Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Majuli
Alkotások száma: 68
Regisztrált: 2006-07-12
Belépett: 2012-11-21
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (41)
-Egyéb prózai alkotások (15)
-Mese (6)
-Elbeszélések (3)
-Versek (1)
-Úti kalandok (1)
Feltöltve: 2006-07-15 09:10:17
Megtekintve: 674
Jocó
Jocó szerencsésnek mondhatja magát, hogyha az ő helyzetében valamit is szerencsének lehet mondani. Hogy miért? Mert egy gazdag paraszti családba született. Szorgos ősök gondoskodtak arról, hogy az örökség ne fogyatkozzon, inkább növekedjen a művelhető földterületük, ingatlanjuk, mezőgazdasági eszközeik. Szerették a földet, tudtak is bánni vele, és ezért a természet bőven nyújtotta a Mezei családnak adományát. Átvészelték különös megrázkódtatás nélkül a sötétebb időszakokat is, mikor állataiktól, vagyonuk egy részétől meg kellett válniuk. Rendszerváltás után visszakapta a család a földet, és folytatódott az az életmód, amelyet gyakorolták az ősök évszázadokon keresztül. Jocó szülei is nagyon szorgalmas emberek voltak, a két fiúknak igyekeztek biztosítani mindenirányú anyagi hátteret, hogy boldog emberek legyenek.

Jocó élete másképp alakult, mint ahogy szülei tervezték. Már az oviban is másképp viselkedett, mint a többi hasonló korú fiúgyermek. Mikor a gyerekek szaladgáltak, fociztak, mozgalmas játékokat űztek, Jocó inkább távolról figyelte őket, és miden alkalmat megragadott ahhoz, hogy képes könyvet nézegessen, rajzoljon és 5 évesen megtanult olvasni is. Egyszóval szeretett egyedül lenni. Iskolában is szívesebben választotta az önálló foglalkozásokat. Nem is nagyon keresett barátokat, mert a fiúk nála sokkal mozgékonyabb voltak, és nem is volt szándékában versenyezni velük. Anikóhoz nem volt közömbös, sokszor gondolt rá, örült, ha véletlenül kezeik érintkeztek. Így telt el csendesen az általános iskola. A szülők is kibékültek a gondolattal, hogy az idősebb gyermekük különbözik a többiektől. Azon törték fejüket, milyen szakmát válasszanak Jocónak. Az máz világos volt, hogy az egy évvel fiatalabb Pali öccse agronómus lesz, ez egyértelmű volt mindenkinek. A fiú sok időt töltött apjával a földeken, imádta az állatokat, már kisfiú korában voltak kedvencei, és azokat önállóan gondozta.

Jocó nyolcadikos volt, mikor súlyosan megbetegedett. Kimaradt az év végi rendezvényekből is. A ballagási időszakot is kórházban töltötte. Abban az évben tanulmányait nem is tudta folytatni, sokáig gyengélkedett, otthon töltötte az időt, sokat olvasott, különböző modellek készítésével is foglalkozott. Ezt a fizikát tanító Pista bácsi szerettette meg vele. Mikor Jocó beteg volt, a tanár bácsi akkor is meglátogatta őt, hozott neki könyveket a modellezésről és egyéb eszközöket. Nagy öröm volt a fiú számára, mikor egy traktor és egy repülő modellje egy kiállításra került.

Teltek a hónapok. Kevesebb modell készült, kevesebb könyvet olvasott. Volt olyan, hogy már ébredéskor fáradtnak érezte a fiú magát. És egyszer, mikor ment ki az udvarra, a lépcsőn összecsuklott, fel akart állni, azonban lábai már nem bírták felemelni testét. Mindenki a családban kétségbe volt esve. Szegény Józsika! Mi lehet vele? Hamarosan nem csak a lábait érezte gyengéknek, hanem kezeit is. Nehezen fogta meg a tollat, ceruzát, ecsetet. Szülei fűhöz-fához jártak, orvostul orvosig, hogy segítsenek gyermekükön. Nem sajnálták a pénzt, semmilyen fáradságot. De jött a szörnyű diagnózis: izomsorvadás. Édesanya Sok éjszakát sírással, zokogással töltötte. Kénytelenek voltak a szülők beismerni, hogy ha a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő gyermeküket nem tudják megmenteni, akkor a hátralevő életét minél boldogabbá kell varázsolni. És az fantasztikus volt, hogy mi mindent meg is tettek ők a beteg fiatalemberért.

Jocó öccse elvégezte a Mezőgazdasági Főiskolát, a Főiskolán kapott állást, megnősült, két kislányával, feleségével együtt nem túl gyakran látogatta a falun élő családot. A nagymama örült nekik, örült a szép kis családnak, de egyúttal nagyon fájt a szíve az idősebb fiáért. Mindig, mikor látogatás után a Pali családja visszament a városba, Jocó nagyon szomorú volt, éjszaka ordított, szidott mindent és mindenkit. Gyakran kérdezte, hogy ő miért van ennyire megbüntetve, hogy a tolószékhez van láncolva és már semmire sem képes. Egy ceruzát is nehezen tud már megtartani!

