vonul el. Irónia és ezzel önreflexió minden beállításban, ahogy később Az ötödik elem minden jelenetében is visszájára sülnek el a tömegfilmi stílusjegyek.
A következő beállítás a hősök megérkezését mutatja a tett színhelyére: a kamera felülről-oldalról távoli képet mutat róluk és a magas homlokzatú házról, ami előtt megálltak: ezek gyerekek ehhez a feladathoz! Addig voltak csak nagyok, amíg össze nem hasonlíttattak egy másikkal. Egyúttal lecsendesedik a zene, megszűnik a dob ritmusa, ez pedig egyből az emberi akcióra irányítja a figyelmet. Eddig tartott tehát a szereplők bemutatása, pusztán képi eszközökkel. Esendőségükben talán már meg is kedveltük ezeket az embereket, de az érdeklődésünket mindenképp felkeltette ez az expozíció.

Antoant látjuk (valójában az ő szüleié a patika, ahová a betörést tervezik), amint a kék neonfényben, a bejárati ajtónál babrál a kulcsokkal. Ettől kezdve feltűnően megszaporodnak a vágások: a képek klipszerűen ugrálnak a közeli és néhol a premier plánok között, de egyszer sem mutatják egészben az arcokat, a képi világ töredezetté, zavarodottá válik, ahogy a szereplők gyors végzetét sejteti; Antoan nem tudja, talán nem is akarja kinyitni az ajtót. Elbizonytalanodik, amint cselekedni kell, de a szuperegó már későn fékezné le és terelné más irányba a sorsot, mert hirtelen vágás és Zack, akinél van egy balta, Rico biccentésére lecsapja a lakatot. Mikor ezután a tulaj fia félszegen és zavartan lecseszi, csak bámul maga elé, majd szép baltáját vizsgálja, nem csorbult-e ki az éle.
A cselekedetek és a kezdeti magabiztosság között már szakadék tátong: a szavak a némaság után, az apró mozdulatok a monumentális kezdet után... Belátjuk, hogy ezek “csak” emberek, talán emiatt tudnánk nekik megbocsátani azért, amit percek múlva majd elkövetnek. A vérengzés gépiessége viszont már éppen az antipólusa a bevezető képeknek: ott még szó szerint a tüzkeresztség előtt vannak, a maguk erőtlen módján készek arra, hogy belépjenek a felnőttek világába, ez azonban nem sikerülhet, csak a lánynak. Csak emberek, akik még egymást sem ismerik: a többiek nem tudják, hogy Antoan itt lakik, míg meg nem mondja. Nincsenek közös céljaik: ez a betörés is inkább lehetőség az egyéni vandálkodásra, mint a lányon való segítésre.

A lány a 18. vágás utáni beállításban szólal meg: “Adjatok!”, mindenkihez, de senkihez sem igazán. Kábítószer kell neki, ő nem ismeri ezeket az embereket, ezért sem beszél közvetlenül egy személyhez, csak mindig maga elé a levegőbe (meg hát rosszul is érzi magát).
A 20. vágást követő beállítás a ház egyik hálószobájába vezet, ahol Antoan apja telefonál: “Jó, de igyekezzenek, mert elintézem őket magam!”, mondja mérgesen, vagyis felcsörgette a rend őreit, szavaiban semmi bizonytalanság, semmi kompromisszum csak a sértett felsőbbrendűség haragja: ugyanolyan magabiztosnak látszik, mit a betörők. A következő kép megmutatja az asszonyt, aki közben felült az ágyon: félig takarja a telefonáló férfi keze. Az éjjeli lámpa fényében látszik ijedt ábrázata, talán könnyes a szeme, kíséri férjét tekintetével, fejét is felé fordítja, de honnan is tudná, hogy az urát mindjárt lelövik. Nem szól semmit, “a férfi az úr a háznál, tudja, mit csinál”. A férfi pedig megtölti a puskát, hogy majd megmutatja nekik és elintéz ő maga.