Jocó 27 éves lett. A szülők tanároknak fizettek, hogy házhoz jöjjenek és maszek órát adjanak neki nyelvekből, meg más tantárgyból, ami még érdekelte a fiatalembert. Ekkor ismertem meg én is személyesen Józsefet. Én így szólítottam őt saját kérésére. Hetente egyszer leutaztam falujukba és ott töltöttem a délutánt, az autóbusz elég ritkán közlekedett akkoriban. Szerencsém volt megismerni Józsefet olyan embernek, amilyennek talán senki nem ismerte. Zárkózott kisfiú volt, mint tanuló is, szakmai dolgokban a fizika tanárával tudott mindent megbeszélni. Nekem pedig sok mindent elmondott, talán legszemélyesebb gondolatait is merte elmondani. Talán azért, mert volt türelmem meghallgatni. Annak ellenére, hogy a betegsége miatt is a nyelvét is nehezen tudta használni. És így előttem megnyíltak egy ember lelkének legmélyebb szintjei. Lejegyeztem történeteit, nehezen tudta szavakba önteni, de mikor a csattanó végére ért, mindig jót nevettünk. Telt az idő, a nevetésből mind kevesebb lett, azután a mosoly sem jött össze. József 31 éves volt, mikor utoljára kórházba került és onnan...a temetőbe.
Hosszantartó betegsége alatt Jocó hihetetlenül sok tapasztalatot szerzett a körülötte lévő emberekről és környezetről. Észrevette, hogy jelenlétében mindenki nyíltabban viselkedik, mint mások előtt. Vagyis, őt egy kerekes kocsiban, mozdulatlanul ülő személyt nem veszik túlságosan figyelembe. Hiszen bármit is észlel, jót, rosszat, nem tud semmit tenni. Meg is szokták, hogy különösképpen nem reagál a közelében történtekre.

Mindezek ellenére Jocó belső lénye viharosan kavargott. Túlságosan okos volt ahhoz, hogy közömbösen szemlélje a valóságot és nyugodtan szenderegjen. Ismeretségünk alatt meggyőződtem arról, hogy kevés ember van, aki ennyire józanul ítéli meg a realitást és szembe tud nézni a jövővel. Természetesen volt kevés reménye, hogy feltalálják a betegsége elleni kezelési módot, de inkább a jelennek élt. Amig a kisujját is mozdítani tudta, addig tevékenykedett. Még most is a család kincsként őrzi a Józsi által készített kis tárgyakat, díszeket.

Nagyon fájdalmas lehetet neki, hogy nem tudott érvényesülni, mint férfi. Édesanyjától tudom, hogy emiatt tört rá időnként bizonyos roham, mikor ordított, zokogott, a halált kívánta saját magának. A szülő úgy próbál segíteni gyermekén, ahogy tud. Keresett egy ápolónőt a fiúnak, igazából nem is ápolónői teendőkre, hanem arra, hogy segítsen a fiúnak megoldani a szexuális problémáit. Az lett a vége ennek, hogy Jocó elkergette a nőt, de csúnyán. Az ő kifinomult belső világa, érzékenysége nem tudta elviselni az érzelem nélküli otrombaságot. Rájött, hogy a szülei ismét nem kevés pénzt "pazarolnak" rá. Tudta, hogy a betegsége miatt elúszott a család vagyona. És ez nagyon fájt neki, hogy tehetetlen, nem tud ez ellen semmit tenni

Mesélt a szerelméről. Még óvodás volt, mikor a szeme megakadt egy szőke babaarcú kislányon, akit egy idős néni kísért mindig az oviba. Ők mindig később érkeztek a többieknél, és Jocó távolról figyelte a kislányt. Nem egyszer álmodott is a szőkeségről. Idealizálta oly annyira, hogy mikor megtudta, hogy Anikónak hívják, elcsodálkozott. Ilyen közönséges nevet adtak ennek az angyalnak? Józsi életének egyik legcsodálatosabb napja az volt, mikor megtudta, hogy egy osztályba kerültek, és nagyon jó barátság alakult ki közöttük. Anikó értékelte a fiút, egy padba ültették őket. Jocó boldog volt. Csendesen imádta a kis barátnőjét. Így teltek az évek. Jocó már betegen feküdt otthon. .Akkor Anikó volt a leggyakoribb látogatója, könyvet hozott a barátjának, beszélgettek. Egy ilyen látogatás alkalmakor Jocó becsukta szemét, és előtte megjelent a lány, ruhátlanul. Olyan izgalomba került a fiú, hogy nem tudta magában elrejteni. Határtalan vágyat érzett, hogy megfogja a lányt, ölelje, magáévá tegye…Szerencsétlen, a kezét is már nehezen kezelte. És az érzelmi vihar nála kiabálással, csúnya szitkokkal végződött. Szaladt is az anyja nyugtatókkal. Anikót így a barátja elriasztotta. A lány többet nem merte őt meglátogatni. A fiatalember szerelmi élete a képzeletek világába, teljes magányba zuhant.