A 23. vágással már újra a földszinti patikában vagyunk. A bolt kék fényei bevilágítanak mindent. A srácok kutatnak meg rombolnak, mint akiknek soha nem volt gyerekszobájuk. A lány “Adjatok-jára” Zack tör-zúz, míg a lány elnyúlva fekszik a kékben úszó, tükörsima padlón.

A 28. vágást követő szekvencia hozza meg a lelepleződést: megjelenik a házigazda és feloltja a villanyt. Eddig tartott a kaland, aminek “rendjét” a rablók koordinálták, most viszont idegen a pályán. A betörők megijednek a fénytől (főleg Antoan, aki nem akarna apja szeme elé kerülni ebben a szituációban), a háziúr pedig megijed a látványtól, ami fogadja, valamint hitetlenkedik fia láttán. Antoan mint a Tungsgram vagy a Reichstag és leblokkol, mincs is idő a beszédre, mert ebben a pillanatban megérkeznek a rendőrök. Rico a copsok érkezésekor beállt pillanatnyi szünetet kihasználja és a háta mögött szorongatott két gépfegyverrel már lő is. Egy az apának, egy a fiának, de már a rendőröktől. Az eddig szunnyadó káosz most megmutatja magát. A “pilácsot” is lelövik mint egy gyenge poént és marad minden a régi kék színben. Rico lő, a rendőrök meg vérszemet kapnak, hiszen két társuk szolgálatteljesítés közben már ki is dőlt a védelmet nyújtó járőrkocsik mögül. A vágások szinte a lövéseket követik, majd végül győz a taktika és a túlerő: először Ricot, majd Zackot is leteríti a mesterlövész. A lány mindez alatt fekszik a padlón, walkmanozik, és Rico véletlenül odahullott fegyverét magához veszi, “miért ne?”

Állókép: befogja a “csata” helyszínét, minden kék és füstös. Először egy lámpa fénycsóvája jelenik meg, majd két rendőr megy be a boltba, elhagyva a képkeretet: esetleges túlélőket keresnek. Egyikük meg is leli a lányt, aki még most is zenét hallgat. Aztán vizenyős szemmel néz a rendőrre, aki erre le is teszi súlyos géppisztolyát, vesztére. Mert a lány csak egyet kérdez: “Nincs több?” (anyag). A zsaru meg szól vissza, és a válasza nem helyes, hogy nincs, nincs több (lövöldözés). A lány erre a nála levő pisztollyal – nincs más megbeszélnivaló – ledurrantja.

Az első szerkezeti rész utolsó beállításán csak kéken guruló füstöt látunk. Füstbe ment a terv: a lány sorsa itt vesz új irányt. Elindulhat a szerepkeresés útján a neki is mégis járó saját élet felé.


Szimbólumok az elemzett film(részlet) világában

1. A narráció jelentése
A film bevezető története álom és valóság között ingázik. Az álom mindaz, amit a gyerekek hoznak a világba. Ebben az álomban sikerül a betörés, sikerül megszerezni az adagot a lány számára, és nem is derül fény a tettesek kilétére. Álom, mint amit mi is álmodunk, rítus a holnapi napért, hogy sikerüljön minden, amire vágyunk, az életünk pedig maradjon a régi játékok és barátságok világa. Ez az álomvilág azonban törékeny. Annyira, hogy az első támadásra támadással felel. Ezzel pedig sorsszerűen fel is szakad a burok a mese körül: boldog egymásra találás, viszont van negatív katarzis, a gyilkolás katarzisa. Ezt teljesíti be a lány is az elemzett filmrészlet végén, amikor lelövi a rendőrt. Ez a beteljesülés szótlan, valójában a közöny manifesztuma. Közöny minden iránt, ami nem része a mesének, és a mesének semmi sem részese rajtuk kívül.
Valamilyen formában minden mese a valóság lenyomatát adja, abból merít és abba is tér vissza, miközben követendő példát mutat a hallgatóságnak vagy az olvasónak. A film álomvilága addig marad, amíg meg nem jelenik a patika tulajdonosa és fel nem kapcsolja a villanyt a helyiségben. Túl hirtelen ez a lámpafény, túl éles. Menthetetlenül megsérti a fiatal rablók világát. Ezen felül teljesen ellenséges ez az érkezés: a rend az anarchiát anarchiával akarja legyőzni, de ebben az esetben a rend nem stabil és a destruktív erőt néhány gyerek képviseli. Hogy mi lesz ebből? Káoszok összeadódnak. A megérkező rendőrség is csak úgy győzheti le a betörőket, ha kilép a káoszból és az ész szabályai szerint kezd el játszani.
A ráció az, ami legyőzi a mese szürreális álomvízióját. Egy mese sem tart örökké, de ha erőszakkal ragadnak ki belőle, annak hatása mindig negatív: vagy szellemi vagy pszichés leépülést eredményez: a fiúk meg is halnak egymás után és a lány is csak a véletlen folytán marad életben.
Csak egy maradhat. Egy történet egyedüli túlélője mindenképp jelképes szereppel ruházódik fel. Az elemzett történetben ez egy lány: a logikátlanság reménysége az acéllogika világában. Az ő életének kell előremutatnia és kivételességével bizonyítania, hogy a mesevilág képes a fennmaradásra. Ebben a filmben ez a képesség a női szépségben jelenik meg. Ez a szépség vad marad, egyetlen férfi sem ismerheti meg véglegesen, marad mese minden kívülálló számára.

2. A szereplők és a kommunikáció
A szereplők szóváltásai elmennek egymás mellett. Az elv: előbb cselekedj, aztán gondolkodj. Mindebből természetesen következik a félreértések sora, ami a helyzetek tisztázatlanságából ered. Hogy ki mit cselekszik magával és a másikkal, az teljesen öntörvényűen, a többiektől elvontan jelenik meg. Fegyverropogás tőmondatokban vagy barokk körmondatokban, de szöveg ezekből soha nem áll össze, mert nem is törekszenek rá. Tálió elv: aki pusztít, pusztuljon. Ez is az ábrázolt világ archaikusságát mutatja: szigora durva, nem kérdez, csak válaszol, és válasza helyzetfüggetlen; törvény, amit a törvényhozó létén túl semmi nem legitimál, de nincs is rá szükség. A beszéd, egymáshoz nem megnyugtató, mert csak felszínre hozná a rejtett bizonytalanságokat, így marad el a tettek mögött. A megértés akkor is kudarcot vall, amikor a filmrészlet végén a rendőr rátalál a lányra: elbeszélnek egymás füle mellett, két teljesen idegen ember első próbálkozása a kapcsolatra, arra, hogy elfogadják egymást, groteszk kudarcba fullad: a lány lelövi a védtelen rendőrt.
Ez a világ kék színű. Bár a házigazda lámát kapcsol, a fegyverek hamar visszahozzák a kék fényeket és a lövöldözés füstje csak tovább csökkenti a helyzet átláthatatlanságát. A nagy kékség egyszerre rácsodálkozás az ismeretlen külvilág és az érthetetlen lélek rettenetére.

3. Filmszerűség
Sokan és sokféleképpen magyarázták már, mi a filmszerűség. Számomra a filmkultúra egyfajta csoda lenyomata. Ennek a csodának a szentsége pedig éppen profán hétköznapisága. A képsorokból mindenképp összeáll a történet, még ha nincs történet akkor is. Mert az ábrázolt világ inkább kommunikál a néző pszichéjével, mint értelmével. Elemelkedésünk oka nem a logikai következetességek helyességében, hanem azok láttatásának módjában van. Erre a profán mitológiára rímel Besson elemzett filmje is.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!