Mindezek ellenére az élet humoros oldala se ment el nyomtalanul mellette. Éles megfigyelő képességgel rendelkezett. Volt is ideje, lehetősége megfigyelni az embereket, viselkedésüket, és elraktározni az agyában a humoros eseteket, tréfákat. Végtelenül tudott mesélni szórakoztató dolgokat annak ellenére, hogy a betegsége a nyelvének is próbált gátat szabni. A következő rész - Jocó néhány humoros története.


A csont.
Jocó a tolókocsijában ült a verandán és élvezte a meleg napsugarat, a friss levegőt, figyelte a csirkéket, hogyan szaladgálnak és szedik ki egymás szájából az ízletes falatokat. Közben egymás után érkeztek a vendégek, szóltak Jocóhoz, ő is udvariasan válaszolt. Ő is részt vett a közös ebédben, azután igyekezet ismét a verandára, ott kellemesebben érezte magát, mint a zajos szobában a vendégek közt. Egy asztal is volt ott harapnivalókkal, italokkal. 1-2 vendég is megfordult kint. Így telt néhány óra. Jocó becsukta szemeit és pihent Nem aludt, csak pihent. Valószínű, hogy a konyhában útban volt egy nagy tál hatalmas marhacsonttal, és anya kihozta a verandai asztalra. Csodálatos étvágygerjesztő látvány volt. Azt mondják, hogy csontközelben van a legfinomabb húsi. Erről Jocó hamarosan meggyőződött. Csukva voltak szemei, de megfigyelhette, ami ott zajlott. Először a nagy hasú Pista bá jött ki. Megmarkolta a csontot és hozzáfogott lerágni. Mikor meghallotta, hogy valaki bentről jön, óvatosan visszatette a csontot a tálra, kiment járkálni az udvarra, mintha semmi se történt volna. Következett Margit néni, aki először megbámulta a gyönyörűséges cupákot, azután hozott egy kést a konyhából, hozzáfogott farigcsálni. Kijött a férje és elvette tőle a csontot azzal, hogy "hagyjál már nekem is valamit". Amit bírt, lerágott még a csontról, azután bement. Most már csak elrághatatlan mócsingok maradtak a csonton. De Jocó már mosolygott magában, mikor a következő idejövő próbálkozott a rágással. Ház ez igazi kollektív munka volt!




Ha nincs fésű, jó a kefe is.
Jocó egy férfi mosdóban várakozott egy hozzátartozójára. Gyors léptekkel bejött egy nagyon elegáns férfiú, elidőzött a fülkében, tükörbe nézett. Valószínű, hogy nem volt elégedett a frizurájával, mert megkérdezte Jocótól: "Nincs egy fésűje?" Keresgélt a zsebében, de nem járt sikerrel. Nyilván nagyon, de nagyon fontos lehetett számára a szép frizura, mert sietősen bement a fülkébe, hozott egy WC kefét, a kézmosó alá tette, jól megmosta, egy papírtörölközővel áttörölte és hozzáfogott ezzel a kefével fésülködni. A frizura elkészült. A kefe pedig visszakerült a helyére, hogy akinek szüksége van rá, használja rendeltetésszerűen!


Teakészítés.
Jucikát a csinos hölgyet mindenki úgy ismerte, mint egy preciz kolléganő, aki megadja mindennek a módját, szívesen fogadta a dicséreteket is. Vendégei is voltak gyakran, ő is szerette szabad idejét társaságban tölteni. Egyszer Józsi is nála volt. Ellátta a fiút könyvekkel, fotókkal, ő maga pedig készült a vendégfogadásra. Vendégeit ötórai teára hívta meg. Teára! De most döbbent rá, hogy nincs miből teát főznie. Az utolsó tasak is elfogyott tegnap. Pedig teakedvelő társaság volt kilátásban. Mit tegyen? Ezt még hangosan kimondta. A további cselekedetét Jocó szemlélhette meg, miközben a fotókat is nézegette. Jucika leterített egy terítőt, kiborította rá a papírkosár tartalmát, és győzelem! Előkerültek az előző alkalommal használt teatasakok. Miért ne lehetne még egyszer azokat felhasználni?
És így a vendégek sem maradtak tea nélkül, Jucika is kitett magáért.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-07-18 06:39:49
Gondoltam,hogy személyes élmény alapján íródott.
2006-07-16 09:01:20
Személyesen ismertem a fiatalembert,sokat beszélgettem vele.
2006-07-16 06:52:57
Ez is az élet egyik szomorú oldala.Jól láttatod a beteg ember szemszögéből a világot.